4hópihe és Castelejo versei nagyon tetszenek, de légyszi.
Azaz figyelmükbe ajánlom a topiknyitó hozzászólást valamint a topiccímet -- ez nem az a topic, aminek hiszik.
Üdvözli őket, valamint a többieket is: Abszolút Nulla, a borz, úgyis, mint topicnyitói minőségében
Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,
- valamit mindennap elmulasztunk.
Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,
- s valamit minden tettben elmulasztunk.
Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
- s valamit minden csókban elmulasztunk.
Mert valami hiányzik minden ölelésből,
- minden csókból hiányzik valami.
Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,
- minden szerelemből hiányzik valami.
Hiába verekszünk érte halálig: - ha miénk is,
- a boldogságból hiányzik valami.
Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,
- az életedből hiányzik valami.
Hiába vágysz az emberi teljességre,
- mert az emberből hiányzik valami.
Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,
- mert az Egészből hiányzik valami.
A Mindenségből hiányzik egy csillag,
- a Mindenségből hiányzik valami.
A Világból hiányzik a mi világunk,
- a Világból hiányzik valami.
Az égboltról hiányzik egy sugár,
- felőlünk hiányzik valami.
A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,
- talpunk alól hiányzik valami.
Pedig így szólt az ígéret a múltból:
- "Valahol! Valamikor! Valami!"
Hitték a bölcsek, hitték a hívők,
- mióta élünk, e hitetést hallani.
De már reánk tört a tudás: - Valami nincs sehol!
- s a mi dolgunk ezt bevallani,
s keresni azt, amit már nem szabad
senkinek elmulasztani.
Újra kell kezdeni mindent,
- minden szót újra kimondani.
Újra kezdeni minden ölelést,
- minden szerelmet újra kibontani.
Újra kezdeni minden művet és minden életet,
- kezünket mindenkinek újra odanyújtani.
Újra kezdeni mindent e világon,
- megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön
valami, valamikor, valahol...
Rilke írta, csak kétszerre tudtam az egész verset elküldeni (elbénáztam, új vagyok még). Rilke nem túlságosan (el)ismert prózai művében, a Malte Laurids Brigge feljegyzéseiben van (mint kis lírai betét), nem túl ismert, Abelone dalaként szokták hívni, nagyon szeretem (a Kosztolányié mellett van Görgey-fordítás is: a különbséget zongorázni lehet). Van egy másik Rilke-kedvencem is, íme (Nemes Nagy Ágnes tüneményes fordítása):
OLTSD ki szemem: én mégis látva látlak,
tömd be fülem: én hallom hangtalan szád,
lábatlanul is elkúszom utánad,
és hogyha kell, száj nélkül esküszöm rád.
Törd le karom és megragadlak én,
szívemmel, mint egy kézzel tartalak,
fogd le szívem, agyam dobog hibátlan,
s ha lángod agyvelőmbe csap,
viszlek tovább, vérem zuhatagában.
Hőség :
Karcolgat a Nap százágú fényvilláival,
röntgenez,
darabokra cincálja a testhideget.
Merészen járkál a háztetőkön,
hívatlan vendég lesz
a fűszálak szűk ruháiban
és csak jön, jön,
zuhan, fojtogat, szorongat,
aztán leejt... az éjszakába.
Mire beleájulnánk,
újólag kilép
a mozdulatlanság
sötétkék tengeréből
és ránknyitja
szörnyű-szép szemeit.
Magányossá teszel. Mindennel elcseréllek.
Kissé vagy, aztán zúgás vagy, te lélek
és illat is vagy, omlatag.
Mind elvesztettem őket karjaimban,
csak te születsz meg újra, mindig ifjan:
mert sose fogtalak, szilárdul tartalak.
Rainer Maria Rilke: Dal (ford.: Kosztolányi Dezső)
Te, akinek nem mondottam, hogy éjjel
sírok az ágyon,
te, ki bölcsőként ringatsz lassú kéjjel,
ha vágyom,
te, ki nem mondtad, hogy dúl szerteszéjjel,
mit nem csókoltál rám, a csók:
mi lenne, ha azt, mit vágyunk nem ér el,
e nagy pompát elfojtanók
és így végnánk az útnak ?
*
Nézd, a szerelmesek,
mihelyt a vallomásuk megesett,
mindjárt hazudnak.
Ha most valaki halkan idejönne,
Idelopózna halkan a hátam mögé,
És megkérdezné, fáradt vagyok-é?
Kicsi kezét, mint Te a rózsaszirmát,
Finom borzoló fürtjeimbe lökné,
S én azt hinném, hogy úgy marad örökké.
Leoldaná selyem puha kendőjét,
És vállamra tenné, hogy meg ne fázzak,
Ajkával mérné, nincs-e lázam.
Nem lenne szava, nézne csak,
Míg én hallgatnék, magamat keresve,
Lelankadva egy félbemaradt versre.
S ha már szabályos lett a pihegésem,
És lelkem földjén álom eke szánt át,
Vigyázva, halkan elfödné a lámpát.
Te bennem szörnyeteget látsz, én benne
nem akarok látni inkvizítort;
szüntesd meg ezt az öngyilkos küzdelmet,
mely téged már a könnyekig sodort.
Nem titkolom, hogy gyengébb vagyok annál,
kit vak bizalmad remélt támaszul,
és nem szeretném, ha vaknak maradnál,
s nem látnád: szegény fejem rád szorult.
Hát láss, olyannak, amilyen valóban
vagyok. Nem én hazudtam, ha szemed
csak a részt látta bennem, és a jóban,
mely részem, ismerni vélt engemet.
Álmoddal mértél; én az álmodónak
mit mondhatok? Ne légy börtönöm!
Csalódtál, de ne tarts engem csalónak,
amiért álmaidhoz nincs közöm.
Én nem dicsérem frivolan a szennyet,
mely negyven éven át hozzám tapadt,
a szenvedést se dicsérem, de szenvedj,
ha társamul kötelezted magad.
Nem biztatlak, hogy próbáld letagadni
vétkeim, nem mondom, hogy ne perelj,
de csak egészben tudom magamat adni,
fogadj mindenestől, egészen el.
Ne mérj az álmaidhoz: kevesebbnek
mutatják azt, ami több, mert egész;
ítélő szavaid téged sebeznek,
ha eszményednél törpébbnek ítélsz.
Láss kegyetlenül, de lásd meg merészen
a világot is, amely alakít,
és magadénak fogadj el egészen,
azzal együtt, mi tőled elszakít…
Én a világnak élek, ne szakíts ki
belőle, jöjj, jöjj együtt velem,
gyötrődjünk együtt, így fog meggyógyítani
mindkettőnket az orvos gyötrelem.
Amíg javíthat per és szidalom,
perelj, és szidj, nem vész kárba a bánat, -
de megmásíthatatlan múltamon
őrködjék hallgatás és bűnbocsánat
"Szeretnek, sokan szeretnek.
Óh, milyen könyü a szívem!
milyen nyugodt!
Szédülök, mintha hegytetőn állnék.
Csukd rám pilláidat
csillagos éj!"
(Szabó Lőrinc)
A kortárs versek, mind kiábrándítóak, mintha megszakadt volna valami, Pilinszky óta (megtán Petri óta). No de mindegy. mosteste vanmeg dögmeleg, írni akartam valami értelmest de most nem megy...
aszongyahogy:
Igénytelen magam magamba zárom
mintahogy az zár el egyszer majd a külvilágtól
Akár a kopott fehér fazaj, szobámba reked velem
csak halkan, meg ne sértsem az embereket.
Igénytelen magagm, magambazárva várom
mikor sóhajt az óra fel,
elegem van a takkolásból
Írtam, csak lejjebb - Szentmártoni János: Itt a papíron. A könyvhét alkalmából jelent meg, ha jól láttam (és 890Ft). Ritka jó kortárs versek szerintem.
Ez nagyon jó! Ez is onnan van? Ha ilyen sorokat olvasok, nagyon érdekel, hogy milyen a teljes vers. Megírnád kié a vers, és mi a címe. Megpróbálom megkeresni, és elolvasni.
Egy másik topicban volt némi aktualitása, de az előző idézetek után olyan könnyed és kedves, hogy ide is leírom... Persze, ez csak egy utolsó versszak a sok közül.
"A szellemek - mind hű rokon -
Nem nyugszanak, összevesznek:
A rácsokon mint húrokon
Olykor állítanak egyet"
(Szentmártoni János)