"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
gyere ülj mellém hajtsd fejed mellemre nézzünk a mélybe ahol tévedéseink mulasztásaink hibáink rossz emlékeink úsznak a végtelen tenger irányába nézzük a sodrást s a habokkal s eltévedt farönkökkel engedjük el gyolcsainkat láncainkat örökre lecsendesít megnyugtat elringat és elaltat a víz percek vagy évek múlnak el…
az egész tárgyiasult anyagvilágból papírlapok illúziójába menekülsz sebzett lábad egyetlen helyet keres ahol természetes még a fű s tisztán csobban a patakvíz sosem dohányoztál s most mégis tüzet kérsz csak hogy megérinthesd a kezet mely közönnyel nyújt neked gyufát azt sem tudod merre menekülj… … olyankor amikor eltaszít valaki akinek szerelmét időtlenül koldulod Szabadkikötő megállóhely következik.
Eltűntél ősz, Elraboltad színeidet. Jött a tél, a hideg, S most a lét fukar, Csupán ábránd. A sóhajtó meleg Ott tekereg Az elszáradt kertben. Szívemben szirmok Száradnak, csendben. Lelkemben tövisek, Szúrnak sebeket. Feledve szeretve, Szeretve feledve... Mint hideg és meleg Összekeveredve Tör rád a magány leple Elrejtve, eltemetve, Hogy valaha voltam Neked...
Reggeli harmattal ősz közeleg, óvatosan lassan cseppen az egykor nyújtózó virágok hamvadó szirmain kis apró fényt vetítve. Már esőszagú a meleg, párás az ég, fázik lehelete. A bágyadt leveleket szél kéreti le a földre, a rozsdás mélyre. Ám az indiánnyárra várnak a napsugár utolsó jó kedvére, hogy még nem... - még nem lehet vége- ha szülőfürt még mámort érlel. Ám aztán a gesztenye is lehull - szelíd (vagy ) vad - akarva- akaratlanul elgurul, majd mozdulatlan meglapul. Íme: tán véges ez az út...? Bár a nyár színeivel búcsúzik - Ám sosem távozik - csak hisszük, hogy megint megérintve újból tőlünk eliramlik. De a szenvedélyünk, a meztelen szerelem kis időre oly meleg titokban - ott legbelül - az őszünkben csak velünk van. Jön majd a tél, az olykor oly hideg, - ám ne bánd, ne félj -
hisz csak égi színre és fehérre festi az egykori zöldellő tájat, mint az álmunkban bújó élni kívánó tüzet a vágyat, amikor egymásra gondolunk: szívünkben örökös nyár van.
Mámor volt az a pillanat esztelen megélni veled átélni azt. Talán múlnia kéne, de még sem tud, még sem úgy, mert visszahúz az a csók, az a selymes éj nem lehet most de bennem él, még mindig él, az a szenvedély csak Te+Én!?
olyan ez, mint amikor hallod még a zenét, elkábít és felemel, de magába zár, nem enged el, csak egy sóhaj, egy apró szúrás, tudod, hogy messze jár, s ott belül, a szívedben érzed azt, ami fáj; olyan ez, mint amikor aranyló mezőkön átlibben a szélfútta virágszirom, színes kis cseppek nefelejcs vagy liliom, egyenként peregnek, a kérdésekre nincs válasz: szeretsz? - szeretlek? olyan ez, mint amikor tavaszi erdőn madár dalol, tudod, hogy álom, de benne vagy valahol, a másik feled, a másik éned, s nem gondolsz soha rá, hogy könnyesen keserű lehet, az ébredésed; olyan ez, mint amikor magával sodor a tenger, élethajó ringat, úszik el, állsz a hófehér vitorla alatt, - búcsút intesz a kezeddel - de őrzöd tovább, mert benned él, mert együtt élsz az egyetlen, a felejthetetlen, édesen fájó szerelemmel.
A tűz elemészti a hazugságot, vagyis az áltudást, és előhívja az igazságot a sötétből. A tűznek az a hivatása, hogy tönkretegyen minden hamis tudást. Leleplezője és tanítója az igazságnak, mert ő a fény, eloszlatója a sötétségnek, mely elrejti a dolgok lényegét.
S csak álltam tétován. Bár szerettem volna mosolyom egyét rakni valahogy színtelen arcomra, hogy ne lásd fájdalmam, hogy bennem a szomort ne láthassa világ. Akkor jöttél, amikor az utcán már délutáni fényben fürödött minden ág.
Kezedben még ott volt a le sem tett munka, /engem most is csak a gyötrelem bánt/ tekinteted sem érhetett el hozzám, ahogy húztad igád.
Látod, Eresztett gyeplők mögött Szélként vágtat Minden Markomból folyt Éretlen pillanat.
Nélküled Szótlan ülnek a hajamba vésett Barna padok, A fűzek alatt nem rak tüzet a szó, Zöld erdőt ér A sietős augusztus, Míg fölötte a nyár Éji szivárványa Felhők mögött marad.
Mosolyban ébredő háztetőcserép, s csak lép, lépked, gyalogol idegenként álmosan a fény bordáid között a szürkében öltözött nyári augusztus hűvös reggelén.
Moháid esők mosták zöldre, meg jéggé kristályosodott árva könnycsepjeim, kedved irigylem, de Én nem lehetek Te, s Te nem lehetsz Én.
Pofonod üszkös tarló szégyen-felégette arcomon, mezítláb kaptatok hőség olvasztotta dárdahegyein. Hiába tartunk ernyőt egymás csapzott kalászainak, lábunk alatt mindegyre gombák, elhalnak erényeink.
Imádban imádat harangja szólt, s ki engem kegyelmedbe ajánlott, hold-sarlójával rendet vágva elvadult bozótjaink közt, homlokon csókolta bánatunk. S mostanra mint takaratlan kazlakban fésületlen szálak, egymás bűneiben ázunk.
Levetett gondolatokból szálló porszavaink sárrá tapasztja a könny. Szívünkben üresség fájdalmat aszal. S míg szemet huny minden bűn felett az est, az üszökben egymást támasztja két csapzott kazal.
