Szvsz on
Ez úgy van, hogy a gondolatok és az érzések nem igazán különböző dolgok.
Az érzések bizonyos gondolatokat hoznak elő. A gondolatok meg erősítik az érzéseket.
A lényeg az, hogy valahol közbelépjen az ember. Én például, ahogy írtam, megpróbáltam először figyelni az embereket pl. a villamoson (ki ismeri a 49-est? azon utaztam naponta) és evvel csökkentettem a feszültséget. Később kiválasztott emberekre mosolyogni próbáltam vagy a szemükbe néztem. Azt vettem észre, nem nagyon törődnek vele. És gondoltam előre is, hogy nem lehet nagy baj ebből, hiszen mi történhet? Megnyugodtam.
Szvsz off
Ma mentem egy forgalmas helyen, és ott volt egy lány aki ilyen szorólapokat osztogatott. És megálltam előtte, ránéztem, és úgy visszamosolygott rám, hogy az csak na!!
Én is meg tudok veszni 5-6 sőt, sokszor10 évvel ezelőtti "bűneimtől", de azt mondták nekem, hogy nem szabad azon keseregni, hogy hogyan rontották el az életemet a szüleim, a stb akit meg lehet említeni (neveltetés, osztály társak stb) hanem azt kell mondani, ok megtették, de mostmár felnőtt vagyok és nem hagyom hogy még x évet tönkretegyenek. Nem könnyü így gondolkodni, de néha (nekem még ritkán sikerül) azért sikerül.
Itt vagy még?
Szerinted az érzések határozzák meg a gondolatokat, vagy a gondolatok az érzéseket? Mert ha az utóbbi, akkor van remény. A gondolatokat helyre lehet tenni ugyanis.
Eric Berne: Emberi játszmák c. könyve. Azt hiszem, lehet kapni.
Valóban, az igazi, testi simogatást helyettesíti a szóban adott simogatás. Az ember mindent megtesz, mindenféle körmönfont módon, hogy embertársaitól ezt beszerezze. Az emberi játszmák is arról szólnak, hogy hogyan csikarnak ki az emberek egymástól simogatásokat, anélkül, hogy intimitásba (azaz kitárulkozásba) kelljen bonyolódniuk. Mert az intimitás sebezhetővé tesz, és ha az ember kitárulkozott egy másiknak, nagyon fájó a visszautasítás.
Igen, a magánytól, attól, hogy nincs semmilyen öszinte kapcsolatom.
Meg amúgy is minden mástól, félreneveléstől, attól, hogy nem tudok magamba húzodni mert kétágyas szobánk van pl.
Az én depressziómat az okozta vszleg, hogy munkanélküli lettem, egész nap a 4 fal közt ücsörögtem, és el voltam zárva az emberektől. Bármennyire félek tőlük, nélkülözhetetlenek a jó közérzetemhez. Az emberek közti tranzakciókat egy szerző "simogatás"-hoz hasonlítja, és minden embernek kell bizonyos mennyiségű simogatás ahhoz, hogy egészséges maradjon. Furcsa mód, ha beléd rúgnak (képletesen), az is jobb, mint ha semmilyen inger nem ér.
Te is a magánytól vagy depressziós?
Olvastátok a Búrán (www.bura.hu) az élettörténeteket és naplórészleteket? Ilyenkor örül az ember, hogy "csak" szociális fóbiája van. Iszonyatos szenvedéseken mennek keresztül emberek, legtöbben elképzelni se tudjuk, és ilyenkor a szoc.fób. okozta szorongás egész elviselhetőnek tűnik. Persze ha nincs depresszióval kombinálva. A depresszió, üresség, szomorúság, magány, unalom és halálvágy a legrosszabb, amit eddig átéltem. "Sima" szoc.fób. mellett nem feltétlenül megy el az ember életkedve.
Én a depressziótól mostmár sokkal jobban félek, mint a szoc.fóbtól.
Ti ismeritek a depressziót?
Talán az ember alapvetően szociális lény, és akkor már eleve kínzó ez a dolog. Én sosem voltam az, vagy már olyan korán kezdődött ez a dolog, hogy mindig ilyennek ismertem magam. Mármint zárkózottnak, stb. Az biztos, hogy iszonyatos feszültséget érzek belül olyankor, amit valahogyan muszáj levezetni, nem tudom azt mondani, hogy nyugi, ez butaság, nem segít a mély levegő, nem a 20-ig számolás... Valaminek muszáj történnie, vagy engem vágjon valaki pofon, vagy én vágok valakit pofon, legyek az én magam vagy más. Olyankor nagyon jó volna, ha lenne nálam valami tabletta, amit ha bekapok, egyből elmúlik ez a fesz, és tisztán látom a helyzetet, tudok dönteni, helyesen értékelni. Egyszer kértem a házidokitól nyugtatót (jó sokba tellett, mire elmentem, mert ezt nagyon szégyelltem), arra hivatkoztam, hogy tanulnom kell, sok stressz ér, stb., és kicsit ingerült vagyok. Nem kérdezett semmit, felírta. Akkor elgondolkodtam, milyen orvos ez?! Azt mondta, felet vegyek be, de úgy éreztem, nem hat, és hármasával, négyesével szedtem, sokat aludtam, de asszem, akkor sem ettem valami sokat, szóval már nem tudom mért, egyébként is napi 14 órákat aludtam. Aztán a pszichobácsi kórházba akart dugni, mert csak úgy tudta volna kitalálni, hogy mi bajom. Végül ő is adott valami bogyót, azt se éreztem, hogy hatott volna. Szóval nem tudom. Mostanában ez nem volt annyira jellemző, már vagy egy fél éve, de olykor felbukkan és rémisztő érzés, hogy ott lappang belül, talán sosem szabadulok meg tőle végleg.
"a szf-okat hajlamosak nagyképűnek, beképzeltnek hinni, azért, mert nem állnak szóba emberekkel" - ez annyira igaz, és az egyik dolog, ami a legjobban tud idegesíteni :(
Sziasztok!
Broe, ahogy olvaslak téged az a benyomásom, hogy önmagaddal vagy nagyon-nagyon elégedetlen... a tűneteid cakkompakk ugyanazok, mint nekem csak talán egy picit súlyosabbak. Én általában a kobakomat bántom, igaz 1x-2x súlyosabbat is tettem :( Viszont ilyen esetekben utólag az elégedetlenség érzésével tudom magyarázni, ez adódhat a gyerekkori szülői elvárásokból is... pedig szerintem egyikünknek sem kellene elégedetlennek lennünk.
Vagy lehet az is, hogy többet szeretnénk tenni az életben, alapvetően egy társasági, aktív lényecskék vagyunk viszont korlátoz az szf-nk, és emiatt a feszültség így tör elő, nem?
River, szerintem a hiszti NEM a szoc.fób. tünete. Az valami más jellegű kapcsolatteremtési zavarra utal. Ezzel nem akarom kétségbe vonni a Broe szoc.fóbját, mert az is van neki.
Más: írtam emailt 3 -áternek/-lógusnak, és kértem segítséget. Hátha akad valaki, aki a szoc.fób. szakértője. Akkor kikupálódok nála, és kikupálom a topiclakókat is. :)))
Ez a dolog, hogy azt hiszik, te vagy a szent meg a tökéletes, ez majdnem az, mint a topik elején is tárgyaltuk, hogy a szf-okat hajlamosak nagyképűnek, beképzeltnek hinni, azért, mert nem állnak szóba emberekkel, úgymond kirekesztik magukat a közösségekből, és ezért hiszik azt. Elég helytelen mindkét feltételezés.
Viszont az hiszem a nem szf-ás emberek képtelenek megérteni, hogy ha éppen azt szeretnéd, hogy átöleljenek, vagy szeretetre vágysz, akkor éppen miért hisztizel, és váltod ki ezzel az ellenkező reakciót. Ezt csak azt tudja felfogni, aki maga is került ilyen helyzetbe... VAgy legalábbis nagyon jól ismeri a társát.
Valami olyasmit, hogy én vagyok a szent, meg a tökéletes, meg a hibátlan... miközben én úgy érzem, hogy mindent elrontottam az életben épp úgy mint az aktuális surlódásban, amit csak el lehet rontani. Nem értem, hogy mért tűnik nekik úgy, hogy bűntelennek hiszem magam, és hogy másokat okolok, mikor egyrészt objektíven is látom, hogy ezt és ezt nem így kéne (pl. nem kéne hisztizni, mert hiába azt szeretném elérni, hogy átöleljen, épp az ellenkezője tükröződik a fejemen), és alapjáraton meg eleve úgy érzem, hogy sz@r vagyok, mindent sz@rul csinálok, és egyáltalán. Szóval nem értem, pedig ez vsz kulcsfontosságú lehet...
Én csak olvaslak itt titeket, de nem nagyon tudok mit mondani ezekre a dolgokra. Nem meglepő, csak, ahogy ezek le vannak írva... mégis. Végül is nap mint nap ezeket (vagy hasonlókat) élek át a kedvesemmel, tehát újat nem tudtok mondani, csak látom, hogy más is küszködik ezzel a problémával, nem csak az én párom.
Broe: Mit mondott a volt(?) barátod, amit anyukád is mondott?
Az a helyzet, hogy ennél már szinte alig lehetne jobb nekem, mindenem megvan. Ugyan a pénzem iszonyú kevés, de ez a legkevesebb. Na, megint jól beszélek. Szóval nem azon múlik. Régen a zene csak álom volt, ma már természetes, nagy lehetőségeket látok az új munkámban is, főleg ha végre a régitől is megszabadulok, talán azzal foglalkozhatok majd, amivel szeretnék. De az apró problémákból is nagyot csinálok (mért nyomaszt, hogy be kell jönnöm egy olyan helyre, ahol alig kell dolgozni, kevesen vannak, és még a nap is besüt???). Szóval emiatt leliismeretfurdalásom van. Senki nem tud rólam semmit, a barátomon kívül, bár néha elmondok dolgokat egy-egy ismerősnek, de valszeg olyan stílusban, hogy nem veszi komolyan, vagy nem tűnik súlyosnak, magam is elviccelem...
A barátommal kicsit bonyi a helyzet, először én mondtam, hogy menjen, de aztán megbántam (nem az első eset volt), de végül nem jött vissza, így mondhatjuk, hogy neki lett elege. De végül - ezesetben eredményes volt a hiszti - nem szakítottunk, csak külön élünk. Én úgy érzem jobb így, mert velem nem lehet együtt élni. Tegnap olyan dolgokat mondott nekem, hogy teljesen kikészültem, mert anyám is pont ugyanezt mondja. És ezek szerint nem csak fóbia, hogy egy szemétláda vagyok, aki mindenkinek csak fájdalmat okoz, hanem mások is így vélekednek. Tehát lehet, hogy nem fóbiás vagyok, hanem szemét. Elvégre rossz embereknek is kell lenniük a világban...
(Na de tegnap a lakógyűlésen folyton a torkomban dobogott a szívem, liftezett a gyomrom, hacsak arra gondoltam, hogy fel kéne szólalnom. Persze nem szólaltam fel, pedig olyan hülyeségeket mondtak...)
Broe, hát ez igen sz@r lehet. Én nem merek dührohamot csinálni, ehhez nincs elég akaratom. Egyszer mondtam anyámnak, hogy "hülye!", kaptam is akkora taslit, hogy csillagokat láttam. Szóval megtanultam, hogy mindent, csak agressziót ne. Ráadásul egy akaratos férjet választottam, aki szintén nem tűri, ha pattogok.
A barátodat te hajítottad ki, vagy őneki lett elege belőled? Nagyon ragaszkodtál hozzá?
És mégegy kérdés: szüleid tudják, hogy ilyen rossz állapotban vagy, vagy titkolod?
Az öngyilkosságról: miután rájöttem, hogy kb. életem felénél járok, rádöbbentem arra is, hogy nem sok időm van hátra, míg megöregszek és meghalok. Addig is, gondoltam, minden nap úgy kell felkelni, hogy alig van hátra pár napom, az élet nagyon is véges, és miért ne élvezzem ki, amit lehet?
De legfontosabbnak azt tartom, ahogy már írtam is, hogy "ocsmány önmagamtól" megszabaduljak, ne legyek ilyen önző, mert annál jobban fájok magamnak, minél jobban koncentrálok magamra.
Persze tudom azt, hogy ha az ember depressziós, és benne az a borzalmas üresség lakik, nincs energiája más emberekre vagy feladatokra koncentrálni. Engem ebből az antidepresszáns gyógyszerek rángattak ki.
Szokott. Nagyon csúnya hisztiket csinálok. Félig-meddig már rájöttem, hogy miért, de újra és újra belelépek a gödörbe, mert azt nem tudom, hogy kerüljem ki. Hogy hol van az a pont, ahol elveszítem az önuralmamat. Mért alázom meg magam azzal, hogy kiabálok, sírok, gügyögök vagy épp ellenkezőleg támadólag lépek fel, és akár még ütök is, vagy úgy viselkedek és olyanokat mondok, mint aki nincs magánál, vagy magam ellen fordulok. És gondolom, hogy kívülről ez szánalmas és akár még nevetséges is lehet, egy rohadt színjáték az egész. Én magam is érzem ezt olyankor, de akkor már nem állhatok fel, hogy "jézusom, de hülye vagyok, na ezt most abbahagyom", pedig az kéne. Mert a másik sem kap észbe, hogy "igen, igen, tényleg hagyjuk a francba". Túlságosan is jól ismer már, tudja, hogy néhány karcolásnál és egy kis fejgörcsnél nagyobb bajom nem lesz, és a végén úgyis kibékülünk. És én is tudom ezt, szégyellem is magam, és az jut eszembe, hogy bárcsak lennék olyan határozott, hogy tényleg beveszem azokat a gyógyszereket (érdekes lehet mondjuk Ambroxollal, meg Voltarennel, meg Meristinnel öngyilkosnak lenni...), vagy legalább tényleg vágnék akkorát magamba, hogy igazán vérezzen, dehát csak nem. Nem tudom, hogy jó-e, ha anyámra gondolok, és apámra, aki ma jön hozzám, hogy hozzon nekem 25 rugót a vadiúj szemüvegemre, hogy az nem gyengeség-e. Mert közben szégyellem magam, amiért nem merem megtenni. És ezalatt szétfeszül a fejem, úgy érzem. Hát hogy van ez?
Te, Broe, Neked még valami extra nyavalyád is lehet a szoc.fób. mellé, legalábbis én úgy érzem. Szoktak nagy hangulatváltozásaid lenni? Dührohamok, hisztik, ilyesmi?
Hát, Greenwood, tényleg lehet, hogy a személyiséghatárok elmosódása meg a szf. két külön probléma. A fene tudja.
Egyszer megkérdeztem a pszichiátert, hogy mitől alakul ki a szoc.fób. Hímezett-hámozott, végül azt mondta, ezt senki nem tudja biztosan. Van benne egy kis kémia, egy kis nevelés... Hát kösz.
Tartok tőle, hogy a fogyókúráktól már csak híznék. Egyébként nagyon jól bírom a koplalást, olyan jól, hogy a negyven kilómmal múltkor, hátha nem is fel, de megemeltem a barátomat, aki 74 kiló. :) Azért az már valami. Inkább belülről érzek valamit, olyan se itt nem jó, se ott nem jó érzést. Szeretnék megszabadulni innen, a munkahelyemről, de otthon sem találom a helyem. Meg pl. lusta vagyok megmozdulni. Már baromi szomjas vagyok, mert tegnap csak egy csésze teát ittam, ma meg még semmit, és ezt az éhséggel ellentétben baromi rosszul viselem. fáj a fejem meg a torkom. De nincs erőm felállni és készíteni magamnak egy teát... azt várom, hogy a kollégám mikor hozza fel azt a tegnapi meghívást a büfébe... és tegnap megint veszekedtem, meg hisztiztem, meg vagdostam, meg megakartam kajálni a gyógyszerkészletet, persze nem igaziból, csak már olyan hülyén hangzik huszadszorra is, hogy úgysem teszem meg. Egy pillanatra meg is torpantam, hogy mi lenne, ha tényleg, és akkor átvillant rajtam a boldogság. Attól tartok, hogy a halálnál nagyobb boldogság nincs is, csak mi ezt nem vagyunk képesek felfogni. Egyszer álmodtam, hogy meghalok és fantasztikus volt. De már nem olyan erős ez az emlék, és ezáltal bele vagyok kényszerítve a mindennapok fáradalmaiba.
Hát ez qrva vidámra sikerült...
Platania: ilyen szégyen-bűntudat-rohamaim nekem is vannak, de erősebben a depressziós időszakokban jönnek elő. Akkor viszont pontosan úgy, ahogy leírtad. Ilyenkor érzem úgy, hogy az egész életemet elrontottam, és stb, stb. (nem akarom itt rontani a hangulatot a részletezéssel)
Nem azért mondom, Broe, de ha nem eszel rendesen, nem csoda, hogy rosszul érzed magad. Én 1 hétig fogyókúráztam, és a végén már alig bírtam felkelni az ágyból, ha mentem az utcán, remegett a lábam és kivert a víz, és sokkal hisztisebb voltam, mint normálisan. Nem lehet, hogy Neked is ettől van néhány bajod?
A lábaddal menj orvoshoz, lehet, hogy valamilyen keringési probléma.
Cillit: nálunk nem volt ilyesmi az apámmal, inkább az anyám volt, aki valamennyire rámtelepedett, és sok szempontból rossz hatással volt rám, de nem hinném, hogy ez kapcsolatba hozható a szf-val.
Platania, ez is teljesen jellemző, ezek a szégyenrohamok. Nagyon jól ismerem őket. Az ember legszívesebben a falba verné a fejét, hogy milyen marha volt (akár 15-20 éves emlékekre is), és el szeretné magát törölni a föld színéről. Valamelyik gyógyszerem viszont elég jól hat erre, mert mióta szedem, ezek a rohamok megritkultak.
Jó reggelt!
Cillit tényleg jól megmondta... és főleg én is épp így voltam/vagyok az empátiával. Pont az empátiával... különös. Azt is szoktam érezni, hogy nem tudom, ki vagyok, és szeretném, ha megmondanák nekem egy-egy adott helyzetben, hogy ki legyek, milyen legyek és hogyan kell viselkednem. De általában túl önző és akaratos vagyok ahhoz, hogy ezt végre is hajtsam. Szóval nekem van önérzetem, és túl sokat is foglalkozom vele... :( Mióta a barátom elköltözött tőlem, azóta megint egy kicsit magamra találtam, de újabban kezdek visszaesni. Ebből is látszik, hogy ez bennem van. Pár napja érzem az ürességet is, és borzasztó fáradt vagyok. Este nem tudok elaludni, reggelente meg egyre nehezebb felkelni, most már háromnegyed órát késtem a mh-ről, pedig a barátom vállalta, hogy ő megsétáltatja a kutyát.
És van valami furcsa zsibbadás az egyik lábamban-bokámban. nem is érzem rendesen azt a részt, emelni sem tudom a lábfejemet. Ez mi a nyavalya szerintetek? amputálni fogják?
