Nagyon érdekes és tanulságos volt olvasni a Rolling Stones-fanek homepage-ét. Nem akarok "ellenlábaskodni", vagy fölemlegetni holmi ostoba "Beatles kontra RS" vitát (mellesleg ez a vita nem, vagy legföljebb RS-oldalról létezik), mindenesetre azt javaslom: nyissunk mi is itt egy oldalt, azaz írjon mindenki, aki vonzalmat érez a Történelem Legnagyobb Zenekara, a BEATLES iránt! Kicserélhetnénk egymással a véleményünket, információinkat stb. Profi rajongók, figyelem! Máris a figyelmetekbe ajánlok egy hasznos weboldalt: www.rarebeatles.com
Egyrészt jogos, mert azért az nonszensz h vki kiad 2 évente egy jó dalt tartalmazó lemezt.. és a régi összegányolt izékkel turnézgat.
Másrészt a mennyiségre való ráállás sose jó.
Harmadrészt, a vázolt helyzet még könnyű is, hiszen nem is nagyon kellenek lemezek: írok 8 dalt, bevonulunk a stúdióba, fölkenjük, majd a megosztós helyeken havonta kirakunk egyet.
Negyedszer pedig: ma már nem pezseg úgy a világ mint a 60as években, mivel akkor azért volt... mondanivaló.
"A jövőben nem tudsz úgy anyagilag sikeres maradni, ha azt gondolod, három-négy évente elég új zenéket kiadni."
"Nem az lett a fontos, hogy mit ad ki egy előadó, hanem hogy folyamatosan adjon ki valamit, valamivel mindig fenn tudja tartani az érdeklődést."
Mintha visszatérne a '60-as évek első felének (Pepper előtti) hozzáállása, amikor évi 2-4 kislemez és 2 nagylemez volt az elvárás. Tehetség és szerencse kérdése volt, hogy valaki olyan közel hibátlan, de végig magas színvonalú életművet tudott létrehozni ilyen körülmények (elvárások) között, mint a Beatles.
Viszont olyan szempontból mégis más ez, hogy először volt a mennyiségi szemlélet, aztán a minőségi (már akinél, persze), most meg megint a mennyiség kerül előtérbe és azért ez -szerintem- szomorú.
Sajnos ezek az amatőr próbálkozások általában nem hoznak értékelhető, élvezhető eredményt. Az automata szoftverek kb. annyit tudnak, hogy a bőrszínt sárgás-barnásra változtatják, meg elvétve egy-két tárgy kiszineződik, de alapvetően megmarad a monokróm látvány. A profi stúdiókban snittről snittre, vágástól-vágásig adják meg, hogy a képen mi milyen színű, ha van színes fotó, akkor megdöbbentően hű végeredményt lehet előállítani. Pl. az Eight Days A Week filmben az I Saw Her Standing There a Washington DC koncertről nagyon jó kiszínezve. Sajnos ez iszonyatosan lassú és költséges dolog, házilag nem lehet jót barkácsolni (egyelőre).
Az nagy audiofil rendszeremen még nem hallgattam még ugyan, csak a laptopon, de már hallani hogy jobb lesz a mix. Holnap meghallgatom a referencia rendszeren is:)
Sajnos a Spector féle sound of wall hangzás rendesen levette ennél az albumnál a hangminőséget, sziszegés a sok szűrözéstől, manipulációtól, több számban alapzúgás is van. Az új mixben úgy tűnik ezeket mint kiszedik, végre nagy dinamikával lehet meghallgatni ezt a ragyogó albumot, sztem élvezetesebb lesz mint eddig. George hangja is igen szépen ki lett hozva, végre hallani milyen éterien énekel.
Nem. Az eredeti sztereó mixben csak balról szól az ének. A régi DIN-csatlakozós kazettás magnóknál tipikus hiba volt, hogy a 2 csatorna helyett csak az egyik szólt de az mindkét oldalon monóban. Tippem szerint itt is ez lehetett. 35 év távlatából nehéz pontosan felidézni, de úgy rémlik a probléma az volt, hogy az 5 tüskés DIN csatlakozóknál egy dugaljban volt a L-R In és a L-R Out is, és közös volt a test. Így ha valamelyik megszakadt, akkor a másik oldal szólt helyette. De gyakori hiba volt, hogy fel voltak cserélve a szálak vagy egyszerűen csak összeértek a dugón belül. A 80-as évek végén eltűnt ez a csatlakozás a szórakoztató elektronikából és mindenhol RCA-t használnak. DIN dugókat csak a MIDI szabványnál használnak manapság.
1978 vagy 1979. Mint korosztályomból oly sokaknak az A Hard Day's Night tévés vetítése volt az őrület kezdete. Ha jól tudom kétszer is vetítették az előbb említett egymás utáni években, fogalmam sincs én melyik alkalommal láttam. A film után az osztályban több fiút is megbabonázott az élmény, hosszú távon csak én maradtam fanatikus rajongó. Utána hónapokig nem hallottam Beatles muzsikát legfeljebb rádióban, mert lemezünk nem volt tőlük. Szerencsére ez nem sokáig maradt így, 79-ben vagy 80-ban megkaptam életem első Beatles lemezét, egy jugó nyomású Fehér Albumot. A fiatalos egyszerű popzene után (ami emlékeimben élt) mellbevágó volt az a stílus kavalkád amit ezen a lemezen hallottam. Mellbevágó, de egyáltalán nem kellemetlen. Igaz, hogy nem igazán értettem, hol vannak azok a könnyed, fülbemászó dalok, amiket annyira vágytam már újra hallani, de szerencsére ezeket is megszerettem. Aztán jöttek a magyar kiadású lemezek (az annyira vágyott A Hard Day's Night és a másik kettő). Megkaptam az első kazettás magnómat és elkezdtem vadászni a Beatles felvételek. Bújtam a rádióújságot és bejelöltem mikor mit kell majd felvenni. Hétfő délutánonként pedig ültem a kettőtől ötig mellett, ujjammal a rec gombon. Mai ésszel fel sem fogható, hogy milyen elképzelhetetlenül sok év telt el, mire az összes sorlemezük meglett lemezen, esetleg kazettán. Az első pillanattól kezdve McCartney volt a kedvencem. Talán mert a filmben sugárzott a tekintetéből, viselkedéséből a közvetlen kedvesség. Vagy a fene tudja. Egyértelműen nem az általuk előadott vagy írt dalok alapján (mivel akkor még fogalmam sem volt erről) választottam pont őt. A szóló munkásságát csak pár évvel később fedeztem fel, arra emlékszem, hogy 82-ben a Tug Of War volt tőle az első lemezem.
A többi innentől pedig már a máig tartó folyamatos jelen.
Én hat évesen hallottam először őket, 1990-ben. Akkor a két unokanővérem hallgatta őket, az egyikük nekem is átvette azt a kazettát. Valami válogatás lehetett és csak az rémlik, hogy a She Loves You meg a Can't Buy Me Love is rajta volt. Ugyanekkor találtam egy Lennon feliratú másolt kazettát (a '82-es John Lennon Collection volt) anyámék kazettái közt és párhuzamosan hallgattam ezt a kettőt. 11 éves koromig mást se hallgattam (és mai fejjel eléggé sokkol is, hogy kettő darab kazettát hallgattam öt évig...), aztán jött a Beatles Anthology I kazettán és a tévéből felvett Hard Day's Night, Help és az Anthology-sorozat. Ekkortájt fedeztem fel a Let It Be-t meg a Sgt. Pepperst a nagynéném bakelitjei közt, gyorsan át is vettem őket kazettára. A When I'm Sixty-Four ének nélkül volt a lemezen, sokáig nem is tudtam, hogy eredetileg van benne ének. Aztán meg a magyar Ring Kiadó persze kalóz Beatles-kazettái, amiket a Fotex ajándékba adott az előhívatott fényképek mellé (emlékszem, lehetett választani, hogy kazetta vagy egy tekercs film legyen az ajándék). Magical Mystery Tour és Beatles For Sale lett meg így.
Aztán jött az Anthology II., majd pár év szünet után az "1" kazettán és a Naked CD-n, meg a Let It Be-film kalóz DVD-n. Ja és a Working Class Hero dupla Lennon-válogatás. Akkoriban regisztráltam ide és ami azóta történt Beatles-vonatkozásban a házam táján, azt már le is írtam itt (na jó, ami azt illeti, ezt is leírtam már). :)
Elnézést, egy kis pontosítás: internet természetesen volt már, amint azt ez a fórum is bizonyítja. De még nem igazán terjedt el a magyar háztartásokban, így például ebbe a fórumba is csak 5 évvel az indulását követően tudtam becsatlakozni.
Az első élményem egy Best of Beatles lemeznek volt köszönhető - valamelyik tribute bandtől. Rongyosra hallgattam. Azután egyszer a rádióban elcsíptem a Yesterdayt. Máig emlékszem, dermedten hallgattam végig, alig bírtam feldolgozni, mennyivel szebben szól az eredeti. Akkor aztán elkezdtem tudatosan vadászni az eredeti dalokat. Internet még nem volt, ezért a szintén itthon porosodó Yellow Submarine volt a következő állomás (aminek utólag örülök, mert így nem fanyalogva, hanem rajongva tudtam hallgatni ezt a talán leggyengébb lemezüket), valamint egy Beatles válogatáskazetta a második korszakukból (olyan dalokkal, mint a Don't Let Me Down, Strawberry Fields Forever, Here Comes The Sun, Fool On The Hill, sőt a végén rajta volt még az Imagine és a Real Love demója is). Ezután a helyi zenei könyvtárból kikölcsönöztem a "piros" és "kék" lemezeket, majd sorban megvettem az összes sorlemezt is.
Sajnos a kezdeti izgalmat - így közel 20 év távlatából - már csak egyetlen dal hallgatásakor érzem: a Nowhere Man máig visszaröpít abba az időszakba, amikor háztetőkről tudtam volna hirdetni a Beatles nagyságát.
Tényleg, azt is feldolgozhatnánk, ki mikor vesztette el a Beatles-szüzességét.
Asszem már elmeséltem másutt, de én előbb olvastam róluk, mint hallottam volna a zenét. Előbb a sztori fogott meg, 10 éves korom körül, amikor anyámék polcáról random levadásztam Ungvári könyvét, utána kezdtem az olvasottak nyomán tudatosan keresni a számaikat (BRG MK-27, ha mond valakinek ez valamit). A nyolcvanas években a Magyar Rádió folyamatosan nyomta a Beatles-szériákat. Előbb volt az összes lemez, a hamburgi dolgokkal is megtoldva, aztán a Molnár Gábor-féle két széria, meg az amerikai lemezek, 1990 elején pedig az Ultra Rare Tracks-sorozat ment le. Sőt 1987 karácsonyán a karácsonyi Fan Club-kislemezek is volt a Petőfin.
Arra is emlékszem, amikor a Lennon-féle NY-koncertlemez újdonság volt, és lement a Lemezbörze helyett c. műsorban az is. Daliás idők. Egy másik műsor: "Tip-top parádé, John Lennon felvételeiből", de qrva mérges voltam, amikor a bemondó a Starting Over végébe beledumált, lekonferálva a műsort. B. Tóth viszont volt, amikor úgy kezdte a Poptarisznyát, hogy "a Beatles utáni komor gyászidőkben".
P. S. A rádióújságban mindig magyar fordításban jelentek meg a dalcímek, és az If I Fell-t rendszeresen Ha elbuknék-nak fordították. Írtam is egy felháborodott olvasói levelet, olyan 12 évesen.
Sztem jó lett, mondjuk nem nehéz, mert igen vacak volt az eredeti album minősége, mármint hangilag, kicsit elmosott, nagy alapzajjal, kicsit olyan demos hatást keltett, ezen az Apple Years kiadás javított, de még mindig volt valami nem odaillő.
A 2004-es bulival ellentétben Örs leginkább csörgőzgetett, de ami nekem tök meglepő volt, h Oszi az összes pörgetést és egyebeket lemezszinten hozta, egy zenész haverommal mentünk el és még ő is felfigyelt a minőségre (pedig előtte némiképp.. izgultunkXD).
Ami még dobtéma és ink ide illik: nekem annyira Ringo a gyenge pont.. ok, eredeti volt, de úgy simogatta a dobot v ... legalábbis nem jön át a sound, ellentétben a Watts által hozottakkal.
A rockban nálam még mindig az összhatás a legfontosabb, és nekem soha nem lógott ki a Beatlesben semmi, csak néha a dob tűnik olyan enerváltnak.
Sztem elsősorban mindenkinek magában kellene tisztáznia, legelőször is azt, h számára mi az a rockzene, és annak mik az ismérvei, céljai...
aztán, h mitől is lesz vki jó gitáros? Nekem Page v Hendrix kegyetlen unalmas.
örökzöld, sláger vagy jó (művészi?) dal?
Az elmúlt 50 évben kb minden szólógitáros "jobb" mint Harrison, csak... jah, lehet akkor mégsem a technikában keresendő a "jóság".
A Beatles örökzöldek sok pillanatomat megkeserítették már, mind szubjektíve (rongyosra játszott néhány tényleg jó Beatles-dal), mind objektíve, mikor a slágerecskék miatt nézik le Őket....
Egyébként a Maxwell-lel mi a baj? Értem, h nem egy... Walrus, de még mindig több van benne mint egy YS-ben vagy egy Obladiban.
Ez is egy vélemény, én a korai Lennon-okat is szeretem, ugyanúgy bennük van az az érdekes izgatottság, és zeneileg is jók. George megint egy más téma, keveset írt, de azok üdítő színt adnak a lemezekhez.
Spoiler nélkül, mi a vélemény az új Lennon könyvről?, még nem tartok csak a felénél, van persze pár furcsaság, vagy féligazság, de vannak érdekes részek is.
A sláger elsősorban kereskedelmi fogalom. Slágerlista ide vagy oda, számomra ezek a lentebb említett dalok a Beatles-életmű abszolút csúcsai közé tartoznak. Szerintem Lennon Beatles-tagként az ún. stúdióévek alatt írta a legjobb dalait. Hozzájuk képest a korábbiak figyelemreméltó és ügyes ujjgyakorlatok. Lennon szerintem nagyobb utat tett meg, míg eljutott az A Hard Day's Nighttól a Strawberry Fieldsig, mint mondjuk McCartney, akiben már az And I Love Her körül ott volt a Let It Be lehetősége.
Relatíve írtam, saját magához képest az első időkben mikor ontotta a dalokat, és azok nagyon népszerű és örökzöld dalok voltak, míg későbbiek egy része, akkor abban a korban, nem voltak olyan népszerűek, Walrus-t, Strawberry-t (2. lett csak a listán) stb. is megrökönyödéssel fogadták sokan, később ezek felértékelődtek, joggal, hiszen remek számok ezek is, majd Indiában és utána ismét kreatívabb lett sztem.
De ezt nem nehéz belátni, míg a korai időkben 1 év alatt 2 lemeznyi anyag volt dugig slágerekkel, 67-ben John alig préselt kis magából valamit, gondolom a drog negatív hatásaként is.
Minőségre persze nem volt probléma a számokkal akkor sem.
Ha zenész és/vagy dalszerző lennék, szívesen letennék olyanokat az asztalra, mint az erősen hanyatló John: Strawberry Fields Forever, Lucy In The Sky With Diamonds, I Am The Walrus, Revolution, I'm So Tired, Yer Blues, Julia, Come Together, I Want You, Because...
