Szerintem közel negyven évesen nyugodtan eldobhatod a középiskolában elszenvedett dolgokat és koncentrálhatnál a jövőre. Annyi minden nyomasztja az embert élete során. Mindenkinek megvan a maga nyűge. Kinek a külseje, kinek az anyagi helyzete, kinek a szexuális hovatartozása. A megoldás minden esetben az, hogy olyan emberekkel kell körülvenned magad ahol mindez nem számít. Találni kell valami olyan célt ami magasabb mint az ego és az egoval együtt az önértékelési gondok is háttérbe helyeződnek. Ha az ember a helyes irányba helyezi az életpályáját akkor előbb utóbb bekövetkeznek azok a dolgok amit szeretne. Pont akkor amikor már nem is az a fő cél, hogy megtalálja azt. Azt gondolom ezzel a módszerrel mindenki élhetőbb életet élhetne.
Bocsáss meg, de alighanem valamit félreérthettél, én ugyanis nem említettem hogy magasabb, pláne nem hogy manökentípusú lányokról álmodozom. Az önbizalomhiány több dologból adódik össze. Olyan nagyon alacsony azért nem vagyok, de ha már itt tartunk nekem nem a magasság a fontos (a lányoknál) de ettől függetlenül szerinted miért fontos a nőknek hogy a férfi legyen a magasabb (bár az ellenkezőjére is láttam példát). Lehet hogy ez valami evolúciós dolog?
Bocs, hogy idetévedtem és mindjárt van mondanivalóm. Ha valaki alacsony és vézna, akkor keressen magának alacsony és vézna lányokat. Tuti, hogy van rengeteg.
Szóval ne 18o cm magas manöken-szerű bombázókról ábrándozzon, mert az nem életszerű. A realitás talaján kell mozogni és jóval egyszerűbb lesz a világ.
Hidd el, hogy a magas lányoknak sokkal nehezebb a helyzetük, mert facér vizilabdázó meg kosaras kevés van, rettentően kevés. És manöken sem lehet minden magas lányból. Ebben a *sajnos* fiúhiányos világban a problémát magadnak kreáltad mert számodra nem lehet probléma a pártalálás.
A megoldás irtó egyszerű. Lásd fent! Lehet, hogy több száz lány szívesen cserélne veled ill. a problémáddal. Bár igaz, hogy eleinte az aprócska lányok is magas pasikról álmodoznak, de hamarabb rájönnek, hogy nincs elég.
Önbizalomhiányom mindig is volt, talán azért mert gyerekoromban alacsony és vézna voltam és kevesebbnek néztem ki a koromnál (ezek a paraméterek nagyjából most is igazak rám, de már nem tulajdonítok akkora jelentőséget nekik). A középiskolában nem voltak barátaim és úgy éreztem hogy átnéznek rajtam. Később egy ideig egyáltalán nem volt társaságom, barátom is csak egy, de ő mozgássérült volt, így természetesen nem tudtam elmenni vele sehova, a problémáimmal pedig nem akartam terhelni. Később lett társaságom, de az önbizalomhiányt továbbra is "görgettem magam előtt. Azt hogy mi a nem szerethető bennem nehezen tudnám megfogalmazni, mások szerint egy kedves, jólelkű és néha humoros ember vagyok. Tudom hogy ezt a szorongást leginkább magamnak köszönhetem és a megoldás egy normális párkapcsolat lenne, de nagyon nehezen megy az ismerkedés. Azt szokták mondani hogy az ilyen problémák gyökere gyerekkorban keresendő. a szüleimmel általában jó volt és most is jó a kapcsolatom de vannak amiit nem tudtam v. nem akartam megbeszélni velük (ebben én is hibás vagyok). A probléma okát inkább a fentebb leírt középiskolai dolgokban látom. Lehet hogy a levelem egy kicsit zavaros volt, de most nagyjából ennyit tudok mondani.
A szorongást ezügyben Te okozod saját magadnak. Miért van önbizalomhiányod? Meg tudod fogalmazni, hogy mit találsz magadban nem szerethetőnek? Milyen megoldásra gondolsz amit nehezen tudsz megtenni?
Én is amagányosok népes táborába tartozom és egyre nehezebb így. Már majdnem 40 éves vagyok és egyedül élek, önbizalomhiányom van és nagyon nehezen ismerkedem a nőkkel. Próbáltam már az interneten, társkereső rendezvényeken de nem jött össze semmi. A való életben talán jobban menne ha már valakit jobban ismerek( volt néhány próbálkozás). Most talán lenne valaki de nem tudom hogy ő is így érez és ritkán találkozunk. Ebből a problémámból kialakult a szorongásom amire gyógyszert is szedek (6-7 éve). Voltam pszichológusnál és csoportterápián is egy kicsit javult az állapotom de nem az igazi. Néha fel tudok oldódni, társaságom is van, barátaim elég kevesen, igazi talán egy. Most járok tánctanfolyamra az jó. Tudom mi lenne a megoldás de nagyon nehezen tudom megtenni.
Az ősz és a tél gyakran depresszióssá tesz és túl fáradtak vagyunk azon dolgozni,hogy jobbra fordítsuk életünket,vagy keressünk az életünk történetei között valami szépet,vígasztalót,ami azt mutatná,hogy igenis szép az élet.
Mindannyiótok figyelmébe ajánlom azt a filmet,amelynek hasonló a címe."Az élet szép"
Megtalálni a legnagyobb szenvedések között azt a kicsi örömöt,ami erőt ad a tovább éléshez,tovább lépéshez.Ez igazi művészet.
Más.
Az USA-ban az a szokás,hogy miután valaki meghal,összejönnek a barátok,rokonok,ismerősök,s mindenféle történetet mesélnek a meghaltról. A történet hangulatának megfelelőes sírnak,nevetnek,s közben megindul a gyógyulás a gyász mélységes fájdalmából.
Az élőknek is járna egy emlékezés,amikor egymást megnevettetik,s megváltóztatják az életről alkotott elképzeléseket.
Ha még dobog a szívetek,jöhet bánatra öröm és gyászra felüdülés,csak ne adjátok fel kérlek!
Áldott új esztendőt kívánok,amelyben megtaláljátok életetek értelmét,célját!
