"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
hogy végül magányos csend ölel álmom sem kering már emléked körül
félek
hogy végül emlékek nélkül dermedt magányra ébred a kifosztott lélek
mint hajótörött kit tépett vitorlaroncs mögött viharverten partra vetett a dühöng? tenger s lázálmából riadtan arra retten a lusta parti hullámokon hogy sorsát - akaratlan - örökre összefonta a lakatlan buja szigettel bár csak a testét adja oda jeges-kényszeredetten
félek
hogy végül reszkető csend ül majd velem az éjben s emlékeimtől megfosztva üres lélekkel élek
Érzem szerelmed akkor is, Ha elválaszt a távolság. Érzem sejtjeimben égni Vágy felszabadult csodáját, Mit örök szerelmünk egy Másik világba varázsol át. E csodás világban nincs tér, Bármikor ölelhet karom. Nincs idő. Súlytalan a lét. Az órák csupán pillanatok. Pillanatokban órák csodája ég.
Ha kezed simítja testem, Ha válladra hajtom fejem, Vérembe kél a remegés, Mikor kettő lesz, mi egy volt, S már csak csodás emlékezés, Egymásra csillan szemünk: Pillanat volt az egész.
Eltűnt idők élednek újra Mikor ajkunk szerelemre kél, Lelkem boldog öntudatlan, Korlátja a végtelenig ér.
Nélküled nincs életem. Nincs és nem is volt soha. Édes szerelem csodáját, Tér s idő távolságát Belőled álmodom át.
Jó volt végre látni! Megérinthetett kezem. Végigsimítottam hajad, arcod, tested, Ujjaimban bizserget a féltékeny félelem: Vajon bőrödön a feltámadó vágy visszaköszön?
Karomba szorított az érzéki követelés: Eggyé olvadjon, mi egy volt még nem is oly rég. Elváló lelkünk számolta a nappalt s az estét S most ráforrt lélek pillereptére a mámor.
Boldogságunk pillanat varázsa volt csupán. Kapaszkodó kezünk elengedte egymást. Mosolyba gyűrtük elszakadás fájdalmát S vággyá öleltük élettől ellopott szerelmünk.
Elképzelem, hozzáadok egy nyarat, fényt a lombokon, rezzenést az ágak között s ha kevés, továbbgondolom. Borzolódó rét füvére szelek sóhaját álmodom, ölelésnyi békét talán magamnak itt bent... Nem tudom. Álmodozom, hozzáadok, vagy épp elveszek belőle, a képzelet csak játékot űz, de vágyak futnak előtte...
Körülöttem gyűrűzik a csend és a sóhaj, mely ordít idebent szívemben erősen megkapaszkodik belemélyeszti erős körmeit fülsiketítő ütemen vergődik Téged akarva, követelődzik!
Én meg csitítom, nyugtatni próbálom ígérgetek neki, romjaim alól hogy eljön az idő, ismét Rád találok így szomorúságom is egyre csak fakul... És ha szemedbe látom igaz szerelmed szakítok egy rózsát, tövises szívemből remegő kezemmel átnyújtom Neked fájdalmas gyötrődésem, lassan elcsitul.
Látod?! Megint itt van az ősz. Hull a sok sárga levél, Ahogy az ágtól elszakadnak, Utolsó sóhajuk még felkapja a szél. De bennem még nyári dallamok csendülnek, A pacsirta nem bánatot zenél. Aranyló búzamezőkön viruló pipacsokat látok, Vöröslő látványuk még ma is bennem él. Szerelmed, mint harmat a szirmokra, Úgy simul hozzám, Érintésed nyomán a vágy, úgy fut végig rajtam, Mint nyugvó víz felszínén a hullám. Mikor átölelsz, s karod körém zárod, Magunkra csukjuk lelkünk ajtaját, Bennünk milliószámra nyílik a pipacs, Ez a bársonyos szirmú Vágyvirág.
El akarlak varázsolni, Hogy megigézzen a szerelem, Hogy amikor hozzád érek, Perzseljen a tenyerem. Szeretném elfeledtetni veled, Sok magányba fojtott év bánatát, És mosolyra változtatni , Az átvirrasztott éjszakák sóhaját. Azt akarom, hogy többé sose légy magányos, Megkérek hát egy csillagot, Gyémánt fényével ragyogjon be Téged, Akkor, ha én tőled távol vagyok...
