Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Mennyit kerestél s hitted, találtál is barátot, benne olyan világ, amely a te világod, kerek egész, világod hitelesebb világa, tüze lobog, mégis tárgyilagos a lángja, szeret, de nem hazug, nem hízeleg legyintve, nem mar beléd, miközben szemforgat a szelídje, nem mindegy neki, hol, mért vacog a lelked éppen, világod és világa beszélget a szívében.
De olyat is találtál, aki nem űz megértést, nem gyakorol kegyelmet, elkergeti a féltést, törékeny lelkedet kajánul meg sem is parittyázza, úgy elvakítja tövig rágó sznobériája. Most ezt kell mondjam, pajti! hallanád, mintha szólna, és véleményivel vadul kilovagolna vagy inkább kúszna-mászna, hízelgőn sündörögne a híresek után a hírbe, az örökbe.
Vitatkoztál velük? Tán szánakoztál rajtuk? Ne tedd, hiába úgyis: rég nem övék az arcuk, csak másolata másnak, a divat szkennelése, ha megvárták, hogy jöjjön s nem mentek ők elébe. Hogy szíved majd kiugrott, ez ne zavarjon téged, keresd tovább a ködben önnön személyiséged, és tartsd meg azt a párat, akikben megtalálod, akik nem árva árnyak, hanem igaz barátok.
Álltam ott, mint akit nem győzhet le már senki sem. Mint akin nem vehet erőt már sohasem a félelem. A medence lent, és körben a hegyek. Öregnek tűnt mindenik, amikor körülnéztem a fehér sipkájú gerinceken. Körvonaluk megtört hullámoké. Ahonnan ősszel nem hallszik ide a ködön át a szarvasok izgatott hangja. A nap már lebukott. Valami kékes hamvat hintett az ég a völgy fölé.
Csak nézni, nézni a völgyet, a dombokat. Nézni, és nem látni mást, csak az egykori apró fényeket, kicsi tüzekét, melyeket valaha hulladékokból, száraz füvekből az erdőn az apja összekotort. És várni, hogy most, de egyszer majd biztos a földre szállnak a fények, mint ezüstös repülők. Nap mint nap ebben élni. Annyi és annyi éven át. Hogy a padon, a ház előtt. Vagy a kertben, a dombokon. S tova, túl a hegyeken túl… A szem, mint ázott, szürke talaj, belőle csillogó hátú csigák bújnak elő.
Ki hallotta, hogy miről beszéltünk? Ki tudja vajon, hogy az a bűvös szó mi volt? Ki tudja, hogy mivel kötözött magához akkor, ott a végtelen? S hogy vajon miféle öreges kegyelet, ami most belőlem szól? Minden, mint a kiöregedett, lábon elszáradt fák. Az este, a vidék, a táj.
Egyedül voltam. Mit mondjak még? Talán az egész nem is érdekes. Talán neked sem. Esetleg, ha ott vagy, akkor. S ha ott vagy, talán mindezt neked mondom el. És jólesik, hogy velem együtt érzel. És most tudnál mindent a legcsekélyebb rezdülésekből. Ha hallgat a másik, abból. Ha beszél, vagy ha lesüti a szemét. Ha billen a mérleg nyelve, vagy ha, mondjuk, az egyensúlyt mutatja.
De nem voltál akkor sehol még. Az ég tiszta volt és acélkék. Elindultam a fiatal csemetéskerten befelé, hogy ne legyek már fent, amikor feljön a hold, föl, föl, egészen a falu fölé.
Ha éjféli órán hirtelen hallatik egy láthatatlan kórus bevonulása kényes zenék, hangok kíséretében – mert a szerencséd immár alászáll, tetteid kudarcba fúltak, életed tervei mind tévelygésre váltak – hiába ne panaszkodj.
Mint aki készen áll régóta, mint aki mer, üdvözöld búcsúzóul Alexandriát, a tűnőt. Főleg ne csald magad, ne mondd, hogy mindez úgyis csak álom, a füled csalódás martaléka: ily léha reményeket magadba ne fogadj. Mint aki készen áll régóta, mint aki mer, mint aki e városhoz méltónak ítéltetett. Lépj hát erős léptekkel ablakodhoz, és halld megrendüléssel, de a gyávák könyörgő jajveszékelése nélkül, a végsőül adatott gyönyört, a hangokat, a misztikus kórus kényes fuvoláit, s vesztett városodat üdvözöld búcsúzóul.
Micsoda tengerek micsoda partok és szürke sziklák és szigetek Micsoda vízcsapkodás a hajóorr körül És fenyőillat és a fenyőrigó füttye a ködben Micsoda képek térnek vissza most Ó én lányom. Azok akik a kutya fogát hegyezik és azt mondják Halál Azok akik a kolibri dicsőségében csillognak és azt mondják Halál Azok akik az elégedettség disznóólában ülnek és azt mondják Halál Azok akik az állatok önkívületét szenvedik és azt mondják Halál
Lényegtelenné váltak, semmivé csökkentette őket a szél, A fenyő lehellete, a köd erdődala Ez a kegyelem feloldotta őket e helyen És ez az arc mi legyen, e nem olyan tiszta, de tisztább Ez az érverés a karban, e nem oly erős, de erősebb – Örökbe, kölcsönbe adták? távolibb mint a csillagok és közelibb mint a szem Levelek és siető léptek közt suttognak és halkan nevetnek Az álom alatt, hol találkozása van minden vizeknek. Az orrfa jégtől, a festék hőségtől repedt meg. Én tettem ezt, én vagyok az, aki ezt elfeledte, De most emlékezik. Az árbócot a szú, a vitorlát a penész megette Ama júniustól eme szeptemberig. Nem tudva tettem ezt, félig akarva öntudatlanul azzal, ami enyém. A fenékpalánksor léket kapott, az eresztékek tömítésre várnak. Ez a forma, ez az arc, ez az élet Él, hogy túléljen egy rajtam túli idővilágban – Mondjak le életemről ezért az életért, szavaimról ama ki nem mondottakért, Az ébredésért, a megnyílt ajkakért, az új hajókért.
Micsoda fenyvesek, micsoda partok és gránitszigetek a vitorlarúdjaim felé És fenyőrigó rikkantása a ködben Ó lányom.
Ha tudtam volna, gyermekkoromban félreteszek egypár jó napot. Ha tudtam volna, hogy hamubasül úgyis minden, hiába költözünk le a Vezúv lejtőiről, gyermekkoromban eltehettem volna néhány kiflit, holdat, csillagot, ha tudtam volna, milyen gyorsan múlik az élet, s milyen lassan egy kórházi éjszaka, mikor már ereid, idegeid kívül vezetnek zölden villogó készülékek felé, gyermekkoromban igazán megtakaríthattam volna néhány boldog délutánt. Úgyis minden a semmié. Ha tudtam volna, hogy mikor nagyon szűkölködtünk, akkor volt csak igazán elég mindenből, mert mennyi, de mennyi idő volt még hátra.
Kilencbetűs rejtvény vagyok. Egy elefánt, egy masszív épület. Egy dinnye, mely két indáján kacsázik. O, vörös gyümölcs, elefántcsont, erős ácsolat! Nagy ez a cipó, de még egyre kel. E dagadt bukszában fényesen új a pénz. Eszköz vagyok és színpad, borját váró tehén. Megettem egy egész zacskó zöld almát. Felszálltam a vonatra, és most már nincs megállás.
Féltlek, tünde remény, véled a fákhoz menekülnék. Évgyűrűkön is átfúj, gyötör évszak foga. Szélvész táncoltatja a cédrus koronáját. De ha pirkad: földünk óvjon! A többet ne cseréld majd kevesebbért.
Ha elvetődnék oda, hova régen tán azóta se jártam, s az öreg pad ép volna még kettőnk történetében, melyet a sejlő májusi hasonlat csalna elő, s épp arra jönne szemben, és nem is tudná, ki s miért köszönne rá, csupán biccentene meglepetten, s nagy hirtelen az idő visszaállna egy villanatra, s minden lehetetlen együtt, külön a keblétől az árnya, mint blúza szállna el kigombolódva, s kétséges kéjű vére fölszívódva keringene a pad erezetében, tehát, ha épp ő közeledne szemben valahonnan valahová a téren, elrestellném magam és kérdezetlen mennék tovább, nehogy egymásban lássuk megszégyenítő mássá változásunk.
Szerettem akkor a sárgarigót – a harangcsengést, odafenn, föl-le, föl-le, a lombokon át, míg az erdőszélen kuporogtunk, egy ágon piros bogyók sorakoztak; kis kocsijával elkocogott az ősz öreg zsidó. Délben aztán a sötét égerfaárnyban álltak az állatok, dühösen csapkodott a farkuk, kergették a legyeket. Aztán megnyílt az ég, s ömlött zúgva belőle a zápor; a sötétség után földíze volt a csöppjeinek. Vagy a legények jöttek a lovakkal a parti csapáson, nevetve ültek a mélység fölött a barnán csillogó hátakon. A kerítés mögött dongtak a méhek. Később, a turján tüskebozótján végigsuhant a félelem ezüst zizegése. Egyetlen sövénnyé mosódott ajtó, ablak, sötétség.
Majd a párás kis szobában anyó énekelgetett. A lámpa zümmögve égett. A férfiak is megjöttek, vállukon át visszamordultak a kutyára. Éjszaka, hosszan hallgatásba ágazó – elsikló, sorról sorra keserűbben maradandó idő: gyerekkor – szerettem akkor a sárgarigót.
Mindig csak megnevezni: a fát, röptében a madarat, a vöröses sziklát, hol a folyó ömlik, zölden, és a halat fehér füstjében, mikor a sötét leszáll az erdőkön át.
Jelek, színek, mindez játék, aggódom, végül mégsem igazság ez talán.
És ki tanít meg arra, mit elfeledtem: köveknek álmát, az álmát röppenő madárnak, a fák álmát, sötétbe suhan szavuk -?
Ha lenne egy isten és teste is, és szólhatna hozzám, talán barangolnék még, talán várnék még egy darabig.
Szeretlek. Ennyi nem elég? Mindennapom a bizonyíték. Ahogy a sötétből kibomlik, mindegyik reggel rád hasonlít. Mit akarsz még? Hazudik, ámít, akinek ennél több a másik.
lassan meghal az, aki soha nem megy útra, aki nem olvas, aki nem hallgat zenét, aki nem tudja megtalálni a maga bocsánatát
lassan meghal az, aki elvesztette önszeretetét, aki nem fogadja más segítségét
lassan szokásainak rabja lett, aki mindig ugyanazt az utat járja, aki soha nem változtat támaszpontot, aki nem meri öltözete színét cserélni vagy soha sem beszél ismeretlenekkel
lassan meghal az, aki elkerüli a szenvedélyt és az izgalom örvénylését, amely a szeme fényét gyújtja és gyógyítja a szív sebeit
lassan meghal az, aki nem tudja célpontját változtatni mikor boldogtalan a munkában vagy szerelmében, aki nem mer veszélyt vállalni az álmai megvalósítására,
élj most! légy merész ma! cselekedj mindjárt!
Ne hagyd magad lassan meghalni! Ne vond magadtól meg a boldogságot!
Nagyon öreg az erdő; s ha március szelén pattantja bimbait a kökény, szépségük oly öreg - Óh, tudod-e, mily vad századokba nyílik vissza a gólyahír?
Nagyon öreg a patak; s a csörge víz, amely azúr egek hidegen alvó bérceiről indul el. annyit jött-ment, tapasztalt volt-nincs utakon, hogy minden cseppje bölcs, mint Salamon.
Nagyon öreg az ember; álmaink édeni meséivel Éva üzen s a csalogányai; életünk: susogó pillanat s ha napunk elköszönt, amaranth-mezőt terít szét az álom és a csönd.
És nap sütött, s őrá zuhant a fénye s rám is, mellette, homokszőnyegen. Hullámok távolodtak, mindig visszatérve kíváncsin a párhoz - hevernek meztelen.
Kevéske hús és oly sok a homokhegy , kevéske idő s elég sok a végtelen, kevéske élet s két életúton megy, fölöttük nap és sötét odalenn.
