A te országodban te vagy az isten. Teremtő, rontó. Termékenyítő. Te szabod meg, kerekét hajtsa frissen, vagy lassan, vagy megálljon az Idő. Arcra borul előtted a te néped, a forró testét fekteti elébed, hogy sétaidőn szőnyeged legyen, meleg, csiklandós talpad végiglépked a szemérmetlen rajzú szőnyegen és boldog az, ha sárga, ha fehér, ha barna bőrű, akit a te lépted villámütése ér.
A te országod fullasztó meleg, ruhát nem tűr a test, elfúlva tátog a száj. Hatalmas tűztorkú virágok lángolnak, kába illat őgyeleg. Ámokfutók hazája ez. Lihegve száguldanak, kezükben a gyilok, őrjöngve mártják ártatlan szívekbe, útfélre rogynak a bús mártirok. És ennek így kell lenni és ez így jó. Amikor ölnek, törvényt tesznek ők, ámokfutók itt a törvénytevők, véreskezű, dühödt ámokfutók, akiket ajkukon mart meg a kígyó, a te kedvenc mérgeskígyód, királynő, A Csók!
A te országodban, királynő, minden a feje tetején. A te országodban, királynő, bűn az, ami másutt erény. Ott a jóságot megölik, ott a hűséget kerékbe törik, a szeretet kardélre vettetik, a béketűrést élve temetik. A te országodban, királynő, megölnek minden védtelent, a te országodban, királynő, rajtad kívül semmi se szent!
"A fenti Noruz-asztal képe az iráni Shiva szép fotói közül való a flickr-ről, ahol sokan mások is felrakják a maguk Noruz-asztalának képét, s minthogy a perzsák rendkívül társas lények, keresztül-kasul kommentálják egymásét. Érdemes megnézni például Bahar,Hamed 1 és 2,Sepideh,Rfeiz,DrZin,Leila 1 és 2,David vagy Sinak képét, a kommentárokban közölt válaszképekkel együtt."
Jahorka látod, most tudtam visszakapaszkodni és itt egy igazi meglepetés, hogy betette a hsz-t mégis, pedig jól kivágott /rosszul is esett/ amikor elküldtem. Vajon végig tudom járni a topikokat ahová még szeretnék menni? Meglátom. Minden jót kívánok.:-)
“Semmilyen álarc sem takarhatja el a szerelmet ott, ahol van, és nem színlelheti ott, ahol nincs.”
La Rochefoucauld
........
“Valójában semmit sem birtokolsz, csak őrzöl egy darabig. S ha képtelen vagy tovább adni azokat, akkor azok birtokolnak téged. Bármi legyen is a kincsed, úgy tartsd a markodban, mintha vizet tartanál. Mert ha megszorítod eltűnik. Ha kisajátítod, tönkreteszed. Tartsd szabadon és örökre a tiéd marad.”
Mikor a gyertyánk üszkösen ég már, s sóhajba halnak az éjjeli szók, vacogva vonaglik egybe az ajkunk, s fáradt remegéssel újra sohajtunk, leszáll a csók, a hajnali csók.
Oly édes e jégcsók. Álomba didergő fázó derü, hajnali kósza titok. Bús ködbe nyiló jégharmatu rózsa, fáradt gyönyöröknek lángraszitója a csók, a csók, a hajnali csók.
Arany-alapra festeném arannyal, és olyan lenne, mint egy cukros angyal, aranyruhájú és aranyszemű. És búsan búgna édes-lanyha teste, mint egy nemes és ódon hegedű. Lefesteném őt korareggel, este, az ágyba, hogy fehéren gömbölyül, kék árnyait a szemei körül, s a kandalló mellett, mint puha macskát huncut mosollyal, lustán, álmodón, a vánkosok között két gyönge mellét, két illatos és langyos vánkosom. És olyan lenne fáradt ajaka, mint szirupédes, barna malaga, és karja, mint egy kóbor villanás, és dereka, mint egy meleg kalács, és hangja álmos, bágyadt rezdülettel, mint enyhe fürdő és mint a meleg tej. S lefesteném szeptemberi tüzét is, lobogó testtel festeném le őt, hogy aranyok között iszik aranysört hó-abroszon vasárnap délelőtt. Fanyar vonalja a bús, drága szájnak azt mondaná: szeptember és vasárnap. Azt mondaná: én, s én azt mondanám: ő, és szüntelenül csak ezt mondanám én, és fiatal, szemérmes szerzetes, csak festeném örök iniciálém.
Te meghalsz, kedves, s nem tudod, ki voltál, álarcodat magadra szoritod, s nem tudja senki, hogy voltál titok, hogy voltál nékem ismeretlen oltár. Úgy mégysz el innen csöndbe, lopakodva, élő titok egy még nagyobb titokba. Mert jönni fog egy egész-kicsi ősz, napos, ártatlan, fáradt, graciőz, kis fákkal és kis bárányfellegekkel és végtelen és bús, akár a tenger, és megkuszálja hullámos hajad, szemed alá rak szarkalábakat. S egy délután, ha ülsz az ablakodnál, ijedve kérded: micsoda zenél? És este búgni, bőgni fog a kályha és künn az utcán fújni fog a szél. Te sírva szólitod a Véghetetlent, s felelni fog a föld és a göröngy. Megütsz egy billentyűt s a hangja elzeng, és összetörsz, mint gyönge-gyönge gyöngy.
Jó estét kívánok, mindenkinek, aki erre jár.:) ..................................
Kosztolányi Dezső
Szerelmesek
A fejüket a tenyerükbe véve úgy nézik egymást, mint akik nem látták már ezer éve, dajkálva lassan, elringatva gyöngéd, szép mozdulattal testük csodásan-égő drágagyöngyét, majd szájukat a csókhoz igazítják, keresve átkozott-zárt életüknek a nyitját, de tétováznak még, várnak sokáig, eltávolodnak, úgy tekintenek föl a messze mámor ködbe fúlt fokáig boldogtalan szemük széjjelmeresztett, nagy csillagával, hogy magukra öltsék a könnyű vágyat, mint nehéz keresztet, és szájuk és szemük és benn a lelkük reszket.
Elájulni s mindent merni, dühöngve, mint nyers, szelíd, forró és holtrasápadt, merész, halott és új életre támadt, csaló, hűséges, bátor, gyáva, gyönge, és tőle távol nem találni csöndre, mint víg, komor, őrjöngő, büszke, bágyadt, megszökni hősként, csupa gőg s alázat, s riadtan bújni sértődött közönybe. Ha kiábrándulnánk, szemünk befedni, édes borként mérget szívni magunkba, a kárt szeretni, a hasznot feledni, hinni, hogy a pokol visz égi útra, létünket egy csalódásba temetni: ez a szerelem. Ki próbálta, tudja.
Mondd, most hová rejtselek el? Jó lenne együtt meglátni a holnapot, talán lenne néhány óránk még, csak ne várj irgalmat! Ne hadakozz! Ne hazudj! Mitől vársz kegyes megváltást? Tudd meg, szeretni foglak! Hideg leszek, és józan, meg sem fogom a kezed! Csak odaültetlek létem közepére, verset mondok Neked, szomorú dalokat is énekelgetek a füledhez közel hajolva, nem engedem, hogy elfordítsd a fejed, szemedbe ezernyi lámpám fényét fordítom, és ordítom, hogy nézd! Ezt tetted velem! Azt akarom, hogy sírj! Csak nekem kell a könnyed a világon, más már meg nem ért! Hited leszek, és utad! Érintelek, és ellöklek, ha úgy akarom! Nekem már megvolt minden, amit te adhatsz! Lépted leszek, gondolatod! Csak nekem hihetsz! Én leszek neked az egyetlen! Csak addig nem tudom, hová rejtselek el!
Hiányzol. „Szőrösdeszka”, meg „laposabb, mint egy tetű” – ilyeneket mondok, meg ilyenebbeket. Nyomdafestéket nem tűrő lénnyé lényegülsz, amikor hiányzol.
Sikeres hetet kívánok, Mindenkinek! .......................................................................................................................................
Tóth Árpád
ÁLARCOSAN
Hát rossz vagyok? szótlan? borús? hideg? Bocsáss meg érte. Hisz ha tudnám, A világ minden fényét s melegét Szórva adnám.
Kastélyokat. Pálmákat. Táncokat. Ibolyákkal a téli Riviérát. Vagy legalább egy-egy dús, összebújt, Boldog órát.
De most oly nehéz. Most egy sugarat Se tudok hazudni, se lopni. Vergődő és fénytelen harcokon El kell kopni.
Az Antikrisztus napjai ezek, Csillog a világ szörnyű arany-szennye. Röhögő senkik, balkörmű gazok Szállnak mennybe.
S én lent vergődöm, és nem tudja más, Hogy csöndem éjén milyen jajok égnek. De légy türelmes. Jön még ideje Szebb zenéknek.
Csak légy türelmes. Maradj, míg lehet, Váró révem, virágos menedékem. Most álarc van rajtam, zord és hideg, De letépem,
Vagy szelíden, míg elfutja a könny, Öledbe hajló arcomról lemállik, S te ringatsz, ringatsz jó térdeiden Mindhalálig.
Szép, jó reggelt kívánok!:-) .............................................
Petőfi Sándor
Kérdezd: szeretlek-e?
Kérdezd: szeretlek-e? s megmondom én, hogy Szeretlek, mert ezt mondhatom; De oh ne kérdezd: mennyire szeretlek? Mert én azt magam sem tudom! Azt tudni csak, hogy mély a tengerszem, De milyen mély? nem tudja senki sem.
Mondhatnék esküt, hosszu és nagy esküt, Az ég felé tartván kezem, Hogy szívem minden dobbanása érted És egyedűl érted leszen, Hogy öröklámpa benne a hüség, Mely még ott lenn a föld alatt is ég.
S mondhatnék átkot, hosszu és nagy átkot, Mely, mint a villám, érjen el, S égesse, tépje lelkemet legmélyebb Pokolba mártott körmivel, Ha elfeledlek téged, kedvesem, Sőt ha rólad csak megfeledkezem.
Nem mondok esküt és átkot. Jaj annak, Jaj, akit ez tart vissza csak. Én eskü s átok nélkül is örökre Lelkem lelkében tartalak, Ott fogsz te állni magas-fényesen, Mint a tejút a legmagasb egen.
S örök hűségem, oh ez a hüség is Még a te érdemed csupán; Hogy szerethetne mást többé, akit te Megszeretél, dicső leány? Ki egyszer már a mennybe szállt vala, Nem látja azt a föld többé soha!
