antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Hányadik már a pohár?... csak Ötödik? Teremt' ugyse! becsülettel Működik. Máskor megfe-felelek kétannyinak: S lábaim most már öttől is inganak.
Ing a lábam, a nyelvem meg Elakad - Torkom a therpomyléi Szorulat, Ledionas a bor, mely lecsepege, Gondolatim... Sex... Rex... Xerxes serege.
Sehogysem t'om kifejezni Magamat - Azt hiszitek, hogy talán a Bor miatt? Ne higgyétek, édes atyámfiai, Nekem a bor nem szokott megártani.
Nekem a bor hogymikép is Ártana? Hát hiába voltam volna Katona? Úgy biz, aki fölmarkolta, katona - Mégpedig bakancsos voltam valaha.
Zöldhajtókás, sárgapitykés Közlegény... Egész a közlegénységig Fölvivém! Jó: bakancsom hogy hamar lerúghatám; Még idővel degradáltak volna tán.
Tyhű, látjátok, ott az könnyen Megesik, Mert a katonai pálya Fene sik; Legkivált az olyfélének, mint magam, Kinek kissé akaratos feje van.
Útmutatást nekem ne is Adjatok, Szent Dávid hárfájára sem Hallgatok! Orrnál fogva senki engem nem cibál, - Azt cselekszem, ami tetszik... Tudja Pál, Mit kaszál.
...Eh, de én itt egyre-másra, Mint malom, Csak darálok, csak darálok, S szomjazom. Adjatok bort! a malom jól nem megyen: Hogyha nincs nedv, ami hajtsa, bőviben.
Hadd igyam hát! hogy forogjon Kerekem - Meg sem állok, csak a kancsó- Feneken. Bárha mindjárt - amint Falstaff szólana - Bárha, mondom, egy mérföldig tartana.
Hol is hagytam?... tudja gólya... Úgy igaz! A malom volt az utósó... Vagy nem az? Mit is mondtam a malomról... én bizon Hogyha présbe csavarítnak sem tudom.
Annyi szent: a szemem héja Oly nehez, Mint malomkő... tán az álom Környekez. Elég is ma a tivornya, ágyba hát! Álmadozzuk folytatását... jó 'jszakát!
Elégedett kaczagása volt az áldás, melyet utánunk küldött.
Délután volt még, de már éreztük, hogy elmul a nap, este lesz. Csaknem futottunk ki a kertből, a mikor kiértünk az utczára, Ida levette fejéről az orgona-koszorut, én vittem a kezemben.
– Nem szabad megtudni senkinek! – susogtam.
– Senkinek!
*
Nem tudta meg senki. Nem is csufoltak bennünket tovább, mert én vigyáztam nagyon. Kevesebbet játszottunk együtt, fiutársaságba kezdtem járni, bár a kis Ida velem akart lenni mindig. Magunk között se emlegettük a dolgot, hanem azért tisztában voltunk vele. Ő tudta kötelességeit, nem is állott szóba más fiuval és sütött-főzött rám, mihelyt csak egy kis maradék-lisztre tehetett szert. Kis kalácsokat hozott a szoknyája zsebében, én csak igértem neki, igértem mindig, mindent.
Nagyon jól éltünk, ritka szép békességben. És közös álmunk nem egyszerre, hanem lassan foszlott szét. Olyan jó volt, olyan sokáig értünk oda, a mig egyszerre csak nevettünk az egészen. De aztán rohamosan hervadt el az orgonavirág-koszoru…
A többit tetszik is tudni, három fiatalabb lánytestvére volt, nagyok és erősek, férjhez kellett menni azoknak is. Megkérték – elment, eltűnt.
*
Csak a kis Borhy Ida tünt el; – az asszonynyal, a ki belőle lett, sokszor találkozom. Egy sovány, keserü arczu, fehér ajku asszony. Közönyös irántam ő is, én is egészen közömbös. Pedig soha senkit sem szerettem mást.
De hisz ez a némber csaknem egy azzal, a kivel tavaszi lombok alatt örök esküt esküdtem egykor. Semmi köze ahhoz ennek.
Oh tudom, hogy a kis Ida ebben az orgona-virágban van, melyet titkos-szerelmesen arczomhoz szorítok. Bájos, üde, illatos kis lányom, lilaszemü, szelid, harmatos virágom!
Nem lát-e valaki, a mint csókollak, édes szép szüz virágom, kedvesem!
Mily Ceres önti őket folyton-folyvást, Egyre pompásabb, színesebb seregben, Nő-gyümölcsök tobzódó sokaságát Szegény világunkra ki szabadítja? A legbusásabb délolasz piactér, A Conca d’oro öble nem pazarlóbb Citrom-narancs-datolyavíziókban, Mint ez a fülledt május-esti utca, Kibomló lányok illatait ontván S idomait ringatván véghetetlen Bő áradásban, a bolondulásig Éhes-szomjúhozó érzékeimnek, Hogy e bőség észbontó sűrűjében, Mint bűvös kertbe tévedt gyatra tolvaj, Ki körték, meggyek, csattanó cseresznyék, Piros fürtök, barackok, rózsa-szilvák Tömkelegében kábán válogatván, Végtére tettenérten úgy menekszik, Hogy közülük egyet le nem szakított – Hova kapjak? Melyikhez folyamodjam?
– Istenség, e pompázatos gyümölcsök gazdája, válassz ki egyetlen egyet S szent áldomással tedd tulajdonommá, S én azzal immár holtomig beérem!
– Vagy, ha úgy véled, nem érdemelem meg, Hozzámvaló jóságod úgy mutasd ki, Hogy add nekem egyetlen éjszakáját Egy vérbő, tettrekész törökbasának!
Jó reggelt, szép napot, kellemes hetet kívánok Mindenkinek!:-)
Szabó Lőrinc
Nefelejcs
A virágokból először a kék nefelejcs tetszett: azt a szép nevét külön is megszerettem, hogy olyan beszélgetős és hogy értelme van: szinte rászól az emberre vele, úgy kér (s nyilván fontos neki, ugye, ha kéri?), hogy: ne felejts! Többnyire jól hallottam, egész világosan, égszin hangját, néha meg én magam sugtam, vagy nem is sugtam, csak olyan nagyon vártam már, hogy tán a szívem szólt helyette vagy éppen a fülem: ilyenkor nem tudtam, képzelem-e vagy tényleg csalok, neki, a neve mondásával?… De még ha csalok is, nyugtattam meg magamat, az a kis segítség semmi, hisz úgy szeretem; s dehogy felejtem, nem én, sohasem!
– Menjünk, a fenébe! – mutatott előre Smith. – Természetesen a nyomokat követem.
– És Marguerite?
– Ez pokolian rossz pillanat arra, hogy róla beszélgessünk. Menjünk, mielőtt lekeverek neked egyet!
Drew eltűnődve elengedte a kezét. – Oké. Menj csak.
Együtt szaladtak tovább…
Friss nyomok, frissek, mélyek és kecses körvonalúak. Lábnyomok, amelyek ott rohantak, örvénylettek, áradtak előttük oda-vissza, magányosan, a kiszáradt tengerfenéken. Egy pillantás a csuklóra. Öt perc. Sietni. Szaladni. Rohanni. Drew kacagva zihált. Nevetséges. Hülyeség. Két férfi, amint ott tör előre. Őszintén, ha ez nem lett volna ennyire magányos és komoly dolog, leült volna, és addig nevet, amíg ki nem csordul a könnye. Két elvben intelligens ember, két Robinson Crusoe, akik egy nőies, ugyanakkor láthatatlan Péntek-lány után szaladnak! Hah!
– Mi olyan vicces? – kiabált vissza Smith messziről.
– Semmi. Figyelj az időre. Tudod, az oxigén elfogy.
– Rengeteg van még.
– Azért figyelj oda!
Tudta vajon, amikor idejött, gondolkozott Drew mosolyogva, hogy amikor ilyen kecsesen egymás elé teszi a lábait, ezzel, hogy ártatlanul végigmegy itt törékeny, apró lábaival, ekkora krízist okoz az emberek körében? Nem. Fogalma sem volt róla. Egyáltalán.
De muszáj továbbrohannia, és utolérnie azt az eszelős Smitht. Hülyeség, hülyeség. Ugyanakkor… nem is akkora hülyeség.
Drew-nak futás közben melegség töltötte be a fejét. Végtére is, csodás lenne aznap este egy gyönyörű nő mellett üldögélni a tűznél, a kezét fogni, megcsókolni, hozzáérni.
– Mi van, ha kék lesz?
Smith megfordult futás közben. – Mi?
– Mi van, ha kék a bőre? Mint a hegyek? Akkor mi lesz?
– Menj a fenébe, Drew!
– Hah! – nevetett fel kiáltva Drew, majd lerohantak egy régi folyóágyban és végig a csatorna mentén. Mindkettő üresen terült el ebben az évszakok nélküli korban.
A lábnyomok kecsesen sorakoztak egymás mögött, és megindultak a hegyláb felé. Amikor az emelkedőhöz értek, meg kellett állniuk.
– Stipi-stop – mondta Drew éles, sárga tekintettel.
– Mi?
– Azt mondtam, hogy lestoppoltam. Ez azt jelenti, hogy én beszélhetek vele először. Emlékszel még arra, amikor gyerekek voltunk? Azt mondtuk, „stipi-stop”. Oké. Most azt mondtam, hogy „stipi-stop”. Ez hivatalossá teszi.
Smith nem mosolygott.
– Mi a baj, Smith? Zavar a konkurencia? – kérdezte Drew.
Smith nem mondott semmit.
– Nekem elég jó a profilom – közölte vele Drew. – És tíz centivel magasabb vagyok nálad.
Smith hidegen meredt rá. Szeme mozdulatlan volt.
– Igen, a konkurencia – folytatta Drew. – Megmondom, mi legyen, Smith. Ha van barátnője is, a barátnő a tiéd lehet.
– Fogd be – méregette Smith dühösen.
Drew abbahagyta a mosolygást, és hátralépett. – Nézd, Smith, lassítsunk egy kicsit. Nagyon belelovaltad magad. Nem szeretem, ha ilyen vagy. Mostanáig minden rendben volt.
– Olyan leszek, amilyen lenni akarok. Te csak ne üsd bele az orrod a dolgomba. Végtére is, én találtam meg a nyomokat!
– Hogy micsoda?
– Nos, lehet, hogy te találtad meg őket, de az én ötletem volt, hogy kövessük!
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy világosan emlékszem csak egy részére is azoknak a gondolatoknak, melyek akkor egyszerre telerajzották egyrészt koravén, másrészt meg gyermekinél gyermekibb fejemet. Az érzésre is csak ugy emlékszem, mint illatára a kertnek. Egyszer igen jól, máskor meg semmiképp. Minden összefüggés nélkül való, éles, de alig érthető részleteire emlékszem akkori lelkiállapotomnak. Például arra, hogy meg kell tennem, a mit tettem, mert ha nem, a kis Ida elmegy más városba, soh’se látom többé. És, hogy kötelességem cselekedni végre…
Hogyan jutott eszembe, nem tudom, de eszembe jutott, hogy fölszólítsam a barátot arra: eskessen bennünket össze, de rögtön, de titokban… egyszerüen!
Magára a képre egész rikítóan emlékszem. Hogy én mit mondtam, abból mit sem tudok, de most előttem áll a széles arczu, mosolygó, vén francziskánus, a mint igy szól:
– Azt akarod, hogy összeadjalak benneteket?! Hopp hó, komolyan meg akartok esküdni? Mi a neved?
Megfogta a kezünket:
– Hol a pénz érte? A nevetek?
Aztán a térdei közé vont mindkettőnket és megkérdé Idát:
– Akarsz-e ezen tisztességes fiunak felesége lenni?
– Igen! – mondá az csendesen.
A barát valami különös nyelven összeduruzsolt valamit; volt ebben egy kabalisztikus, semmiféle vallásos szertartásban elő nem forduló szó, mely akkor is feltünt nekem, ez, hogy «dehóremeróma»! Aztán egymáshoz dörzsölte a fejünket és mondá:
Már szól a tücsök, Újra megjelent, "Átvette csöndes birodalmát" Oly nesztelenül, mint a május, Virágzó almafák alatt.
Átvette birodalmát; Ez a királyság! A legszentebb és a legboldogabb. Miniszterei öreg almafák, Diófák benne a papok, Galagonyabokrok a katonái. Adója millió virágszirom, Magasból mélybe pergő. Polgára minden fűszál, falevél, Polgárjoga: a csend, Alkotmánya: teljes testvériség. Zászlaja holdsugár És címere az ég, a csillagos.
Már szól a tücsök, Újra megjelent, Átvette csöndes birodalmát, Én is ez ország polgára vagyok, És semmi másé.
Üdvözlégy, Uram, Fejedelmem, Csendország királya, Tücsök! Hódoljon neked ez a költemény!
Szia Parsifal Hendrix, szép vasárnap estét Neked!:-)
Az unokatesómnak nem volt ilyen "szerencséje"...A család szerint lelőtték, a hivatalos verzió szerint öngyilkos lett...19 éves volt...1969-ben... katona volt...a másiknak sikerült, az NDK-ba ment munkát vállalni, sikerült átjutnia a túloldalra...szintén '69-ben...gimnazista voltam, nem sokat tudtam - falusi lányként - a dolgokról...apukám igen, de féltett, s nem mesélt semmit...
Hobo Blues Band
Nem lehet két hazád
1. Mindenemet eldobnám, Nevem megváltoztatnám, Megtagadnám, aki voltam, Hogy megtaláljam nyugalmam.
2. Lennék kispolgár boldogan, Bárhol, ahol béke van, Lennék köztük én az átlag, Kinek az Emberi Jogok járnak.
R. ||: Menj vissza vándor, Nem lehet két hazád! :||
3. Bújtam, amikor mindenki vonult, Adtam, amikor mindenki koldult, Röhögtek mindenen, én sírtam, Ha nem volt kinek, akkor is írtam.
Vesztes lettem, hiába győztem Senki mellettem, senki mögöttem Állok az úton, Rád gondolok Tudom, a szabadság magányos dolog
R., R.
Szövegíró: Hobo (Földes László) Zeneszerzők:Tátrai Tibor, Tóth János Rudolf
Hát hogymint vagytok otthon, Pistikám? Gondoltok-e ugy néha-néha rám? Mondjátok-e, ha estebéd után Beszélgetéstek meghitt és vidám, Mondjátok-e az est óráinál: Hát a mi Sándorunk most mit csinál? És máskülönben hogy van dolgotok? Tudom, sokat kell fáradoznotok. Örök törődés naptok, éjetek, Csakhogy szükecskén megélhessetek. Szegény atyánk! ha ő ugy nem bizik Az emberekben: jégre nem viszik. Mert ő becsűletes lelkű, igaz; Azt gondolá, hogy minden ember az. És e hitének áldozatja lett, Elveszte mindent, amit keresett. Szorgalmas élte verítékinek Gyümölcseit most más emészti meg. Mért nem szeret ugy engem istenem? Hogy volna mód, sorsán enyhítenem. Agg napjait a fáradástul én Mily édes-örömest fölmenteném. Ez fáj nekem csak, nyúgodt éltemet Most egyedűl ez keseríti meg. Tégy érte, amit tenni bír erőd; Légy jó fiú és gyámolítsad őt. Vedd vállaidra félig terheit, S meglásd, öcsém, az isten megsegít. S anyánkat, ezt az édes jó anyát, O Pistikám, szeresd, tiszteld, imádd! Mi ő nekünk? azt el nem mondhatom, Mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom; De megmutatná a nagy veszteség: Ha elszólítná tőlünk őt az ég... E néhány sorral érd be most, öcsém. Én a vidámság hangját keresém, És akaratlan ilyen fekete Lett gondolatjaimnak menete; S ha még tovább fonnám e fonalat, Szivem repedne a nagy kín alatt. Más levelem majd több lesz és vidám. Isten megáldjon, édes Pistikám! Pest, 1844. június
Simaselymű a szőröm, karcsu a testem és fogaim hófehérek, ezért kegyel a legmagasabb úr, dél piros papja, kilenc mély bók a nevének.
Hálótermében, nagy vánkoson alszom, selyemszőröm szétsimul a selymen, hátamat álom puposítja, rózsaszín orrom a földre ernyed és nincs ki ílyenkor zavarni merjen.
Dél-papja zsarátnok-színü ruhát hord, a bojtok a földig érnek, de meztelen volt, hogy ölébe vett, kilenc mély bók a nevének.
Ölébe vett, szivére szorított, zümmögött két zárt ajka között, mint a folyó, ha kiszökött a zöld ínyű hegység fogsora közül és sások ezrébe öltözött.
Ott tipródtam az ölében én, nyolc karmom a húsába mélyedt, dél-papja combján kiserkedt a vér, kilenc mély bók a nevének.
Olyan kegyes volt és a vérét testes kehelyben fogta föl és megkinált a kehellyel, de én csak tipródtam és mosakodtam, mivel már jóllaktam az este kaláccsal és elefántcsont-szinü tejjel.
Ő dúdolt, halkan zümmögött, két zárt ajkán rezgett az ének, sós könnye a számra hullott, földoromboltam dél-papja ölén, kilenc mély bók a nevének.
Most vánkosomon fekszem, körülöttem mindenféle tálak, rajtuk mécsesek égnek, háromlábú vékony állványokon állnak.
De két csukott szemhéjam alatt, mint a fehér bél a töretlen dióban, ragyogóbb mécsesek égnek, dél-papja értük és helyettük alszik, az arca lisztes, a homloka kő, kilenc mély bók a nevének.
Szia Parsifal Hendrix, jó reggelt, szép napot Neked!:-)
A Kék Duna Keringőt a bécsi Operaház Újévi Koncertjén - sajnos, nem a helyszínen - hallgatom általában...
József Attila
A DUNÁNÁL
1
A rakodópart alsó kövén ültem, néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. Alig hallottam, sorsomba merülten, hogy fecseg a felszin, hallgat a mély. Mintha szivemből folyt volna tova, zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.
Mint az izmok, ha dolgozik az ember, reszel, kalapál, vályogot vet, ás, úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el minden hullám és minden mozdulás. S mint édesanyám, ringatott, mesélt s mosta a város minden szennyesét.
És elkezdett az eső cseperészni, de mintha mindegy volna, el is állt. És mégis, mint aki barlangból nézi a hosszú esőt - néztem a határt: egykedvü, örök eső módra hullt, szintelenül, mi tarka volt, a mult.
A Duna csak folyt. És mint a termékeny, másra gondoló anyának ölén a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen és nevetgéltek a habok felém. Az idő árján úgy remegtek ők, mint sírköves, dülöngő temetők.
2
Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve nézem, amit meglátok hirtelen. Egy pillanat s kész az idő egésze, mit száz ezer ős szemlélget velem.
Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak, öltek, öleltek, tették, ami kell. S ők látják azt, az anyagba leszálltak, mit én nem látok, ha vallani kell.
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. Enyém a mult és övék a jelen. Verset irunk - ők fogják ceruzámat s én érzem őket és emlékezem.
3
Anyám kún volt, az apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az. Anyám szájából édes volt az étel, apám szájából szép volt az igaz. Mikor mozdulok, ők ölelik egymást. Elszomorodom néha emiatt - ez az elmulás. Ebből vagyok. "Meglásd, ha majd nem leszünk!..." - megszólítanak.
Megszólítanak, mert ők én vagyok már; gyenge létemre így vagyok erős, ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál, mert az őssejtig vagyok minden ős - az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik: apám- s anyámmá válok boldogon, s apám, anyám maga is ketté oszlik s én lelkes Eggyé így szaporodom!
A világ vagyok - minden, ami volt, van: a sok nemzedék, mely egymásra tör. A honfoglalók győznek velem holtan s a meghódoltak kínja meggyötör. Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa - török, tatár, tót, román kavarog e szívben, mely e multnak már adósa szelíd jövővel - mai magyarok!
...Én dolgozik akarok. Elegendő harc, hogy a multat be kell vallani. A Dunának, mely mult, jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai. A harcot, amelyet őseink vivtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés.
A gyerekeimben kun és székely vér is csörgedezik. Anyai nagyapámról egy, a hatvanas években végzett antropológiai vizsgálat megállapította, hogy nagyban viseli a kunok jellegzetes jegyeit.
a filmet gyerekkoromban nagyon szerettem, néha fütyörésztem is (akkor még füttyös hangulataim is voltak), néhány hete meg is néztem belőle egy darabot (filmet ma már csak részleteiben nézem, mert reklámnál továbbkapcsolok, és nem megyek vissza, gyűlölöm a reklámokat).
itt van egy másik folyó - amelyik kissé nagyobb mint a Szamos)
Drew szórakozottan Smithre pillantott. Smith szeme le volt hunyva. Ő is valamilyen gondolatot forgathatott a fejében. Biztos Marguerite-ról. A csodálatos Marguerite-ról a barna szemével és melegbarna hajával. Aki hatvanmillió mérföldre van tőlük, valami elképzelhetetlen világban, ott, ahol születtek.
– Vajon mit csinálhatnak ma este? – kérdezte Drew.
Smith kinyitotta a szemét, és átnézett a tűzön. Anélkül, hogy rákérdezett volna, kikre gondol Drew, azt válaszolta: – Televíziós koncertre mennek, úsznak, tollaslabdáznak, ilyesmit.
Drew bólintott. Ismét begubózott, és érezte, hogy a kezén és az arcán elkezd kiütni a verejték. Reszketni kezdett, és valami élesen sikoltozó érzelem támadt a lelke legmélyén. Aznap éjjel nem akart aludni. Ez is olyan lesz, mint a többi éjszaka. Meg fog jelenni a semmiből az a száj, a melegség és az álom. Utána pedig, túl hamar, eljön az üres reggel, a felébredés a valóság rémálmába.
Hirtelen felpattant.
Smith elképedve bámulta.
– Sétáljunk, csináljunk valamit – szakadt ki Drew-ból.
– Rendben.
Sétálni kezdtek a kiürült tengerfenék rózsaszín homokján; nem mondtak semmit, csak gyalogoltak. Drew érezte, hogy a szorítás részben enyhül. Megköszörülte a torkát.
– Tegyük fel – mondta –, persze, ez csak feltevés, hogy megismerkedsz egy marsi nővel. Most. Valamikor a következő óra során.
Smith felhorkantott. – Ne beszélj hülyeségeket. Itt egy sincs.
– De csak tegyük fel.
– Nem tudom – felelte Smith maga elé nézve séta közben. Lehajtotta a fejét, és kezével megdörzsölte a vékony, meleg üveget az arca előtt. – Marguerite ott vár New Yorkban.
– Engem pedig Anna. De gondolkozzunk gyakorlatiasan. Itt vagyunk, két nagyon is emberi férfiként, egy évre a Földtől, a hidegben, magányosan, elszigetelve, vigaszra vágyva, arra, hogy valaki megfogja a kezünk. Nem csoda, hogy a magunk mögött hagyott nők miatt búsulunk.
– Egyszerűen ostobaság búsulni, abba kellene hagynunk. De itt amúgy sincsenek nők, a csudába is!
Tovább gyalogoltak egy darabig.
– Mindenesetre – folytatta végül Smith némi gondolkozás után –, ha találnánk is itt egy nőt, szerintem Marguerite lenne az első, aki megértené a helyzetet, és megbocsátana.
– Biztos vagy ebben?
– Abszolút!
– Nem csak mentségeket keresel?
– Nem!
– Akkor hadd mutassak valamit. Fordulj meg. Ott. – Drew megfogta Smith karját, és visszavezette egy kicsit oldalra, olyan ötven lépéssel. – Emiatt hoztam fel ezt az egész témát – mutatott előre.
Smithnek elállt a lélegzete.
Egy lábnyom apró, puha völgyét látták maguk előtt a homokban.
A két férfi lehajolt, mohón lenyújtották a kezüket, és idegesen sepergetni kezdték a két oldalát. A levegő sziszegett az orrlyukukban. Smith szeme csillogott.
Hosszú ideig bámultak egymás arcába.
– Egy nő lábnyoma! – kiáltott fel Smith.
– Minden részletében tökéletes – bólogatott ünnepélyesen Drew. – Ehhez történetesen értek. Régen egy cipőboltban dolgoztam. Bárhol felismernék egy női lábnyomot. Tökéletes, tökéletes!
Lenyelték a kiszáradt torkukban támadt csomót. Hevesen verni kezdett a szívük.
Smith hol ökölbe zárta, hol kinyitotta a tenyerét. – A mindenit, de kicsi! Nézd meg a lábujjait! Te jó ég, milyen kecses!
Felállt, és hunyorítva előrenézett. Utána felkiáltott, és szaladni kezdett. – Ott van még egy, és még egy. És még több. És folytatódnak, arra!
– Nyugodj meg – érte utol Drew. Megfogta Smith karját. – Mégis, hova akarsz menni?
Az egyik pillanatban szerettem volna elfutni, de a másik pillanatban egész erejével elárasztott a boldog érzés, hogy milyen jó itt, vele. Inkább meghaltam volna, mintsem hogy elváljak tőle és lassanként, lopva rája föltekinték. És zavarom, misztikus félelmem egyszerre elmult. Kezem egyszerre rásiklott a kis barna, ezüstgyürüs kézre:
– Tudja, mit beszélnek mirólunk? – kérdeztem hirtelen bátorsággal, de szédülő fejjel.
– Tudom.
Megkönnyebbülve lélekzettem föl: a felelet elárulta, hogy nem haragszik érte, sőt talán büszke rája, a mit rólunk mondanak. És ha egy kissé elpirulva is, beszéltem arról én is:
– Hát csak hadd mondják!
De nem ezt szerettem volna mondani, hanem azt, hogy veszek neki egy palotát, patakot, elviszem a tengerre; – selyem-ruhákat vásárlok neki; – könyveket, olyanokat, a milyeneket én olvasok titokban, szépséges szép, homályos, nagyoknak való regényeket. És megmentem, ha bántani akarják, megfogom a száguldó paripák kantárszárát, egy rántás a szíjon, egy fölkiáltás és én fölragadom, karjánál fogva… Mint a hogy olvastam, mint a hogy elgondoltam volna olvasás nélkül is, vad, fantaszta, különös fejemmel, az örök lázra örökké hajlandó szivemmel.
Az – emlékszem világosan – nem jutott eszembe, hogy megcsókoljam. Csak karján és haján szerettem volna végigsimítani a kezemmel. Vagy megkérni, hogy üssön rám, a hogy tud. Csaknem kimondtam már, de olyan szelid, olyan nyájas, olyan alázatos volt.
– Hova megyünk most? – kérdé csendesen.
– A hova akarja!
Kézen fogtuk egymást és ballagtunk ismeretlen, misztikus, vad utakon, arra, a merre egy fehér kőszobor látszott. Egészen kifáradtunk, a mig odaértünk; szerettünk volna leülni, de nem volt hová.
Az egyetlen padon egy kövér, öreg barát szunyókált. Orgona-buga ütögette a piros orczáját, fehér fejét, de ez nem zavarta, lezárt pillákkal mosolygott megelégedetten. Nem törődött a napsugárral sem, mely erről is, arról is – a hogy a virág hajlongott – végigfutott rajta. Egy fiatal gyik is éppen ott szaladgált a bocskorán, két csikos czinczér mászott fölfelé a fehér övén…
Roppant barátságosnak, nagyon szelidnek látszott, nem átallottam, nem féltem hirtelen, bátran köszönteni:
0:00 / 6:24CROSBY, STILLS, NASH & YOUNG - Down By the River (1970).MPG
A folyó mentén lefele
A kegyelmedből voltam rajzolva
A feledés viharában
És a szerelmesek helyéhez
Egy tócsában ragadtam
Könnyekkel és ostobasággal tele
Sötét tetteket most már tudom
Hogy már kifizettünk eltérően
Édes emlékszem hé
Amikor kéz a kézben jártunk
Úgy éreztem eltudjuk dobni
A hamisságot a múltunkból
És tudom azt is
Ez volt a legnehezebb nap számodraGyerünk dobjuk ki őket az ablakonEz az amit azok a szerelmesek tesznek A folyó mentén lefele
A kegyelmedből voltam rajzolva
A feledés viharában
És a szerelmesek helyéhezEgy tócsában ragadtamKönnyekkel és ostobasággal tele
Sötét tetteket most már tudomHogy már fizettünk eltérően Édes emlékszem héAmikor kéz a kézben jártunkÚgy éreztem eltudjuk dobniA hamisságot a múltunkbólÉs tudom azt isEz volt a legnehezebb nap számodraGyerünk dobjuk ki őket az ablakonEz az amit azok a szerelmesek tesznek Ooh, a folyó mentén lefele A folyó mentén lefeleA kegyelmedből voltam rajzolvaA feledés viharábanÉs a szerelmesek helyéhezEgy tócsában ragadtamKönnyekkel és ostobasággal teleSötét tetteket most már tudomHogy már fizettünk eltérően Édes emlékszem héAmikor kéz a kézben jártunkÚgy éreztem eltudjuk dobni
A hamisságot a múltunkból
És tudom azt is
Ez volt a legnehezebb nap számodra
Gyerünk dobjuk ki őket az ablakon
Ez az amit azok a szerelmesek tesznek
Parsifal hendrix IKER. Az egész kozmikus ostobaságból csak az iker képet fogadja el - mert ő iker, alaposan.
Egyszerre tudja szeretni a hippi zenét és Audrey hepbort.
Hat vacsorát ettek meg a szabad ég alatt, egymással beszélgetve a kis tábortűz mellett. A csillagok odafentről bevilágították az ezüst rakétát, amin átszelték az űrt. Messziről, a kék hegyek közül olyannak tűnt a tábortüzük, mint egy csillag, ami a hosszú marsi csatornák mellé hullott le, a tiszta, széltelen marsi égbolt alá.
A hatodik estén a két férfi ott ült a tűz mellett, és feszülten nézegettek mindenfelé.
– Fázol? – kérdezte Drew, mert a másik reszketett.
– Mi? – Smith a karjára nézett. – Nem.
Drew Smith homlokára nézett. Verejték borította.
– Túl meleged van?
– Nem, az sincs.
– Magányos vagy?
– Talán. – Keze megrándult, és egy újabb fadarabot vetett a tűzre.
– Egy kártyajáték?
– Nem tudok koncentrálni.
Drew Smith sebes, felszínes lélegzetvételét hallgatta. – Már megvannak az információink. Mindennap képeket készítettünk és kőzetmintákat gyűjtöttünk. Nagyjából készen vagyunk. Nem akarunk ma este elindulni hazafelé?
Smith felnevetett. – Annyira azért nem vagy magányos, ugye?
– Hagyd abba.
Kicsit megmozgatták a lábukat a hűvös homokban. Nem volt szél. A tűz egyenletesen égett, egyenesen felfelé, az oxigéncső táplálta a hajóból. Ők maguk átlátszó maszkot viseltek az arcukon, nagyon vékonyat, amelyen keresztül lágy oxigénréteg lüktetett fel a kabátjuk alatt viselt oxigénmellényből. Drew a csuklójára nézett. Még hatórányi oxigén maradt a kabátjában. Rendben.
Elővette az ukuleléjét, és gondtalanul, fél szemét lehunyva pengetni kezdte, miközben hátradőlt, hogy a csillagokat nézze.
Álmaim leánya a legédesebb lány
Mind közül, akit ismerek
Az összes diáklányt a szivárvány
vöröseként halványítja el.
Szeme kékje és a haja aranya…
Az ukulele hangja Drew karján keresztül vándorolt fel a fülhallgatójába. Smith nem hallotta a hangszert, csak a társa énekét. A légkör túl ritkás volt.
– A kollégium legszebb lánya…
– Jaj, hagyd már abba! – kiáltott fel Smith.
– Mi bajod?
– Csak azt mondtam, hogy hagyd abba, ennyi! – dőlt hátra Smith dühös arccal meredve a másikra.
– Oké, oké, ne húzd fel magad.
Drew letette az ukulelét, és elgondolkozva hanyatt feküdt. Tudta, miről van szó. Ő is érezte. A hideg magányról, az éjféli magányról, a távolság, az idő és az űr magányáról, a csillagokéról és az utazáséról, a hónapokéról és a napokéról.
Csakhogy ő túl jól emlékezett Anna arcára, amint őt nézi a rakéta ablakán át, egy perccel a kilövés előtt. Olyan volt, mint egy élénk, éles vonalú kék kámea – a kék, kerek üveg és Anna gyönyörű arca, integetésre emelt keze, mosolygó ajka és csillogó tekintete. A saját kezét csókolta meg Drew helyett. Majd eltűnt.
