AOTD - Album of the day
EFB - Első felületes benyomás
NFR - Nice fucking refrén (azaz épp nem tudod kitörölni az adott refrént, dallamot a füledből)
MM - Most megy (azaz most épp ezt hallgatod)
Amolyan guilty pleasure nekem. A metalcore címke nem cseng éppen a legszebben, de szerintem a PD kiemelkedik a stíluson belül olyan elemekkel, mint megjegyezhető riffek, jó szólók, értékelhető dallamok*. Egyébként reggel egy friss meghallgatást követően esett le, hogy némi numetal beütése is van a lemeznek, de ennyi még talán megbocsájtható.
Ne add fel, nekem is egybefolyt az elején. Különben is, a Book még hosszabb. Szerintem itt a mindenki által emlegetett utolsó három dal egymás után a sok. Ha azokból csak egy marad, máris 20+ perccel beljebb vagyunk. Viszont a dolog másik oldala, hogy én a háromból egyikre sem tudnám jó szívvel azt mondani, hogy kuka, kettőre meg aztán főleg nem. Összességében a Book egy fokkal jobban tetszik, ez már nem is fog változni, de a Senjutsut is megkedveltem (10/8).
De lehet, hogy rosszul olvasod a nyomokat! Lehet, hogy a mínuszoló kartársnak már van 300 címe, ami felkerülhet a top 100-as év végi listájára, és megvan a véleménye erről az örökké elégedetlen Thorról.
Blind Guardian, Ensiferum, Dalriada, Elvenking, ilyesmik jutottak az eszembe elsőre. Túl sok egyedi tehát itt sincs, ilyenkor jön a következő kapaszkodó, a dalok minősége. Végül is elmegy, hallatszik, mitől lett viszonylag sikeres ez a zenekar a stílusában, olyan nagy világmegfejtéseket viszont nem találok. Húsz éve még zabáltam volna, ma már az egyik fülemen be, a másikon ki. 10/6
Nem akartam itt okoskodni róla, mivel rajtad kívül senkit sem érdekel, te meg ugyebár fél éve nem hallgatsz zenét :) Kellemes meglepetés, már két-három szám után éreztem. Végre a Beggars után megint egy hullámhosszra kerültünk. Tetszik nekem ez a már mindenbe belefáradt hang és zene, amiben azért még hevesen dobog a szív. Top 10-re esélyes, nem csak a rendkívül csekély számú vetélytárs miatt.
tegnap este eljutottam a “hallgassunk klasszikus 90es metált” playlistem Prong fejezetéhez.
Tommy Victor soundja kegyetlen mai füllel is, annyira tömény. és ezek a Prong lemezek még pont a 7húros korszak előtt keletkeztek, így a ma megszokott hangzásokhoz képest furcsa is volt a magas gitár, pedig ezen számoknak segít.
hallottam egy másik új DreamT számot. eléggé nagy bajban vagyok: megint játszanak vagy ötezer hangot percenként és kb 3 jobb részre emlékszem a sokperces monstre számból. Petrucci szólója kemény. de ennyi hangot megtanulni és fejben tartani ezért a végeredményért, hááát :S egyfelől csodálom és tiszteletre méltó, másfelől teljesen felesleges (persze szvsz). Andy Sneap keverte ezt a lemezt, de nem hallok semmi speciálisat, minden rendben hangzik.
Én egyszer végigküzdöttem magam a lemezen. Már azt hittem, soha többet nem hallok épkézláb dalt a DT-től, de mintha a Transcending Time az lenne. Olyan szellősebb fajta, mint a Lifting Shadows..., nem tömtek bele háromszázmillió hangot, talán emiatt. Majd még leellenőrzöm később.
Nekem az a sajátságos, vízió vagy álomszerű hangulat tetszik, ami ott van a dalokban, faszán egyensúlyoznak a súlyosság meg a változatosság között, bírom Sanders ezredes meg Hinds fahangú bömbölését, meg Dailor énekét, a két furán tekergő, egyéni harmóniájú fikcsiket hozó gitárfutamok bejönnek, a dobolásra odafigyelve lenyűgöződhetsz, hogy miket nyom a csávó, meg úgy egyáltalán, nem unom őket hallgatni. Mittudomén, ilyen tök szubjektív marhaságokat tudok mondani. Ettől még nem fog téged elkapni, ha nem vagy rá fogékony, vagy nem neked szól.
És még a négyes Luciferrel is érdemes tenni egy próbát!
Én a múlt pénteken úgy gondoltam, hogy jól betárazok az új megjelenésekből. A COF és a 1914 (ukránok, vajon hogy illendő őket kiejteni?) a becsületes végighallgatás után kuka lett, a Massacre is elég egysíkúnak tűnt, de tiszteletem jeléül adok még egy esélyt nekik. Nem írt senki a Dream Theaterről még, ha jól emlékszem, a szokásos motívumok megvannak, de igazából minek hallgassam, ha ott vannak a jól bevált klasszikusok is. A SIXX:AM-ba is belefüleltem, most már tudom legalább róluk, hogy mi ez.
Tartok tőle, hogy ez a péntek se lesz sokkal maradandóbb. :(
És Jerry Cantrell is egészen kellemes lemezt készített. Kommersz americana rockzene plusz AIC-unplugged, de így is jobban tetszik, mint az általam hallott idei termés 98%-a. Még az is lehet, hogy az év végén össze tudok hozni egy 10-es listát...? :O
Végülis hallgattunk meg már jóval gázabb dolgokat is mint egy Mastodon, a magam részéről mégis nehezen szánom rá magam olyanok integrálásra melyek elsőre nem indítanak el semmilyen belső folyamatot.
Az Emperor... valóban teljesen hidegen hagy, az előtte lévő kettő tetszik-tetszeget, csak már hanyatlásnak érzem mindkettőt a Crack...-hez képest. Szóval ilyen szempontból tényleg jó régóta hidegülünk egymástól. De bármikor kész vagyok visszamelegedni.
Megesküdnék, hogy olvastam tőled itt olyat, hogy teljesen hidegen hagynak már régóta, ebből azt szűrtem le, hogy meg sem hallgatod az újabb lemezeiket, de ha nem így van, apologizálok.
Ezt kikérem magamnak! Én mindegyik Mastodont tisztességgel meghallgatom, csak nem mindegyik tetszik. Ebben most valami miatt még így hallatlanul is reménykedem kicsit.
Becsülettel végighallgattam, a hangzás és a hangszerelés jó, de egy kiemelkedő témára, riffre nem emlékszem belőle. Talán csak arra hogy nagyon Maiden-es. Kuka.
Engem érdekel, főleg az első. Ma kijött az új Be'Lakor, Archspire, Running Wild, Helheim, Ophis is. A közelmúlt terméséből death/doom/black vonalon a Worm-ot és az 1914-et érdemes még meghallgatni.
Ezen a lemezen minden közepes: a zene, az ének, a dalok, az ötletek, a megvalósítás. A pontszámom is közepes, a kettő lehetséges közül azért a rosszabbik, mert inkább félig üresnek érzem a poharat. 10/5
Napok óta hallgatom, és ez bizony meglepően jó! Nem is tudom, miért nem hallgattam eddig Scorpionst. Vagyis tudom, kölyökkoromban több tetszetős nótát is felvettem a rádió kívánságműsorából, aztán jött a Wind of Change, ami után már inkább nem erőltettem őket, pedig mindig is sejtettem, hogy régen ők is jók voltak. A popmetálos germanisztikának itt aztán nyoma sincs, van viszont klasszikus brit iskola-féle hard rock gitározás, némi pszichedelikus kábulat, Hair-ízű pamparamos énekdallamok, mindez izgalmasan összekuszálva. Kicsit tényleg útkereső lemeznek tűnik, az Action-ben még egy kis beat-csökevény is felüti a fejét, a címadóban meg még blues és jazz is előfordul. Van egy-két gyengébb pillanat, de ezek még simán beérhetnek a későbbiekben. Nagyon hangulatos kis lemezke!
Bungalow Bums - Lawless Days In Reservation
Príma kis pszichedelikus western Szibériából. Mondjuk ettől egy kicsit azért jobbra emlékeztem, valószínűleg azért, mert a címadó számmal jönnek az igazi nagy nóták, ugyan a lemez első fele is rohadt hangulatos, de mai füllel ott azért egy kicsit túltengnek a leporolt stoner-standerdek. A Since My Little Baby Died, vagy a My Soul's a Grave hallatán az összes May Károly- és Cooper-regény lemászik a könyvespolcról, a Back to the Town keserves főtémája pedig az Almighty Bluesnak is becsületére válna.
Ha nem írtátok volna vagy nem nézem meg, hogy ruszkik, bizony meg nem mondom. Ízes-sivatagos pszichedelikus kalandozás némi vadnyugati érzéssel, simán nemzetközi szint. Más kérdés, hogy a lentebb emlegetett Sahg koronghoz hasonlóan (bár azt picit jobbnak érzem) félúton már tűkön ültem, hogy "sok van még?" A műfajt feltétlenül keblükre ölelőknek tuti csemege, nekem elég egyhangúnak tűnt, egyéjszakás kapcsolattól nem adott többet. 5/10
Tényleg meglepő Scorpions név alatt ilyen zene, de az utolsó számot leszámítva nem is olyan rossz - az utolsóba kicsit beletörött a bicskájuk. Ez persze inspirált más Scorpions albumok hallgatására, és most tűnt fel, hogy "Always Somewhere" címen felvették a Lynyrd Skynyrd Simple Man-jét :-)
Hát ezek az orosz trógerek rendesen megleptek most. Persze tudhattam volna, hogy latzi még a szibériai tundráról is képes lenne összegereblyézni akár ilyesfajta két-három ember által ismert drágaköveket is. Ebben a stílusban nem nagyon emlékszem ilyen minőségű russischer revelációra. Persze tudom Szentpétervár már sokkal inkább európa, semmint szibéria és kulturális szempontból is rendkívül termékeny talaj. Nos mindenesetre ezek a fiúk itt egész parádésan éreznek ré a blues-ba mártott psychedelic stonerre. Jobbnál jobb tételek sorjáznak very autentikus hard west style-ben, ízes gitárok, változatos szerzemények, értő vokállal. Le vagyok nyűgözve, de tényleg. Jó párszor elő lesz ez még véve úgy sejtem és akár a nyolcast is meghaladhatják majd idővel.
Hiába kedvelem a csapatot alkotó zenészek néhány "főállású" kiadványát, a Sahg sosem tudott komolyabban megérinteni a profin összerakott produkció ellenére sem. Ezzel a lemezükkel is úgy vagyok, hogy alapesetben 5-6 szám után másra ugrok, annyira nem köt le, most ugyan végigtoltam egyben, de a Black Unicorn és Take It To The Grave pároson kívül nem igazán maradt meg a többi dal... mindazonáltal így estefelé nem volt rossz, legyen 6/10
SCORPIONS - Lonesome Crow
Na basszus, Scorpions debüt! Mostanáig sikerrel kerültük el egymást, bár nem is rémlik, hogy egyetlen ismerősöm is emlegette volna valaha ezt a lemezt. Egyszer végigment, néhány megkapó hippis pillanat, köszönjük, meghajlás, jobbra el. Nekem elég lesz ezután is a Blackout, Savage Amusement, Face the Heat, Sting In The Tail négyes. 2/10
Na, hogy senkinek ne legyen egy rossz szava, hogy csak a kedvencekre megyek rá. Az előző lemezük - már lassan jó fél éve (hubazmeg) - elég jó élmény volt, pont azért, mert nem ragadt le a stoner-doom keretekben. Ez azonban az elejétől kezdve amellett tesz hitet, és legfeljebb csak a Type O zsánere felé hajolgat el határozottan. Persze most is vannak Opethes dolgok (főleg a második félidőben) meg rákenrollok - az előbbiek közül kimondottan tetszett a (Praise The) Electric Sun, és a Blood Of Oceans. Sajnos valami igazán megkapó dolog, különösen gitárszóló nem akad, így az eggyel korábbi lemezük sikerét nem tudja nálam megismételni, és csak egy jóindulatú 10/6,75-öt kap.
...és pont nekem nem ajánlja, ez kész... :-DDDDDDDDDD
A Scorpionsnál a többség amúgy vagy az Uli Roth-os korszakban, vagy a Lovedrive és a Love At First Sting között ragad le, és még az utóbbiból is kevesen mennek el a Face The Heat-ig. Utána meg a Pure Instinct-et köpködik, mert nem elég kemény - pedig amúgy az egyik legszebb lemezük - az Eye II Eye az meg miafasz (nekem arról mindig a Queen jut eszembe, de az sem baromság, hogy más meg a Roxette-et hozta párhuzamnak), és végül még volt pofájuk kihozni egy évvel a Metallica után szimfonikus lemezt (pedig Michael Kamen eredetileg pont velük akart együtt dolgozni!!! - de nem is baj, hogy nem így lett, sokkal jobb a hangszerelése a daloknak, mint az S/M-en). Az hogy azóta volt egy erős visszatérésük, majd azt megfejelték egy olyan albummal, aminek helye van életmű szinten az első ötben, majd utána beálltak megint a jó iparos szintre, azt ellenben felejtik keményen.
Tegnap Scorpions napot tartottam ennek ürügyén. Asszem nálam a Blakout a number one még mindig. De a Love at First Sting és a Lovedrive is nagyon ott van a szeren. Kellemes kis múltidézés volt, rengeteg korabeli képet bevillantott a hallgatásuk. Már csak ezért is érdemes volt újra elővenni például most a Scorpionst. Tehát bőven meg lehet az értelme a listák utólagos átrostálásának is.
Mivel nem vártátok meg Pacit, én is beadom a dolgozatomat.
DAs
Entombed A.D. - Dead Dawn
Semmire sem emlékszem az előző DA-s Entombedből, de ez most jobban berántott, még akkor is, ha fél év múlva erre sem fogok emlékezni. Nem ismerem a kavarás részleteit, mert nem igazán érdekelt, de e lemez alapján nagy különbségeket nem hallok az A.D.-s és az A.D-tlen Entombed között. Tényleg jó kis deathes suttyóság, amit ugyanúgy a klasszikus metálos gitározás emel magasabb szintre, mint a korai Arch Enemyt. Az As the World Fell és a Hubris Fall kiváló death/doom dalok, és a zárószám is hangulatos, ezek miatt emelek egyet a pontszámon. 10/7
Scorpions - Lonesome Crow
Kamaszkorom egyik legkedvesebb zenekara volt a Scorpions, a Love At First Stingbe az elsőtől az utolsó hangig szerelmes voltam, a 80-as évekbeli lemezeiket szinte mind istenítettem. A Lonesome Crow-t csak később ismertem meg, és el sem akartam hinni, hogy ez ugyanaz a banda. Ma, két lépéssel távolabbról hallgatva, nem Scorpions-szemellenzővel, hanem csak mint egy 70-es évekbeli, jammelős, prog. rockszerű zenét a sok közül, bizonyos részei működnek, összességében viszont nem, mert nem annyira tartalmasak ezek a dalok. A Schenker tesók azért már nagyot mentek itt is. Útkeresésnek tényleg megfelel, ám az sokat elárul, hogy végül nem is ezt az utat választották. Szerencsére rögtön a következő lemezzel szintet léptek, de az már egy másik történet. 10/6
Gondolom, neki is rá kellett találnia önmagára, vagy a csapongó dalszerzés lehetett az oka - azt a lemezt még úgy csinálták, hogy mindenki bedobott egy ötletet és közösen farigcsálták, ezért is van mindenki feltüntetve szerzőként. Ezt Rudolf is megírta a könyvében, és hogy utána a rutinosabb Uli Roth hozta be azt, hogy legyen egyértelmű, ki mit csinált... még ha ez utóbbi a jogdíjakról is szólt.
Egyébként egészen a Taken By Force-ig van egy csomó olyan Roth-szerzemény, amiben Klaus olyan extrémen teljesít (Evening Wind, Virgin Killer, I've Got To Be Free, Sails Of Charon), hogy évtizedekig nem is hittem el, hogy ő énekel azokban és nem Uli.
...egyébként meg köszönöm, jól voltam az elmúlt hetekben-hónapokban is, de kicsit besűrüsödött a munka, a hétvégékre meg igyekeztem minden lehetőséget megragadni - természetesen leginkább villamosok formájában - hogy jól érezzem magam.
Zeneileg az új (pontosabban három hónapja volt az) Powerwolfig sikerült eljutni, a szokásos hozzávalókból megint főztek valami ütőset a saját kereteiken belül, ami jó lesz a koncertjeikre. Csak ugye pont azok a fránya keretek azok, ami miatt mindig lesznek fanyalgók, meg amitől inkább csak ütősek maradnak, mint odabaszósak.
Micsoda görény az algoritmus, hogy pont ezt képes dobni a Scorpionstól, és nem egy Taken By Force-ot - igaz, az pont nem került rá senki listájára -, egy Face The Heat-et, vagy egy Humanity Hour I-t. (Persze a Pure Instinct vagy az Eye II Eye még véleményesebb lenne. :-DDDD ) Tény és való, mostoha sorsú lemez, a kiadói joga miatt is (én is csak úgy tudtam megvenni az akkor érvényes diszkográfiából utolsóként, hogy egy noname magyar kiadó felvállalta, de még Németországban is nehéz hozzájutni, ha meg mégis, akkor mindig újabb és újabb borító mögé próbálják elrejteni), de inkább az útkereső mivolta teszi azzá. A kortárs lemezeknél utaltam már rá, hogy ez is jól illik az akkori pszichedéliába, miközben azon van, hogy megragadja az új idők új dallamait is... de pont eme korszellem miatt nem mindenkinek könnyen emészthető darab. Nem véletlen, hogy egy olyan filmben is felhasználták a dalokat, amely drogosokról szól... sok benne az olyan szenvedés, merengés, hangulatváltás, ami illik ehhez. Én sose drogoztam, de mégis pont azokat szeretem, amelyek a legjobban megragadják ezt: I'm Going Mad, Inheritance, In Search Of Peace Of Mind... de a címadót is. Igaz viszont, hogy eléggé rajongónak kell lenni ahhoz, hogy ne pusztán azért értékelje az ember, mert Scorpions, hanem az életmű részeként, hogy honnan indultak, és mit hogyan alapoztak meg. Igaz, ilyen mércével sem olyan erős debüt, mint mondjuk a Lacrimosa-nál az Angst, de 10/7,5 akkor is jár neki.
Annyira nem bántott, de jónak se mondanám. Úgy elment egynek. A zene kicsit jobb volt, mint egy akármilyen átlag death, a vokál meg némileg halványabb.
5/10
Scorpions - Lonesome Crow
Egyáltalán nem emlékeztem a Scorpions debutre, pedig az évszám ugye szinte tökéletes. Hát a zenére már nem mondanám ugyanezt. Valahogy olyan kezdetleges még itt a hangzás, csakúgy mint az egész történet. A számok szerkezete a korszellemhez illően kisérletező, viszont nyomokban se igen lelhető fel mitől is lett később a Scorpions az a legenda aki. Esküszöm még Meine jellegzetes hangját se lehet felismerni. Ilyen útkereső albumnak viszont nem rossz.
Ja, ha már újdonságok: az új Light of the Morning Star igen fasza, afféle post-punk, death rock és némi black metal keveréke, halálmadár énekessel. Egy lemezük és egy EP-jük van meg, de azok marha jók. Szerintem, de valószínűleg csak nekem van szar ízlésem...
Ójeee, egy kis svéd parasztkodás, módfelett szerethető. Igazából mai napig nem értem az Entombed kettészakadását (pláne, hogy a nem L-G féle bagázs más irányba akarta vinni a fonalat de azért csak behúztak egy Clandestine-végigjátszós kiadványt), de az A.D. toldalékos verziója nekem tetszik. A fundamentumokon már rég túl vannak, nem is vártam ilyet, de a koszlott punk hatásokkal kacérkodó döngölős death metal engem megvett. Van benne lüktetés, húzás, még ha néhány szám össze is folyik. Otthon is jó bömböltetni, koncerten még jobb volt, hiányozni fognak. 8/10
Na és akkor egy füst alatt ez is:
OCEANS OF SLUMBER - Oceans of Slumber
Korábbi lemezeik nekem szimpatikusabbak és izgalmasabbak voltak, nekem ez terjengősnek tűnik, noha nagyon szép pillanatok is akadnak rajta. Nyilván Cammie hangja sokat dob az összképen, két éve egy bécsi klubkoncerten - amikor először láttam őket - is ez volt a benyomásom, plusz élőben roppant szuggesztívnek tűnt, egyszerűen vonzza a tekintetet. Azt nem vágom ki írja náluk a dalokat, de itt túllőtt a célon, a kevesebb néha több. A borító viszont nagyon tetszik. 7/10
Ha csak Tamás albuma jelent volna meg ebben az évben egyedül, már azzal el lehetne lenni egy lakatlan szigeten egy jó darabig.
Nagy idei felfedezés nálam az Iotunn, meg egy kiseb a You Doo Right. Újra odavágtak izlandi tacskóim, a The Vintage Caravan. Jelent meg új és nem is rossz Iron Maiden, Helloween, Lake of Tears, Black Sky Giant stb
Jön még nemsokára nekem olyan, ami titeket nyilván nem dob fel, de nálam adekvát (Ad Infinitum, Beast in Black) és ki tudja még mi minden az uccsó két hónapban.
Jó zenék vannak mostanában is(még ha nyilván jóval kevesebb mint a hőskorszakban), ahogy mindig is voltak. Legfeljebb a hallgatóság vénül bele a dolgok állásába és inkább más jellegű tevékenységekbe öli bele idejének zenehallgatós részét is.
Most mit akarsz, épp az imént ajánlottam egyet. Nagy teljesítmény ez attól, aki hónapok óta nemigen hallgat zenét.
És ja, üres játszótéren kevésbé van kedve az embernek játszani, ha a haverok nem járnak le egy ideje, csak az a néhány irritáló hülyegyerek téved arra.
Amúgy meséljetek, mi a helyzet az idei kiváló metál lemezfelhozatallal? Köhög még a rockzene, vagy feltámadt halottaiból, vagy végleg kilehelte a lelkét?
Parszeket még megértem miért néz be időnként, de a másik kettő rejtély mit keres itt.
Mondjuk ha veled együtt a régiek vennék a fáradtságot és ajánlanának időnként valamit vagy legalább néha beszállnának a korábbi évek albumainak feldolgozásába akkor egyáltalán nem kellene a szélfutta kósza nickek céltalan kavargásaival sem foglalkozni.
The Alan Parsons Project - The Turn Of A Friendly Card
Az első három album a kedvenc tőlük. Emlékeim szerint azok azért kicsit mások, mint ez a tényleg erősen langyi AOR, melyet ezen a Card-on összehoztak. Nem mondom ez sem rossz éppen a maga stílusában, bár akkor már legyen olyan bombasztikusan slágeres is mint például a Manfred Man vagy az ELO. Mindenesetre ami nekem bejött az első háromnál, az a kicsit elvontabb, egyedi space-es témákkal nyakon öntött light rock, az itt már szinte tiszta AOR-rá vált és kicsit kevésbé csúszott le gördülékenyen.
új és jó zenék? csak olyanokat hallgatok... teli van a yutub marha jó albumokkal. tény hogy százat meg kell hallgatni mire az ember talál egy jót, de lehet találni. ja, és igen, ezek ismeretlen bandák...
Ne akarjatok felfedezni új és jó zenéket, mert csak hülyét csináltok magatokból.
A Hammer újságot is azért veszem meg, hogy jókat röhögjek:
A bevezetőben lelkesednek, hogy a rockzene és a metal él és virul, a havi lemezkritikákban meg fárasztó "nem rossz, de hallottuk már" stb. megjegyzések után kap egy 7-8 pontot a lemezek többsége. Ezt meddig lehet húzni?
régóta keresek iron maidenhez hasonlót, hát sajnos ez se az :)
továbbra is csak egy albumot ismerek ami egy kicsit hasonlít, méghozzá az 1969-as IRON MAIDEN* nevű együttes "maiden voyage" című albuma: https://youtu.be/cPqC6atZVKQ
Hallott már itt valaki az amerikai Heart of Cygnus-ról? Most egy blogbejegyzésben olvastam róluk, és hallgatom a 2009-es Over Mountain, Under Hill-t tőlük, és hát ez brutál jó. Nagy vonalakban a '80-as évek első felének Iron Maiden-jének és a Rush keverékének kell elképzelni, persze van benne egyéb is, de ez végre felpezsdített kissé hosszú idő után.
Még mindig egy végtelenül irritáló zenekar. Ihlet nélküli kivagyi prog és lángoló hálóing. Inkább végig sem hallgatom. Rettenet.
Gentle Giant - Gentle Giant Na, ez egy kurva jó lemez! A Giant a stílus és az egész korszak tökéletes zenei összefoglalása és egyben antislágere. A jazzes és egyéb megbolondulós részek miatt a King Crimson nagyon adja magát, de van itt bluesos felhangú hard rock is, mint a korabeli klíma természetes velejáróra. Az első két-három lemezüket hallottam, láttamoztam, hogy jó banda, de mikor beléjük futottam, akkor szinte csak Steven Wilson-féle remixek voltak a spotin, azokhoz meg nem sok kedvem volt. Méltatlanul elfeledkeztem róluk, parádés banda.
Primal Fear - New Religion
Beigazolódtak a velük kapcsolatos prekoncepcióim. A Nuclear Blast katalógusban mindig fő helyen voltak a béna sasos borítóikkal, amik alapján germán giccsmetálnak tartottam őket, és hát azok is.
Motorpsycho - The Tower
Nem emlékszem a lemezre, pedig biztos hallottam, de az évek múltával eléggé összefolyik az olyan zenekarok munkássága, akiket valamilyen szinten azért kamázok, de nem tartoznak a legnagyobb kedvencek közé. A első két szám után visszavesznek a lendületből és az én érdeklődésem is itt kezdett lanyhulni, aztán a zúzósabb daloknál visszajött. Vegyes érzéseim vannak. Szép a borító.
The Alan Parsons Project - The Turn Of A Friendly Card
Lehet hogy tiszta hölyeség, de nekem ilyen rendszerváltás kori magyar pop-rock ugrik a hangzásról, mint a Napoleon Boulevard, vagy Marcellina, na nem mintha nagyon emlékeznék valamire is az említett nagyságoktól. Alapvetően rádiókra optimalizált soft-rock lenne ez, és nem is rossz a maga módján, mert meg vannak itt rendesen írva a dolgok, és még az öt részes címadó is nagyon jól van összerakva. Az instrumentális számban meg tényleg mintha Marcellina szaxizna,a Games People Play meg a Time is rohadtul ismerősnek tűnik, mintha valami Sláger rádiós zenék lennének. Alapvetően gejl az egész, de stikában fogom ezt még hallgatni, mert nagyon jók a dalok, de dicsekedni nem fogok vele. Szép, míves, nyálas zene.
"Ebben az országban ha ismersz egy Chili Peppers-albumot, már sokrétű vagy." - olvastam minap a világ egyik legjobb képregényében.
Az Under the Bridge imádós volt, de nagyon utáltam azt a pattogós funkolást, ami legjobban talán a Give it Away-ben csúcsosodott ki, ezért nem is nagyon tudtam velük mit kezdeni. Ezt a lemezt - és vele együtt a Chilit is - a Coffee Shop miatt szerettem meg, abban volt valami leírhatatlan húzás, és az egész album rohadt intenzíven szólt. Mint egyetlen navarrós lemez szépen elanyátlanodott a két legsikeresebb album között, pedig van benne mélység, rengeteg finomság, meg ide is jutott egy tipikus csilis szám, az Aeroplane, amit ki nem állhatok.
Sahg - Memento Mori
Elég jó kis lemez ez. Tipikus versenyző a 10. hely utáni ködfelhőből, ami teljesen rendben van a maga skandináv Mastodon stílusában, de azóta valahogy nem nagyon hallgattam A korábbi lemezeiket is ismertem, de azokra elég hamar ráuntam, itt viszont a dalok minősége ugrott legalább két szintet felfele, jó néhány nem túl egyedi, de felejthetetlen pillanattal, pl: Electric Sun, Blood Of Oceans.
Landberk - Riktigt Äkta
Ez több hallgatást igényelne. Elsőre az tűnt fel, hogy az ének párszor nagyon elüt a zene hangulatától, de a Vår häll például nagyon rendben van ebből a szempontból is. Több hallgatás után gondolom egyre jobb lenne, de elsőre most ezt egy tipikusan erős, északi, folkos prog rocknak tűnik. Kicsit olyan ez az album most nekem, mint a Himmellegeme idei lemeze, a Variola Vera, ami stílusában elég más, de szintén tele van emelkedett, éteri pillanatokkal, kíváncsi lennék a többi lemezükre is, de most valahogy egy kicsit inkább vadorzóbb zenékre vágyom.
Nem egy DA-barát album a maga 84 percével. Prog. rock, ennek megfelelően alig valamivel kevesebb az egy percbe belezsúfolt hangjegyek száma, mint tetszőleges Dream Theater-lemezen. A Motorpsycho még nem annyira merevedett bele a sémáiba, viszont már ők sem olyan kreatívak, mint korábban, véget értek az arany évek, kicsit elfogyott a szufla. Teszik a dolgukat, de mintha a belső tűz már nem lobogna úgy, ugyanazokat a köröket futják. Nem rossz lemez, átlag feletti, csak a saját előző tíz évükhöz képest nem sok újat ad. 10/7
The Alan Parsons Project - The Turn Of A Friendly Card
A Tales Of Mystery ugyan nagy kedvencem még régről, a többivel (a Kloggcsi ajánlotta lemezekkel) azonban egyelőre ismerkedem és küzdök, így ezzel is. Meglepett, hogy sokkal közelebb áll az AOR-hoz, mint a prog. rockhoz, elsőre fintorogtam is rendesen. Kétlem, hogy bárki beleszeret a DA-küldetést teljesítők közül (akik sajnos egyre kevesebben vagyunk). Nem segít ebben sem a - ne szégyelljük, mondjuk ki - rocker füllel full töketlen hangzás, sem a stílus, amelyről mindig az jut eszembe, hogy benne vagyok az Fb-n egy lemezjátszós csoportban, és abban szoktak ilyesmi nagyon komoly, nagyon felnőttes, nagyon igényes zenéket mutogatni egymásnak a tagok. (A kibaszott Dire Straits utcahosszal vezet az ajánlási versenyben.) Vegytiszta 80-as évek, annak minden örömével és kínjával. Én bírom ezt a hangulatot, de elismerem, hogy ez igen-igen perverz dolog. 10/7
Vannak olyan előadók melyeket annak ellenére ledvelek, hogy patikamérlegen matekozzák ki a végeredményt. Nos a PE-t viszont sosem tudtam integrálni a magam számára, mégcsak az átlagjó hatoskáig sem. Hallom profik, meg tanítják őket a metal suliban ez rendben van. Ettől függetlnül nálam maradtak a műanyag kategóriában és ez most sem történt másként. Háttérben persze elment, de mikor próbáltam kicsit jobban odafigyelni rá, folyamatosan az éreztem csak lyukra futok.
5,5/10
Motorpsycho - The Tower
Itt meg már át is estünk kicsit a ló túlsó oldalára, amennyiben az itt tobzodó szabad művészet megemésztése meg már másféle nehézségekbe ütközik. Legalábbis nálam összeségében ez már kicsit sok is a progresszívitásból. Persze vannak nálam is rögtön csúszó, kiemelkedően kellemes részei ennek is, melyeket igazán jó volt hallgatni, de azért bejövősebb lemezeik is találhatók bőséggel.
Hát, igen. Itt a különbség. Mikor ténylegesen korabeli zene szól akkor rögtön érezni a levegős zabolátlan tenni akarást és a korlátlan felfedezési vágyat. A szerteágazó, véletlenül sem egysíkú kísérletező kedv átjárja az egész zenét, éneket, minden taktust. Élettel töltődnek meg a hangjegyek és így eleve kizárt a későbbi időkre oly jellemző kiúttalan reménytelenség. Aztán az már egyéni melyik korabeli csapatnak sikerül a katarzisokat is hozzá varázsolni az igen jó kiindulási alapokhoz. A Gentle Giant röpke 36 perces bemutatkozó albuma máris sziporkák sorát vezeti elő. Szárnyal és lobog akármerre is tart éppen. A legnagyobbak közelében jár nem vitás. Felüdülés volt minden kis szösszenete.
Harmadikra is mindenféle, azaz igen vegyes érzéseim vannak erről a lemezről. Valóban van benne hetvenes évek utánérzés rendesen, de valahogy annak a kornak a szabad szelleme mégsem tudja átjárni kívül belül. Igazán remek, semmivel össze nem téveszthető részek mellett, van valami lendületlen vánszorgós bágyatag alaphangulata, mely sok más esetben meg sehogyan sem tud utat találni a delejes oldal irányába. Lehet egy markánsabb orgánum sokat segíthetett volna rajta. De kétségtelenül érdekes kuriózum a zenéhez való közelítése.
6,5/10
Oceans Of Slumber - Oceans Of Slumber
Ettől meg aztán a világon semmi jót nem vártam, valahogy anno mindig kapásból taszított és többnyire jött a gyors skip. Most meg ugye nem ártott végig hallgatni, ha már írni akar róla valamit az ember. Hát először is iszonyú hosszú a 71 perc ebből. A kevesebb valszeg ebben az esetben is többre mehetett volna. Az igen bő lére eresztés egyenes következménye az unalomig ismétléses faktor sokszori beköszönése. Mégsem tudnám rendesebben lehúzni a végeredményt, mivel minden panelessége, közönye és színpadiassága ellenére itt valahol a sorok közt mégiscsak hangulat teremtődik és ez a körülmény túlmutat a számok profán egyszerűségén. Az érzés nekem majdhogynem minden. Túl mutat zenei felkészültségen, hangi adottságokon, stílusokon innen és túl. Ahol ez megteremtődik, ott nincs mese, valami megszületik.
Aki a metált hiányolta az utóbbi időben a DA-ból, az most megkapja, bár nem tudom, örül-e neki. Tök jó hasonlóságfelismerési versenyt lehetne rendezni ezzel a lemezzel. Az első dal Judas Priest, a második verzéiben Scheepers halfordabb Halfordnál, viszont a billentyűs bombaszt miatt zeneileg nem Priest, a refrén alapján inkább lehetne Helloween, a harmadik másodvonalas szimfo-metál, a háromrészes mű az album közepén egy zongorás, nagy ívű líra á la Stratovarius, a zárószám dettó (amúgy ez a kettő tetszett leginkább), és így tovább. 2007-re mindezeket a Priesttől a Stratón át az Edguyig már ezer zenekartól hallottuk. Mivel nem született mindenki forradalmárnak, még ettől függetlenül is lehetne ez akár egy kiemelkedő album, csak ahhoz kiemelkedő dalokra lenne szükség. Ezek hiányában viszont annyira arctalan az egész, hogy nyilvánvalóan maguk a zenészek is píronkodtak a stúdióban, miközben feljátszották. 10/5
Bennük az a jó, hogy az első 7 lemezük mind nagyon erős, bármelyiket érdemes megismerni. Az első albumé a definitív GG borító, de a többi album (például az általad említett Octopus) még kiforrottabb, jobb is, nálam talán a Free Hand megy a legtöbbet mostanában.
Soha nem fogom igazán szeretni a 70-es évek prog. rockját, de érzem, hogy ez nagyon jó tud lenni, ha igazán beüt. Rajongásig lehetne járatni, ha az ember igazán elmerülne benne egy hangszigetelt szobában, lemezjátszóról hallgatva, átadva magát minden egyes karc hatásának. De még így, streamelve, félig háttérzenének se volt rossz. 100/65.
Kíváncsi vagyok, lesz-e olyan számomra ismeretlen lemez a 70-es évek eleji listáitokról, ami egyáltalán nem tetszik majd. Egyelőre ez sem az. A Gentle Giant is a még feltérképezendő zenekarok közé tartozik, majdnem fehér folt (a 72-es Octopust már hallottam). Jóféle prog. rock, a legnemesebb brit hagyományok szerint, a Genesistől a King Crimsonig sok mindent hallok benne, de ez nem másolás, hiszen kortársakról van szó. A Nothing at All közepe, amikor a dobszóló mellé klasszikus zenés-jazzes zongorázás kúszik be, hát az eléggé királynő. Ez a fajta elvetemült, ugyanakkor mindig a muzikalitás keretein belül maradó kísérletezés (is) nagyon hiányzik nekem manapság a zenékből. 10/8
A NRA most először kitalálta, hogy mit hallgatok éppen. A kipörgetés előtt hazafele a vonaton ment le az első fele, másnap reggel a maradék. Ebből az egyik nap kifejezetten szottyos, taknyos, lehangoló idő volt, ráadásul a napi események miatt maximálisan én se voltam feldobva. Ez az album valami olyan szinten kompatibilis volt ezzel a felállással, amire csak azok az albumok képesek, ahol nagyon erős koncepció. (Mondom ezt úgy, hogy én általában megmosolygom azokat az albumkritikákat, amikor a publicisták a zene hallgatása közben mindenféle földrajzi lokációkat és időjárási szituációkat vélnek kihallani az anyagból, valamint annyira hatása alá kerülnek a hallottaknak, hogy a hangulatuk már az A oldal alatt átcsap érvágósba/átszellemültbe/... folytatható a sor.) Az utóbbi 2-3-4 év metalos terméséből igazából nagy felfedezések nem voltak nálam, az OOS talán az egyik üdítő kivétel. Igazából ez volt az első érdemben látószögembe került lemezük. A female fronted produkcióknak amúgy is inkább pártolója volnék, mint ellenzője, bár a klasszikus vonalat már eléggé meguntam, szóval nagyon örömteli volt számomra, amikor azt hallottam, hogy egy ilyen kiváló hangot ilyen muzsikába is lehet injektálni. A hossza miatt tudok levonni. 92%
Landberk - Skogsraet
Borzasztóan idegesít, hogy nem ugrik be, honnét ismerős az első track melódiája. De mindegy is. Szuper péntek esti levezető chill! Én simán beszoptam volna, hogy hetvenes évekbeli, de én műveletlen vagyok. A hangzás pöttyenésnyit közelebb van a mához. Amiért nem világverő: semmilyen bravúr vagy meglepetés nincs benne. Az ének például teljesen átlagos. A végefelé tán nem is annyira izgalmas már, de az összhatást tekintve annyira mindössze-szimplán-kellemes az egész, hogy nem tud zavarni benne semmi. Küldetését teljesítette az anyag!
Amúgy prog svéd nyelven > prog olasz nyelven. 80%
Peccatum - Lost In Reverie
Sajnos ez nálam most az, hogy nagyobb a füstje, mint a lángja. Első hallgatásra azt gondoltam, hogy itt valami nagyon hosszú, érezhető módon sok melót benyelt intróval állok szemben, de majd csak jön az a pillanat, amikor begyújtják a rakétákat. A metálos részeknél nagyon reménykedtem, de az is csak hergelés volt. Persze nem törvényszerű, hogy robbantgatni kell a bombákat, miért kéne? Én valahogy a felütése miatt ezt vártam.
Nem tudom, milyen hangulatban kellett volna hallgatni a cuccot, hogy magával ragadjon, én nem találtam a szájam ízének való ínyencfalatokat. 60%
Sahg - Memento Mori Nekem ez vagy a Mastodon idegesítőbb pillanatait juttatta eszembe, vagy fütyörészve elsétált a fülem mellett. Stílusán belül korrektnek tűnik, ennyit tudok elmondani róla.
55%
Rothadás - Kopár hant... az alvilág felé 101%, de lennének kérdéseim
kommentek között egy dalszöveg fordítás (google forítóval):
-------------
the google translation of "letzter flug" seems pretty accurate to me as a erman speaker. of cource its not a perfect translation.
There were three of us
22 quintals of bombs in the luggage
July 17th, this is how we ascend
Hidden in the blackness of the night
To the destination the train station in front of Revigny
This is where the main troop relocation area is located
A roaring shadow flies through the night
Just before the goal in a nosedive down
3000, 2000, ready to throw
3000, 2000, ready to throw
3000, 2000, ready to throw
3000, 2000, ready to throw
And she flies
The deadly cargo
The attack was completely successful
For now we are turning off
Lying in thе bend
The air defense shoots
Targeted us
And she finds her goal
The flames hot in my face
The left engine starts to burn
To nip the fire in the bud
I'm trying to stop the fuel
In the direction of the front, we will land safely there!
But the damping surfaces break
Steering is now over
The speed wants to take revenge
It goes into the dark depths
No pleading and no fear
So as not to break into pieces in the field
I try to land on the forest
Destiny is not with us
It goes straight down to the field
We hit the ground
A sudden grave for the lieutenant
The impact broke his neck
He lies there rigid and lifeless
That was what happened to good Fritz
1917 was his last year
the google translation of "letzter flug" seems pretty accurate to me as a erman speaker. of cource its not a perfect translation.There were three of us22 quintals of bombs in the luggageJuly 17th, this is how we ascendHidden in the blackness of the nightTo the destination the train station in front of RevignyThis is where the main troop relocation area is locatedA roaring shadow flies through the nightJust before the goal in a nosedive down3000, 2000, ready to throw3000, 2000, ready to throw3000, 2000, ready to throw3000, 2000, ready to throwAnd she fliesThe deadly cargoThe attack was completely successfulFor now we are turning offLying in thе bendThe air defense shootsTargeted usAnd she finds her goalThe flames hot in my faceThe left engine starts to burnTo nip the fire in the budI'm trying to stop the fuelIn the direction of the front, we will land safely there!But the damping surfaces breakSteering is now overThe speed wants to take revengeIt goes into the dark depthsNo pleading and no fearSo as not to break into pieces in the fieldI try to land on the forestDestiny is not with usIt goes straight down to the fieldWe hit the groundA sudden grave for the lieutenantThe impact broke his neckHe lies there rigid and lifelessThat was what happened to good Fritz1917 was his last year
Nekem is csak később tűnt fel, hogy Einar Solber az az Einar Solberg, a lemez megjelenésekor még tejfogú volt. :)
Sajnálom, hogy a heavymetal.hu-s írások mind a kukában végezték, sok írásomat megtaláltam egy régi vinyón, de nem mind. Peccatum ismertetőre emlékeztem és megörültem, hogy szóba került ez az album.
akkoriban fel sem figyeltem rá, hogy Einar Solberg is közreműködött már itt, aztán mára egész emblematikus énekes-dalszerzővé vált.
Peccatum - Lost in Reverie
Nagyon szerettem ezt a zenekart, az elejétől kezdve az utolsó taktusig. Ugyan az első album operás/black metal közeli hangulatát néhol túl patetikusnak éreztem és ritkán, de öncélúnak; addig a második és harmadik nagylemez roppant erősek és hangzásban is mutatnak újat, egyértelműen előre lépnek és új utakat nyitnak.
A Lost in Reverie a legfelnőttebb, elvontabb és összetettebb anyaguk, mintha egy le nem forgatott, ki nem adott Peccatum film zenéjének íródott volna. Hangzásilag ma is csodás, eddigre Ihsahn is elszakadt, vagy jobban mondva megtanult sok más elemet a black metal mellett és egy egészen széles arzenállal bíró, számos stílusban igen jó, változatos anyag ez. Dalokkal bajban lennék, inkább jó témákra, megoldásokra, érdekes váltásokra emlékszem róla.
A vizuális körítés, a viktoriánus fotók pedig telitalálat, roppant illik a lemez hangulatához és üzenetéhez.
Sajnálom is, hogy véget ért ez az együttműködés, örömmel hallgatnék még ma is Peccatumot.
"az 50 perces lemez egyben meghallgatva nyújt maximális élményt"
nekem mondjuk a zenehallgatás egyet jelent az album teljesen végig való meghallgatásával. lényegében nem is hallgatok máshogy zenét, és csak olyan albumokat hallgatok amiken minden szám legalább jó
Ez a Peccatum is egy olyan album, amit korábban magamtól biztosan nem hallgattam volna meg, de egész kellemes volt. Viszont elgondolkoztatott ez a zene - vajon lehet még metálnak nevezni? Persze valahol lényegtelen a megnevezés, de ugyanebből a szempontból nézve kicsit a Beast in Black jutott eszembe, hogy az is ilyen bizonytalan identitású zene.
2005 év elején írtam róla egy lemezismertetőt, ebből idézek, most is tartom a véleményemet, gyűjteményem része az összes kiadványuk.
.....Mint ahogyan korábban, Ihriel és Ihsahn most is a modern technika segítségével szólaltatja meg a billentyűs és vonós hangszereket, amit igen jól ki is használnak. Ez eddigi alkotásokról elmondottak többnyire jellemzői ennek a lemeznek is, azonban zenéjük kiegészült néhány elemmel. Az előzőeknél még komorabb hangvételű, de egyben természetesen önmagukhoz mérten- könnyebben befogadható produkciót tettek le az asztalra, de semmi egyszerűre, vagy könnyed muzsikára nem szabad gondolni. Dalszerkezeteik valamivel szellősebbek, nem szól ezer minden egyszerre, így jobban átláthatóak az egyes témák és dalok. A dallamok is kevéssé elvontak, mit korábban. Több helyen is felbukkannak modern, elektronikus megoldások is, melyekhez hasonlót mostanság többek között- Ulver kiadványokon hallani. A kiszámíthatatlanság most is az egyik fő ismérv, de az előző kiadványok ismeretében ez már egyáltalán nem meglepő, így -ha szabad ezt mondanom-, akkor már számítani lehetett a kiszámíthatatlanságra Nyugodt, szomorú hegedűhangot, vagy zongorabetétet bármelyik pillanatban erőszakos, fenyegető elektromos gitár, dob, különféle zajok válthatnak fel, ezzel kissé bizarrá, kaotikussá téve az egyébként is kissé extrém hangulatot. Ennek ellenére itt rögtön el kell mondanom, hogy a Lost In Reverie az eddigieknél talán kevesebb metálos elemet tartalmaz. Szerencsére hallani kiváló black részeket, ilyenkor egyértelműen az Emperor késői lemezei jutnak eszébe az embernek, de Ihsahn azért nem viszi túlzásba
Az előzőekhez képest újdonság, hogy immár valódi, hús-vér dobos hallható KnutAalefjaer (StarOfAsh) személyében, aki eredetileg jazzdobos, ennek megfelelően nem meglepőek a többször előforduló jazzes, improvizatív zenei betétek sem. Ihriel és Ihsahn miden eddiginél kifejezőbb és a korábbiakhoz képest kevésbé bizarr énekdallamai mindvégig kiválóak, de Ihriel gyönyörű énekét külön kiemelném, élmény hallgatni. Most nem áriázik oly magas hangokon, mint korábban, ami szintén megkönnyíti a zene befogadhatóságát. Lord PZ hangját ismét hallani, de EinarSolberg (StarOfAsh) is erősíti a vokális oldalt. A helyenként előforduló zseniális durvulások során Ihsahn pokoli, károgó hangja is rendben van, szerencsére nem felejtette el, hogy merről is jött. Külön dalt nem emelnék ki, az 50 perces lemez egyben meghallgatva nyújt maximális élményt.
A norvég zenészpáros ismételten olyan lemezt készített, mely minden ízében szakít a hagyományokkal. Időt kell adni a lemeznek és engedni, hogy a különböző zenei megoldások értelmet nyerjenek, befészkeljék magukat a zsigereinkbe.
Svéd progresszív rock, ha azt mondanák, hogy 1972-es, elhinném. Mívesen kidolgozott, finom zene, annak nem ajánlom, aki mindig a nagy riffeket keresi, és folyton léggitározni meg headbangelni akar. Kellemes dallamok, szépen búgó mellotron, impresszionista gitározgatás, hosszasan kifejtős lamentálások, csemege csak beavatottaknak. 10/8
Azért egy hőskorszaki Madness kevésbé válik ilyen egysíkúvá 2-3 szám után, emlékeim szerint. Pedig alapvetően nem lenne semmi baj ezzel a vidám, gondtalan és lendületes punkkal. Hát, igen a számokat nem mindig egyszerű megkülönböztetni egymástól, de amúgy egész kellemes. Már annak aki bírja az ilyesmit is. Lehet meglehetősen rusztikus asszociáció, de kicsit nekem még a francia kávéházi zenékre is hajaz.
6/10
Sahg - Memento Mori
Ezt most elég nehéz volt belőni hova tegyem. Időnként kifejezetten feeling-esnek és színvonalasnak tűnt, máskor meg a sehova se tekergő kígyó benyomását keltette. Amúgy nincs rossz hangja a csókának és szerencsére csak igen ritkán veszi elő a másnál már unalomig ismert erőlködős oldalát, mely nálam mindig visszariasztó körülmény. Szóval összességében rendben van ez, csak a szárnyalások mellett, műsorkitöltős részek is teret kaphatnak. Így aztán nem könnyű egységesen magas polcra felhúzni.
6,5/10
Peccatum - Lost In Reverie
Az néhány taktus után egyértelmű lett, hogy ebben lesz a legtöbb craft ebből a hármasból. A zene mélysége, komolysága a sablon panelek jó részének elengedése. A kreatív, invenciózus hozzáállás, a bármely pillanatban meglepőt húzó vibrálás. Na, és egyáltalán nem utolsó sorban Heidi csodálatosan feeling-ű éneke remekül kiegészíti, olykor parádésan ellenpontozza az épp aktuális húzási irányt. Hangulatos, egyedi és irgalmatlanul bevonz mint a fekete lyuk.
Nagyon kedveltem a Peccatumot. Szerintem hoztak egy új színt a metál palettájára, ami már a 2000-es évek elején is egyre nehezebb vállalkozásnak tűnt. Igaz, felforgatni és új irányt mutatni nem sikerült, ahhoz ez túlságosan introvertált zene volt. Mind a három lemezük más, talán ez tetszik a legkevésbé, ami viszont nem azt jelenti, hogy nem tetszik. Egyre kevésbé, de még benne vannak Ihsahn black metalos gyökerei (Parasite My Heart, Black Star), igazából azonban eddigre szinte teljesen átvette a hatalmat a művész Ihsahn, akivé vált az Emperor után. A b. neje a klasszikus zenék iránti vonzalmát hozta a közösbe, az elektronika és a lágy industrial révén a modern világgal való kapcsolat sem veszett el, és ebből a sokféleségből egészen élvezhető és viszonylag egyedi art metalt sikerült létrehozniuk. Azért az Ulver William Blake-je valószínűleg rájuk is hatott, a Stillnessben pedig az Antikrisztus Szupersztár Marilyn Mansont is hallom. Most megint sírhatnék egy sort, hogy bár ma jelennének meg akár csak hasonló minőségű lemezek, de ezt már végleg elengedtem. 10/8
az az igazság, az eggyel korábbi Sahg ennél a lemeznél jobban elkapott, abban több volt a tűz és ötlet, ez komorabb létére szürkébbnek is tűnt. a hangszeres szekció persze nem romlott egy fokkal sem, mindössze ez a hang nem szólított annyira magához, mint az előzőé.
amúgy volt valami köze ennek a lemezcímnek a 90es évek közepi Memento Mori zenekarhoz vagy véletlen egybeesés?
Alighanem inkább komolytalan. Ha írok egyáltalán. :)
Amúgy az év első felében felhalmoztam több mint 50 lemezt (meg azóta 7-8 még meg nem hallgatottat), szóval egy tizest biztos sikerülne kiizzadnom, de aközött az 50 között sincs olyan istenigazából kiemelkedő, legalábbis most nem tudok egyre sem úgy visszaemlékezni.
(A Ride The Lighning júliusi újrahallgatása óta nem hallgattam egy teljes albumot sem, se régit, se újat, legfeljebb egy-egy dalt... Pl. az új Maident se hallottam még. Máshol van a hangsúly most - vagy még mindig - nálam. Random albumokat pláne nem hallgatok jelenleg.)
A szintén DA-s előző lemezük után pont annyit változtattak, amennyivel teljesen megnyertek maguknak. Komorabb, hangulatosabb, karakteresebbek a dalok, a dallamok, fajsúlyosabb a zene. Jó kis sötét heavy/doom metal. Még mindig nem az elit, de 10/8 simán.
Én limitált mennyiségben bírom az ilyen Madness-féle ska popot. Ha néha még kicsit üvöltöznek is benne, annál jobb (gondolom, ettől punk, meg a néha felbukkanó gitárreszeléstől). Egyszer, boldogult ifjúkoromban egy teljes Ska-P-koncertet is végig bírtam a Szigeten, persze fontos ügyből kifolyólag (fontos ügy = a Hölgy, akivel voltam, nagyon meg akarta nézni). A limitált mennyiség azonban csupán pár dalt jelent abban az esetben, ha nincs benne semmi kilengés, csak jönnek egymás után a hasonló ritmusú, felépítésű és dallamvilágú dalocskák. Márpedig itt ez a helyzet. Tetszik az énekesnő hangja, de ez még édeskevés a rajongáshoz. Pont a minap láttam, hogy Kábcsy 1985-ös listájának az első két helyezettje a Hell Awaits és a Walls Of Jericho. Az enyémnek is, csak fordított sorrendben. Azóta jócskán eltávolodtunk egymástól ízlésileg, ami nem baj, csak érdekességképpen említem. Halvány 10/5
Meglepett, hogy egy ennyire brit műfajt amerikai zenekar játszott. Egyébként nem rossz, ha mondjuk rádióban egy-egy számot játszanának tőlük (pl. azt a "She Got Arrested" címűt), az kifejezetten bejönne. De egy egész albumnyi/koncertnyi talán sok lenne belőle.
Rendkívül zavarba ejtő album. A szokásosnál többször kellett végigpörgetni, hogy egyáltalán el tudjam dönteni, hogy dicsérni fogom vagy gyászba teszem. A default melankolikus indie részek először nem kifejezetten tűntek nekem ki az átlagból, de végtére meg kellett állapítanom, hogy a Chemicals vagy a No Encores például egy nagyon tisztességes szívfacsaró dal, amit persze klasszul feldobnak a mindenféle percegések. Vannak még hasonszőrű, egyszerűbb tételek a lemezen, de tán ezek a jobbak. Na de! Jöttek az instrumentális betétek: Moron, N.L. Dzsessz, posztrock, szaxizás, chill, mittomén? Mi ez itt? Abszolút meglepő volt! Akárcsak a noise színesítések, amelyek hallgatásról hallgatásra egyre mélyebb gyökeret eresztettek bennem. Összességében nagyon szép kavalkád a lemez, amely nem az egyes daloktól lesz izgalmas, hanem ettől a sok kis nüansznyi részlettől, amiket szép sorjában lehet kibogarászni pörgetésről pörgetésre. (Amúgy teljesen lecsupaszítva az egészet nagyjából megkapjuk a magyar Amber Smith nevű zenekart.) 85%
Saviour Machine - Saviour Machine II
Sajnálom, hogy megint egy nagy megbecsültségnek örvendő opuszra kell odapiszkítanom. Olyan alkalmazott filmzene beütése van számomra. El tudnám képzelni remek kísérőnek egy másik alkotás mellé. Kitalált, abszolút tudatos, kompakt, nem vádolható egysíkúsággal se, de önmagában nekem dögunalom. (Az I is az volt.) 60%
Red Hot Chili Peppers - One Hot Minute
Nekem volt chili-korszakom zsenge koromban, ami igazából a Californication és a By The Way előtti behódolást jelentette. Mert hogy ezek nagyon könnyen fogyasztható slágerekkel vannak telis-telepakolva, igazi csapda a fiataloknak. A One Hot Minute talán az az utolsó lemez, ahol még gondolkoztak azon, hogy a legegyenesebb út vezet-e az üdvözüléshez. Vannak rajta nagyon jól megírt, egyből ható közönségbarát tételek (My Friends, Coffee Shop), meg ilyen furcsaságok is nyakatekert vokálokkal stb. Szerintem ezek azért annyira nem voltak jó ötletek. Vagy csak egyszerűen nem annyira ihletett a lemez, mint követői-elődei, azt kész, mit próbálok itt magyarázni. 64%
The Interrupters - Say It Loud
A ska-punk(-pop) környezetében általában azért a kellő egészségügyi távolságot igyekszem betartani (meg eltartott kisujj, ugyebár). Ez az album igazolta a szokásos félelmeimet, nagyon olcsó limonádé, végtelenszer hallott megoldásokkal. A hejujháti vörösboroskóla fesztivál ideális fellépője. Sokat nem segít rajta az egyébként jó képességekkel megáldott vokalista hölgy produkciója (nekem a Halestorm ugrott be). 45%
Sosem voltam nagy chilis, meglehetősen távol áll a habitusomtól ez a nagyon laza faszra húzott zokniskodás. A Párom miatt azért sokat hallgattam, főleg a Californicationt, magamtól viszont pont a One Hot Minute-et raktam fel a legtöbbet. Annyit tudok, hogy Dave Navarro miatt köpködik a rajongók ezt a lemezt, én meg lehet, hogy épp miatta kedvelem mind közül a leginkább. Hozott magával egy kis Janes Addiction-ös húzást, ami szerintem jót tett ennek az alapvetően töketlen funk rocknak. Kicsit sötétebb, pszichadelhikusabb is, mint az előző és későbbi Chilik. Az Aeroplane mondjuk még ma is irritál, a Walkabout szintén, de a Warped nagyon menő, a One Big Mob szintén, a Tearjerkert, a Coffee Shopot is bírom, meg úgy a lemez 70-80%-a rendben van. 10/8 áll az ezeréves jegyzeteimben, ez talán túlzás, de a 10/7-et mindenféleképpen megajánlom neki.
Szóval ez is valami egészen egyéni látásmód. Kicsit pátoszosabb, művésziesebb, hadd ne mondjam komolyabb mint általában a kedvenc zenéim, viszont nagyon is értem a maximális elismerést is az irányában. A hang valóban igen eredeti és szépen bontja ki a témáit. A gótikus aláfestés is rendben, mégha leginkább zongora, hegedű vagy egyéb nem gitár téma is szól alatta, de itt amúgy is az ének a legfontosabb, alfától omegáig.
7/10
The Notwist - Shrink
Tibcsy megint jól meglepett, mert mikor elkezdődött valami kezdetleges pilinckázásnak tűnt az egész, a végére meg csak nem rajongóvá váltam. Voltak itt már a elejétől fura zajok, zörejek, nagyjából semmilyen elkent énekszerűséggel. Aztán szép fokozatosan oly mértékben behúzott, hogy a Your Signs-nél már vigyorogtam ezerrel, hogy hűha ez aztán tényleg egy az egyben olyan, amit alább Thorcsy már idézett éjjel 3-kor magányosan kóborolok a rideg, neonfényű nagyvárosi utcákon". Pontosan ez az a feeeling és a végére simán bele is ült a hallójárataimba.
7,5/10
Red Hot Chili Peppers - One Hot Minute
Nálam ez nem olyan ütős mint az ezt megelőző forradalmi Blood Sugar Sex Magik vagy épp az ezutáni sorlemezük a szintén nagyszerű Californication, de azért úgy alapjáraton szépen elmegy a háttérben. És ha odafigyelünk ezen is hallhatunk remek megoldásokat is.
6,5/10
Összességében ez a három pörgetés most megint egészen jól sikerült.
Indie rock csekély zajjal, némi koffeinnel. Becsülendő, hogy a szerény képességeikkel próbálnak dalokat írni, és nem csúsztak át lo-fis hülyéskedésbe. A békát azért nem kellett volna beengedni a stúdióba. Egyszer végig lehet hallgatni.
Saviour Machine - II
Ez is azon zenekarok közé tartozik, amire tinédzserkorom óta kíváncsi vagyok, de hát én nem ilyen lovat akartam. Biztos nem véletlen, hogy eddig nem futottunk össze, de ezt a bandát valahogy nagyon nem ilyennek képzeltem. A rockos liturgiával alapvetően nem lenne baj, de a túlvezérelt zsolozsma mögött nem igazán hallok semmit. Az én lakatlan szigetemen ezt a lemezt legfeljebb poháralátétként tudnám hasznosítani :((
Banco Del Mutuo Soccorso - Io Sono Nato Libero
A némettel már teljesen megbarátkoztam az évek alatt, de ha meglátom, hogy a számcímek olaszul vagy spanyolul vannak, akkor azonnal skippelek. Semmi személyes, egyszerűen csak számomra nem komfortosak az újlatin nyelvek a rockzenében. A szentimentális mediterrán karakterisztika, a hangzás és a zene felépítése is eléggé elüt azoktól a korabeli prog rockoktól, amiket hallgatni szoktam, de már elsőre is feltűnik, hogy van benne anyag rendesen. Jóféle muzsika ez, bele lehetne bolondulni, ha nem hőkölnék hátra az állandó bambinózástól.
Ezzel a zenekarral a Nagy Indie Korszakom, kb. 2005-2010 idején találkoztam (biztos a The miatt, haha), nem is emlékeztem rá, hogy ilyen régóta működik. Akkor végül köszönés nélkül elmentünk egymás mellett, még az sem rémlik, egyáltalán rámosolyogtam-e egyszer is. Ezt a fajta színtelen éneklést sosem bírtam - mintha az énekes direkt odafigyelne, hogy ne adjon elő semmi emlékezeteset -, és sajnos a zene nem tudja teljesen eltüntetni az énekhang okozta hendikepet. Ebből a szempontból tehát egyértelműen a Moron, az N.L. és a 0-4 a legjobb dalok, mert instrumentálisak. Ezek mellett a címadó és a Your Signs tetszettek, azok viszont tényleg adják. Mivel ez így a kompletten a lemez második fele, a végére egészen belerázódtam. Thori Dicséret-ben részesülnek a klarinét használata miatt. Amikor épp nem énekel a faszi, sok hangulatos részt hallok, amolyan éjjel 3-kor magányosan kóborolok a rideg, neonfényű nagyvárosi utcákon-hangulatot. Összességében nem lettünk országos haverok, de valahogy inkább szimpatikus, mint nem. 10/6, ami komolyabb ismerkedés után akár mehet feljebb is.
Ma jelent meg az új Diagonal (4). Első hallásra most nincs nagy váltás az előzőhöz képest. Kicsit "régimódi", 5 dal, abból 2 instrumentális, összesen 36 perc.
a Saviour Machine nagyszerű példája, mennyire egyedi és saját útjukat járó, kidolgozott koncepcióval rendelkező bandák többsége alkotott a ‘90-es években. nem hiszem, hogy ma sokan kapnának rá, pedig nagyon finoman, jó érzékkel és ízléssel megírt dalaik vannak. kár, hogy ezen az albumon nem annyira adnak teret annak a sokféle hatásnak, amit később a Legend ciklusuk során megmutattak. bár zeneileg art rockhoz kötném őket, de az ének teljesen egyértelművé teszi a hívő keresztény töltetet. minden dal fohász, néha hatványozottan patetikus és merengő. igen hasonlatos a bánatmetálhoz ez a hangulat, de fennköltebb, színpadiasabb. az akkori szokásoknak megfelelően 76 percet rögzítettek a szabvány 74 perces cd-re; ennél jóval okosabb lett volna két erős bő félórás anyagként megjelentetni az erősebb számokat. A The Stand már előre vetíti a Legend musical szerűen visszatérő témáit, viszont még annyira sem változatos, mint más tételek. az Enter the Idol viszont csomó év távlatából kiváló dal.
szégyenszemre (?) soha nem akadtam bele a Draconianbe régebben, noha fanzine-ekben láttam ezt a nevet és el tudtam helyezni a bánatmetál magányos kőkatedrálisában. aztán már last.fm időben hallottam pár számukat, de akkor annyira nem a lassú metalt éltem, hogy nem ragadtam le náluk. az is igaz, hogy számomra jó iparosnak tűntek, semmint új utakat taposó, kísérletező zenekarnak.
számomra a tavalyi lemezük, az Under a Glass Veil ütötte át falat, az bizony egy rendesen megírt lemez és igen jól is szól. ehhez képest ez az Arcane Rain Fell is tisztességes munka, viszont zeneileg nem találom egységesen erősnek. néha annyira egyszerű és nem ügyes megoldásokat használnak, hogy egyszerűen zavar. összehasonlítva az akkori hasonszőrű bandákkal, pl a szomszéd norvég Tristaniával szinte állandó a közép, vagy még inkább a lassú tempó és a nem eléggé változatos vokál. bár az itt hallható női vokál hangszíne tetszik, pedig ezt a Liv Kristine fátyolos szoprán szakkört már unásig ismerjük. több szintitéma is pofás és erősebb akár a náluk ismertebb zenekarokhoz képest is (pluszpont a mellotronért, tackars!). más lemezeikhez képest pl a Sovran ennél halványabb szerintem, viszont a már említett tavalyi album erősebb.
ismét teljesen egyetértek Thorral Amorphis ügyben.
leszedtem apple musicból számos lemezt, igyekszem hamar írni róluk. sajnos az Entombed diszko igen hiányos e streaming platformon, pedig az Inferno annak idején is tetszett, ám az előd Morning Star erősebb dalokból áll és jobban is szól, változatosabb is a hangszerelése is.
Nagyon szépeket írtatok erről a szerzeményről. Vannak értékei, de nekem nagyon teátrális és egysíkú, meg most valahogy nem az ilyen zenét befogadó hangulatomban kapott el. 100/65.
Osztom. Szeretem ezt a lemezt, illetve az elsőt is. Összeírtam nemrég egy listát, hogy mely cd-ket szeretném megvenni eredetiben, a Saviour Machine I és II rajta van. A későbbiek ezidáig kimaradtak, de majd pótlom.
Az Ayreon lemezeket is szeretem, Clayton a Human Equation-on is szépen énekel. Van valami "nem e világi" a hangjában, nem találok rá más szót.
Egyértelműen hatással volt rájuk a klasszikus zene, ez főképp a későbbi lemezeiken hallatszik.
A vizualitás mindig segít a megértésben, a Live in Deutschland 2002-es DVD ajánlott néznivaló, igaz, szintén hosszú, kétórás, és nem egy habkönnyű szórakozás.
Valóban érdekes, mondhatni különleges zene ez is. Az első félóra alapján próbálom szokni a meglehetősen egyéni orgánumot, éneklési stílust. Ami lehet a keresztény megközelítés miatt ilyen kántálósan, komolyzenésziesen ünnepélyes?
Különben így elsőre is mélyebb, rétegzettebb albumnak tűnik, melyet valszeg érdemes lesz többször is meghallgatni, bár a hossza az nem igen segít ezen.
A kedvenc lemezem az egyik kedvenc zenekaromtól. Egy legfontosabb zenék lakatlan szigetre listámon is jó eséllyel rajta lenne, és eléggé elöl végezne. Hosszú és szerteágazó, de egyáltalán nem bonyolult, a megértéséhez inkább szükséges érzelem, mint értelem. Darkos-himnikus rock/metal, rendes dalok refrénekkel, szólókkal, semmi extrém, semmi felfoghatatlan. A kétrészes Saviour Machine, a nemcsak Amerikát, hanem az egész világot sirató American Babylon, a hátborzongatóan felemelő Ascension of Heroes, az egyszerre pörgős és nagy ívű The Hunger Circle, a transzcendentális Ceremony, az eposzi The Stand mind a zenekar csúcsteljesítménye. A zenéjük később lesz még ennél szebb és monumentálisabb is, de jobb már soha. Bár keresztény zenekar, nem muszáj buzgó Biblia-forgatónak lenni a befogadásához. Még hívőnek sem, legalábbis a szó hagyományos értelmében, mert azért nem árt hinni valamiben, még ha az nem is isten vagy egy felsőbb hatalom. Elég például az eredendő jóságban és a békében - ha ez manapság netán nagyon hippisen és anakronisztikusan hangzik, arról a manapság tehet, nem az eredendő jóság és a béke. 10/10
Kb. 40 lemez ilyen-olyan-amolyan átpörgetése után éves lista!
1990
1 Anthrax - Persistence Of Time 2 Kreator - Coma Of Souls 3 Slayer - Seasons In The Abyss 4 Entombed - Left Hand Path 5 Judas Priest - Painkiller 6 Megadeth - Rust In Peace 7 Carnage - Dark Recollections 8 Morbid Saint - Spectrum Of Death 9 Forbidden - Twisted Into Form 10 Blind Guardian - Tales From The Twilight World 11 Moby Dick - Ugass Kutya
1989-ből semmi sincs lementve, úgyhogy az végtelen - 1 ideig is tarthat.
Ha PHD-t kéne írnom a korszak metaljából, akkor a thrash fejezetet egy az egyben le lehetne vezetni ezen az albumon. Alapvetően megvan az az életérzés, ami miatt érdemes belehallgatni, áháh, ilyen volt 1992. A tipikussága, karaktere, repetitív mivolta miatt viszont az izgalmi faktor elég gyorsan megcsappant, voltaképp már megint az a baj, hogy több hallgatás után se emlékszem egy dalra se. 62%
Leatherface - The Stormy Petrel
Volt egy haverom, aki érezhetően nagyon rocksztár/frontember akart lenni. A kiállása és a gitártudása megvolt hozzá, de a jóisten nem áldotta meg különösebb vokális képességekkel, ő csinálta ezt a susmorgós, mormogós, dünnyögős antiéneket - hozzáteszem, teljesen hitelesen. Na de ott alter zenéről volt szó, a punktól viszont több intenzitást várnék el, legyen szó szörfösökről vagy kukaborogatókról. Ezen az albumon a zene is elég langyi, igaz, egy-egy jó témánál azért megálltam egy pillanatra. A mérvadó zenei szaklapok szerint (i.e. Wikipédia) az 1991-es Mush albumuk a referencia. Most azt pörgetem épp, és az valóban emlékeztet már egy punk lemezre. Akik szeretik a műfajt, azoknak érdemes lehet próbát tenni vele. Az mondjuk kiderült, hogy nem az idő csinálta ki az énekes hangját, hanem ilyen. 58%
Banco Del Mutuo Soccorso - Io Sono Nato Libero
Nem vagyok nagy szakértője a hetvenes évek progrockjának, úgyhogy nem tudom megmondani, hogy azon belül jó-e, nem-e jó, de kifejezetten jól esett. Azért az tényleg becsülendő ebben a korszakban, hogy egy véletlen pörgetéssel is elég könnyű ilyen "tulajdonképp nem is rossz" lemezeket kihúzni. Igazi easy listening, de nagy kockáztatások nélkül. Az olasz nyelvről mondjuk ebben a kontextusban nem a kellemesen csúszó nyalánkság jut eszembe, nekem borzasztó furcsán szól itt. Persze Eros Ramazottinak biztos nagyon szexuális. Mindegy, úgyis az instrumentális részeket akartam dicsérni. 77%
Banco Del Mutuo Soccorso - Io Sono Nato Libero (1973)
Végre megint kellően visszamentünk az időben a hőskorszakba, ahol még nem nyomozni kellett a jó zenék után, hanem úton útfélen megteremtek. Természetesen az olasz hemiszféra mindig is kicsit más volt mint a mainstream angolszáz milliő. Az über dallamos nyelv és a laza, könnyed mediterrán érzésvilág szívéről nem pont a Paint it Black féle Stones alapvetés ugrik be elsőre. Sziklaszilárdan rideg északi jeges fém itt nehezen szedhető össze. Viszont ha belegondolunk már a spagetti westernt is rendesen lesajnálták anno old school british körökben, aztán meg milyen kultikus megkerülhetetlen tényezővé vált.
Szóval jó kis laza, mégis kellően elvont és változatos progi. A jellegzetes korabeli stílusjegyek rendesen előjönnek, de valahogy itt nem lesznek unalmasak vagy nem mennek át öncélú művészkedésbe se. Van némi folkos életérzés, legalább a nyelv vagy a feeling miatt. A legnagyobb erénye számomra a különféle hangszereken végig jelenlevő téma és motivum orgia, mely bevonz és magával ragad. Kifejezetten jólesett, mert egyedi és eléggé másféle is mint az itt már jól bejáratott zenék.
Bella Italia, 70-es évek, prog. rock. Külön állatfajta. A szépen zengő nyelv miatt szinte minden zenekar fél siker nálam. A másik fele, a zene azért nem mindig telitalálat. Ez itt meglehetősen gitármentes, ám a romantikus dallamok hallatán nyomban ellazulok, képzeletben máris lágyan ringatózom égszínkék tenger hullámain, miközben az éltető nyári napsugár simogatja orcám. Kár, hogy amúgy gecire nem a stílusom sem a tenger, sem a nyár, sem a napozás. Szerencsére az első dal 7. perce után megkezdődik a művészet, tenger és nap már sehol, álarcos, púpos emberek leselkednek lepukkant utcasarkokon, félszemű kurvák kínálgatják bájaikat homályos sikátorokban, madárfejű kutyák suhannak tova, halkan vicsorogva. És ez így megy a lemez végéig, hol sudár ifjú lantot pengetve ad szerenádot kedvese ablaka alatt, hol beazonosíthatatlan, ocsmány jószágok settenkednek köröttem, és az a minimum, hogy élve akarnak megenni. Lájk. 10/7
Úgyis hiányzott már egy jó kis 70-es évekbeli jazz. Ezekről mindig az a Spongyabob rész jut eszembe, amikor elmennek jazz koncertre. Hallgatható cucc, bár szerintem ez füstös jazz kocsmába való, nem pedig otthoni hallgatásra. Legyen 100/55, de csak mert olyan hangulatban voltam.
Ahhoz képest, hogy ez megkapta a punk címkét, eléggé ernyedt zene, a műfajra jellemző ordibálós ének helyett szinte suttogós. Nem rossz, csak látatlanban olyan érzetet kelt bennem, hogy az énekes annak idején annyit ugrált és ordibált, hogy tönkrement bele az egészsége, most tolókocsiban gurult be a színpadra és megtörve suttog a mikrofonba.
Én 20 éve általános iskolás voltam, akkoriban Fred Durst kb. a legmenőbb csávónak számított, szóval a legszürreálisabb nekem az volt, hogy ehhez képest ma visszanézve milyen benyomást kelt, milyen lett a megítélése. Azért remélem, hogy 20 év múlva a film ideológiai töltetére is úgy fogunk emlékezni, mint ma a Limp Bizkitre. És abban a moshpitben azért ott lettem volna!!
Visszafogottabb vokállal sem nyertek nálam hangszórót.
3/10
Demolition Hammer - Epidemic Of Violence
Itt azért volt már egy kis lendület, sőt néhány futam kifejezetten tetszetősnek is tűnt. Bár azért kétszer végighallgatni némileg fárasztó vállalkozás lett. Nem volt bántó nem azért, csak a monotoniás unalom terheléses támadása kicsit több volt a kelleténél. És még így is simán hozta a hétvégi elsőséget ez az album a kipörgetettek közül.
5/10
Leatherface - The Stormy Petrel
Elvileg stílusilag ennek kellett volna még úgy ahogy bejönnie a háromból, már ha érdemes lett volna rá. Ok, elment a háttérben, de a világon semmit nem vagyok képes visszaidézni belőle. A rengeteg gondolati elkalandozás után konstatáltam, jééé még mindig megy, de semmilyen álló vizet nem képes felzavarni bennem.
4/10
Hát az előző három kipörgetés lényegesen szerencsésebben alakult. Jellemzésképpen feladta a Spoty random a Cirith Ungol 84-es soralbumát, hát nekem ég és föld a különbség ehhez a háromhoz képest. Persze születtek időnként jó albumok 90 után is, csak valami irdatlan resztlit kell megszitálni ahhoz, hogy találjak néhányat.
Black Cowgirl-fanoknak kötelező! A címadó számra elkezdtem szaladni-dzsogingolni!!
Ez meg alighanem az év borítója: https://malossi.bandcamp.com/ De a zene is nagyon adja! Ha engem kérdeztek, akkor van valami csodálatos ezekben a norvég óbégatásokban.
Erőtlen, ványadt kis rockzenécske. Ja, hogy angolok? Hallatszik is. Az ének alapvetően tök jó lenne egy lepusztult garázsbandába, de ezzel az ismétlőre állított duplafing zenével teljesen komolytalan lett az egész. Egy gimis zenekarnak talán elmenne ez a bohóckodás, de ez így nagyon sokadvonal. A similar artistoknak még a nevüket sem hallottam eddig, és ez jól is van így.
Pain Of Salvation - Scarsick
Ez viszont már egy piszok jó lemez! Lett is most egy kis dejavüm, mert megboldogult agglegénykorom utolsó éveiben hallgattam sokat ezt (is), miközben éjszakába nyúlóan toltam a WOW-ot, a Nine Dragonst, meg ilyesmiket. Ez volt talán az első lemez, ahol Dánielnek egy kissé elgurult a gyógyszere. A rappelős dolgokról a harmadik Machine Head ugrott be, bár itt azért jobban sikerült beolvasztani a zenébe a szóköpködős részeket. Alapvetően megmaradt a POS tipikus stílusa, dallamvilága, de a rappelős, funkos, diszkós színek is jól integrálódtak, és egy sokszínű, fasza progresszív lemez lett a végeredmény. A Cribcaged mellett a Kingdom of Loss is fájdalmasan gyönyörű! Vagy 3-4 POS-t biztos listáztam, nem tudom ez hogy maradhatott ki, valószínűleg összekevertem a BE-vel, amiről az az egyetlen emlékem, hogy nem igazán szerettem.
Nekem a fesztivál legszürreálisabb mozzanata az elvileg megemlékező tömeges gyertyaosztogatás volt abban közegben. Mégis mennyire számíthattak emelkedett hangulatra egy ilyen háromnapos buli végére?
Maga a doksi tipikus 2021-es megközelítés, annak minden terheltségével együtt. Egyébként meg részben a média tehet róla, hogy akkortájt ez a mindent elöntő agyatlan irányzat ilyen népszerűségre tehetett szert. Hát most meg kicsit megtapossa, így utólag.
A punklemezekkel az a jó, hogy stabilan rövidek. Ha szarok, akkor keveset kell szenvedni, ha meg jók, akkor is elég belőlük 40 perc. Ezek itt a szimpatikus filmkarakterről, Bőrpofáról nevezték el magukat, plusz 1 pont. Az első dal viszonylag löttyedt, majdnem elkedvetlenedtem, aztán a másodikban már jön a megszokott lökdösődés, de ez is jól neveltebb, mint az átlag punk, békés gitárok, visszafogottan dallamos ének (mint egy leszedált Rob Miller, pedig ő már eleve leszedáltnak tűnik), többszólamú vokálok, eléggé konzumszaga van. Aztán ebben a mederben haladunk tovább, mindenféle izgalmak nélkül, amiket persze nem egy punklemeztől várok, de azért nem ártana valami, amitől kilép a komfortzónából, hát olyan itt nincs. A Broken majdnem egy rockballada, ennél már elgondolkodtam, mit keresek még itt. Lehet, hogy ez tényleg Anglia legizgalmasabb 90-es évekbeli punkzenekara, ebből azonban 2010-re nem sok maradt. Kis kellemes, löttyedt, senkit nem bántós, dallamos rocklemez. 10/5, már a névvel együtt.
Kellemes vasárnap délelőtti dallamos punk rock, de a stílus ne riasszon el senkit, teljesen hallgatható darab. Engem legjobban a Dinosaur Jr-re emlékeztet mind a gitárjáték, mind az ének. Csúcspontok: Never Say Goodbye, Monkfish és az Isn't Life Just Sweet. 100/66.
Az első és legfőbb gondom ezzel a lemezzel a hangzása (youtube-on hallgattam, a tévedés jogát fenntartom). Azért 92-ben sok ennél jobban szóló album is megjelent, ez az erőtlen, száraz kopácsolás inkább a 80-as évek kevés dollárból készült produkcióit idézi, és nem hiszem, hogy direkt. Ritkán érdekel amúgy a béna hangzás, ha a zene jó, csak itt elvesz az élvezeti értékből. Például az énekes süvöltése nem lendületesnek és fenyegetőnek hat, inkább csak egydimenziós harákolás. Amúgy a zene (death) thrash metal, szintén a pár évvel korábbi másodvonal szintjén, nem érzem akkora klasszikusnak, amekkorának tartják, ahogy néhány helyen olvasom. Nagyobb kilengések, hegyek és völgyek nélkül hullámzik, ami ezúttal nem erény, hanem hátrány, ugyanis nem magas ez a hullám, csak jóindulattal közepes. Aki bármilyen thrasht úgy él, mintha még mindig fehér Puma cipőben rázná a frufrus rőzséjét, annak bejöhet, másnak szerintem van minimum száz jobb lemez a stílusból. Az állhatatos riffelés-szögelés, a néhány jobbféle szóló és a thrash metal iránti szimpátiám miatt legyen 10/5
U.i.: tegnap este a lemez után a 2017-es Brutal Assault-os fellépésüket dobta fel a youtube, ki is akartam kapcsolni, de egy perc után ott ragadtam. Láss csodát: töményebb, zajosabb hangzással, szélsőségesebb, erőszakosabb énekkel egyből életre kelt minden! Azonnal lejött, miért lett kultikus a zenekar. Végig is néztem, pedig messze nem állt szándékomban. Vannak itt nagy témák, csak tér és hangerő kell nekik. Agresszív, vadállati, pusztító, adrenalinbomba, 10/10, komolyan, irtó fasza!!
Music Box néven keresd (ez elvileg egy sorozat), mert annyira béna az HBO kereső, hogy az alcím alapján nem dob találatot. A Felütés podcast remekül kivesézi a filmet.
Nekem a legdurvább az volt amúgy, amikor már ment a gyújtogatás és a RHCP remek érzékkel rápirított a Fire c. Jimi Hendrix dalra.
A borítót imádom, de szerintem ez tipikus megosztó kategória.
Első ránézésre kissé szokatlan volt egy Carcass borítón uborka- és paprikaféléket látni, kérdeztem is, hogy ez meg mi, aztán közelebbről megvizsgálva leesett, hogy ezek valamiféle génmanipulált konyhakerti növények lehetnek.
Egyébként erős anyag, pár év múlva klasszikussá is érlelődhet.
De meg kell hagyni, hogy míg engem kimondottan taszít a Limp Bizkit világa, azért a film borzasztóan agyonsulykolja ezt a "hát igen, a fehér maszkulin zene fehér hímnemű rajongói micsoda kárt okoztak, elképesztő" meg "úristen visszaéneklik DMX koncerten a fehérek a fekete MC-nek a dal refrénjét, hogy niga!", szellemiségében ez a film maga a white guilt.
Sokkal fontosabb tényezőnek találtam a fellépők személyénél és a nézők bőrszínénél azt, hogy ezt a több tízezres, nem kis részt teenagerekből álló tömeget hagyták együtt részegedni minimál security felügyelet mellett egy napsütötte betonnégyzeten, kb 1200 forint / fél liter víz ára mellett. Megdöbbentő.
Má megin itt van a Solefald, má megin izzad a tenyerem. De má messze nem annyira, mint az első lemeznél, mert eddigre kicsit beleuntam ebbe a kísérletezős metálba. Eleve a Solefald második és harmadik albumai annyira groteszknek tűntek akkoriban (meg kellene hallgatni megint, hogyan hatnak most), hogy gyorsan kiszerettem belőlük. Szóval ez a negyedik lemez megvolt ugyan, amikor megjelent, de nem tett rám mély benyomást. Most sem. Gondolom, a rendes ének miatt a többségnek ez már emészthetőbb, mint a bemutatkozás, nekem inkább azzal van bajom, hogy az erős művészi önmegvalósítás közepette nem írtak olyan dalokat, amikért lelkesedni tudnék. És ehhez képest még irtó hosszú is. Témák özöne, amely témák nagy része - akadnak kivételek, kevés - külön-külön sem érdekesek számomra, egyben pedig kifejezetten igénybe vették a türelmemet. El- és lefáradtam a végére. Buy My Sperm - éneklik merészen. Na, én még a zenéteket sem, bocs. Ha a Gép úgy gondolja, majd folytatom a Solefald-sagámat, mert tartogat nem várt fordulatokat! 10/4
Solefald - In Harmonia Universali: A hozzávalók tetszenek (leszámítva az én füleimnek disszonáns clean vocalt), a koncepció is, eddig jó volt a múltkori is. A régi lemez nekem túl nyers és fárasztó volt, ez viszont meg pont nem elég vadóc, a Dionysify körül már nagyon gondolkodtam rajta, hogy kikapcsolom, annyira untam, csak festékes volt a kezem. :) Emlékeim szerint amikor a World Metal jött ki, azt nagy élvezettel hallgattam, mármint az is fárasztó volt, de közben meg olyan kellemesen őrült. Na ez most nem jött át. 58%
Pain Of Salvation - Scarsick: Régóta próbálkozok a POS-sal, de valahogy soha nem kötött le. Ez is tulajdonképpen érdekesebb volt, mint mondjuk egy átlagos heavy metal lemez, zeneileg összetettebb is, átgondoltabb is, viszont azt az extrát, amit egy prog albumtól várnék, nem találom. Se egy igazán váratlan húzás, se egy tökélyre kísérletezett melódia, nemtom. A szövegelés meg a disco maradt ragadt meg egyedül, de azok pont idegesítettek. 62%
Sepultura - The Mediator Between Head And Hands Must Be The Heart: A múltkor is már önvizsgálatot kellett tartanom, hogy miért is gyűjtögetem be az újkori Sepukat. Szerintem ez a lemez is egy elitligás háttérzene. Kisser úr a háttérben becsülettel űzi a mesterségét, alapos thrash, rutinos groove-ok, de közben nem kell kínosan éreznem magam, hogy mindenáron az arcomba akarják tolni, hogy ők a kemény gyerekek a Copacabanán. A szamba is rendben van, pont elegendő színesítésnek. Pár emlékezetes téma is akad, bár meg nem mondtam volna, hogy erről a lemezről voltak ismerősek vagy egy másikról, lényegében ez a bajom a veterán lemezeikkel, hogy olyan őrületesen karakteres darab nincs köztük. Akit a múltkor zavart a bömbölés - itt határozottan jobbak az arányok. 80%
Carcass - Torn Arteries: Első két hallgatásra Surgical Steel B-oldala, de ez nem annyira dehonesztáló kijelentés tekintve, hogy nálam az évtized minimum dobogósa volt az SS. Laza, zsivány a hangzás, ropognak a dalok, egy 80%-ra már most jó. A borítót imádom, de szerintem ez tipikus megosztó kategória.
Rage - Resurrection Day: Hát ez is csak egy Rage-lemez. Kategóriájában elmegy, de nem lesz gazdagabb tőle a diszkográfia. Egy kicsit tisztább hangzással jobban mutatna. 60%
ha a Surgical Steelen arra koncentráltak, h inkább olyanok maradjanak, amilyennek megmaradtak az emlékezetben; akkor ezen a lemezen meg ezzel szemben mertek szabadabban mai Carcass lenni. nem annyira szól masszívan mint a Surgical, de teljesen jó ez. arra ugyan nem gondoltam, hogy valaha Carcass számban tapsot is hallok (*itt acidangel kiegészített, h cowbell, azaz kolomp is hallható), de még annak is örültem.
nyilván nem a legkiválóbb, leg leg leg Carcass le,ez, de ezen is vannak remek tempóváltások és ötletek.
Nekem is teljesen kimaradt eddig ez a zenekar, a nevük alapján valamilyen black and death zenekarra tippeltem volna, de ez egész kellemes. A Clawfinger ugrott be róluk helyenként, de lehet, hogy csak azért, mert múlt héten azt hallgattam.
1. The Perfect Element I és Remedy Lane (szerintem a két legjobbjuk)
2. One Hour... és Entropia (az első két lemezük, még kevésbé kísérletezősek, de már megvillan a tudás)
3. Road Salt One és Two (egy dupla lemez, itt belementek a retróba, eléggé mások, mint a többi)
4. In The Passing... és Panther (a két utolsó lemez, szerintem ezek is tök jók)
Amit nem ajánlok, az a BE, szerintem az teljesen mellé ment, a Scarsicket pedig már tudod.
(Ha ez segít, pontszámilag úgy néz ki nálam, hogy talán a Road Salt Two csak 7, a BE 4, a többi 8, a Remedy 9-hez közelítő 8, a The Perfect Element pedig 10-hez közelítő 9.)
Se a 70-es, se a 60-as évek nem jön. Mondjuk logikus mert össz volumenben nyilván kevesebb ember, ráadásul kevesebb albumot is listázott ezekről a legendás időszakokról. Így aztán ez egy jóval kisebb halmaz lett, mint a későbbiek.
Ezért hiányzik nekem kicsit a hajdanvolt időszaki felosztás, de így sem rossz.
Az utolsó 3 NRA-val én elégedett voltam. Érdekes, hogy Fater exodusa óta nem annyira jönnek az obskurus 80-as évekbeli lemezek. A legjobban a Scarsick tetszett mostanság, bár kevesebb művészieskedéssel és "rap"-eléssel jobb is lehetett volna, de elfogadom, hogy ez adja meg az egyediségét a dolognak.
Más: The Crown - Royal Destroyer lement vagy 6-szor nálam mostanság. Nem teljesen értem, mi tetszik benne, de kellemes kis zúzda.
Na, igen kb erre jó, ez a módszeres szemezgetés. Nyilván hallottam már a POS-ról, de semennyire sem vagyok képben belőle. Mikor egyszer-egyszer mégis belehallgattam valami szövegelős rap jött le némi erőszakossággal nyakon öntve, no meg a zenekarnév vagy a coverek alapján sem gondoltam elmélyült hallgatásra érdemesnek. De hát itt ez a játék, ez jött sorra, lesz ami lesz. Az eleje olyan mint kb gondoltam, de taszítónak azért nem mondanám. És aztán szép lassan elkezdtem nagyon odafigyelni, mert határozottan egyre érdemesebbnek hallatszott. Hát ez megint valami very echte cucc. Rendkívül változatos, sokrétű irányultságú, mindazonáltal baromi karakteres feeling gomolyog itt elő a zavarosból. Valszeg ez a Daniel Gildenlöw épp oly markánsan meghatározza a POS irányvonalát, mint Peter Hammill a Van Der Graaf Generator-ét. És azt mondjátok ez egy resztli lemezük? Akkor milyen lehet a többi? Kifejezetten érdekes, egyedi dinamikájú album. Így a harmadik hallgatás után egyre inkább ráhangolódva rengeteg remek részlet besimult már és csak néhány mozzanata zavaró még egy kicsit.
Ezt most nem kell meghallgatnom, mert jól ismerem. Ha több király dal nem lenne rajta, csak a Cribcaged, már akkor is érdemes lett volna kiadni, de azért van itt egy Kingdom of Loss, vagy egy Idiocracy is, például. Az azóta eltelt idő és POS-lemezek fényében az America és a Disco Queen már nem is tűnnek annyira bátornak és skandalumnak, Gildenlöw ilyen, belenyúl sok mindenbe. Szerencsére többnyire jó érzékkel teszi, a prog. metal pedig elbír ennél nagyobb furcsaságokat is. A lemez általános hangulata a POS-tól megszokottnál kicsit nyomottabb, elidegenítőbb, szerintem kevésbé szerethető. Nem a diszkográfiájuk csúcsa, sőt, inkább a második felébe való, de még így is 10/8-at ér nálam.
Jó kis hagyományos amcsi power, háttérzenének. Nem nagyon bánt senkit. A címadó Mystification még ki is emelkedik némileg. Általában a gitárhiány szokott az egyik első számú probléma lenni, viszont itt szó sincs ilyesmiról. Sőt ez ügyben közelít a ló túloldala(a Malmsteen féle partalan gitárra csavarodás), tehát némely futam a kelleténél is jobban túl lett cicomázva. És hát a vokált se tudom teljes mellszélességgel a pozítiv tartományban tartani. Szóval nem rossz ez, de valamiért még sem tudott teljesen elsodorni a hangulata.
6/10
Sepultura - The Mediator Between Head And Hands Must Be The Heart
A fentivel ellentétben itt aztán van sodrás rendesen. Zeneileg elég változatos és igazán hangulatos részeket is tartalmaz. Viszont az ilyen típusó vokált max a pusztitó kategóriába tudnám besorolni. Számszerkezetileg sem éri el a Manilla Road amúgy nem túl magas szintjét. Szóval amit a feeling megnyert, azt el is vesztette máshol, az egyéb tartományokban. Maradt ez is az átlag jó kategóriában.
Sepultura - The Mediator Between Head And Hands Must Be The Heart
Nem olyan rossz ez. Megy benne a csépelés, vagy épp az ugribugri, a - sokszor torzított - süvöltés kellően zord, bár hosszú távon unalmas, vannak hangulatfokozó betétek, pl. a The Vatican elején, a Manipulation közepén, van pár érdekesebb gitárszóló, viszonylag változatos is a zene a maga korlátjai között, főleg az album második felén. A Grief hangvétele még jó értelemben meg is lepett, csak az meg szerintem kilóg innen (persze felfelé). A Da Lama Ao Caos a Rootsot juttatta az eszembe. Igazából annyi a problémám, hogy ez a dzsidzsi már messze esik az érdeklődési körömtől. Semmi bajom vele, a rég megismert vagy klasszikus dzsidzsiket (pl. ugye a Rootsot) ma is szívesen hallgatom, az újakhoz viszont már sem türelmem, sem agyam nincs, és főleg nincs, ha kevés az ötlet bennük. Ritkán jól tud esni, de nem egy teljes lemez erejéig, és tényleg egyre ritkábban. 10/6
"Akik ezt a lemezt ismerik, azok mind egy erdőben élnek összenőtt, hártyás ujjakkal és abból élnek, hogy kirándulókra támadnak, szétharapják a lábszárereiket és kirabolják őket."
Plusz én!
Amúgy hallottam én már Sólstafirt szólni Media Marktban, szóval annyira nem hökkentem meg.
Azta, én első ránézésre azt hittem, hogy a Bethlehem a jobb alsó sarokban úgy került bele, hogy valahogy össze van kötve a hirdetés a spotify-on mostanában hallgatott albumaimmal, de nem. Akkor viszont gondolom csak az album címe miatt rakták bele találomra, az kizárt, hogy akik egy multinál olyan pozícióban vannak, hogy eldöntsék, mi kerül bele a reklámba, azok ismernek ilyen zenéket. Akik ezt a lemezt ismerik, azok mind egy erdőben élnek összenőtt, hártyás ujjakkal és abból élnek, hogy kirándulókra támadnak, szétharapják a lábszárereiket és kirabolják őket.
Igen, ezt vágom, de ez így akkor is furcsa. Olyan, mintha a 2004-es Tűnő Idő Tárlat után 2005-ben egy másik magyar zenekar is lemezre vette volna a saját Héja-nász az avaron-feldolgozását.
A The Masque of the Red Death egy Poe-novella, azt dolgozta fel mind a két zenekar. De a Samaelnek is van egy ilyen dala a Ceremony-n, meg biztos más csapatoknak is.
Vannak részek, dalok, amik tetszegetnek (16 Shells , In the Neighborhood, szódával Underground), de sosem venném elő magamtól, hogy nekiüljek hallgatni, az összkép ugyanis inkább hervaszt, semmint további ismerkedésre csábít. A zene karakteréről Divcsy jól leírt mindent, már tényleg csak a befogadón múlik a dolog. Nem nekem való. 10/5
Manilla Road - Mystification
Ez viszont egy autentikus MHH-topik-kompatibilis lemez, az első gitárdörrenésnél emelkedett is az öklöm a magasba az íróasztalnál, majd rögtön utána már együtt pörgettem a dobossal. Tök jó heavy metal végig, nem buta, nem kiszámítható, van benne kraft meg vircsaft, vannak fasza szólók, pici mindig jóleső epika, élvezhetők és megkülönböztethetők a dalok, teljesen rendben van. Az énekdallamokban érzek egy kis soványságot. A Dawnbringer tolt a végén hasonlóan egyszerű, de hatásos metált, gondolom, a Manilla Road nagy példaképük volt. Ez egy elsőre nem merem megadni rá a 10/8-at, pedig talán az lesz belőle-szerű 10/7.
(Érdekes, hogy ezután egy évvel a Crimson Glory is feltett a saját lemezére egy Masque of the Red Death című számot, ilyenek vajon hogyan történnek? Ráadásul mindkettő amerikai zenekar. Az amúgy jobb.)
Nem merném állítani, hogy tudom mit hallottam (art-blues? avant-garde kocsma-jazz?) de remekül elszórakoztatott. Művészieskedő, de bőven nem az asztalra szarós fajtából.
Valamiért abban a hitben éltem, hogy Tom Waits blues-előadó, ehhez képest ez valami más, a "gyász-zene" kifejezés jut eszembe, meg hogy ez olyan kesergős. Nem ment végig...
Egy egyszerűen ideális zenekarnév mellé sikerül olyan zenét is lerakni, ami ráadásul összhangban is tud állni ezzel. Talán lehetne egy kicsit több gitár benne, de ha ezt a stílust szeretjük a Tiamat-tól és a MDB Evinta-ja is sokszor ilyenekkel szólal meg, akkor miért kéne kettős mércét alkalmazni?! Első hallgatáskor még a múlt héten túl sok külső tényező volt ahhoz, hogy csak részben hasson rám, ma viszont nagyon át tudott jönni, hogy mit akarnak... és jól is esett ez a meditatív "utazás", még ha csak egyszerűen szép is volt, nem is annyira mélyen megragadó. Az egésznek a megosztó pontja az ének lehet, néhol nagyon irritatív tud lenni a csaj hangja, még ha hasonlót szintén hallottam már olyan előadóknál - Imperial Age és Amber Asylum is beugrott még - akiket szeretek. Múlt héten még hat-hét pont között hezitáltam volna, most a 10/7,75 gond nélkül ment... persze most a Draconian lemeze is komoly árnyékot vet már rá, ami majd holnap kapja meg a második kagylózást, és a verdiktet is.
Hát, Tibcsy nélkül valszeg soha nem hallgatom meg a művész úr egyetlen albumát sem. Ez egy nagyon más kávéház, mint az eddigiek. Éjszakai bárok, lokálok, romkocsmák jazz-es pilinckázása. A füstfelhőbe burkolózó entellektüel közönség meg joviálisan hümmög. Éreztem némi ingerenciát a skippelésre többször is, de azért végül csak végigment. Igazából egyáltalán nem rossz ez, ha ráérzünk a feeling-re. Mondjuk némi nedű bevitelével vagy akár tisztán is apró kis buborék világok nyílhatnak meg, melyekbe önfeledten bele is feledkezhetünk. Nem, nem vált kedvencemmé, de kicsit jobban érteni vélem immár miért is kedvelik az úriembert sokan. Azért összességében még mindig nehezen tudom eldönteni, hogy ez valamiféle pozőr múvészkedés vagy valódi kultúra.
Nosztalgikus itteni hangulatot kelt mikor Latzi előjön újra valami ritkaság számba menő kuriozummal. Ez a kis western stoner is rögtön belopta magát a kellemes kategóriba pár taktus után. Az eleje és a vége tetszett legjobban, de ami közötte van(úgy 90 százalékban) azzal sincs nagy baj. Szóval legnagyobbrészt kedvükre elzenélgetnek a fiúk minden komolyabb világmegváltási szándék nélkül, döntően habkönnyű alapokkal, de itt ott azért némileg cifrázva is a scenét.
Nem ragadott tökön, de így is jóvolt.
6,8/10
Draconian - Arcane Rain Fell
No, hát itt megérkeztem oda amivel már igazán bensőséges a kapcsolatom. Nem igazán érzek lényegbe vágó különbségeket a Draconian lemezek között, ami egyfelől nyilván nem túl pozitív, másfelől viszont megbízhatóan szállít nekem egy érzést, mely hatalmába kerít és végig el nem ereszt. Tehát nyilván ez sincs túlgondolva zeneileg, mégis valami olyan eszköztárral tolják ami nálam igen mélyen betalál. Pedig ugye ez is csak a klasszik szépség és szörnyeteg story, de a feeling az nagyon ott van. Vékony jég ez, nehéz belőni az arányokat. Át lehet csúszni popos, operás gicsparádéba vagy akár túl komolykodó komorságba, pislákoló gyertyák nélküli éjsötétbe. Nyilván ízlés dolga, de nekem ez így pont el van találva.
Jól mondja az egyik dal címe, ez valóban Everlasting Scar. Ennek a stílusnak szerintem jobban állnak az igazán hosszú, csontig hatolóan ábrázolt kesergések, így a The Apostacy Canticle és legfőképpen a Death, Come Near Me tetszettek leginkább. Ez utóbbi éjsötét eposzban énekelt legtöbbet a hölgy, valószínűleg emiatt is nyerte meg nálam a dalversenyt. A tíz évvel későbbi Sovran a kedvencem a Draconiantől, de kétségtelenül ez is kiválóan alkalmas nosztalgikus félmosollyal visszaemlékezni a 90-es évek fekete ingben és nadrágban eltöltött kilátástalan szomorkodásaira. 10/7
Nekem elsőre még nem nagyon ül az új LDDSM, de majd idővel, hátha. Aztán az Arcane-t feltétlen próbáld ki tőlük, mert az egy egész csodálatos lemezke, a Santa Muerte pl. nálam a 21. század Green Machine-je.
Van egyébként egy nagy kedvencem idénről, ami hasonló zsáner, csak nem akartam eddig berakni a topikba, mert félek tőle, hogy ez is csak a gyöngyöt a disznók elé tipikus esete lesz, de hátha: The Mammuthus - Last Trumpet Of A Giant
Csodásan játsszák a dalt, svéd professzionalizmus minden szinten, óriási énekdallamok, az Ostrich Mant hetek-hónapok óta nem tudom kiverni a fejemből. Egyetlen kétely/negatívum motoszkál bennem velük kapcsolatban, hogy az énekes mintha ugyanazokat a hajlításokat sütné el minden második refrénben, de valószínűleg csak ez a stílusa és kész.
Latzikám, az ég áldjon meg, a sok fáradt retró helyett miért nem ilyesmikkel jössz, mint ez a Los Disidentes Del Sucio Motel? Nagyon hiányzik nekem a mostani felhozatalból ez a fajta zene. Enyhén grunge-os ízű hard rock, tiszta forrásból, kurva jó énekdallamokkal, semmi extra, de mennyei manna. Kíváncsi vagyok, mi lesz belőle, az első halgatás több mint megnyerő volt.
Valóban egész jó. Szeretem, amikor már az intrónál hallatszik, hogy egy zenekar komolyan veszi magát, és komolyan gondolja a zenélést, márpedig itt ez a helyzet. Nem egy világmegváltás, az szent igaz, egy darab riff sincs, amit ne ismernénk máshonnan, a pozitív kisugárzás, a dalírási készség mégis segít túllendülni ezen. Szeretem, hogy nem (csak) verze-refrén a zene, kalandozni mindig kafa dolog, még inkább szeretem, hogy az énekdallamok sem a szükséges rosszak, amin túl kell lenni, hogy utána megint percekig lehessen matatni a gitáron, a stoner nagy része itt szokott bukni nálam. Sajnos viszont sehol nem lendül át jóból a kiválóba. Összességében elégedett vagyok, 10/7
(Az idei Los Disidentes Del Sucio Motel pedig az első két dal után ígéretesnek hangzik.)
Vitatkozni tényleg nem érdemes. De attól még mindig érdekes a változó stílusú zenekaroknak a megítélése, hogy vannak-e benne egyértelmű mérföldkövek az alapvető tagok cseréje vagy a hirtelen (és nemcsak egy, később kudarcnak beismert lemezre kiterjedő) stílusváltás alapján, vagy ez egy lassúbb és rejtettebb folyamat. A Maiden esetében ez utóbbi már elég komolyan megvolt abban a bizonyos tíz évben is...
Nálam a Matter Of Life And Death az utolsó, amit egészben végig tudtam hallgatni, de sok minden ott is eléggé egybefolyik... ez a Dance Of Death-nél legfeljebb csak egy-két számban volt meg, a Brave New World-ön pedig egyáltalán nem. És még csak arra sem tudok fogni, hogy én változtam volna, vagy az életem, mert tudok bőven mondani lemezeket 2005 és 2008 után is, amelyek számonként - és ha nem is egészben, de az album nagy arányában - vettek meg kilóra. Persze lehet, hogy csak el kéne vonulni valahová, ahol se túl sok látványosság, se wifi nincs, aztán csak a zenére figyelni... ;-)
Ulverrel egyáltalán nem foglalkozom, nem nekem muzsikál. Az Aborted viszont nagyon is cuki. Tekintve, hogy az utóbbi szűk 4 hónap alatt alig tudtam bármilyen zenét meghallgatni (eleinte pár NRA-t még csak-csak...), abnormálisan nagy csendigényem volt és van még öléggé, de szeretnék visszatérni a zajokhoz. Szerintem az Aborted pont az, ami ha felvillanyozna, megnyithatja az utat a többieknek :)
Bush miatt meghallgattam az összes lemezüket, nagyon akartam őket kamázni, de sehogy sem sikerült. Talán a Symbolon volt egy, már-már a popularitás határait súroló sláger, ami megragadt, de ez a lemez is ugyanaz a korrekt, közepestől jobb, számomra sok izgalmat nem jelentő US power-light, mint az összes többi albumuk. A tavalyi lemezük viszont tényleg fasza volt! Na, ott orbitális nagy dalok voltak, amik még Bush nélkül is működtek volna, de az ő klasszisa hozzátett még egy plusz réteget.
Sons Of Morpheus - The Wooden House Session
A sok zene és a rövid agyi kapacitás eredménye, hogy minden évben akad 7-8 olyan lemez - általában a 10. helytől lefelé - amit totál elfelejtek, nem hallgatok többet, pedig tényleg jók, csak hát mindig van valami más. A Sons Of Morpheus nevére már két év távlatából sem emlékszek, és a fapados borítóról sem ugrik be semmi. Ezt én listáztam volna?? Aztán ha a név- és borítómemória már nem is működik, de az intróként funkcionáló Doomed Cowboy első hangjaiból egyből beugrik, hogy ez bizony az a jó kis setét tónusú vadnyugati stoner, ami nem a szokásos sivatagi fuzzos vonalat viszi, hanem rockosabb-bluesosabb, rockocsmásabb hangulatot preferálja. Nagyon pöpec kis énektémákat tolnak itt a fiatalok, és a riffekbe sem érdemes belekötni. Egész jó kis albumot szervíroztam ezúttal is, mindenki nagy elégedettségére! Néhány momentumnál beugrik az európai vadnyugati stoner legnagyobbja, a Los Disidentes Del Sucio Motel zseniális Arcane-je. És most látom, hogy áprilisban jött ki egy új LDDSM, már hallgatom is!!!
Szerintem menők. Ha jól emlékszem, még itt a topikban is többen szokták őket listázni. Nekem annyi problémám van velük, hogy az utóbbi időben szinte évente jönnek ki új lemezzel, ami egy kicsit a dalírás rovására megy. Legalábbis olyan faltól-falig slágerparádét már nem tudtak produkálni, mint ami az Amber Galacticon ment. Ez az új tetszik elsőre, aminél kicsit húztam a számat, hogy a You Belong to the Night főtémája szinte egy az egyben A Question of Time a DM-től.
Annyit mondok: Ulver. Helyenként még a dalok is hasonlítanak. A HSN-t is elraktam a további tanulmányozásra érdemes Spotify memóriablokkba.
Akik szívesen fogyasztanak death metalt, azok számára a mai Abortedet is tudom ajánlani sok szeretettel. Meghökkentő innovációk ugyan nincsenek, de megszólal, ahogy megszólalnia ildomos.
Az új Maident kétszerre végig tudtam hallgatni, a Bookot sohasem. Ha nem tévedek, a Fear volt az uccsó, ami végigment. Ez most itten olyan nekem, hogy szinte semmi nagy baj nincs vele, csak egy cseppet sem hoz lázba. 65%
A minapi Armored Saint amikor kijött, lenyűgözött, az összes nóta telitalálat nálam, immár 6 éve bármikor végighallgatós. Valaki írta itt, egyetértek, óriási pozitív kisugárzású vérbő metállemez, abszolút elitbe való. Nálam 97%.
A Hail Spirit Noir 5. nagylemezén minden van ami engem cseppet sem izgat, és semmi amit én, öreg metálos, szívesen veszek egy rockbandától. Az első három albumuk azért nálam mindenképp fent vannak a '10-es évek top 50-ben.
Mondjuk azt várnám ír vagy írnak neki kevésbé süvőltős, légiriadós vokált igénylő számokat is, tekintettel legalább kicsit 60 plusszos mivoltukra(a la Judas Priest ugye, ahol szerintem Halford-nak kifejezetten jól állt az ilyesmi), de nem.
Szerintem pont az a baj a Maidennel, ami már a Blaze-korszakos Maidennel is a legnagyobb baj volt, az elnyújtott dalok, a változatosság hiánya és a nem túl acélos produkció, bár ez most engem annyira nem zavar. Dickinson szólóalbumai kifejezetten kompakt és változatos, lényegretörő dalokat tartalmaztak.
Az új lemez nekem simán jobbnak tűnik, mint a No prayer... meg a Fear of the dark. Mondjuk valószínűleg a Bruce szólókarrierrjéből átszivárgott elemek miatt, de ami jó, ahhoz nem szégyen visszanyúlni.
Nem tudom, mit fog válaszolni, de szerintem az utolsó igazán jó (legalább kilencpontos) lemez a Deep Purple-től az 1974-es Burn, az Iron Maidentől pedig az 1988-as Seventh Son Of A Seventh Son volt.
Én lennék a legboldogabb, ha Joey Vera játékáról végre alkothatnék véleményt - habár ezen a lemezen se volt rossz, amikor a basszus mászott előre - mert őt nézték ki a Mercyful Fate egyelőre vírusilag megállított újjáalakulásánál Timi Hansen helyére...
az az igazság, némileg ömlengeni szerettem volna erről a kiváló, de nem hibátlan lemezről. visszakeresve a borítós beharangozó posztot egyből ott volt felette már Thor rövid, velős és bizony rám is nagyon igaz értékelése. ahogy írta, kizárólag az 1997-es év elképesztő dömpingje miatt nem került fel a listámra.
tulajdonképp nem hallgatom, pláne egyben nem. néhány dallamot viszont ha felkeltenek is, egyből lejátszom három hangszeren. a Solefald számára egy nagyon fontos definitív munka és ez az az imprint, amit később is használtak a további albumaikon. ugyanakkor ami a megjelenésekor különcnek, sőt a stílusa, vagy a háttere miatt egyfajta stílusparódiának vagy görbe tükörnek hatott (a black metal és a black metal szcéna számára); az most egészen szépen simul a kilencvenes évek kísérletező és pláne a mai zenei szcénával szemben friss, szokatlan, útkereső légkörébe.
Engi említette már a Philosophical Revolt c. remekművet, amellett egyre inkább sajátoménak érzem a Countryside Bohemians tételt, úgy ahogy van, szöveggel együtt. igazából mára teljesen megutáltam a szövegeket és a szöveges zenét, ahol valaki gondolatokat akar közölni velem - ne akarjon baszki, majd eldöntöm, befogadom-e. viszont a Solefald szövegeire egyrészt egész pontosan emlékszem, másrészt mint egy mantra a világ botorságai és sötétségével szemben. szóval ha majd tíz-tizenöt évben egy erdőben kóválygó motyogó koldusként felismerni vélnétek Solefald szövegrészleteket, valószínűleg én leszek az.
a Tequila Sunrise-t és a Red View-t is nagyon kedvelem még (pláne az a hammond sound, attól ma is tele lesz a gatyám), főleg a tequilát bár már régóta meg sem szagolom se fogyasztom. + és tényleg a bdd topicból egy akkoriban írogató szegedi black metalos sráctól kaptam írt cd-n a Blaha/Népszínház utcasarki McDo előtt, külön rám gondolt h nekem ez biztosan tetszeni fog. nagyon igaza volt a komának, pláne a második lemezükkel, a sokak számára még fogyaszthatatlanabb Neonism-mel hónapokig éltem-haltam. számomra az a norvég duó legjobb és legmélyebben szántóbb lemeze, egy valódi megfejtés a Tudósok-Arcturus-Burzum háromszögben.
szerintem ez egy nagyon jó lemez, egy remek metal lemez. szórakoztató is, kemény is, dallamos is, John Bush iszonyú jól énekel (mint általában). ettől függetlenül nem hallgatom sokat, de engem nagyon is meggyőzött és szánom-bánom csak évekkel később akadtam rá. meg is döbbentem, hogy miért nem kapcsoltam hamarább. amúgy számomra az egész Armored Saint kimaradt, Busht is az Anthraxből ismertem meg és számomra ő az idol metal énekes, értelmes szövegekkel, jó hangszínnel, jó hajlításokkal. ami ennél magasabb, affektálóbb, patetikusabb, vékonyabb hang, az engem bizony már nem érdekel és nem köt le. John Bush viszont abszolút etalon hang.
a többi tag közül csak a bőgős Verát ismertem a Fates Warningból, a hangszerén ő is szürke eminenciás. nem szokták említeni, pedig bőven lenne miért és nagyon fasza szolid, saját stílusa és játéka van.
más AS lemezek közül az ezt követő Punchin the Sky egyáltalán nem talált el, az a lemez csak próbál olyan energikus, szépen szóló bomba lenni, mint ez. a korai lemezek meg mai füllel hallgatva inkább szép kordokumentumok, de művészettörténeti jelentőségükön túl bevallom, nem hagytak bennem mélyebb nyomot.
Naszóval eddig kétféle ember írt ide, az egyik szerint ez egy tökátlagos, érdekfeszület nélküli lemez, a másik szerint meg ez hű de mestermű. Most meg jövök én teljesen szűz füllel, ami itt hatványozottan értendő, mert az Anthrax is kimaradt az életemből, tehát ez a Bush is tiszta lappal indul. Az első két szám után azt kérdeztem: egy saját jogán is sikeres banda miért akarja 2015-ben a '80-as évek Maidenjét megidézni, még ha jól is teszi?! A harmadik után meg azt, hogy ez közben tök jó power-speed metal is, de most ezzel a német állampolgárságra pályáznak, hogy odaálljanak a múltkor hallott Symphorce-Brainstorm vonalra, vagy utóbbi Viktor Smolskis változata, azaz az Almanac mellé?! Aztán bezúzzák a kirakatot a lüke neve ellenére minden szempontból zseniális Muscle Memory-val... hogy utána megint csak az előző két stílus között pattogjanak, mint golyó a flipperben, noha folyamatosan próbálnak kitörni a keretekből - és nem is esélytelenül. Az In an Istant és a Dive is erre példa, még ha ez utóbbi lassú számként sem szól akkorát, mint ami nekem jó lenne. A végeredmény akkor is az, hogy ez jól meg van csinálva, de különlegesnek és karakteresnek csak néha mondható. De pont ez a "néha" emeli ki a tényleg jó iparosmunkából, amiért 10/8 lehet - pont félúton a mestermű és az átlagosság között.
Erről meg a Steel Panther ugrik be nekem - nem zeneileg, hanem abban, hogy ők is tökéletesen felmondják a 80-as évek (egy másik) zenei vonulatát: egy-az-egyben nyúlást nem vettem észre, csak majdnem olyan, mint valami az ABBA-Survivor-Flashdance vonalról. Csak az SP-vel ellentétben nem tekerik fel az iróniát 11-re.
Ja, pont ezzel vett meg, mert pl. A La Raza vagy a Delirious Nomad lemezeiknek kevésbé ilyen a hangulata. Az emlegetett hajós bulin viszont maradéktalanul átjött ez a pozitív feeling, full örömzenélés volt.
két napja éjjel dobta fel a Shock Facebookja, meghallgattam fülessel elalvás előtt a telefonomról, megnéztem a klipet és egyszerűen kurvára tetszett egyből. Tegnap reggel már nem annyira (valahogy este jobban szeretek este zenét hallgatni), de azóta még lenyomtam egy párszor, és nagyon baró. Egyébként is van némi vonzódás bennem a nyolcvanas évek hard rockja iránt (biztos mert akkor voltam gyerek, és ugye hát nyilván akkor voltam életemben a legjobban) , szoktam olykor dokkent meg asiat hallgatni például, és ez egyszerűen szuper. Fogalmam sincs, hogy ez a zenekar mennyire menő vagy ciki, de ha valaki szereti a szintis nyafirockot , annak jó szívvel tudom ajánlani. A klip meg egyszerűen telitalálat, amikor néztem éjszaka egyből elcsavart.
Bár az ellenvéleményeket tiszteletben tartom, hogy másnak csak ennyit ad ez az AS album, nekem viszont annál többet. Számomra ez egy hibátlan lemez, telitalálat dalokkal, nincs mit ragozni rajta. Bush az egyik kedvenc énekesem, de mellette Joey Vera és Gonzo legalább annyi egyediséget visznek bele a játékukkal, a hajós koncerten különösen szembetűnő volt, de úgy en bloc szimpatikus társaság, pedig csak Bush Anthraxos kitérője nyomán ástam vissza, anno nekem kimaradtak. Ez a korong a komleplett diszkográfiájuk egyik legjobbja nálam, simán 10/10
Megjegyezhetetlen dallamok?! Te jó ég, még ma is rendszeresen szoktam magamban dúdolni a címadó számot, az An Exercise in Debauchery-t vagy akár a Muscle Memory-t. Most újra meghallgattam és észrevettem, hogy talán az egyetlen lemez, ahol minden számot bekedvenceltem. Azzal egyetértek, hogy Bush viszi a hátán a show-t, nélküle nem volna az igazi, de szerintem zeneileg is nagyon rendben van, fasza riffek, szólók meg minden. 100/95.
Egyetértek több dologban a kritizálókkal, más dolgokban meg egyáltalán nem. Az Armored Saint tényleg egy már-már dühítően énekcentrikus, verze-refrénes, dögletesen kiszámítható zenekar, és ez nem a banda újjáalakulás utáni műveinek a jellegzetessége, hanem a nagyon koraiakat leszámítva mindegyiké, a nagy alapmű Symbol of Salvationnel a tetején. Néha kegyetlenül lefárasztja az embert, máskor viszont pont jól esik a populáris kiszámíthatóságnak és az egészséges izmozásnak ez a betonbiztos elegye. A Win Hands Down szerintem a legjobban sikerült kiadvány ebből a vonulatból a Symbol óta, és hát nem hogy cáfolni akarnám, hogy nem lehet megjegyezni belőle semmit, hanem kifejezetten ellenkezőleg gondolom: bézbólütővel sem lehetne kiverni az ember fejéből ezeket a refréneket. Ha ránézek a dalcímekre, már hallom is Busht. 8/10
Armored Saint - Win Hands Down
Egyetértek több dologban a kritizálókkal, más dolgokban meg egyáltalán nem. Az Armored Saint tényleg egy már-már dühítően énekcentrikus, verze-refrénes, dögletesen kiszámítható zenekar, és ez nem a banda újjáalakulás utáni műveinek a jellegzetessége, hanem a nagyon koraiakat leszámítva mindegyiké, a nagy alapmű Symbol of Salvationnel a tetején. Néha kegyetlenül lefárasztja az embert, máskor viszont pont jól esik a populáris kiszámíthatóságnak és az egészséges izmozásnak ez a betonbiztos elegye. A Win Hands Down szerintem a legjobban sikerült kiadvány ebből a vonulatból a Symbol óta, és hát nem hogy cáfolni akarnám, hogy nem lehet megjegyezni belőle semmit, hanem kifejezetten ellenkezőleg gondolom: bézbólütővel sem lehetne kiverni az ember fejéből ezeket a refréneket, ha ránézek a dalcímekre, már hallom is Busht. 8/10
És, hogy akkor legyen a közös nevező a 10/6, szóval én akárhány Armored Saintre rápróbáltam eddig, az volt az érzésem, hogy az az erőlködős stílusú énekhang elképesztően domináns a produkcióban a zenei háttérprodukcióhoz képest. Most vagy bejön JB hangja, vagy nem, én inkább az utóbbi volnék, de oké, ha valakinek ez zsánere. Mindenestre a vele készült Anthraxok esetében (már amit hallottam) sokkal inkább éreztem azt, hogy a többi zenekari tag is "jelen van" a dalok karakterének alakításában.
A legmesszebb menőkig egyetértek ezúttal. Sima, átlag háttérzene. Elment, hallatszott is hogy nem rossz, de kb ennyi. És én is elkalandoztam folyton és semmi igazán megjegyezhető nem tűnt fel közben. Aztán utána beraktam az új Maiden-t sokadszorra és még az is rögtön jobbnak, markánsabbnak hatott. Most már azt is el tudom képzelni, hogy csak beérik a végén ez a Senjutsu. Na, nekem erre volt jó az AS lemez.
Továbbra sem értem, mit kellene itt hallanom, ami ennyire népszerűvé teszi ezt a lemezt és az Armored Saintet a topikban. Mondjuk soha nem voltam John Bush-rajongó, egy korrekt, de extrák nélküli énekesnek gondolom. Igazából amikor kicsit elkalandozott a fülem - és ez sokszor megesett -, azt sem tudtam, hol járunk, annyira egyformának tűntek a dallamai, semmi karaktert nem hallottam a dalokban. Ráadásul a maga idejében sokszor próbáltam a WHD-t (pont a nagy topiklelkendezés miatt is), és most egy árva hangra sem emlékeztem belőle, így már tudom is, hogy miért. Egy szó mint száz, ez a lemez olyan, mint az énekes: korrekt, extrák nélkül. 10/6
Hát, párszor megkíséreltem már jóra hallgatni, de még messze nem járok az út végén. Kicsit nekem monoton és oly módon operás, meg folkos mely nálam valahogy kevésbé fekszik. A vokállal is barátkoznom kell még. Amúgy persze érzek benne potenciált, meg bizonyos egyediséget is. Egyébként egy gothic, darkwave alapú cucc eleve nem lehet tőlem különösebben távol. Egyelőre az átlag jónál valamivel erősebbnek tűnik, de ez még simán mehet majd feljebb is.
A The Verve volt a kócos csávós klip. Jó kis banda volt mindenféle negatív britpopos konnotáció ellenére. Nekem a Forth még CD-n is megvolt, még Bécsben vettem meg, mert tetszett a külalakja. A lemez is nagyon jó, bár az is igaz, hogy ha már megvettem, jóra is hallgattam.
Nagyon kellemes anyag, ahol tényleg a hangulat a lényeg. Fogékonyabb fülek illetve befogadó kedélyállapot esetén különösen ajánlott. 100/75 két hallgatás után, de ez csak jobb lehet.
Szerintem ez az utolsó lett a leggyengébb lemezük. Ez is csuklóból kirázva, jóval több egy átlagos skandirocknál, de az ihletett pillanatokból talán ide jutott a legkevesebb - ez persze nem azt jelenti, hogy szar lenne, sőt, csak valahogy ez nem pörgött annyit nálam, mint elődei. Egy skandirock top 20-ba nem férne be, de a zenekar és a stílus ismeretében ez egy jó kis durcás hattyúdal.
Suede - Sci-Fi Lullabies
Lehet hogy válogatás, de azért ne menjünk már el mellette, hogy ez egy kilátástalan produkció. Ha ezek a legjobb számaik, akkor milyenek lehetnek a közepesek, vagy az igazán szarok?? A zene még nem is lenne annyira hitvány, feltűnik időnként egy-két jó motívum a tipikus brit maszatolás közepette, vagy például a Big Time végén az elszállós, szaxis rész, de ez a nyivákolós ének taccsra tette az egészet. Nem vagyok híve az olyn előítéletes címkéknek, mint példásul a cipőbámulók, de ez tipikusan az a stílus, aminél minden köpés jó helyre ment annak idején. Ha a Blurt nem számítom, akkor egyetlen jó dalt tudott ez a színtér kiizzadni magából, mikor volt az a klip, hogy a kócos csávó nekiment a szembejövő embereknek az utcán. Pulp vagy Verve, vagy a tököm tudja már melyik volt, de ha nekem kéne összeállítani a britpop történelmének legjobb számait, akkor egy kislemez A oldala bőven elég lenne.
Ataraxia - Quasar
Érdekes, nénis zene, de még véletlenül sem hálóing. Mintha alternatív Trónok harca főcímzenéket hallanék, vagy valami hasonló misztikus-kosztümös filmzene albumot. Benne van ez a ködös múltba révedés, de az elektronikus részek miatt azért nem full antik az összhatás. A Winds utazott még hasonló hangulatokban, hangszerelésekben, de ez a zene jóval lightosabb, és túl sok benne puttyogás meg az opera. Alapvetően szép muzsika, érteni vélem, hogy mi a jó benne, a female vocale keménymagnak simán bejöhet az ének miatt. Ha egyszer elkezdek jógázni, akkor valami ilyesmit teszek majd be.
Nem britpop, de így sem lesz sokak kedvence innen, nem mindenki zenéje. A metálhoz köze nincs, maximum csak annyira, mint pl. a Dead Can Dance-nek. Itt is egy csodálatos hang a lényeg, csak Francesca Nicoli hangja és énekstílusa nekem jobban tetszik, mint Lisa Gerrardé. Egy sötét szépség, ahol a hangulat a lényeg. Akit elkap, az értékelheti. 10/8
Nekem a The Parchment tetszik a lemezről, legalábbis a szólók abban nagyon jók. A többi szerintem sajnos dögunalom. Nem vagyok az újkori Maiden nagy rajongója, de ez még a Final Frontiernél is gyengébbnek tűnik. Kétszer ment végig a lemez, nem hiszem, hogy egyhamar lesz erőm még egy hallgatásra.
Örülök neki, ha így vagy vele. Nem is kételkedem benne, hogy megtalálja a közönségét az album, mint ahogy a Book of Souls nekem is eléggé bejött, pedig azon még egy ezeknél hosszabb szám is volt (de az milyen volt, vaze...)
Értelek, de hónapok óta az első lemez, amit van kedvem újra meg újra meghallgatni. Inkább ez, mint az ötvennyolcadik blackened death korong. Meg én amúgy is bírom ezt a filozofálgatós Maident.
Nekem a zene sem jön be maradéktalanul. Az első lemez még oké, aztán a másodikon jön a teljes Steve Harris megalomán elborulás. A számok elején hosszú intro, aztán hosszú outro, persze hogy mindegyik 10 perc felett van. Ilyenből 1-2-nél többet nem kéne engedni neki per album.
még nem jutottam el a Leprousig (már a telefon), viszont Deafheavent még egy percig sem bírom elviselni.
az Impure Wilhelmina viszont megtalált, remek anyag.
ugyanígy nagyon tetszik az At the Gates is. legújabb eszmélésem pedig a Drott névre hallgató projekt: egy Ulveres, egy Enslavedes (Arve Isdal), egy csellós. lemez még idén, volt már ep is.
Azért nem ugyanaz a helyzet, a Leprous a Malina óta egyre kevésbé tetszik, a Deafheavennek meg eddig csak jó lemeze volt, ezért nekik több esélyt adtam.
Gondolom, ez azt akarja jelenteni, hogy nyálas, na de hát a Leprous már jó régóta ilyen. Nekem az a gondom, hogy a dalírás teljesen félrement, semmi érdekeset nem sikerült kipréselniük most magukból.
Viszont ha 15-ször képes voltál végighallgatni a Deafheavent, akkor a Leproushoz is megvan a recepted.
A Deafheaven is felháborító volt elsőre, de az kb. 15 hallgatás után már nem is olyan rossz. A Leprous viszont egy katasztrófa, mindegyik dalt szenvedés volt végighallgatni, illetve az utolsót nem tudom, ott már feladtam.
RYM-en valaki megkérdezte, hogy az All the Moments Celine Dion feldolgozás? :D
Persze, van kb egy tucat remek nő, akiket ráadásul mind kedvelek is, de csak egyet választhatok közülük.
Ez kérlek a férfi természettel pont ellentétes beszűkítése a dolgoknak.
Na, mindegy. Fogalmam sincs melyik objektíve a legjobb közülük, de valszeg a Time To Turn lehet a kedvencem, ha már feltétlen választanom kell. Pusztán abból gondolom mert azt hallgattam meg legtöbbször.
Ez a fajta laza, dallamos, jókedvű, kemény kötésű rock and roll nálam alapvetően 10/7. Kedvelem, szívesen hallgatom, de csak a valahol mélyen bennem megbúvó és ma már egyre ritkábban előtörő mocskos állat tudja élni teljes mértékben. Ha a kelleténél puhább pöcsű, vagy uncsi, akkor kisebb a pontszám, ha van benne pluszvircsaft, akkor nagyobb. Itt sem ez, sem az nem jellemző. Ha Here Come the Pigs-szerű dalokból lenne több - az már majdnem a klasszikus Turbonegro szintje, még egyszer meg kellett hallgatnom némi ökölrázás céljából -, akkor feljebb mentem volna. 10/7
(Amúgy épp mai megjelenés a The Wildhearts új lemeze, akinek ez a Gluecifer bejön, annak ajánlom.)
Nekem elsőre nyögvenyelős volt. Pontosabban: másnaposan mondhatni nyögvenyelős. Még pontosabban: ezt a nyögvenyelősséget már hallottuk, elsőre persze az újdonság erejével hatott. Ugyanúgy nem vagyok egyelőre biztos abban, hogy meg akarom-e hallgatni még egyszer az új Leproust.
Nem volt téma talán, de az új ATG-t is untam, pedig ott pár nüansznyi innováció tetten érhető.
Egyelőre ez az év nekem sok csemegét nem tartogatott. De hogy valami pozitívumot is írjak, a kedves énekhang miatt a Sculpturedet betettem a további tanulmányozásra érdemes dossziéba. Köszönet az ajánlónak!
Jól emlékszek, hogy a 2000-es évek első felében itt a topicban halomra áradoztak sokan erről a bandáról, meg a vele egy lapon emlegetett, és most is felsorolt többiről, hogy milyen baromi jók. Most az is nagyjából megvan, hogy miért: tényleg dögös-tökös rákenroll, még a korlátain belül is sokoldalú zenei megoldásokkal, és kellően nagy bulifaktorral. Csak hát én nem vagyok egy bulizós fajta, talán ezért is érzem azt, hogy valahol ez is ugyanolyan műmájerség, mint a szalonpunk, még ha egy kicsit mosdatlanabb és undergroundabb is. Az érdemeit persze úgy is el tudom ismerni, hogy nem nekem szól ez az a zene, azért is 10/6,5 - meg mert a múltkori punkok azért objektív módon is jobban oda tudnak verni.
óriási elmaradásaim vannak a wurlitzer terén, viszont erről a lemezről mindenképp írok hosszabban, mert nagyon hozzám nőtt. ui: és anno a Blaha McDonalds előtt kaptam kézbe írt cédén a mára meghalt black/death/doom topicnak és egyik szegedi topictársnak hála!
Érdekes hogy ennyire nem tetszik nektek, pedig pl. a Philosophical Revolt az egyik legszebb dal ebben a műfajban. Főleg mikor belekezdenek a Konfuciusz, Lao-ce strófába. Jó mindegy, csak ennyit akartam most elmondani, köszönöm.
mivel mi jelenlegi tagok jó másfél éve nem találkoztunk egymással személyesen (így készült az anyag), így szeptember 11én szombaton a budapesti Vokál Bisztróban (a volt Garden of Edenes Nyúzó Binci helye) este 6tól közönségtalálkozót és kislemez hallgató partit tartunk, csatlakozni ér. fb event:
Faszom az ilyen "művészkedésbe", akár képtelenek normálisan összerakni a dalokat, akár kifejezetten a zongorába szarás volt a cél. Nem, nem a blackes durvulás és rikácsolás a fő bajom. Meg lett volna annak is a jókor jó helye egy egy kőkemény lelki hullámvasutazáshoz, meg lehet úgy komponálni egy-egy számot és egy egész lemezt is ahhoz, hogy ez működjön - ott van bizonyítéknak a Lacrimas Profundere harmadik lemeze, meg a Bethlehem úgy általában... meg még ki tudja mi, amit nem is ismerek - nem csak agyatlanul egymásra hajigálunk tököst és mákost, ráadásul a legalja hangzás mellett. Mert egyébként elképesztően szép és mély témákra képesek, és még a keménykedésbe is raknak jó dallamokat... most hogy emellé befigyel néhány hulladék is, az a kisebbik baj, amikor a jót se képesek úgy felhasználni, hogy ne katyvasz legyen a vége. A frankfurti levest és a császármorzsát se öntöm egybe a fogyasztásukkor, mondván, úgyis egy gyomorba megy (aztán utána meg pláne egy a sorsuk...), akkor zenébe se rakjanak ilyet elém. A szép pillanatokat azért értékelem, így 10/5.
A DSD facebookján az az utolsó poszt, hogy a gitárosuk új bandája Jade and the Astronauts néven énekesnőt keres. Nyilván magas labda, hogy ez valami Jess and the Ancient Ones utánérzés lesz.
A 2020-as EP inkább nagyon emlékeztet a To-Mera nevű zenekarra. Feszes progmetal, de valamivel kevesebb virgázással. A hölgy itt harmatosabb teljesítményt nyújt, mint a Juli, de hasonló karakter.
Amúgy én előbb ismertem a DSD-t, mint az Arcturust, úgyhogy nekem semmi bajom nem volt velük. :D
Szeretem ezt a Backyard Babies, Hellacopters féle vonalat. Bár úgy látom ezzel a svéd mainstremmel szemben a norvég hasonszőrű scene már előbb létrejött például a Turbonegroval vagy ezzel a Glueciferrel. Szóval hangulatos kis punkos rock 'n'roll ez is. Nem annyira mocskos és vad mint a múltkori amcsi The Casualties, viszont jóval dallamosabb, fogósabb és slágeresebb. Napestig el tudnám hallgatni az ilyesmit, minden rossz érzés nélkül. Nyilván semmi extra és nagyon nem váltja meg a világot ez sem, de a célnak pont megfelel. Remek feelinges cucc, na.
A DSD nekem is egy nagy talány volt anno, hogy ha valaki megtanul ennyire profi módon zenélni, van egy banda is, és van pénze profi fotó-sressionökre, meg mindenre, ami kell, akkor vajon mégis miért dönt úgy, hogy az egész energiát egy másik zenekar szolgai másolatára fordítja? Mert az Ektomorf esetében még érthető, a Soulfly meg a groove metal korszakos Sepu az egy ilyen egyszerű zene egyszerű embereknek, a mélyre hangolt brutál dzsidzsi a jó, azt kell csinálni. De az Arcturus pont egy ilyen artsyfartsy értelmiségi hülyeség, ahol az egyéniség,a kreativitás és hasonló fogalmak jelentik a lényeget. Játszottak pár koncertet, aztán egyik napról a másikra eltűntek.
Na, minek nevezzelek... egyfelől lehetne érzékeny, intelligens zene, amiben nagyon jó a sokoldalú hangszerelés - ráadásul nincs közte egy olyan hangszer se, ami nagyon tolakodna, vagy nem illene a többi közé. Másfelől viszont sokszor csak bazári, wannabe (ál)értelmiségi muzsika, ami túl sokszor szembemegy önmagával, főleg a különféle "tapsolós" számokban - nemcsak az, amiben tényleg tapsolnak, hanem amire az ülő közönség áll úgy neki tapsolni, mint egy popműsor tévéfelvételén. Lehet, hogy nálam állnak rosszul éppen a csillagok, de inkább ezt hallom ki inkább az egészből, nem azt, amiről jó lenne szólnia, és ami miatt itt is elnyerte sokaknak a tetszését. Talán egy kicsit kiegyensúlyozottabban érdemes lehet újrahallgatni, most azonban nem érzem 10/6-nál jobbnak.
Na ez viszont teljes mértékben kellemes csalódás... persze nekem van némi affinitásom a punk iránt... hát most kiderült, hogy azt a zene is okozza, nemcsak a szövegek. Jól összerakott dalok, meglepően jó dallamokkal és szólókkal is megpakolva, és még a vokális részből is ki tudnak hozni mindent - ráadásul a hangzást sok komolyabb stílusú banda is megirigyelhetné. Öreg punk meg nem vén punk... ennyi év és egy frontember-csere után lerakni egy olyan albumot, amivel jól be lehet fűteni a hallgatóságot, ehhez is kell tudás. Amit ki tudok emelni, az a Guard Dogs, a So Much Hate, a Lost... meg persze a Borders és pláne a Feed Off Fear szokatlan indítása. Ha általában nézzük, mint fémzene, akkor is 10/7, punkon belül szerintem jóval többet is érhet, de ott kevesebb a viszonyítási alapom.
Legyünk jóhiszeműek, hogy ez az egész a zenekarnévvel és az album címével (meg a számokéval) együtt csak egy vicc. De huszas éveik közepén járó emberektől még annak is szar. Erre az "ének"- és gitárprodukcióra illik az, hogy "ilyet még én is tudok". Ökörködni persze joga van mindenkinek, még ha utána szégyellik is... igaz, jelen esetben csak a zenekarnevet. Attól persze még a többi része is olyan marad, amivel nem lehet emberek közé menni - 10/1,5
Micsoda egy kibaszott fosokat hallgatunk mi évtizedek óta, Drága Barátaim. Ne vegye magára Tibcsy, mert a Keane is az, az Arcade Fire is az, az Anathema is az, sőt körülbelül minden, unom ezt az egészet, bazmeg, elmehet mindenki a picsába. Nyugi, holnapra jobban leszek, vagy nem. 10/0
Micsoda egy kibaszott fos ez. Tipikus Touch And Go-banda a 80-as évek végéről, a Nirvana is jó sok ihletet nyerhetett innen a Bleachhez. Fakezűek játszanak a fahangú alá, kurva szar. 10/1
Két dolog találkozik itt: az egyik a másodvonalban örök leragadás, ami letagadhatatlanul a középszerűség eredménye... és ezt támasztja alá a hangzás is... a másik viszont itt már az ebbe belenyugvás így negyed század és néhány tagcsere (illetve amennyire olvasom, itt pont a régi tagokkal összeállás után után... ami után itt most egy kicsit felhőtlenül kísérleteznek azzal is, hogy úgy kalandozzanak egy kis southern, egy kis blues irányába is, hogy azért a '80-as évek legnagyobb kliséit már messze maguk mögött hagyják. A saját árnyékukat így sem lépik át persze, hogy nem hangzik se túl izgalmasnak se túl eredetinek a végeredmény. De egyben kellemetlennek sem... ez még fel is viszi egy kicsit a szürke átlag fölé 10/6,25-re.
Meglehetősen vicces lemezcím. némi alaphang benéz. Amúgy persze négyról indul nálam mint minden hasonszőrű noise, pláne post hardcore. A lemez első fele nem is nagyon tudja áttörni a közepes ötöst, de aztán egyre inkább beiindul vagy pusztán csak kellően ráhangolódtam és a végén már hetesi magasságokban jártam. Na, most ebből vajon milyen osztályzat következik? Tehát csak kicsit zavartak a zabolátlan zörejek az elején, a végén meg már rendesen tetszett a szilajsága és a kreatívitása. Lehet ez összefüggésben lehet azzal, hogy az utolsó pár szám live-nak tűnt. Mindenképpen egyedi eresztés, kicsit sem megszokott. Szóval egy átlagjó hatos összességében minimum járhat, még akkor is ha messze nem így indult.
Gondoltam, lezavarom gyorsan a hülyeangolokat, angolhülyéket, aztán mégis olyan lett a végeredmény, amit képes voltam végighallgatni léptetések nélkül. Na jó, sokszor úgy, hogy a fejhallgató csak a nyakamon szólt, nem bele a fülembe... de háttérzenének akkor is elfogadható, meg kompromisszumnak azokkal is, akik a csukott ajtón menekülnek minden gitárhangtól. Azok után meg, hogy az Anathema egy évvel korábban az addiginál is szélesebbre kezdte nyitogatni az ajtót a Balance-Closer párossal, egyáltalán nem csodálkozok, hogy ez is bejött rajta Thornak. Kicsit sok benne itt-ott az elektronika, nem kicsit véleményes az ének, és talán jobban jött volna ki, ha nem spórolják ki a gitárt, meg még akár más hangszereket is... mégis van szinte az egész lemeznek (a "szinte" például az Untitled 1 meg a Your Eyes Open miatt került be a mondatba) egy olyan hangulatvilága, ami jól tud esni: ez a szomorkásság, és hogy nem akar meggyőzni arról, hogy nekem mindenáron jó kedvre kell, hogy derüljek egy albumtól. Sok popzene pont ezen vérzik el nálam, ez viszont valóban megérdemli a többek által is megszavazott 10/5,5-öt. Többet persze nagyon nem...
Soha rosszabb visszaszállást a játékba egy hétnyi szabadság majd a munkába egyéb elfoglaltságok melletti visszarázódás után. Ízelítő egy olyan világból, amikor még a "nyálzene" is minőség tudott lenni, ahol a magukat keménynek de mégis konszolidáltnak mutató amerikai apukák és anyukák ilyet bömböltethettek az autójukból és a házuk ablakából a kerti grillezéshez, fűnyíráshoz, családi baseball-edzéshez... meg a szórakozóhelyekre is jó volt, mert mégse diszkó és mégse parasztos. Meg egyébként nem is rossz... a stílus minden kötelező elemét hozza a kicsit füstös-karcos énekkel (Survivor, Bryan Adams is ott figyel a sövény mögött) és a billentyűkkel, de közben azért egész jó, markáns gitárral is aláfestve. A lassú szám kifejezetten tetszett rajta, csak utána ami az elején jó volt (és a Bostonos párhuzamot is megérdemli), az lassan önismétlésbe fullad, és nem tudod, minek hol a vége. Főleg ezért kókad le 7 pontról 10/6,75-re.
Oda lehetne tenni lexikonba illusztrációnak, hogy "ez a punk". Nem azért, mert ők találták fel, hanem azért, mert teljesen jól hozzák a stílusjegyeket. Beleértve azt is, hogy brit akcentussal énekelnek (na jó, ordítoznak) amerikaiak :-)
Kellemes kis mocskos punk. Az ilyen rock'n'roll-ba oltótt sodrós punk cuccok nálam mindig jól csúsznak. Ezzel se volt semmi baj, bár ki sem emelkedett szentigaz, de el voltam vele. Továbbá kiemelném az egységes szerkezetét, pusztán az alábbi eresztéssel való kontraszt kedvéért.
6/10
Solefald - The Linear Scaffold
Szóval ok, alapból nem nekem való és miért is hallgatom meg az ilyeneket. De, hát mostanra már úgy vagyok vele oly mindegy bárminek adhatok egy esélyt, aztán legfeljebb nagyon nem egyezik majd a véleményem a fősodorral. Az ilyen szörnyűségeket eddig nem pontoztam, de hát ezt is csak egy játék. Szóval elhiszem itt egy olyan művészeti tevékenység folyik, mely igen egyedi módon közelíti meg a dolgokat. Lágy fuvallatos zenéket és komolykodó éneket ötvözi az acsarkodós vokállal. Bátor kisérlet. Elhiszem sokaknak bejöhetnek az ilyen az úttörő ösvények. Nekem ez kész katasztrófa. Disszonáns katyvasz, melyről leginkább a műmájerség az egyetlen amely konkrétan eszembe jut. Szétesően odakent hatásvadász koktél, melybe az elemek önálló életet élnek és széttöredezettségükből próbálnak erényt kovácsolni. Kínozni lehetne vele és persze ez is valami.
Atmoszferikus, teátrális, dorombos, dumálós black metál. Érteni vélem az értékeit, de valahogy ez a zenei világ soha nem működött nálam. A Borknagar meg a Vintersorg ugrott be pár helyen, de tőlük is gyakorlatilag csak azt a pár számot ismerem, amik annak idején voltak a Hammer-válogatásokon. Illetve volt a magyar Arcturus, akiknek a nevük most hirtelen nem ugrik be, ott volt még ilyesmi dallamos ének. Voltak érdekes témák, de legjobban az utolsó másfél perc maradt meg, ahol a hangulatos zongoraszónak kellemes kontrasztot adott a pusztulat énekhang.
The Casualties - Written In Blood
Leginkább az Exploited előzenekaraként tudnám őket elképzelni, de ezekkel a buzis dallamos témákkal ott még könnyen meg is ruházhatják őket. Végig hoznak egy adott szintet, de ez a zene nekem túlságosan egybites, ami természetesen nem baj, csak nem elég erősek a dalok, és így rossz értelemben primkó egy kicsit a végeredmény. Belistáztam egy csomó fasza punkzenét, jó kis kulturális kitekintések lesznek, ha majd kipörögnek pár évtizeden belül.
Blues Pills - Blues Pills
Hát, igen. Valahogy az általam listázott lemezeknél garantált a magas minőség. Legalábbis még egyiknél sem kellett lapítanom. Sőt, büszkén vállalom őket! Kicsit csodálkoztam, hogy nem fért be a top tenbe, de hát erős évjárat volt a '14-es. Kiművelt, megmunkált, megtermékenyített muzsikát hallhatunk a Blues Pills debütjén, ahol egy kicsit még félúton voltak: az EP után nem szégyelltek belenyúlni pár dalba, hogy kijavítsák a gyermekbetegségeket, de még nem érték el a második lemez tökéletességét. Lemezen, koncerten, koncertlemezen is az évtized fénylő üstökösei voltak. Kár a tavalyi albumért.
A régi nóta: mivel szinte soha nem hallgatok ilyesmit, ideig-óráig érdekesnek tűnt. Az idei-óráig pontosan három dal volt, aztán egyre sűrűbben nézegettem, mennyi van még hátra. Szerencsére az egész csak 35 perc, és az is segít, hogy néha (pl. Ashes of My Enemies) átmegy szimpla rock and rollba, amit meg bármilyen mennyiségben könnyű elfogyasztani. A punk/hc-hez képest viszonylag sok gitárszóló is emeli a hozzáadott értéket, még ha azok faék egyszerűségűek is. Sajnos összességében inkább untatott. 10/4
Solefald - The Linear Scaffold
1997 rendkívüli év volt, kiváló és maradandó lemezek egész sora jelent meg. Csak emiatt lehetséges, hogy végül nem került fel a listámra a Solefald bemutatkozása. Na meg azért is, mert már rég belefáradtam ezekbe a kicsit talán túl okos(kodó), a kelleténél modorosabb művészi black/extrém metálzenékbe. Akkoriban viszont nagyon újnak, előremutatónak és izgalmasnak hatott. Ha most jelenne meg hasonló, szó nélkül negligálnám, ezek a dalok és dallamok azonban már menthetetlenül a véremben keringenek, és most frissen meghallgatva is megállták a helyüket. 10/8
Jól összefoglaltad az én tudásomat is Sculptured-ról. Ez az új viszont fantasztikus lett, kb az Agalloch, a Kayo Dot és a Borknagar progresszív dolgait elegyíti magában. Black metal és hörgés mutatóban sincs, nagyon érzékenyek az énektémák, és az egész zene, még sincsenek üresjáratok. Van egy patetikus jellege a zenének, de szerinzem ez nem zavaró. Abszolút topikkompatibilis lemez.
Jó kis anarchopunk, némi crustos felhanggal, szeretős. Volt ettől erősebb lemezük, de a Rockmaratonon faszán legyalulták a népet és kifejezetten szórakoztató volt a műsoruk. 10/7
Sőt, a Sculptured az Agallochhal párhuzamosan létezett, az első albumuk '98-as. Ezt meg a másodikat is ismerem, de nem túl emlékezetesek. Most nézem, hogy van egy 2008-as lemezük is, arról teljesen lemaradtam. Izgalmas csomag, amit írtál, kíváncsi vagyok, lesz-e belőle legalább egy maradandó.
Egy újabb taposóakna Thorcsitól. Még jó, hogy nem léptem bele. Azok a jó kis kétezres évek az indie-vel, britséggel, MR2-vel, batikolt kelemen kabátbanban zenélnek az átszellemült művész urak. Bármennyire is mindenevő lettem az idők folyamán, ez a lemez minden ízében már nagyon közel van a minősíthetetlenhez, és tényleg csak néhány nyálcseppel jobb az Editorstól. Valószínűleg az lehet sikerük titka, hogy ha van egy nagyon szép énekhang, akkor onnantól kezdve már bármit bele lehet haluzni a zenébe, ezáltal ez a totál semmitmondó hangözön is értelmet nyert millióknál.
Arcade Fire - Neon Bible
Azért jó ez a játék, mert a zenekar nevét már sokat hallottam, de magamtól az életbe' meg nem hallgattam volna őket, mivel nagyjából a zenei koordináta-rendszeremben az indie nevű dobozban vannak, amit jobb nem bolygatni. Pedig ez egész jó kis zene. A cím és a stílusosan egyszerű borító koncepciót sejtet, és végig érezni egyfajta jó értelemben vett emelkedett tekintetet. Némelyik dalnak jó kis vidéki Amerika feelingje van, mintha egy utazó prédikátor celebrálna zenés tiszteletet valami lepukkant tornateremben, ahol esténként bingóznak a helyi erők. Nagyon jól van meghangszerelve, nem az a homogén sablon, mint a Keane-nél, itt már elsőre is jól megkülönböztethető pofával rendelkeznek a dalok. Az első 4-5 számot nagyon erősnek éreztem, utána már nem annyira egyértelmű a dolog, de elő fogom még ezt venni, mert van rajta mit hallgatni, van benne anyag. Ha ilyen a jó popzene, akkor jöhet.
Viszont Horzinak nem ártana az algoritmus körmére nézni, mert az elmúlt napokban kicsit felül volt itt reprezentálva a kétezres évek. Egymás után két AOR, majd két indie, ez azért megviseli az ember idegrendszerét.
Ez a nyavalygós, "alternatív" bandákra jellemző énekhang nekem valahogy nem jön be, az énekesnőnél még az is felmerült bennem, hogy hamis (de nem értek hozzá, szóval biztosan nem). Nekem még Ed Sheeran is beugrott néha erről a zenéről. A dögösség(?) hiányzik belőle, nem tudom elképzelni, hogy egy stadion a zenekarral énekli ezeket a dalokat.
Nem olyan vészes. Egyszer meg lehetett hallgatni. Volt rajta pár korabeli sláger is úgy hallom. Mondjuk azoknál még úgy tünt meghaladja az átlag jó hatost, de aztán mégis kellett némi állóképesség is a végighallgatásához. Szóval összességében kicsivel lett jobb nálam mint a Journey.
A Wolves In the Throne Room kicsit nekem is csalódás. Csak azért nem mondom, hogy nagyon, mert engem anno a Black Cascade-del teljesen transzba ejtettek és nem tudok bennük nagyot csalódni.
Irigylem és díjazom is azokat a zenéket/zenészeket, akik ezekben a botrányosan csúnya, covidos időkben is tudnak alkotni. Elvileg nincs kizárva, sőt hathatnak termékenyítően csúf idők nagy művészekre, Bach korában sem volt rózsásabb a helyzet...
Mégis meglepne ha erős, vérbő klasszikusok látnának napvilágot ma.
Mondjuk ha most jönne ki egy The Gathering Wilderness.
Hogy erre mennyi az esély, az egy más kérdés. Akkor, 2005-ben még nem tudtuk, nem is gondoltuk... de arra a lemezre már mondhatjuk, hogy megelőzte a korát. Azon sem csodálkoznék, ha a covid-hisztéria után, miután "normális" medrébe visszatér az élet, Nemtheangáék egy életvidám, boldogságtól sugárzó lemezzel térnének vissza.
Persze, hogy erre is mennyi az esély, az is egy más kérdés.
Nem vagyok perfekt a Journey disco-ban, hol is helyezkedik el a Frontiers a sok hasonszőrű eresztés között. Van mikor rá tudok a hasonlókra hangolódni rendesebben. Most erre valahogy nem sikerült. Igazából fogalmam sincs mi hiányzott, hisz nyilván vérprofik a scene-ben, de valahogy itt és most egyik szerzeményük se fogott meg igazán.
5,5/10
Honeymoon Suite - Clifton Hill
A style hajaz a fentire, csak szerényebb tudással és pár évtized lemaradással nyomják a habkönnyű hard rock vonalat. A hangzás viszont jobb és valahogy jobban is esett most az ő könnyed pilinckázásuk. Pedig ugye a világon semmi rendkivüli nem tettek le az asztalra, mégis egész kellemesen elment a háttérben.
6/10
Arcade Fire - Neon Bible
Na, itt egy nagy alternatív artrock favorit, mely hozzám is utat talált már párszor. Szóval úgy gondoltam most aztán fényévekkel jobban fogok szórakozni mint a fenti két hard rock-on, de sajna nem tapasztaltam ekkora különbséget. Hallom a kreatív invenciót, kétségtelenül ügyesen hangszereltek a szerzemények, de valahogy mégsem ütötte át a falat egyik tétel sem elementárisabban is. Viszont azért az átlagjó szintet kétségtelenül meghaladta.
A Funeral tökéletes lemez. Ebből az alapállásból a második album csak bukás lehetett, nem is szerették annyira sem a rajongók, sem a kritikusok. Most nézem, hogy az RYM-en azért felküzdötte magát a The Suburbs mellé, teljesen megérdemelten. Míg a Funeralen a rengeteg érzelem, bár tragikus miértje volt, ügyesen kordában lett tartva, az NB-n itt-ott már túlcsordul, átfordul pátoszba, és erre még rá is tesz egy lapáttal a furcsa, szinte a túlzásig fokozottan monumentális, teátrális hangzás. Na de ha ez olyan szépségekben nyilvánul meg, mint az Ocean of Noise, vagy az Intervention, meg olyan nagy ívű záródalban, mint a My Body is a Cage, addig kit érdekel. A korai AF-fel kapcsolatban emlegették Springsteent, a Talking Headset és még sokakat, de szerintem már az elejétől megvolt a saját hangjuk, ami az NB-n csak megváltozott, de nem tűnt el. Megérdemelten lett ez a zenekar kisebb popszenzáció a 2000-es évek közepén. 10/8
Az Ordinary...-n olyan szépen ott voltak ugyanezek a hatások, viszont nem tűnt el a lényeg, kár ezért a lemezért. Abban bízom, hogy ez csak ilyen COVID-okozta gyengélkedés, mint a Hail Spirit Noir új művénél is, meg még többeknél, és a következő albumra már mindenki felgyógyul.
A Wolves In The Thone Room két hallgatás után valóban jóval szimpatikusabb, bár meggyőzni egyelőre még az sem tudott.
Várható volt, hogy előbb vagy utóbb kibújik az a bizonyos szeg a zsákból és megmutatkozik a Deafheaven igazi arca. Még nem hallottam az újat, de hiszek neked.
Viszont az imént hallgattam újra a The Crimson Idol-t az általad említett WASP diszkográgiából és az egy jó album. Talán a legjobb, amit készítettek Blackiék? Lehet.
Én bízom egy pesti ismétlésben valamikor, vagy akár a Zajon, de az most nekem se jött össze.
Állat volt a Kreator, bár még el tudtam volna hallgatni egy jó fél órát. Megeshet, hogy ez volt az első és utolsó külföldi előadós koncertem egy ideig, mert a Behemoth-Arch Enemy-Carcass-Unto Others turnét máris elhalasztották egy évvel. Várom, hogy mikor dől a dominó a többi őszi bulit illetően. :(
Már a 2014-es Riza remek volt, nálam szerepelt is a vonatkozó listán. Nem is értem miért hagytam le a 2019-es Age Of Aquarius-t az az évi összesítésről.
Horzi! Ha már 2019-es listák, elárulnád hova tűnt a Tori Lamour lemez az enyémről? Bár mondjuk sejtem nem könnyű fellelni az adatbázisokban, hiszen pl a RYM sem ismeri.:)
Anno itt ajánlotta valaki a Villagers of Ionnina City-t. Tavaly kijött egy élő lemezük, itt meg lehet nézni a koncertet nagyon jó minőségben. Több mint ígéretes!
Modern vagy sem, a Deafheaventől nem popzenét várok. És még a popzene sem lenne baj, csak hát vannak kifejezetten langyos dalok, meg az értékelhető riff is hiánycikk, helyette megy a posztos maszatolás. Még egyszer meghallgattam, hogy ne legyen tévedés, de nincs, ez nálam vonal alatti, felejtős.
Az NFO-t eléggé csípem, a tavalyi Magnum meg letarolt, szóval alapvetően nem lenne bajom az AOR-ral, de a nyolcvanas évek eleji aranykorszakból eddig nem nagyon találtam semmi kedvemre valót, és hát ebbe sem lettem szerelmes. A vége felé megpróbáltam csak a zenére koncentrálni és az helyenként még egy adott - nem túl magas - szinten elfogadható is volt, de az énekes ezekkel a kérődzős-beszélgetős témáival teljesen lehúzza az egészet. Még egy húzónótát se nagyon tudok kiemelni, ami jó eséllyel pályázhatna egy Baywatch-filmzenealbumra, szerintem ez totál sokadvonal.
Journey Frontiers
Na, ez már mindjárt jobb egy-két fokkal. Rögtön csatlakoznék én is a Separate Wayst éltetők táborába - pazar a nóta! A cím és a borító is ismerős, szinte biztos, hogy volt a Hatásokkban. Abból is gondolom, hogy klasszikus lehet, mert néhány dal mintha még ismerős is lenne, pl. az Edge of the Blade. Az egész lemezben nagyon benne van az a jellegzetes dallamrock karakterisztika, ez a bundesliga-frizurás, hangalámondásos VHS-korszak. A lassú, nyálasabb számok sem unalmas nyavíkolások, érezni, hogy van bennük kraft, hogy ezek itt tényleg a stílus ragadozói, akik reptében kapják el a színpadra dobált melltartókat. A végére azért egy kicsit elfáradt a fülem.
Stutthof - and Cosmos from Ashes to Dust
Az NRA-ban a black metál az egyetlen stílus, ami stabilan tud hozni egy adott minőséget. Itt sem nagyon lehet belekötni semmibe, mondjuk valószínűleg ezt sem teszem be többet, de ettől függetlenül fájdalom nélkül lement ez az 55 perc durcizás. Kellemes sivárság, torz harmóniák, epikus megközelítés, mintha egy több száz éves harctér mélyén lévő időkapszulából került volna elő a felvétel. A Ninth Gate végén eléggé adja az a soha nem véget érő vinnyogós téma. A gitár harmóniai valahol a Dissection meg a Dimmu közé van belőve, de annyira azért nem jók. Valahol félúton van a közepesek (ezekre már nem emlékszek) és a nagyon jó, vagy legalábbis újra meghallgatós NRA blackek (Naglfar, Negura Bunga, Skitliv, Rotting Christ, Marduk) között.
Kétlem, hogy ez bármilyen modern popzenére is hasonlít. Mondanám, hogy hallgass valamit trendit és hasonlítsd össze, de értelmes referenciáim nincsenek a témában. :)
Így a lemez vége felé járva épp egy elég jó Sunbatheres érzetű döngölés megy dallamos szólógitárral, de ezt leszámítva black metalt is csak nagyítóval lehet keresni rajta. Legnagyobb részt ez egy Slowdive-album tulajdonképpen.
Tipikus 80-as évek: elképesztően béna frizurájú emberek dallamos rockzenével nyújtanak kulturált szórakozást. Az énekes remek, a gitáros jobb sorsra érdemes, bár amennyire tudja és teheti, így is kiéli magát, a többiek meg csak úgy ott vannak velük mindig. Gondolom, ez a lemezcím/dalcím adta az olasz nyálkiadó nevét. Nem a szívem csücske a stílus, viszont a Journey minőség. A Separate Ways tényleg kiváló szám, a lemez pedig simán az NRA-s Boston szintje, sőt, valamivel jobban is tetszik. 10/7
Honeymoon Suite - Clifton Hill
Szintén egy ernyedt, ámde kicsit azért duzzadt rock, csak a 2000-es évekből. Ennek megfelelően keményebb, modernebb hangzású, mint a Journey, de ugyanúgy a dallamok mindenekfelettiségét hirdeti minden más - invenció, előremutatás, izgalom, eredetiség stb. - kárára. Csakhogy amivel a 80-as években karriert lehetett csinálni és klasszikussá válni, az 2008-ban már nagyon kevés volt. Meg azért a Journey-nél dalszerzés folyt, itt pusztán biztonsági játék. Profi munka, hallatszik, hogy több évtizede létező zenekar. 10/5
Szerintem a Separate Ways önmagában 100 pontos a 10-ből (és minden idők egyik legcikibb klipje készült hozzá), úgy tökéletes, ahogy van. A Wall-nál az az érzésem volt, hogy azt azért készítették, hogy rosszul (de legalábbis kényelmetlenül) érezze magát a hallgató, ezt viszont azért, hogy jól.
Az "új" kocsimban egyelőre nem tudok mp3-akat lejátszani, (kelleni fog valami átalakító) van viszont benne cd-lejátszó, úgyhogy főleg a régi cd-imet hallgatom mostanában, ezért sem nagyon veszek részt az NRA-ban. Ezt a lemezt csak le kellett emelnem a polcról. Valaki írta, hogy ZS-kategóriás black metal, hát aki nem ismeri a műfajt, annak nem kéne ilyen kijelentéseket hangoztatnia, ez egy nagyon jó B-kategóriás black metal album így évek távlatából is. Nagyon kevesen tudtak erre a kaotikus hatású, de valójában komplex, bombasztikus-emperoros jellegű black metal vonalra úgy felkapcsolódni, hogy annak legyen értelme, ez teszi különlegessé ezt a lemezt. Persze nem Emperor-szint, az senkinek nem jött össze, hacsak a Weaklinget nem vesszük ide, mert az igen, de az megint kicsit más. Persze az idióta náci névért kár, főleg hogy a zenében nincs ilyesmi, és akkor még Polanski filmjéből nyúlnak is közben, szóval ez tényleg egy katyvasz. Elvileg Acherontas néven folytatták*, sokkal jobb lett volna, ha már ez is így jön ki. Az Acherontas néven kiadott lemezek viszont sajnos nem ennyire jók már, az C-kategória.
8.5/10
(*ennek ellentmond, hogy állítólag volt egy újjáalakuló Stutthof koncert 1-2 éve.)
A rádióbarát rockzene gold standardja. Annyira langyi, hogy még az asszony se kérdezte meg, hogy mi ez az ordenáré zene, pedig nála nagyon alacsonyan van a léc. 100/95 volna, ha én volnék parszek, így viszont csak 40.
Ja, de hát a zenéket leginkább mégiscsak hallgatni kellene elsősorban. Itt meg tényleg jobb is, ha nem nézzük a hozzáadott cirkuszt.
Mondjuk a magam részéről mikor anno pusztán a hallottak alapján belebolondultam ebbe a feelingbe nagyjából fogalmam se volt még, hogyan is nézhet ki mindez egy koncerten. Persze valamilyen előfeltételezésem nyilván kialakult. Aztán óhatatlan jött a csalódás mikor először megláttam az ideotisztikus ugrándozást, meg a hókusz-pókusz színházat hozzá. De leszarom, a zene ugyanaz maradt.
énis nézegettem mostanában ilyen 1984-es vidiket, mint ahogy valaki ajánlotta. a zene tényleg remek, kár, hogy ez az elbaszott bohóckodás mg imidzs tönkreteszi az egészet
Különben az ilyen atmoszférikus black csapatokban alapból több potenciált érzek, mint az irdatlan death, black fősodorban. Elképzelem ugyanezt egy Blackie Lawless féle orgánummal és méregerős koktélt lehetne kikeverni belőle. És ha már Blackie, az este nézegettem hőskorszaki W.A.S.P. live-okat és nekem valahogy az olyanfajta gitármotivumok, riffek ragadtak meg mindig leginkább, mint amit itt elővezet a két szólista 1,45 és 4,30 között. Az ne zavarjon senkit, hogy közben az operatőr Blackie bohóckodásaival van elfoglalva...
Szóval elsősorban a lengyel zeneszerző dolgainak idecitálása remek kereteket teremtett. Ezt az alaphangulatot a hellén csapat ügyesen meglovagolta a helyenként hipnotikusan feelinges zenéjével. A szövegelős, nyögdécselős "vokál" nyilván gyenge pont, de mégsem tudta érdemben lerombolni az összképet, inkább csak aláfestett. Egy erőszakosabb károgás valszeg rendesebben keresztbe verhette volna az érzést és jöhetett volna a szokásos bukás. Így viszont egész kellemesre kerekedett ki az összbenyomás.
Stutthof nevű zenekar a Zyklon-B nevű lemezkiadónál, szépen egymásra találtak az agyalágyultak. (Mondjuk ez a lemez máshol jött ki.) Elég sztenderd atmoszférikus black metal, sok váltással, néha repetitív riffelgetéssel, jó gitártémákkal. Kilar zenéje azért eléggé megdobja. Én nem szeretem a hatásvadász dumás részeket, igazibb, amikor acsarkodik a pandamaci. Elsőre nem hallom benne a hatalmas potenciált, viszont lefelé sem lóg ki, tehát 10/6.
Az elejét és a végét valószínűleg lopták valahonnan
Még pontosabban egy Wojciech Kilar nevű zeneszerző munkája. Neki van egy Orawa című rövid kis műve, amiben olyan eksztázisig fokozott riffelés hallik, hogy most szépen megnézitek, mert színtisztán ontopik. (Aki netán mégsem akarja, annak is javaslom, hogy legalább kb. 7 perctől hallgassa meg a végét, habár leginkább egyben hatásos.)
És amúgy ez a Stutthof is kifejezetten fogós. Reggelre megálmodom a pontszámát, de így másodjára is érdekes, változatos és bár lehetne kicsit mélyebb, de így is hangulatosan és főként feleslegesen agresszív ordibálások nélkül hozzák a király feelinget.
Zs kategóriás black metal szar hangzásba és unalomba fullasztott dallamokkal, amik amúgy nem lennének rosszak... és mindezt egy nem túl ismert koncentrációs táborról elnevezve. Az elejét és a végét valószínűleg lopták valahonnan, de még az és a gitártémák alapvetően nem rosszasága egy kicsit javít a végeredményen: 10/3,75.
Akkor én gyári hibás vagyok (mint amúgy az közismert), de nagy hirtelen rábökve mondjuk a Time szólója tízszer fülbemászóbb, és jellegzetesebb. De ezen tényleg nincs értelme vitatkozni, én vagyok a helikopter.
Írtam ilyet is anno ide. És igen, tudom, egy évvel később kimentem a Népstadionba a Fal koncertre, de inkább csak a család kedvéért. A listáimon szerepel még a Momentary Lapse a 10. és a Division Bell a 11. helyen. Hogy a hetvenes évek PF lemezeit meg hová helyeztem volna, sosem fog kiderülni listák híján. :)
Jó, akkor tetézem: a Comfortably Numb gitárszólója előtti vallásos áhítattal térdreesést sem értettem soha egy percig se, nálam egyáltalán nem emelkedik ki tündöklő Himalájaként a rocktörténelem gitárszólói közül. Egy közepes szóló, felidézni akkor se tudnám, ha az életem múlna rajta. Mondom ezt átlagjózsi zenehallgatóként, sosem "szedtem le", és nem tanulmányoztam technikailag, meglehet, hogy úgy csodákat mesél (de ezt sem hiszem igazából).
Remélem, csak egy. És tudtam, hogy utánam lesz nyomozva, és igen, a listaíráskor elbasztam, és mondjuk a Police meg a Dire Straits közé kellett volna tettem. Biztos tökrészeg voltam, mikor írtam. Vessetek nyugodtan a mókusok elé!
Ha már egy idő óta úgyis kussolok, lehet, hogy jobban tenném, ha most is csendben maradnék, de csak azért se: támogatom Mustárt. Sose férkőzött ez a lemez közel hozzám, nekem itt a Vizek Rezső túlságosan magához ragadta a gyeplőt, és számomra a 6-7 valóban kiemelkedő dalon kívül a maradék nem annyira örökérvényű. Urambocsá' overrated album, hát ez van. És ezen az állásponton a Népstadionos koncert sem tudott változtatni, persze lehet mondani, tetszettem volna fogékonyabb koromban, '80-ban megtekinteni az élő produkciót, dehát némi akadályozó tényezők közbeszóltak.
Hát, bajban leszek, hogy megbontom itt a nagy egyetértést, de attól tartok, hogy az én, modernebb zenéken szocializálódott fülemről (sic!) visszapattan ez a zene. Persze a híres dalt ismertem, de az már gyerekkoromban annyira túljátszott volt, hogy már rég meguntam. Az kiderült több hallgatás után is, hogy dolgukat értő muzsikusok, de számomra ennyi. Vártam a nagy flesst, hogy majd jön A SZÁM, aminek a hangulatától vagy a kreatív zenei megoldásaitól teljesen le leszek nyűgözve, de igazából több pörgetés után se maradt meg egy olyan dal se, amit szeretnék újrahallgatni, mert annyira maradandó lett volna. Atmoszféra tekintetében egy-egy vérbeli hetvenes évekbeli kísérletező prog album, amit itt kidob hetente a NRA rulett, határozottabban mélyebb nyomokat tud hagyni bennem. Persze a mondanivaló meg minden, értem, de annak az előszobája az, hogy bejöjjön, amit hallok. Ez egyelőre egy kellemes easy listening szintet tud nálam. 60%
STUTTHOF - AND COSMOS FROM ASHES TO DUST...
Szerintem ezt egy black metal randomgenerátorral írták, félig kásásan rendelve. 30%
Néhány másik Pink Floyd mestermű gyakrabban kerül sorra. Na nem mintha ez szermernyit is halványabb eresztés lenne. Pusztán nem könnyű újra és újra ilyen zseniálisan plasztikus képekben arcba kapni milyen mocskos férgek is lehetünk mi emberek.
Nagy restanciám volt ez is... bizony, a lemez és a film is kimaradt úgy egészben. De a részei ott voltak Anathema-koncerteken, angolórán - sőt, az egyik angol szakos rokonom ebből írta a szakdolgozatát is - meg valahogy az egész azóta született könnyűzenei tudatban is. Most pedig csak nagyapám jut eszembe, amikor kilencvensok évesen először evett lazacot, és azt mondta: "most már értem, hogy a medvék ezt miért szeretik annyira" - ennél többet nem tudok és nem akarok én se mondani. 10/10.
Ez jó kérdés, én sem értem, de szerintem így járhatott még a Temple of a Dog is. De még a múltkori HRA-s dinós AIC is lemaradt, mert először a topikba nem raktam be a húszba, pár nappal később a blogon már a 17. volt, aztán mikor tavaly összefésültem a két listát, akkor a negyven helyett csak 37 cím jött össze és már nem volt kedvem nyomozgatni a hiányzó hármat. Sok a lemez, az eszem meg kicsi. Tudom, ha nincs eszem, legyen noteszem, és van is, de még így se megy zökkenőmentesen a zenék adminisztrálása.
A nagy lázadás annyi volt, hogy miután Gossard milliomos lett, csinált egy kiadót a Malfunkshun egykori dobosával, ami kizárólag seattle-i kötődésű haverbandákat adott ki. Az összes kiadványuk kilométerekre volt a fősodortól, és vajon mi az istent kellett volna csinálniuk a személyes kötődésű, legnagyobb hatású grunge zenekar soha meg nem jelent dalaival, ha nem posztumusz kiadni őket?
A lemez '95-ös, akkor már nem hiszem, hogy dollármilliókat remélhettek pár nyers hangzású demós grunge dalból. Én elhiszem, hogy inkább egy tiszteletadás volt, és én örülök, hogy nem tűntek el ezek a felvételek.
Bizonyára én vagyok tudatlan, de honnan kellett volna ismernem ezt a legendát? A Mother Love Bone-ról is csak érintőlegesen hallottam, de Andy Wood-nak még a neve sem volt meg.
Attól, hogy "legendás" a fickó, még nem lett jó a hangja... Valahol ironikus, hogy a "nagy lázadás" nevében padlásról előbányászott mindenféle félig feldolgozott maradékot adtak ki pénzért CD-n.
Ki gitározik manapság ilyen mániákusan, mint Kevin Wood? Kevesen. Ki ekkora rockisten, mint Andy Wood? Még kevesebben. Tisztán ott van már ezekben a dalokban mindaz, ami a Mother Love Bone Apple-jét zseniálissá teszi, csak még jóval fésületlenebb, beleszarósabb formában. Ez maga a középső ujj felmutatásának zenei leképezése. Ugyanakkor NAGYON zenei, nem egy összegányolt retekség. Vannak fárasztóbb részei, de 10/8-at simán megér nálam.
Pink Floyd - The Wall
A zene negyven év alatt sem veszített az erejéből, a mondanivaló pedig időszerűbb, mint valaha. 10/10
Hát ez tényleg egy komoly teliltalálat most megint tőled, ráadásul a jó értelemben. Ez a csapat a nehezebb úton indult el és csodák csodájára nekik sikerült az ami a többségnek nem. Káoszelméletes, a világot akarja megfejteni, kicsit hajaz is a Sleep-re. A grunge mellett van benne némi glames punk, mely kifejezetten jóláll nekik, mint ahogy az őrült diszharmóniák is a gitárossal az élen, mely alapvetően meghatározza a feelinget. Mindezek ellenére tényleg kerek, a határtalansága ellenére is. Bowie-n kívül, nekem még Page elborultabb futamai és a King Crimson féle vad harmóniák is beugrottak róla. Szóval kifejezetten előremutató, elgondolkodtató és többrétegű cucc, Thx! Sokat fogom még elővenni.
7,5/10
Azt viszont hagyjuk, hogy neked egy valódi hálóing csont nélkül bejön....holott inget, gatyát, nyakkendőt is simán lehálóingeztél eddig.:)
Ha az Once kapcsán is azt írtam, hogy ez nekem már too much, akkor erre ez még inkább illik. Érteni vélem, hogy a szélesebb tömegek miért kajálják ezt a giccsbe hajló filmzenés fantasy dolgot, de más ízlése felett nem törnék pálcát. Egyszer meg tudtam hallgatni, mint bármelyik Nightwish korongot a Wishmaster után, de nagyon nem nekem szól, így a pontozástól is eltekintenék.
Kb. 15 évvel ezelőtt ismertem meg és szerelmesedtem bele, és mikor néhány nappal később megkértek, hogy írjak egy grunge-összefoglalót a SZUB magazin következő - a recesszió miatt újságosokhoz már soha ki nem kerülő - számába, akkor úgy éreztem, hogy ez nem véletlen - nekünk dolgunk van egymással! A végeredménnyel a szűk terjedelemből következő húzások miatt már akkor sem voltam elégedett, bár egy outsidereknek készült összefoglalónak talán megfelelt, de mai fejjel már arcpálmázok néhány mondaton, de valaki meg ezt olvasva cringel, és ez így is van jól. Szóval sem akkor, sem most nem nagyon tudom megfogalmazni, hogy mitől is működik, de megnéztem az Andy Wood filmet, elolvastam mindent a témában, az akkori fárasztóan sótlan kortárs zenék már eléggé deficitben voltak nálam, így elég könnyen rágyógyultam a Malfunkshun világára. Van az egészben valami riasztóan természetes, ahogy a négy nagy grunge banda bizonyos dolgai szépen visszavezethetőek ide. Tökéletesen érthető, hogy a konformistáknak nem tetszik, mert nem elég profi, túlságosan hektikus, vagy akármi, de ez az anyag nemcsak egy fontos korlenyomat, de benne van a rocksztárság, benne van az új utakat kereső art rock, és miközben Kevin Wood egy más állapotban, egy másik létsíkon játssza a végtelenül kígyózó, totál hibbantságnak tűnő gitárszólóit, valahogy mégis összeáll kerek dalokká az egész, valahogy erről kell szólnia a rockzenének.
Mostanában végeztem a Sandman második kötetével, és ugyan Gaiman általában a saját gyerekkora brit kedvenceire utalgat vissza, és fogalmam sincs, hogy a rajzolók miket hallgattak akkoriban, de valahogy annyira benne van ez a Malfunkshun-hangulat, ez a Bowie-féle határtalanság, kortalanság. Nemcsak zenében, de vizuálisan is végig ott bujkál Sandman tétován határozott tekintetében az a néhány fehérre mázolt, ikonikus kép. Miközben gyakran beugrik az első PW mind zenében mind borítóban, pedig aztán ezek között tényleg semmi közös kapocs nincs, mégis ilyen összművészeti bevillanásaim vannak képregényt olvasgatva.
Nightwish - Imaginaerum
Azt hiszem ez lesz kedvenc Nightwish-lemezem, és Anette lesz a kedvenc Nigthwish-énekesnőm. Tarja volt a szép hangú csúnya lány, a jelenlegi csaj úgy néz ki, mint egy felpumpált NDK-s díjbirkózó, ezzel szemben Anettben volt valami báj és kellem. Olyan kis csajos, olyan kis aranyos! Ez egy őszinte album, mert önleleplezésnek sem utolsó, ahogy kivillan a hollywoodi külsőségek alatt valódi énjük, hogy a Nightwish igazából mindig is egy habkönnyű, csillámpóni-produkció volt. Tök jól áll nekik ez a musical-szerű, Dimmu-s bombasztokkal operáló nagyzenekarosdi. még akkor is, ha a szimfonikusok Tuomas hangkártyáján vannak elszállásolva. Ez egy profi matiné előadás! Nehogy majd még kétszer is végigmenjen!
Nem tudom, egy ilyen posztumusz lemez tekinthető-e rendes soralbumnak, de nagyon finom csemegének ígérkezik! Ha holnap hazaérek, gyorsan meg is hallgatom.
A lusta verzió az lenne, hogy Paci véleménye mellé húzok én is egy strigulát, mert teljesen érthető, hogy mik és miért irritálják az egészben. Ehelyett inkább próbálom az egésznek a hátterét nézni, hogy itt egy sok évvel korábban földbe állt és halálesettel is sújtottt bandától összeválogatni valamit, ami megmaradt, az alapján, hogy ők is alapkövek lehettek a Seattle és vidéke zenei életben. Valahol biztos azok voltak, ahogy a maguk szájíze szerint próbáltak hozzáállni a hard rock, a glam és egy kicsit a heavy metal mi fán terméséhez, csak azt nem tudtam eldönteni, hogy ők maguk csak ennyire voltak képesek, vagy inkább a kifigurázás, széthülyéskedés volt az egyértelmű cél. Talán inkább az utóbbi, és ha egyben illetve életben maradtak volna, jól elfértek volna ők is a Nirvana mellett a placcon... talán még jobban is, mert sokkal jobban tudtak zenélni, ez a gitártémákban jól megmutatkozik. Hiába azonban a tudás, ha erre használták... és ez alól nem felmentés az se, hogy többségében demókkal van itt dolgunk. Ezek alapján jogosultak némi korrekcióra felfelé, de 10/3,3-nál így sem érdemelnek többet... főleg mert közben az irritativitásban is gyengék voltak, inkább unalmasnak éreztem.
Telitalálat! Minden idegesített ebben a lemezben: a szójáték bandanév, az ergya borító, a herélt hangzás, az epikus punk-grunge (?) stílus és a kappanhangú énekes. 100/25.
Ha Nightwish, akkor Wishmaster vagy Oceanborn... de az Once-ig bezárólag hallgatható volt, egy időben még kifejezetten rajongónak is számítottam, koncertre is elmentem. Az első lemezt is kedveltem és ez még egy enyhe kifejezés. Ez volt ugye a Nightwish Tarja Turunen-es fantasy-korszaka és valahol tényleg fantasztikus volt, amit csináltak, azóta azonban valami kiveszett onnan, ma már abszolút nem hozzám szól. De az is lehet, hogy ők egyszerűen túlfejlődtek magukon, én meg megrekedtem somewhere in time he-he.
Itt már nincs szoprán énekesnő, így a Nightwish egyetlen érdekességfaktora odalett. Rocker aggyal, a heavy metal felől érkezve, gondolom, ez értelmezhetetlen és szinte értékelhetetlen zene. Ha viszont valaki szereti/elviseli a musicaleket, súlyosbító körülményként a mesefilmeket, sőt még azok betétdalait is, úgy akár szórakoztathatja is. A klasszikus zenét nem venném ide, mert ahogy a Dimmu Borgirnál, Therionnál és sorstársaiknál, úgy ezen a lemezen sincs eredeti értelemben vett szimfonikus zeneszerzés. (Itt említeném meg, hogy a Nightwish legutóbbi lemezének második felében viszont már van.) Én amúgy bírok pár musicalt, ugyebár a Hair alap, a Doctor Herzet háromszor láttam a Madáchban még az első szereposztással, és az LP-t is megvettem, további sokkolásként megemlíthetem a My Fair Ladyt mint őskedvencemet, szóval annyira nem rázott meg, hogy ilyesmivel kellett ma az időmet tölteni. Az annál inkább, hogy egyetlen nekem tetsző dalt sem hallottam. 10/4
Lássuk csak, mivel szokták köpködni: túl sok filmzene, metal pedig alig... negédes giccs... Anett vinnyog... - ezekben bizony mindenkinek igaza van. Legalábbis abban a kontextusban, hogy ezt egy Nightwish lemeznek akarta Holopainen elvtárs eladni. Valószínűleg jobban jött volna ki, ha a Trans-Siberian Orchestra mintájára ő is csinál egy mellékprojektet, amiben ez ugyanúgy elfér, mint a Dagobert bácsis zenéje és az összes ilyen "vadhajtása". (Vagy odarakhatta volna a filmzene mellé második korongnak.) Nem biztos persze, hogy ott is szerettem volna, mert tényleg megvan a Disney-s rajzfilmek összes kliséje - még úgy is ki tudom ezt jelenteni, hogy az Oroszlánkirály óta az Aranyhaj volt az egyetlen nem Pixaros produkció, amit láttam tőlük - és ezt brutálisan maxolja ki a Storytime, I Want My Tears Back, Scaretale hármasában, szövegekben és az összes (gyerek)kórusos aláfestésben is. (Ezekre amúgy Anett telitalálat, el se tudnám képzelni bennük Tarját, de Floor-t és más nagy nevet sem... talán Elize Ryd-et még igen.) Metalos körökben meg Blackmore's Night-ra se szerencsés hajazni, amit a Turn Loose The Mermaids-ben sikerül elkövetnie. Mindezek mellett azonban nagyon jó dolgokat is találni itt... a legjobb a Rest Calm, amit egyszerűen hibátlan... mindenhol máshol csak a TSO, a Therion és a Rhapsody gyengébb pillanatait sikerül elkapniuk. Talán még az instrumentálisabb szimfonikusabb részek magukban ütnek nagyon jól - igaz, olyan nagyon mély komolyzenélésbe most nem csapnak át - ezt főleg a Song Of Myself utolsó tételében érzem, megrázó azokkal a prózai részekkel. Érdekes és kreatív még a Slow Love Slow, nem rossz a nyitás... a maradék viszont szintén nem elég erős. Egészében pedig ez már kb. olyan szint, mint a Klauzál tér melletti perzsa cukrászda, ahol szintén nem fukarkodnak a mézzel meg a rózsavízzel - hiába vagyok édesszájú, és szeretem a választékukat, van az a határ, amikor már sok lehet az édességeikből. Itt is ez a helyzet, amiért 10/6,75-öt adok csak. (És valószínűleg Paci programja nem lőtt mellé, hogy még ezzel együtt is nekem tetszik a legjobban... :-PPPP )
A lakossági időszakból ez tetszik a legjobban tőlük. Teljesen ugyanaz a hangulat, stílus és karakter, mint a megelőző új-Tomi albumok bármelyike, ha ezt vesszük alapul, akkor húzhatnám a számat. Viszont a fejlődési pályának itt van a csúcsa, dalcentrikusságban itt érték el a maximumot, amit mindebből a zsánerből ki lehetett hozni. Mainstream metal terén profi munka.
85%
Entombed - Inferno
Az Entombed diszkóból - már ha bejön - nagyjából elég két lemezt kiválasztani, és azzal boldogan el lehet lenni, amikor ilyen zenére vágyik az ember. A 90-es évet fedezem fel mostanág, ezért a Left Hand Path sokat pörög, az lenne az egyik azzal a vérprofi klasszikus death metallal, ami pont a kis játékosságukkal válik emészthetővé a pályatársaikhoz képest. A másik lehet akár lehet ez az Inferno is. Színtiszta mocsok, semmi doomos elszállás, semmi progresszívkodás. Nekem jól esett! Ebbe a világban felőlem lehet mindenféle Flexing Muscles is. Ettől függetlenül nem zárom ki, hogy van jobb albumuk ebből a kalapból is.
74%
Sons Of Apollo - MMXX
Bele-belehallgatni élmény volt, mert ügyes, mi több, élvezetes hangszeres momentumok is vannak benne, a progger arcoknak biztos találnak a gyűjteményükben helyet ennek a lemeznek. Amúgy adom a kritikáitokat. Annyit tennék hozzá, hogy szerintem Soto totál lehúzza az összképet a semmilyenségével. De ha mondtok egy albumot tőle, ahol szerintetek nagyot énekel, akkor eskü, megfülelem.
68%
Blues Pills - Blues Pills
Teljes szerelem volt első látásra. Az első budapesti koncertjükön nem röstelltem rohanni Elinnel fotózkodni. Akkor még kijöttek koncert után a népbe, legközelebb már csak a gitáros, Fezenen meg már senki. Semmilyen formában nem hallgatok blues-rockot, viszont így, XXI. századi transzformációkon átesve eltalált hozzám is. Nagyon örülök, hogy az énekes nem az a kövér afro nő, aki ehhez a zenéhez kapásból passzolna. És itt értem azt, hogy a csaj jól hallhatóan eltanulta a nagy elődöktől, amit kellett, de a bluesos manírok előtt - ami engem már inkább taszítana, hiába a jó torok - pár lépéssel megállt. De persze ugye a külsőségek is, ugye, nagyon cuki, ahogy Elin emelgeti a mázsás lábait élőben. Ami viszont fontosabb, hogy az egész produkcióból árad a zene szeretete, ez a Live! albumokon még jobban is átjön tán. Nyilván ez szubjektív, kinek mi az örömzene. Aztán a 2. albumtól lejtmenet.
95%
Nightwish - Imaginaerum
Nekem ez anno nagy csalódás volt, sok helyen beszélve volt már. Teljesen elbaltázott énekesnőválasztás, emészthetetlenül sok Disney. A koncepció amúgy kerek a maga módján, csak én ezt nem szeretem tőlük.
Nekem tetszett. Néha tényleg kicsit kevés az énekescsaj hangja, de pl. az a jazzes számhoz nagyon illett. És persze filmzenés, néhol meg ABBÁ-t idézően diszkós a zene, de nekem bejött, én szeretem az ilyet (és nem csak azért, mert ezeregyszer hallottam már a Jégvarázs betétdalait).
Jólesően megdörrent és valszeg azért toltam végig, mert még utána sem éreztem annyira kellemetlennek mint egy átlag death-et. Látom ez az album valami fénytőréses zsákutca volt csak náluk és egyébként sokkal erősebb lemezeik vannak. Hát csak remélem nem azért tudtam ezt kibírni, mert a "rendesek" amúgy hallgathatatlanok lennének számomra.
5,5/10
Sons Of Apollo - MMXX
Ebben még annyi kapaszkodóm sincsen mint a fentiben, mivel ez a light-osan kiherélt Dream Theater vonal még annyira sem jön be, mint a death. Amúgy meghallgatható volt. Elment a háttérben, nem totál gáz, csak minek?
5/10
Blues Pills - Blues Pills
Jó kis csaj, a zene se vészes. Nálam az a tipikusan átlag jó cucc, amiben a világon semmi kiemelkedő nincsen, de nem rossz. Szeretem a blues-t, meg a female vocalt is, de itt messze nincs meg a gyilkos elegy. Janis Joplin, hol vagy?
6/10
Nightwish - Imaginaerum
Hát eljutott ezen topik is egyszer Anette Olzon-ig, sosem gondoltam volna. Meghallgattam reggel vajon jól emlékszem-e. És igen itt már Troy kedvére tilinkózik, megy a Disney féle pénzgyártó zenevonat és Anette kis erőtlen hangocskájával súsogja hozzá a barbie őzgidát. Összeállt minden.
- Spring - Spring - kellemes cucc, megérte meghallgatni
- The Vintage Caravan - Voyage - az új nekem jobban fekszik, ez nem talált el igazán
- Amorphis - ez nem igazán érdekelt, van 1-2 Amorphis ami tetszik, de én megteltem ezzel a bandával
- Sons of Apollo - tavaly jópárszor meghallgattam, való igaz, hogy iparos meló, de annak elmegy, főleg ha nincs más
- Blues Pills - továbbra is unalmasnak találom ezt a fajta blues rockot, bár annak elég jó
- Entombed - Inferno - a kedvencem a Wolverine Blues tőlük, de ez sem rossz. Bírom ezt a stílust (death n roll?), amit szinte csak ők játszanak jól. Igazán kellemes, na.
Ha hetente volt három, úgy még elment, hogy abból mind a három különböző korszak. Így, hogy kétnaponta van egy, már erőltetettnek tűnik ez a megszorítás. Akkor mondjuk keddenként legyen 80 előtti, stb?
Nem vagyok egy fekete öves Amorphis fan, viszont énekbeli problémák talán túl sokszor feltűnnek nekem is.
Máshol. Ebben az esetben viszont pont semmi gondom Tomi hangjával sem. A plusz kreativizmus szintén rengetegszer hiányzik régi nagyneveknél is, hadd ne soroljam a végtelent, de náluk nekem így teljes és egységes a kör. Lehet velük kapcsolatban épp akkor veszteném el a hitemet, ha ebből probálnának meg kilépni.
És egyébként hány olyan még működő legendát tudsz említeni, akinél nem tudsz hetes pontszám alá menni?
