Nagyon érdekes és tanulságos volt olvasni a Rolling Stones-fanek homepage-ét. Nem akarok "ellenlábaskodni", vagy fölemlegetni holmi ostoba "Beatles kontra RS" vitát (mellesleg ez a vita nem, vagy legföljebb RS-oldalról létezik), mindenesetre azt javaslom: nyissunk mi is itt egy oldalt, azaz írjon mindenki, aki vonzalmat érez a Történelem Legnagyobb Zenekara, a BEATLES iránt! Kicserélhetnénk egymással a véleményünket, információinkat stb. Profi rajongók, figyelem! Máris a figyelmetekbe ajánlok egy hasznos weboldalt: www.rarebeatles.com
Sajnos nem tudok egyetérteni. Szerintem a hatvanas évek első felében volt a legjobb a gitárjátéka (olyan dalokra gondolok, mint pl. az I Wanna Hold Your Hand), és szépen lassan gyengült, noha gyenge azért sosem lett, és persze kiugró teljesítmények is voltak később is. Egyébként úgy érzem, a hangja is romlott az élete vége felé, de az ő esetében ez még mindig nagyon magas színvonalat jelentett.
Szerintem Yoko-nak nulla ráhatása volt erre. Egyrészt Lennon amúgyis pöpecül játszott sajátos stílusában már a kezdetek óta (All My Loving, She's a Woman ésatöbbi, reggelig sorolhatnánk), másrészt mindannyiuk játéka és zenéje fejlődött, változott még ebben a későbbi időszakban és a dalok valamint a kor természetéből adódóan több mozgásterük volt. McCartney is az Abbey Road-on úgy játszik a basszusgitárján, mint még soha. Come Together, Something, I Want You... egyik "dögösebb" és dekoratívabb mint a másik... akkor ez meg Linda műve lenne? :D Természetes művészi evolúció.
Még egy érdekesség a könyvből. Amikor a Please Please Me borítófotójat csinálták '63 elején, McBean, a fotós megkérdezte Lennont, szerinte meddig lesz együtt a banda, mire ő azt felelte, hogy még olyan 6 évet tervez. Hat évre rá, a fotó megismétlésekor már alig bírtak olyan idöpontot találni, amikor mind a négyen méltóztattak odaállni pózolni.
Olvasom az And in the end. The last days of The Beatles című könyvet, van benne egy érdekes megállapítás, miszerint Yoko fölbukkanása után Lennon gitárjátéka mennyivel felszabadultabb és dögösebb lett.
Na kb itt kezdődik az, ami minden ilyen témánál mindig eljön: tökmindegy miképp is volt, mert úgyse tudjuk meg - különböző okok miatt (mai polkorrekt világ cukormáza vagy Lennon összevissza interjúi), a zenéjüket kell hallgatni, oszt jóvan:)
Nekem amúgy nincsenek rossz benyomásaim az eredeti Let It Be filmről, 1990 elején láttam először, egy többszörösen másolt VHS-en, német felirattal, és teljesen odáig voltam érte, akkor igazán kivételes ritkaságnak számított, iszonyúan büszke voltam és örültem, hogy sikerült megszereznem. És az a fíling azóta is megvan, mármint hogy időről időre be szoktam tenni és nézem, sokkal inkább, mint a többi mozijukat, minden mellényúlás és fals hangok ellenére is bejön.
Sztem jó hogy egy ilyet adnak ki, a borús negatív szétesést mindenki ismeri, ez most inkább a vidámságról szól és hogy mindenki kicsit örömmel gondoljon a Beatlesre, az eredetire a Let it be-re egyébként is haragszom, dokumentumfilmnek készült, de pont arról, hogy hogy készül egy album, hogy dolgozzák ki a számokat, ennek ellénére nyomasztó lett a személyes ellentéteket domborítja ki, megmutatja a szenvedés folyamatát, és nem a zenére összpontosít, az új film, végre a zenét, a zenétől derűs srácokat veszi elő, mivel az a lényeg, az marad meg az utókornak.
Kit érdekel hogy ki milyen kis piszlicsári hülyeségért sértődött meg, mikor a zenéjük lesz az ami örök marad.
Persze lehet egy dokut csinálni, hogy hogy esnek egymás nyakának, de könyörgöm, annyi rossz van a Földön, inkább próbáljunk mindennek a jó oldalára gondolni ennyi idő elteltével, aki kíváncsi utána tud nézni hogy ölték egymást, az átlagember inkább kapjon egy ilyen felüdítő filmet, hogy milyen zseniális zenészek voltak még itt is...és lássuk a lényeget a Zenét.
Majdnem szó szerint ez volt az én első gondolatom is. Minden bizonnyal az a koncepció, hogy a Beatles történet lezárásaként egy, az eletműhöz jól illeszkedő, vidám, kreatív zenekart mutassanak működés közben. Ugyanakkor a Beatles-szel kapcsolatos szakirodalom szinte mindenhol "a szétesés időszaka"-ként jellemzi a Get Back session-öket. Ezt a alátámasztják a zenekar tagjainak korábbi interjúi, az eredeti Let It Be film egyes részei és nem utolsó sorban a különböző bootleg kiadványokon megismert felvételek (pl. Day By Day sorozat). Ezekről egy enervált, dekoncentrált, sokszor "nemtörődöm" hozzáállású együttes képe rajzolódik ki. Sokszor pontatlanul, gyakori mellényúlásokkal játszanak, olykor igen hamisan énekelnek, ami egyébként egyáltalán nem volt jellemző rájuk, még a legmostohább színpadi körülmények között sem.
Az interneten komoly értekezések szólnak arról, hogy a fent felsorolt problémák hol érhetők tetten a Let It Be albumon. De azt is ismerjük, hogy a Let It Be...Naked-del már 18 éve megmutatták, hogy digitális technikával gyakorlatilag tökéletesre lehet javítani mindent. Szerintem az is elképzelhető, hogy a hangsávok restaurálása miatt (is) szükséges folyamatosan halasztani a bemutatót. Ki tudja?
Mindenesetre szerintem megint egyfajta történelem hamisításnak lehetünk majd tanúi. De a végeredmény szempontjából akár jó is lehet.
Én is rajongó vagyok, olyannyira, hogy elég hosszú ideje kizárólag Beatlest és a szólóéveket hallgatok, mert más egyszerűen nem köt le, viszont ezt napi szinten, ugyanakkor szerintem a rajongásba bőven belefér, hogy nem vagyunk szemellenzősek, és elfogadjuk hőseinket az emberi gyengeségeikkel (igen, időnként a f...ságaikkal) együtt is olyannak, amilyenek.
Nem szeretem az ilyet, ritkán szokott jól végződni. Az Eight Days a Week fimet is annyiszor gondolták újra és annyit farigcsálták, hogy egy kilúgozott, koncepciótlan felesleges antológia kettőt csináltak belőle.
Jacksont nem hibáztatom ezért, mert ő bevallottan rajongó, magyarán nem csoda, hogy a "jó" részeket válogatta ki és úgy akarja bemutatni a hőseit.
Ha bármelyikünk kapta volna ezt a lehetőséget, nem hiszem, hogy nagyon másképp csinálnánk (esetleg kevésbé jól).
A Disney meg Disney: alapvetően habos-babos, problémamentes dolgokban utaznak.
Továbbra is úgy gondolom, hogy a két film (az eredeti Let It be és ez) együtt ad ki majd egy hiteles képet: nem volt "annyira olyan" és nem volt "ennyire ilyen" sem az a húsz nap (egy hónap totális gyötrődést akkoriban már biztosan nem csináltak volna végig - ha mégis, tuti, hogy a rooftop gig nem sikerült volna olyan jól).
Nagyon eltalálta ezt az új albumot (vagy az ízlésemet).
Egyetlen gyenge szám sincs rajta, ellenben minden zenében van valami.
McCartney albumoknak mindig kell egy kis idő, de ez valahogy most már elsőre betalált. (Mi lesz itt, ha 10.-re hallgatom? :) )
Az egész nekem olyan, mintha különböző albumainak zenéiből rakta volna össze-> Van itt Ram, Chaos, Memory, Mccartney I, Flaming Pie hangzású dal, mégis tökéletesen összeáll egy egésszé az album.
Kiss of Venus pedig már most egy igazi klasszikus.
Lehet hogy keverem, már rég láttam őket, de asszem Paul mondta. Persze nem volt egyikük sem elektronikai zseni, így lehet hogy többet vártak, mint amit a kor színvonalán meg lehetett valósítani. De egyébként ez csak zsonglőrködés a számokkal, egy jó zeneszerző, zenész vagy zenekar 4 sávra is tökéletes művet tesz le (lásd Macca), a mai sok 100 sávval, meg kitörölhetjük a s...ket, ha nincs egy zseniális zenekar, ami képes egy épkézláb számot feljátszani.
