"Szörnyű úgy élni, hogy valaki nem élvezi a munkáját. S éppen olyan szörnyű úgy élni, hogy nem ismeri a szépet: a jó könyv ízét, a szép zenét, a verset, egyszóval a művészi szépet nem ismeri. Pedig a szellemet éppúgy nem csaphatjuk be, mint a testet: ha csak egyoldalúan és csak pótlékokkal táplálják, előbb-utóbb elsorvad.
A szellem olyan, mint a drágakő: minél több oldaláról csiszoljuk ki, annál szebben ragyog."
(Fekete Gyula)
Csillagporból csillogó valód. Elém áll a sohasem volt. Bolondozunk te meg én, Az égszínkékben a lég vizén. Szeretlek, suttogja a szél. Te még én úszunk az ég szélén. Simogass, ölelj, úgy kell még! A szeretet nekem még nem elég! Arcon csókol majd a dér, Hozzád suhogó bársony ér Kacér táncod engem kér Csillagod végül az enyémhez ér.
Mint egy dalba, dalba, úgy burkolom magam szerelmedbe és úgy sodortatom magam. Nevetve fordulok, ha egy-egy szögleten rámront az izmos szél, birkózni kezd velem.
Lépek, mint részeges, kit egy dallam visz és aki köré a bor egy régi nyárt igéz, nem állanék meg, ha tekintetemtől e hófedte hársfasor rügyezni kezdene.
Járok habok gyanánt futó finom havon, mint egy tűnt lét felé s föl-fölszippantgatom egy szép szigetvilág édes gyanta-szagát, két kezemen maradt szerelmed illatát.
KÖLTŐ Hozd vissza hát eltünt időmet, midőn szivem ily zsenge volt, s bennem folyvást vers-újszülöttek bő csermelye buzgott-dalolt, világom még ködben kerengett, minden bimbó csodát igért, s téptem virágok tengerét, hol völgyeinkben árja lengett. Semmim se volt - s volt mindenem, csalódás-vágy, s igazság-szerelem. Szilaj vágyaknak birodalmát, a boldog-sajgó poklot add, gyűlölség, szerelem hatalmát, add vissza ifjuságomat!
csak nézz a Nap mögé nézz a felhőkön túl de ne emeld fel a fejed ott fenn csak vihar dúl legyen sötét szemhéjad takarja el a fényt legyen csend áradjanak a hangok feléd csak nézz a Végtelenbe a szem úgysem lát el odáig hunyd csak be lassan majd elérsz a csodáig
Leszáll az éj, sötét palástját Borítja a hűs, koraőszi tájra Csillagok gyúlnak, ezernyi lámpás Ragyogva érzéki táncát járja Ablakomba bebújik a holdsugár Csiklandva jár a bútorok között Kíváncsi karjait nyújtogatva Eltűnik az ódon tükör mögött Felnézek, már a csilláron táncol Átbucskáz a cifra gyertyaív alatt Rámnevet, majd kacsint egy ledért S elsuhan, mint egy kósza pillanat
"Az első alkotó, az első művész a világban Isten volt maga, mikor a saját örömére létrehozta a világot. Az ember tőle örökölte hát az alkotás utáni képességét és vágyát. És ami benne a lényeg: létrehozni valamit, ami még nem volt korábban. Megtalálni alkotásaink mélyén önmagunkat, vágyainkat, álmainkat, gondolatainkat, érzéseinket." (Sarah Garden)
A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle. Mert amikor bennünket elküldtek, az útrabocsájtó Hatalom így szólt: Rád bízok minden embert külön, kivétel nélkül mindenkit, segíts, adj enni, adj ruhát, mindenkire vigyázz úgy, mint magadra, és ne hagyd a sötétségben elmerülni. Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg. Az egész világ a tiéd. Szabad vagy a kövektől az éterig. Ismerd meg, hódítsd meg, senki se tiltja, de jaj neked, ha magadnak tartod. Elbocsátlak téged is, mint mindenkit: felelős vagy minden emberért, aki veled él, s el kell számolnod minden fillérrel, amit magadra költesz, minden örömmel, amit magadba zártál, és minden boldog pillanattal, amit magadnak tartottál meg. Most eredj és élj, mert a világ a tiéd. (Hamvas Béla)
Örök várakozás, Mért nem mondtad nekem … Számomra titkon csodát rejtegetsz, S borús éveim majd hamar feledem, Hogy van létemnek reménye, S lesz még társam a szerelem.
Örök vágyakozás, Mért nem lázítottad szívem … Te tudtad, egyszer újra lángra gyúl, S tüze felégeti emlékét a múltnak, Hogy hamvából szülessen az új, S kezdődjön el, valódi életem.
Örök álmodozás, Mért nem nyitottad fel szemem … Hogy tudjam, kinek mennyit érek, S lássam remélt vágyam álmait, Majd felébredve, végre hazatérjek, S megtaláljam igaz önmagam.
Tudom, hogy vagy: és megállok az éjben. Állok az esőszagú kertközépen És kinyújtom két áldott, dús karom Tudom, hogy vagy: tudom, hogy élek. Nem kereslek, és mámort nem remélek Tudom, hogy vagy: és megállok az éjben. A lombos kertnek minden szála rebben És elmerül tengernyi tárt szívemben Tudom, hogy vagy: és nincs többé a kert. Az ég boltja csillagfénnyel kevert, Tudom, hogy vagy: s a halk csillagok gyülnek, Szerelmem fáján virágként megülnek Dalos virágok dús szerelmem fáján Tudom, hogy vagy: és elhalkul az éj. Nincs fény többé az égi mezők táján, Testem fénylik, mert vágyad pihent rajtam Tudom, hogy vagy: s nincsenek csillagok. Belém vésődött csókod nyoma, ajkam, Karom sem más, csak bontott ölelésed, A föld sem más, csak hely, amelyen álltál. Tudom, hogy vagy: és beléd ömlik minden Gazdag tejútja a százkeblű létnek. És utolsónak bevonulok én is - Hála néked, hogy nem kell lennem nékem Én édes, áldott, boldog megszűnésem, Nem kell lennem többé: te vagy.
(Foto: by Cicoma)
(Foto: by Cicoma)
