"Szörnyű úgy élni, hogy valaki nem élvezi a munkáját. S éppen olyan szörnyű úgy élni, hogy nem ismeri a szépet: a jó könyv ízét, a szép zenét, a verset, egyszóval a művészi szépet nem ismeri. Pedig a szellemet éppúgy nem csaphatjuk be, mint a testet: ha csak egyoldalúan és csak pótlékokkal táplálják, előbb-utóbb elsorvad.
A szellem olyan, mint a drágakő: minél több oldaláról csiszoljuk ki, annál szebben ragyog."
(Fekete Gyula)
Szeretlek, csak szeretlek. A mennyben és a földön is, legyen szent a Te neved. Mint mindennapi kenyerünket, úgy add magad nekem, most és máskor is. Jöjjön el az én országom, ahol szerethetlek téged. Hiába szeretsz mást, s ő is akar téged. Legyen meg az akaratom itt lenn a földön, mert én szeretlek akkor is, ha nincs miért. Ha már nem kell senki kölcsön. Ha már tudják, ha már tudhatják mások is, és belehalok, tudom, de mégis, de még akkor, mert szeretni kell lemondva, szeretni kell várva, összekulcsolt testek izzadt nyomorával. Pedig jó lenne úgy, ahogy szeretném én, jó lenne úgy, ahogy szeretnéd még. Ne eresszük szerelmünk idő előtt sírba, ne álljuk a gödör szélén, tehetetlen, sírva, Pedig meg fogok halni, s te nem értettél semmit, meg fogok halni, mert nem tudtam adni, nem tudtam adni csak ennyit. Nem tudtam mondani, amit kellett volna, csak akartam élni, neked játszani, játszani, nem félni, játszani neked a reggelt a nap első sugarával, a reggelivel melyet ágyba hozok annak, ki kedvesem eljátsza. Ahogy a földön, úgy a mennyben is, te szeretsz mást, én szeretlek téged, hogy engem fogsz szeretni, sohasem ígérted, te nekem vagy, de ugyanúgy másnak, Krisztusnak jó vagyok, de bohócnak gyáva. Messze vagy, de legyek bárhol is, szeretlek, Csak szeretlek, csak szeretlek akkor is, még akkor is Szeress vigyázva, ne szeress bántva, Szeress, mert a látszatnak, könny lesz egyszer ára. Borzas szerelmünket ki fésüli újra? Hogyan jutunk a semmiből a mindeneken túlra? Ámen
Szia, Szuszmók! Nagyon szép hétvégét neked, köszönöm a szépségeket!:)
"Elbambulni az emlékeken, ezerszer elképzelni a gyönyörűséges, boldogságos, soselesz találkozást - és közben pontosan tudja az ember, hogy hazugság az egész. Borzasztó úgy élni, hogy még hazudni sem tud az ember magának valami kicsike, talpalatnyi mennyországot." (Fekete Gyula)
Hallottátok-e, éji berken át, a szív dalnokát, dalnokát a búnak? Mikor a mezők reggel már aludtak, a csüggedt, halk, egyszerű furulyát – mondd, hallottátok-e?
Láttátok-e, hol sötétek a fák, a szív dalnokát, dalnokát a búnak? Mosolyát, a mindennél szomorúbbat, s tekintete nagy, csöndes bánatát – felelj, láttátok-e?
És felsírtatok-e, míg zokogott a szív dalnoka, dalnoka a búnak? Mikor az erdőn a szegény fiúnak megtört szemével találkoztatok – mondd, felsírtatok-e?
Átformáltál, mint teret a határ Mint akaratot a szelíd szó Mint nyugodt víztükröt a forró éji vihar Mint fekete téli estét a csillogó első hó.
Csak nézlek, figyellek Szemhéjam rég belesimított Téged tudatalattim rejtekébe. Nevető ráncot vésett a szemem alá Minden mosolyod Szemem íriszében őrzöm szép szemed kékjét Ajkad pírrá válva arcomon Erős válladon pihen este Minden csüggedt, fáradt sóhajom.
Csak hallgatlak Szavaid, ahogy formálódnak okos homlokod alatt Hangod árnyalata, mint a tenger színe Úgy változik mindig. Suttogásod szelíd, ahogy Enyhe szellő simogatja a vizet csillogó kékre váltva azt, Hogy a napfény úgy csillogjon felszínén Mint szerelmes bennem fénylik a remény. Ha komolyan szólsz, hangod tükre a mélység S mint gyakorlott hajós, ki komolyan veszi a vizet Úgy evezek veled én, önnön mélységed felett Szavaid tiszta felszínén. Vihar gyúl. Szemöldököd zordon felhőként Sötétül kék szemed felett Haragod kardként csap, s félve rebbennek előled Kik hamis szavakkal álltak eléd Zúgva-süvítve hagyod dúlni lelked viharát Én büszkén gondolom: te élsz! Benned a természet szelíd, s vadsága Együtt a mindenség egy cseppnyi létben velem. Most csak hallgatlak, de nem hallak Érezlek folyton Ahogy leheleted a fülemben lüktet Mikor vágyad hangtalan sikoltom.
Szemeddel nézek S hangoddal szólok S te értem látsz Értem szólsz. S mint vízben a két elem Úgy váltunk mi eggyé Úgy lett a szerelem nekem A TE neveddé.
Higgyék csak a gyengék Bősz bikává váltál Ki a csillagok közt Vihar-táncot jártál Felhőkből a patkód Szikrákat kovácsolt Pegazusként – tenger hátán Hullámot korbácsolt
Higgyék csak a gyengék - Nyomodban se lépnek - Büszkék közt magasan Oszlopként, kevélyen Türelmed végtelen - ha butaságuk fáj is - Embernek maradni Ez az, ami számít
Tisztelném Juhász Ferencet, ha nem lenne költő, akkor is, mert gyermek, s ifjú korom ifjú tanítója volt, a tóparton, és túl a füzes folyón, a nyakas-kő sziklái alatt és fölött: Ő, az öreg, és a másik három huszonhét, huszonnyolcasok, és mi, a gyerekek, a harmincasok. Honnan, miért ez a hirtelen, hatvanöt éve bennem nyugvó, túlhordott emlékezés? Talán elértem a búcsúzás korát. Amíg megadatott, kimondani a szót, amit Gyulának nem tettem. Te, egy kötettel tartottad meg a halálból. Én a tartozásommal. Vagy Ő tartozott nekem? Elválasztott bennünket a történelem egyetlen napja, örökre. Kettőnk közül egyikünk tévedett, vagy mindketten? Vállalnom kell, amit nem tudtunk vállalni. Akartuk, de nem tudtuk: bennünk fagyott az a nap. Ma, már hiába olvad, akár könnyekké nemesülhet, csak magamban mormolhatom a szót, és mégsem tudom, mi lenne a jobb, ha lenne túlvilági lét, s benne alkalom kimondani a szót. Vagy nincs, és a világba mondani Neked. Így még tisztességes lehet.
(Kalcsó József: Kékség)
SZABÓ LŐRINC: VALAMI SZÉP
