"Szörnyű úgy élni, hogy valaki nem élvezi a munkáját. S éppen olyan szörnyű úgy élni, hogy nem ismeri a szépet: a jó könyv ízét, a szép zenét, a verset, egyszóval a művészi szépet nem ismeri. Pedig a szellemet éppúgy nem csaphatjuk be, mint a testet: ha csak egyoldalúan és csak pótlékokkal táplálják, előbb-utóbb elsorvad.
A szellem olyan, mint a drágakő: minél több oldaláról csiszoljuk ki, annál szebben ragyog."
(Fekete Gyula)
ott álltam a lámpa alatt árnyékom sötétebb az éjnél mozdulataim nyomán haladt az érzés, múló szenvedélynél nem volt több, s megfoghatatlanul suhant tova, s tűnt nyomtalanul
mintha egy szigeten lennénk elszigetelve egymástól leszakított falevekként sodródva, s mint a hegy, fástól kiemelkedve valahol látó közelbe kerülnénk hol fény, árnyékot darabol száz szilánkként elmerülnénk folyóba mártott képeken hullámtól torzuló mosoly ahogy átsuhan éveken magába nézve is komoly minden perc, újabb kihívás a játszmát Te is kedveled az alkonyat, már kicsit más meghitt csendben várok veled
"Különös hely az út. Felnézek, és ott jössz felém a fűben azon az augusztusi napon. visszatekintve elkerülhetetlennek látom - nem is történhetett volna másképp. Ezt nevezem a valószínűtlen valószínűségének. "
Szia, Szuszmók!:)) Örülök, hogy látlak! Én is azt remélem; és úgy gondolom, hogy egy újabb irodalmi topik nem hátrány a szépségek népszerűsítésére...:))
Akasa: Olykor
]Olykor bekopog a Gond. Széket húz lassan az asztalomhoz... S én nem tudom, mit mondjak neki. S mitől ismerős hallgatása. A jelenléte, a mosolya, a szája, ... mikor ágyam veti meg éjszakára.
Sárkányka, gratulálok a topikhoz, remélem, egy újabb béke szigete leszez a mai, gyakran kétértelmű világban!:-)
"És hó esett a tiszta víztükörre, a pelyheket nagy hullám kapta ölbe, és vízzé vált a hó ott mindörökre. (...) Az életem csak benned folytatódhat, ez sorsa rég - ha vízre hullt - a hónak, belédhalok, hogy éljek, mint futó hab. "
"Jön a víz, forog a kerék, mint az órában, hogy porrá őrölje az időt. Az összetört perceket aztán újra összerakja, és kitelik belőlük az egész élet." (Fekete István)
Tedd két kezem tenyeredbe… Én közben becsukom szemem, Úgy hallgatom, ahogy mesélsz, A holnapról nekem. Mondj csodát és varázslatot, Regélj igaznak hitt mondatot, Csak a valót ne mondd! Most a tiéd vagyok, Engedd, hogy álmodjak veled, Higgyem, ez az életem, Mesélj, ne vedd el hitem! Hazudj igazmesét nekem, S míg csukva van szemem, Kezedben érzem a kezem, Könnyű leszek, és él a remény, Vágyam tiéd, s miénk a fény, Életem az álmom, a tiszta lét, Szerelmem izzik, mint alkonyég.
Forrás legyél. Tiszta, átlátszó, kristályszépségű cseppekből fakadó hideg és jóízű éltető víz. Csörgedezz alá magas hegyek sziklái közül, kelj át méteres köveken, konok útvesztőkön, friss levegőjű hegyi réteken. Patak legyél. Lágyan aláomló, hűvös érintésű; hideg selymes vizedtől kapjanak erőre a szomjas vadak. Kanyarogj kövek között, fodrozódó bárányfelhők kék ege alatt, zöld pázsit és őszi avar keretezzen, míg tovagördülsz kavicsokat mosva, s lomha folyóvá terebélyesedsz. Folyó legyél. Hatalmas hullámfodrokkal tovahömpölygő áradat, mely mindent megragad, magával sodor, míg meg nem érkezik az őt is elnyelő végtelen tenger sírjába. Tenger legyél. Nyugodtan hullámzó beláthatatlan síkság. Kiszámíthatatlanul változó, tajtékokat dobáló, vihartól felkorbácsolt szilaj erő, hullámsír, vagy elcsendesült sima víztükör. Óceán legyél. Széles és határtalan. Kincseket rejtő, ringató mély bölcső. Vég nélküli korlátlan lehetőség. Pusztító, tomboló őserő, roncsokat temető kiismerhetetlen végtelenség. Legyél víz, életet adó őselem, legyél tűz, vízzel is legyőzhetetlen, legyél levegő, mindent beborító láthatatlan, legyél szikla, szilárd, megingathatatlan, legyél forrás, patak vagy tenger, legyél te magad, legyél ember.
"A szerelem most elsősorban azt jelentette a számára, hogy együtt vannak; segíthetik és vigasztalhatják egymást. Szenvedély - egy másik világ." (John Wain)
Mint egy gyermek, úgy voltam karodban. Megcsókoltad finoman a számat, fölém hajoltál gyengéden, titokban és megpusziltad a szempillámat.
Leheleted táncot járt hajamban… szellőként bújócskázott csintalan, s egy óvatlan, röpke pillanatban pajkosan megbújt a nyakamban.
Míg egyik karod ölelve tartott itt, másik magányos vándorként útra kelt, bejárva testem rejtekútjait, útján titokzatos zugokra lelt.
Úgy bújtam meg riadtan benned, mint reszkető holdsugár az éjben, mit látni alig, mégis elvakít, ha begyűjti sugarát szemed ezüstösen, sápadt-fehéren.
Körülvettél biztonságoddal engem, s nem vágytam már tüzes szenvedélyre, csak elrejtőzni a világ elől öledben, csak átkarolni, és szeretni végre.
Érezni, hogy itt vagy… velem lehetsz, tudni, hogy szeretsz, és a tiéd vagyok, látni, ahogy szemeddel rám nevetsz s szemed fényes csillagként rám ragyog.
Öleltél, mint, ki sosem szeretett mást, reszkető szívvel és szerelmesen… magadhoz olyan gyengéden karoltál, míg csókjaiddal lezártad a szemem.
Megbújtam karodban, mint egy gyermek. Te fölém hajoltál nagy titokban, s míg csókoltad édesen a számat, én végtelenül boldog voltam.
Észrevétlenül, mint az esti árnyak Észrevétlenül, mint a lepkeszárnyak Észrevétlenül, mint a hó a hegyeken Észrevétlenül, mint a fű a réten Észrevétlenül, mint a csend az éjben Észrevétlenül eljött a szerelem
Van úgy, hogy pár ellopott perccel Azt hisszük, hogy boldogok vagyunk Van úgy, hogy felébredünk reggel És rögtön tovább álmodunk
Észrevétlenül jött felém az arcod Észrevétlenül ér így hullám partot Észrevétlenül így találtam rád Észrevétlenül, ahogy hozzám értél Észrevétlenül életembe léptél Észrevétlenül rögtön más lett a világ
Olyan a szerelem, mint a gyöngyszemű harmat, amelytől fénylik a szirom, amelyből felszökik, kévéjében a napnak, szivárvány-szikra, miliom.
Ne, ne hajolj reá, bárhogy vonz e merész láng, ez a vízcseppbe zárt, percnyi kis fényözön - mi távolabbról: mint a gyémánt, az közelebbről: mint a könny.
"Annak, aki valaha is örült egy hűséges és tanulékony kutya kedvességének, aligha kell sokat magyaráznom, hogy ebből milyen temészetű és milyen mély öröm származik. Az állat önzetlen és önfeláldozó. Szeretetében van valami, ami szíven ragadja azt, akinek gyakran van alkalma az ember könnyelmű barátságával és nyomorúságos hűségével találkozni." (Edgar Allan Poe)
Félhomály-szobádba az éjjel bekacsint, Az arcomba hullik egy kóbor, kusza tincs, Lábujjhegyen oson ki-be lélegzetem, Nézlek, közben álmomat dédelgetem.
Humott szemed, vágy-mosolyú szádat, Ujjammal érintem, cirógatom lágyan, Oly édesen alszol, akár egy gyermek, Haj… ha tudnád, mennyire szeretlek!
