antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
nevetés ült a felhőt rejtegető égre és kékre festette a levegőt de hiába kerestem a nevetőt csak a hang... az visszhangzott a fülemben
az a nevetés... hogy megváltozott...
valaha tisztán csengő kacagás volt édes öröm még a hang is csókolt becézett és jó volt minden rezdülés mert lelkemig ért hiszen értem csendült nekem szólt
később huncut kuncogássá változott incselkedő szívet borzoló izgató titkokat súgó dallammá ígért mennyt és adott poklot de aztán felemelt és a forróság ahogy átölelt már nem a pokol tüze volt
majd udvariassá vált megszokottá ott volt ha kellett de többre már nem tellett néha még kicsit simogatott kicsit még melegített de már valahogy mégsem volt jelen
azután kicsit más színt kapott az a valaha tisztán csengő őszinte árnyalat hogy megkopott és egyszerre szinte vágott olyan éles lett a belerejtett gúny még az emlékétől is... dühöm újra kigyúl
de rosszabb is jött a közöny amikor már csak másokkal nevetett s ha elment talán már nem is köszönt csak intett vagy mormogott szavakat és a vidámság mindig ott maradt ahova elvitte és mosolya a közönybe ragadt
de mégis most az a felhőkre ült nevetés milyen sokat jelent még nem fedte el a feledés mert amit az évek a szívbe bele véstek az bármilyen kevés mikor már semmi nincs akkor ismét kellene még ...az a nevetés
Ne a szavakat értsd. A csöndet. Azt, amely méhedben fedett. Ne a szókat vallasd. Szegények. Ők meg nem vallhatják neked, amit viselek. S bírhatatlan. Első sírásom tudta csak, hogy itt mi vár. Csak hajtogatta egyhangúan: majd rám szakad (ahogy mindünkre) tető és ég, s hurkolódik az éjszaka torkom körül mind szorosabban, de el kell mennem még haza, hozzád. S olvasnom arcodon, van-e még, lehet-e föloldás. Segíts, ha bírsz. Már nem kapaszkodom.
A ház tulajdonképpen minden hangra megrezzent. Ha veréb súrolta az ablakot, a redőny lecsapódott. A madár megrettenve elrepült. Nem, még egy madár sem érinthette a házat!
A ház valóságos oltár volt, tízezer nagy és kicsi karbantartó és takarító szolgálattevővel és kórussal. De az istenek elhagyták, és a vallásos szertartás értelmetlenül, haszontalanul folytatódott.
Déli tizenkettő.
Az elülső verandán egy reszkető kutya sírt fel.
A külső ajtó felismerte a kutya hangját, és kinyílt. A valaha nagy és erős, de most csontig lesoványodott és sebekkel borított kutya beoldalgott, és végigfutott a házon, sáros lábnyomokat hagyva maga után. Mögötte haragos egerek cikáztak, haragosak, mert sarat kell felszedniük, és haragosak a zavarásért.
Mert egy levéltörmeléket sem hordhatott be a szél az ajtó alatt, hogy a falburkolat ki ne táruljon, kibocsátva a gyors rézegereket, kik az ellenséges port, hajszálat vagy papírdarabkát megragadták miniatűr acél állkapcsukkal, rekeszeikbe rohantak vele, és a pincébe vezető csövekbe dobták, hogy eljusson az egyik sötét sarokban gonosz Baálként guggoló hamvasztókemence sziszegő gyomrába.
A kutya felszaladt a lépcsőn, hisztérikusan vakkantott minden ajtónál, míg végül rájött, mint a ház is, hogy csak a csend hallgat odabent.
A levegőbe szimatolt, és kaparni kezdte a konyhaajtót.
Az ajtó mögött a tűzhely fánkot készített, és megtöltötte a házat a sütés dús illatával és az áfonyalekvár szagával.
A kutyának habzott a szája, az ajtó felé hasalt, szimatolt, szeme tűzben égett. Vadul forgott körbe-körbe, farkát harapta, veszettül pörgött, és kiadta páráját. Egy óráig feküdt a nappali szobában.
Két óra – énekelte a hang.
Végül finom szimattal megérezve a bomlást, zümmögve kirajzott az egerek regimentje, megannyi szürke falevél az elektromos szélben.
Negyed három.
A kutya eltűnt.
A pincében a hamvasztókemence hirtelen felizzott, és szikraeső repült ki a kéményen.
Két óra harmincöt. Bridzsasztalok hajlottak ki a kertilak falából. Játékkártyák hullottak a posztóra színes zuhatagban.
Martinik jelentek meg egy tölgyfa asztalkán, és tojássalátás szendvicsek. Zene szólt.
De az asztalok csendesek, a kártyák érintetlenek maradtak.
Négy órakor az asztalok, mint nagy lepkék, összecsukódtak, és visszahúzódtak a fal borításába.
Fél öt.
Kivilágosodtak a gyerekszoba falai.
Állatalakok jelentek meg rajtuk, sárga zsiráfok, kék oroszlánok, rózsaszín antilopok, lila párducok a kristályos anyagban tündökölve. Az üvegfalak színt és fantáziát sugároztak. Rejtett filmek futottak jól olajozott tárcsákon, és a falak életre keltek. De a gyermekszoba padlója olyan volt, mint a friss, zöldellő mező. Alumíniumszöcskék és vastücskök futkároztak rajta, és a csendes, meleg levegőben finom szövésű piros pillangók röpködtek az állati lábnyomok erős szagában. Olyan hang töltötte be a levegőt, mint egy nagy, sárga, szalmából fonott méhkas zümmögése, és egy rejtett fújtatóból oroszlánok lusta dorombolása hallatszott. És okapilábak dobogása hangzott fel, és friss eső kopogása a dzsungelben, és különös állatok patái ropogtak a nyár melegétől száraz füveken. Most sok-sok mérföld távolságban hőségtől repedezett növényzetet és végtelen, forró eget mutattak a falak. Az állatok tüskés szakadékokba és vízmosások mélyére húzódtak.
Mesedélután volt a gyermekeknek.
Öt óra. A fürdőkád megtelt tiszta, meleg vízzel.
Hat, hét, nyolc óra. A vacsoraasztalok varázslatosan működtek, és a dolgozószobában egy kattanás hallatszott. És a kandallóval szemben, amelyben most melegen fellobogott a tűz, egy fémállványon égő szivar bukkant elő, másfél centi puha, szürke hamuval, füstölögve, várakozva.
A vad tavasz zuhanyát érzed-e, érzed-e zúdulni, kedves? Gyere ki a szőllőbe - virágos fákkal habzik a hegy Gyík surran a szurdékban, amerre az ember megy A rög szinte él, a nap szinte nedves -
Most könnyű vagyok, úgy-e könnyű? Lásd, tudom a babonát; Szentgyörgy előtt piros pillangót fogni jó! Érzed hogy árad a szél mint egy tavaszi nagy folyó jó, jó, meleg, párnás, sűrű - Gyerünk a napon át!
Nézd eleven mappa a táj a napba, minden útja tiszta rajz! Még föl nem vette a nyári zöldet, csiraváró meztelen. Hallod a zenét a mandolafán, mint kivirágzott hangszeren? Zsong, zsong, zsong, zsong - mézillat, érzed? pille száll és méhe rajz.
Létrán egy bácsi hernyózza a fát mint naptárakban régi kép A hónapok előtt, olyan - mellette gyerek és kutya vig. Karókat a földön suhancok sorban guggolva hegyezik. Iszalaggal a vincellér kötözi a venyigét -
Jó, jó, jó így szétnézni szabadon! így ülni a napban a tanya előtt ahonnan látni a vonatot hogy cammog a róna felett s a várost, s a széles utcán mászni az apró embereket, s vidám munka hálójában hegyoldalt és tetőt -
Ó, borok anyja, drága hegy, mámor anyja, munka! Zuhanj csak, jövendő szüret tüzeivel nedves nap zuhanya, boldog előleg! felejteni, kedves, e kábulásban, milyen ősz leshet a tavaszunkra!
Egyszer egy kutyának mi jutott eszébe? Ej, huj, ej, huj, mi jutott eszébe! Gazdáját megunta, hűtlenül elhagyta, S felcsapott művésznek, fel ám az ebadta. Hirdették újságok, hétöles plakátok: Ilyen híres művészt a világ nem látott: Magas C-ét kivágja, de sőt még a H-át is, S szép lágyan pengeti hozzá a gitárt is. Hej, Állatországban lett nagy riadalom! A jegypénztár körül szörnyű sokadalom! Keltek a biléták dupla, tripla áron, Akár a marhahús a pesti vásáron. Páholyok, zártszékek csordultig megteltek, Még egy pesti színház sem lehet megteltebb. S mi pesti színházban csak nagy ritkán esik, A királyi páholy sem maradt üres itt. Újságok nem győzték felsorolni másnap Nevét, rangját, címét a sok uraságnak. Ami nem is csoda, mert mind jelen vótak, Színház nyitásáig akik meg nem hótak. Ott volt a Víziló, vízügyi miniszter, Akit Mackó portás hajbókolva tisztel, Kinek a sofőrje is olyan úri fajta, Hogy az orrát merőn az ég felé tartja. Hosszúnyakú Zsiráf, hosszúlábú Gólya, Mind a kettő nagy úr, bár nincs autója, S Elefánt nagysága, tollas kalapjával, (Közbe legyen mondva: adós az árával) Hát Kecske kisasszony, milyen szendén lépdel! (Nem ült még egy sorban ennyi úri néppel). Bezzeg Mopszli úrnak büszke a tartása, Hogyne, mikor ő a művész úr kartársa. És a többi s többi, írták az újságok, Kihagytak temérdek hölgyet, uraságot, Kakasülő népét észre sem vették, Pedig ők magukat folyton billegették! Az Ökör téns úr is, haj, kifelejtődött, Pedig egész este rekedésig bőgött. Kimaradt a Ló is (hej, hogy nyihaházott!) Róka úr is szintén, pedig hogy újrázott! Hej, kutya-kutyánszki, mondanom se kén tán, Hogy a művész urat ünnepelték méltán. Fényesen sikerült minden egyes száma, Aki el nem hiszi, hát járjon utána.
Letelt a gyulai üdülés, nagyon jó volt..:)) S nagy részben gyönyörű volt az idő is...:))
Vajda János
A tavasz jelei
Nem nézem én az ibolyát Kakukra én nem hallgatok, S nem jóslom ebből a tavaszt, - Ez már igen kopott dolog. Falunkban a zsidógyerek Rongykérő sípja hangozik, Ez legbizonyosabb jele, Hogy az idő tavaszodik.
Nem szedek én kikericset, A gólyákat sem bámulom, Én a tavaszt egészen új Költői pontról jósolom. Fölöstökömre a biró Már nem pálinkát, bort iszik, Ez legbizonyosabb jele, Hogy az idő tavaszodik.
Fecskékre és a zöld mező Virágira nem ügyelek, A legelőre kimenő Tehéncsordának nem hiszek. Itáliából a goróf Magyar honába költözik: Ez legbizonyosabb jele, Hogy nálunk is tavaszodik.
A Lármás Rumli tejivó békés csendjét egy napon egy hegyi mormota zavarja meg. Latyak rémisztő hírt hozott: egy kislányt találtak a Pézsma tónál, a nagy fenyő tövében. Senki sem tudja, ki lehet ő. Tényleg az erdőlakók ősi ellenségei, a Hét Domb üregeiben tanyázó menyétek kémje lenne? Vagy valami egészen más áll a háttérben? Hová tűnt az erdőlakók elnöke, és mire készül a patkánybanda, élén Nivallal, a hermelinnel? Zizi, a talpraesett cicalány és barátai, Berci, a cickány, Süti bácsi, a sün, Sámuel, a fekete macska és a többiek addig nem nyugszanak, míg a végére nem járnak a rejtélynek és meg nem fejtik a zöld macska titkát.
A nappali szobában a beszélő óra énekelni kezdett: Tik-tak, tik-tak, hét óra, ébredjetek szép szóra! – mintha attól félne, hogy senki sem ébred. A ház üresen állt a reggelben. Az óra tiktakolt, és újra meg újra ismételte a szavakat a nagy ürességnek. A negyed nyolcat veri, készen áll a reggeli…
A konyhában a tűzhely sziszegett és sóhajtozott, és forró belsejéből kitálalt nyolc szelet tökéletesen barna pirítós kenyeret, nyolc tükörtojást, tizenhat szelet szalonnát, két kávét és két pohár hideg tejet.
– Ma 2026. augusztus 4-e van – mondta egy másik hang a konyha mennyezetéről – Allendale városában, Kaliforniában. – Háromszor ismételte a dátumot, hogy meg lehessen jegyezni. – Ma van Mr. Featherstone születésnapja és Tilita házassági évfordulója. Esedékes a biztosítás-, a víz-, a gáz- és a villanyszámla.
Valahol a falban relék kattantak, memóriaegységek futottak elektromos szemek előtt.
Tik-tak, tik-tak, nyolc óra, figyeljetek a szóra, mindenkinek járjon lába, munkahelyre, iskolába, tik-tak, tik-tak, nyolc óra…
De nem csapódtak az ajtók, a szőnyegek nem nyelték el gumisarkok puha lépteit. Kint esett az eső. Az időmondó doboz a külső ajtón nyugodtan énekelte: Eső, eső el nem állt, esernyő kell, és kabát… És az eső visszhangosan kopogott az üres házon.
Kint csengő szólt a garázsban, a garázsajtó felemelkedett, és feltárta a várakozó kocsit. Hosszú várakozás után az ajtó ismét becsukódott.
Fél kilencre a tükörtojás összezsugorodott, és a pirítós kenyér olyan lett, mint a kő. Egy alumíniumkar egy kagylóba söpörte az egészet, forró víz zúdult rá, lemosta egy fémgaraton, ott felaprózódott, és lefolyt a távoli tengerbe vezető csatornába. A piszkos tányérok forró mosogatókagylóba süllyedtek, és ragyogó szárazon kerültek megint elő.
Negyed tíz, takaríts... – énekelte az óra.
A fal rejtett rekeszeiből kis robotegerek surrantak elő. A szobákban hemzsegtek a csupa gumi és fém takarítóállatkák. Sűrű koppanásokkal végigpásztázták a székeket, átgyúrták a szőnyegek minden szálát, felszívták a rejtett port, azután, mint titokzatos megszállók, eltűntek rekeszeikben, rózsaszín elektromos szemük kialudt. A ház tiszta volt.
Tíz óra! A nap kibújt az eső mögül. A ház egyedül állt a csupa rom és hamu városban. Ez volt az egyetlen ép ház. Éjszaka a romváros mérföldekre látszó radioaktív sugárzást bocsátott ki.
Negyed tizenegy. A kerti locsolók arany szökőkutakat lövelltek, szétszórt csillogással töltötték meg az enyhe délelőtti levegőt. A víz lemosta az ablaktáblákat, és lefutott az elszenesedett nyugati oldalon, amelyről a fehér festék egyenletesen leégett. A ház nyugati fala néhány foltocskát kivéve teljesen fekete volt. Az egyik folt pázsitot nyíró férfi árnyképe volt. A másik, mint egy fénykép, asszonyt ábrázolt, amint lehajlik virágot szedni. Valamivel távolabb, mint egyetlen titáni pillanatban fára égetett képek, egy kisfiú, ahogy a levegőbe ugrik, fölötte magasabban a feldobott labda képe, szemben vele meg egy leányka akarja felemelt kézzel elkapni a labdát – amely soha többé nem esett a földre.
Az öt festékfolt – a férfi, az asszony, a gyerekek és a labda – megmaradt. A többi vékonyan elszenesedett.
A locsolók enyhén permetező esője megtöltötte a kertet lehulló fénnyel.
Mindeddig megőrizte békéjét a ház. Gondosan megkérdezte, „Ki az? Mi a jelszó?” – és mivel a magányos rókáktól és síró macskáktól nem kapott választ, becsukta ablakait, lehúzta redőnyeit, és vénlányos szemérmességgel és gépesített paranoiával védte magát.
A szinész utain virág s tövis terem, A szinész élete öröm és gyötrelem. Bűvös szellemkezek vezérlik lépteit, Leplezve gondosan az élet terheit. Szép álmot álmodik: öröklő hirnevet, Szellem bejárja a földet és eget. Bú- s kéjnek egyaránt feltárja kebelét, Részvéttel osztja meg a szenvedő könyét, S bár megvetett, szegény, de nem boldogtalan, Amig szive dobog s mig pártfogója van, Mert pártfogója az, mi neki üdvöt ád, Szeretni lángolón ohajtott pályáját. S még a hir nevéről Szép dolgokat beszél, Sirhalma pázsitán Zokogva sír a szél.
Nem láttalak egy hétig, kis rügyek, és közben milyen nagyra nőttetek! hüvelyknyire!… Kilombosodtatok és ezer könnyű és friss fodrotok halványzöld lángként repdesi körül a gallyakat és táncol és örül.
De szépek vagytok, tavaszi rügyek, de bátrak vagytok! Nem kérdezitek, mi vár rátok, – ha itt az ideje, mint a barna földből a rét füve, a barna ágból kicsaptok ti is, akármilyen hideg az április.
Bölcsek vagytok ti, szárnybontó rügyek, bölcsebbek, mint én, egészségesek… Egy hónapja nem láttuk a napot, mégis hittetek és kibujtatok, hajtott a szent önzés, küzdöttetek, győzni akartatok és győztetek!
Győztetek, hívő rügyek s levelek, irígyelhetem erényeteket: bolond idő járt rám is, április, hosszú, naptalan, de én e komisz tavaszban, mely oly zord és fénytelen, hitetlen voltam és reménytelen.
Az voltam, fáradt, gyáva és beteg, utáltam már az egész életet s ez kellett, ez a büszke változás, szemeimben ez a csodálkozás, ez kellett, hogy megváltsam magamat és megérthessem a példátokat,
hős példátokat, parányi rügyek… Egy hét alatt de nagyra nőttetek! Zöld zászlaitok felrepültek a bokrok, fák és hegyek csúcsaira s hiába ez a gyilkos április, reményt hirdettek, reményt nekem is!
Jó reggelt, szép napot, kellemes hetet kívánok Mindenkinek!:-)
Csukás István
Áprilisi köszöntő
Huszonöt év köszöntése – nem érdemel nagy cicomát – e vers, nincs márványba vésve a dátum s bölcsőm rengése, tisztelőn mégis összevágd te szél, a rügyek bocskorát!
Borzas hónap vadóc fia – címekben nem vagyok szerény – nem szabad meghatódni a siker előtt s szabódni, ha nyakadba hull, hisz a napfény besüt nadrágod fenekén!
Fontoskodók, álszerények, lerí képetekről a vád: „Hogy született, attól részeg!” Huszonöt év, rád felnézek, s most tisztelegve összevágd te szél, a rügyek bocskorát!
Égetik a kertekben, temetőkben a tavalyi gazt, a tavalyi lombot, a krumpliszárat. Asszonyok, sírásók gereblyézik a sírokat, ágyasokat, fekete rudakban nyúlik a füst, akár a bánat;
a fekete rudakat szétzilálja az alkonyi szél, a gyors eső előtt a földre csapódnak verdesve, leomolva, fekete madarak szárnyaként a kertekben, temetőkben, a ropogó máglyák lombjai, a madarak tolla;
nehezen tavaszodik, de ezen a tavaszon már a szó is nehezebb, mint a só, kristályokban a szívre rakódik az elhallgatott, a kimondhatatlan, s epévé válik a kenyér a szájban, a nyál a torokban;
s a félelem is, hogy lassan megöregszünk, s mit se tettünk, hisz tavaszodik újra, s hol van a tegnapi tavasz, a régi? A tegnapi kamaszok lázasan csókolnak ma este, a tegnapi fruska szája ma vérmes, csókjait cseréli,
s új rügyek ülnek a fákra, az új homlokokra, rózsaszín-lilás gyűrűivel tekereg az úton a giliszta, madarak bandája zeng már a hajnali kertben, s virágban a barackfák, a kert a tavaszi harmatot issza;
s halnak az öregek, a tegnapi délceg férfiak sorra, az asszony-falók ma már a napra ülnek, a szájuk pepel csak, a tegnapi bűnök a semmibe szállnak, a tegnapi öröm elvirágzott, a fájdalom is, el a tegnapi vágyak;
a tegnapi holtak csontjai ma már a partra hányva, a koponyán hangya-karaván hurcolja tojását; forogtak a tegnapi égitestek, ma már az űrbe omolnak, a tegnapi sírásók helyett ma új sírásók dalolnak;
a tegnapi szó ma nehezebb már, kimondani a kínt nehezebb már, az álmot, s a valót, a velőben a félelem akkor apad csak, ha görcseit oldja a hitvesi csók!
Ó, hova lettek a tegnapi álmok, a gyönyörök, hova vitték a gyerekkori drága nyugalmat? Hamu-vázként leromlottak a húsz évig épített mese-várak, rothadnak a tündérek, a tegnapi fogalmak.
Nehezen tavaszodik, de már a barackfa kivirágzott, nagy máglyafüstök feketednek, szállnak az égig, a keserű füstben már a barackfa illata érzik. Csak a lélek komorlik süketen, üresen, véresen, mint tavasz előtt a barbár hordáktól gázolt üszkös, dérvert mezők.
– Oda temetjük a négy kereszt mellé. Úgy gondolom, ez volna a kívánsága.
A nő szelíden a kapitány csuklójára tette a kezét.
– Biztos vagyok benne.
A parancs elhangzott. A család követte a menetet lefelé a dombon. Két férfi vitte Hathawayt egy letakart hordágyon. Elhaladtak a kőkunyhó és a raktár mellett, amelyben Hathaway sok évvel ezelőtt megkezdte munkáját. Wilder megállt a műhely ajtajában.
– Milyen is lehet – töprengett – egy bolygón élni feleséggel és három gyerekkel, és aztán ezek meghalnak, és egyedül hagyják az embert a széllel és a csenddel? Mit csinálna ilyenkor az ember? Eltemetné őket, keresztet állítana a sírjukra, aztán feljönne a műhelybe, és elméjének és emlékezetének teljes erejével és ujjainak és géniuszának pontosságával darabról darabra összerakná, ami a felesége, a fia és a lányai voltak. Keze ügyében egy egész amerikai várossal, amelyből a szükséges felszerelést megszerezheti, egy ragyogó koponya bármit megcsinálhat.
Lépteik zaját elnyelte a homok. Két ember már ásta a sírt a temetőben, mire odaértek.
* * *
Alkonyattájban visszatértek a rakétához.
Williamson a kőkunyhó felé intett.
– Mi legyen velük?
– Nem tudom – mondta a kapitány.
– Nem kapcsolja ki őket?
– Kikapcsolni? – A kapitány meglepődött. – Eszembe sem jutott.
– Nem visszük őket magunkkal?
– Nem, annak semmi értelme.
– Hát itt hagyjuk őket úgy, ahogy vannak?
A kapitány egy pisztolyt nyújtott át Williamsonnak.
– Ha meg tudja tenni, erősebb lélek, mint én…
Öt perc múlva Williamson visszatért a kunyhóból. Verítékezett.
– Itt van a pisztolya. Értem már, hogy mire gondolt. Bementem a kunyhóba a pisztollyal. Egyik leány reám mosolygott. A többiek is. Az asszony megkínált egy csésze teával. Úristen, hiszen gyilkosság lett volna!
Wilder bólintott.
– Soha többé nem lesz semmi annyira tökéletes, mint ők. Úgy alkotta meg őket, hogy eltartsanak tíz, ötven, kétszáz évig. Igen, nekik éppen úgy joguk van élni, mint magának vagy nekem vagy bármelyikünknek. – Kiverte a pipáját. – Na, szálljunk be. Indulunk. Ennek a városnak befellegzett, nem vesszük többé hasznát.
Lefelé ment a nap. Hideg szél kerekedett. Az emberek már beszálltak. A kapitány habozott. Williamson megszólalt:
– Csak nem akar visszamenni… elbúcsúzni tőlük?
A kapitány hidegen Williamsonra pillantott.
– Nem a maga dolga.
Wilder felballagott a kunyhóba a szeles sötétségben. Az emberek a rakétában látták az árnyékát a kőkunyhó ajtajában tétovázni. Azután egy női árnyékot láttak, és látták, hogy a kapitány kezet fog vele.
Pár perc múlva ért vissza a rakétához.
* * *
Éjszakánként, mikor feltámad a szél a halott tenger fenekén, és süvít a hatszögletű temetőben, a négy régi és egy új kereszt fölött, kicsiny fény szivárog az alacsony kőkunyhóból, és míg a szél dühöng, és kavarog a homok, és magasban hideg csillagok égnek, négy alak: egy asszony, egy fiú és két leány rakja a kis tüzet odabent minden ok nélkül, és beszélgetnek és nevetgélnek. És estéről estére, évről évre az asszony kimegy, és minden ok nélkül felpillant az égre, karját egy hosszú percig a zölden égő Föld felé tárja, nem tudva, mit néz, és miért, azután visszatér, és rőzsét dob a tűzre, és a szél feltámad, és a halott tenger továbbra is halott.
A tavaszi sugár aranyburokba fonta A zsenge bokrokat, s a bimbók reszkető Selyemgubóiból zománcos fényü pompa, Ezer szelíd szirom lepkéje tört elő.
A zsongó fák előtt, a kerti út szegélyén A park-őrző, borús csillámu rácsvasak Festékes könnye folyt, sírtak, mert fémük éjén, Hiába van tavasz, boldog rügy nem fakad.
Egy lány jött az uton, virággal, sok virággal, Mellettem elsuhant, illatja megcsapott, Egy-testvér volt talán a fénnyel és a fákkal, Eltűnt. Szivem zenélt. Merengve álltam ott.
Bús voltam vagy derűs? ki tudja. Ama ritka Kelyhű percek közül ragyogva volt ez egy, Melyben pezsegve forr kedv és bú drága titka, Mint mélyen csillogó, nektár-izű elegy.
Olyan perc volt, midőn a vaskos testi érzet Kitágul... rezg, s ha kinyúlik a kéz, A Nap arany almáját a tenyeredben érzed...
Víg tavasz, a kerek esztendő szebb része derűl fel, S új pompájával tér mezeinkre kiszáll. Újúl a nagy föld, mindent a lágy meleg éleszt, S könnyű szellőnek lengedezése nevel. A rothadt gyökerek gyönyörűn ifjadva kihajtnak, Zöld fűvel a nyirkos rét mosolyodva frisűl. Gyenge virágokkal kezdnek kiesűlni határink, És a bimbózó ág leveleknek ered. A friss csergeteg is szabadabb forrásra felenged, Szép kövecses feneket tiszta folyása mutat. A hasadó hajnal pirosabban fejti ki keblét, S vidítóbb nedvvel gyöngyei hullnak alá. Ami csak él, most minden örűl, öreg és piciny állat: Új elevenséggel minden örömbe merűl. A nyers ifjúság, a zöld pázsitra kikapván, Víg, eleven, játszó, fris keze, lába futós. Még az öreg nép is, megaludt bár vére, felújul: Víg fiait nézvén víg mosolyodva mulat. Gondos akolba szorúlt juhnyáj, s jászolra lezárott Csorda, szabad kényén most legelőre kijár. Fecske sereg kis agyag fészkét rakogatja csevegve, S ház fedelét gólyák már kerepelve ülik. Mindenféle madár, öröm új éneknek eredvén, Hol szép zöldellő ágra, hol égbe repes. Csak nekem itt egyedűl, ó! csak nekem árva szegénynek, A bús aggodalom szívem epesztve öli. Hervadozik képem kikelet természete ellen: Elfogyok, újúlást nem veszen élet-erőm. Itt vagy-e már? Érez testem bomlása, keservem Eltörlője, halál! s elviszel úgye tehát? Nyílnak már örök életnek szép ajtai, látom, S ott benn jobb kikelet jobb örömünkre derűl.
1975-76-ban voltam utolsó koncertemen. Utána már kiöregedtem belőle. 1975 körül a Naphegy téren laktam.Leballagtam a hegyről, leültem a pódiumhoz közel és néztem hogy pakolják a cuccokat. Akkoriban Presserék "jezzes"-re vették a figurát, de aztán nyilván népszerűségi és anyagi megfontolásokból ráálttak a 3-4 perces slágerszámokra. Aztán Presser lesüllyedt a Padlás színvonaltalanságára- na abból egy percet sem hallgattam.
