antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Május. Rózsálló reggel Remény, ígéret, harmat. A szélbe fütyörészem a hajnalos vigalmat. Kószálni jött ma kedvem: apostolok lovára kapok, s vaktában érek egy messzi kis tanyára.
A kakas még az ólban pitymallatot rikongat, az égbe fúrt pacsirta fittyet hány éji gondnak, dalától messze rebben bimbóról bánat, szender. A ház előtti kertben a kis padkán egy ember.
Apokaliptikus, vad formája és nézése: a félszemére vak és helyén gödör van vésve, haja nyíratlan, félősz, bozontos, mint szakálla, bakancsa és kabátja dróttal van összezárva.
A reggelt ráköszöntöm, mert testvér-mód kíváncsi vagyok sorsára, s kérdem: Mi jót csinálgat bácsi? Zord, bömbölő beszéde minden zugot betölt: „Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!”
Nagy kert. S amerre nézek, száz rózsa rózsa hátán, ráfutva fára, falra, ribizkén ül, salátán, vad összevisszaságban, befonva minden ösvény s bimbó bomol belőlük özönnel, egy se fösvény.
Közöttük ül, szemezget e félszent, félig őszült s beszélni kezd, lemetszve egy vadhajtást a tőrül: „…Az Élet mosolyogva száguldott hajnal-hintón: harmatja, csókja égett minden új ember-bimbón:
s diplomaták, bitangok öt évig kaszabolták ágyékok szép vetését… a földet letarolták… fiam szemem láttára kilőtték… s mit elrontottak ők: vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!
Most konferenciáznak a nagy szélhámosok, hogy csírában megöljék, mi újra él, mozog… S míg lakomában dőzsöl, ki milliókat ölt: vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!”
Testvéri szánalomból a szívem rádorombol: Bátyám, én lelket oltok az evangéliumból, midőn kobzom jóságos zenéjű verset költ: vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!
Szia Parsifal Hendrix, jó reggelt, szép napot Neked!:-)
Nyakig ülve a náthában, egy kis motorozás hátha segít...:))
"- Mi bajuk van a szabadsággal? Ez az élet értelme. - Igen, ez az élet értelme, úgy van, de beszélni róla és annak lenni, két különböző dolog. Nehéz annak lenni, ha az embert adják-veszik, mint a vásárban. Ezért sohase mond senkinek, hogy nem szabad, mert akkor azonnal meg akarnak ölni, és be akarják bizonyítani az igazukat. Csak lökik a dumát, és beszélnek az egyén szabadságáról, de ha látnak egy szabad embert, attól megijednek."
Szelíd motorosok
*****
Csákány Tibor
Szelíd motorosok
Néha csak űzött vad, majd üldöző vadász, Egyre hajtja lelkük a nyughatatlan láz. Szárnyakat ad a vágy, sürget a száguldás, Gyötrő a pihenés, nincs otthon maradás, Egy vágy űzi őket a szabadság felé, Szemükben izzó tűz, lelkük fellegeké. Új tavaszban érzik a mámor varázsát, Hódítják az ismeretlen, vad világát.
Refr. :
//: Ők, a motorok féktelen száguldói, Vadregényes tájak szabad hódolói. Suhanó angyalok, száguldó ördögök, Összetartók jóban, rosszban egymás között.
Ők, a vad, szárnyaló álmok lovagjai, A kötetlen élet hírhozó hadai. Szerelmük lóerők szilaj vágtatása, Takarójuk szálló por szürke palástja. : //
Oly büszkén táncolnak fénylő vasparipák, Szivárványként szórják a napfény sugarát. Szív veri motorok lüktető ritmusát, Ezer szem bűvöli száz csillogó csodát. Kéz fonódik kézre, régi és új barát, Vöröslő nap festi földi vágyak útját. Nyergel a motorhad, majd kienged a fék, S viharként süvítve rájuk tör a messzeség.
Refr. :
//: Ők, a motorok féktelen száguldói, Vadregényes tájak szabad hódolói. Száguldó angyalok, dübörgő ördögök, Összetartók jóban, rosszban egymás között.
Ők, a vad, szárnyaló álmok lovagjai, A kötetlen élet hírhozó hadai. Szerelmük lóerők szilaj vágtatása, Takarójuk szálló por szürke palástja.
Timothy a homlokát ráncolta, de nem szólt semmit. Minden olyan furcsa volt. A vakáció, a horgászás és a felnőttek összenézései.
A két kisebbik fiú ernyőt formált a szeme elé, és úgy kémlelte a csatorna hét láb magas kőpartját. Keresték a Mars-lakókat.
– Milyenek? – kérdezte Michael.
– Ha meglátod, azonnal megismered őket. – A papa különösen nevetett, és Timothy látta, hogy egy ér ütemesen lüktet az arcán.
Az anya karcsú és szelíd volt, aranyhaját befonta, és magasra tűzte, mint egy tiarát, szeme hűvös és mély, mint a csatorna vize az árnyékban, majdnem bíbor, benne ámbraszínű pettyek. Látni lehetett, hogyan úsznak szemében a gondolatai, mint a halak – az egyik ragyogó, a másik sötét, az egyik gyors, villanó, a másik lassú és könnyű, és néha, például mikor felnézett a Földre, semmi más, csak szín. A hajó orrában ült, egyik keze az oldaldeszkán, másik az ölében, a sötétkék nadrágján, és ahol a blúza, mint egy fehér virág szétnyílt, látszott napbarnított nyakának lágy vonala.
A messzeséget kémlelte, és mivel nem látott tisztán, visszapillantott férjére, és az ő szeme tükrében felfedezte, hogy mi vár rájuk. És mert a férfi szemében belső szilárdság erősítette a tükörképet, az asszony arca megenyhült, és elfogadta a jövőt. Visszafordult, és most már tudta, hogy mit nézzen.
Timothy is figyelt. De csak a csatorna egyenes ceruzavonalát látta, ahogy lilán húzódott az alacsony, lekopott dombok határolta széles völgyön át a láthatár széléig. És a csatorna hosszan húzódott a városokon át, amelyek csörögtek volna, mint a kőrisbogarak egy kiszáradt koponyában, ha az ember megrázza őket. Száz vagy kétszáz város aludt a nyár forró nappali és hideg éjszakai álmába merülten…
Mérföldek millióit utazták végig – hogy horgásszanak. De a rakétán ágyú is volt. Kirándulás? De akkor minek az a rengeteg, évekre is bőven elegendő ennivaló, amit elrejtettek a rakéta mellett? A vakáció fátyla mögött nem csendesen nevető arc húzódik, hanem valami kemény és csontos és talán félelmetes. Timothy nem tudta fellibbenteni a fátylat, a két kisebbik fiú pedig elmerült a játékban, mert tízéves volt az egyik, nyolc a másik.
– Nem látom a Mars-lakókat! Becsapás! – Robert hegyes állát kezére támasztotta, úgy bámulta a csatornát.
A papa hozott magával egy atomrádiót a csuklójára csatolva. Régimódiasan működött, az embernek a füle mellett a csontjához kellett szorítania, és énekszót vagy beszédet adott át rezgéseivel. A papa figyelmesen hallgatta. Arca most olyan volt, mint a leomlott marsi városok, beesett, száraz, majdnem halott.
Azután odanyújtotta a mamának. Mama hallgatta, a szája kinyílt.
– Mit… – kérdezte Timothy, de nem tudta befejezni.
Ebben a pillanatban két iszonyatos, egymásra torlódó, velőt rázó robbanás hallatszott, és nyomukban még fél tucat kisebb.
Papa felkapta a fejét, és azonnal nagyobb sebességre kapcsolta a csónakot. A csónak megugrott, és szórta a vizet. Robert ettől elfelejtette ijedtségét, Michael pedig, aki a mama lábába kapaszkodott, és úgy nézte a felszökkenő zuhatagot, ijedt, de mámoros örömkiáltásokban tört ki.
Papa elfordította a csónakot, lassított, és befordult egy kis mellékcsatornába, egy régi, omladozó, rákszagú kőmóló elé. A csónak keményen nekiütődött a mólónak, mindnyájan előrebuktak, de senkinek sem esett baja, és papa már megfordult, és azt vizsgálta, hogy a víz hullámzása eltüntette-e a csónak nyomát. A hullámok átcsaptak a kövön, visszaáramlottak, hogy új hullámokkal találkozzanak, lecsillapodtak, fényes árnyéksávok vibráltak a napon, és minden nyom eltűnt.
Papa figyelt. Mindenki figyelt.
Papa lihegése úgy visszhangzott, mintha öklök vernék a hideg, nedves part kőburkolatát. Az árnyékban a mama macskaszeme leste a papát, hogy kitalálja, mi következik.
Papa elernyedt, nagyot sóhajtott, és nevetett magán.
– A rakéta, persze. Úgy látszik, ideges vagyok. A rakéta.
– Mi volt az, papa, mi volt az? – kérdezte Michael.
– Ó, csak felrobbantottuk a rakétát, annyi az egész – mondta Timothy erőltetett, tárgyilagos hangon. – Eleget hallottam már rakéták felrobbantásáról. A miénk most robbant fel.
Szervusz Bajkálifőka, jó reggelt, szép napot Neked!:-)
Tóth Árpád
MÁJUS
Mikor május kezdi híves hajnaltájon Édes ébresztőjét halk muzsikaszájon: Lehet-e rossz jóslat, perben dús csodákkal, Egy csokorba kötve friss orgonaággal?
Lészen szerelemnek örök-új divatja, Mind az egész földet templommá avatja, Akárhol is hajol két fej össze csókra, Imádság lészen az, új öröm új jókra.
Csak fészek is nyíljék elég a madárnak, Hová turbékolni szépen hazajárnak, Édes Uramisten, végtelen kegyedben Ne felejtsd: hol leszünk! - új házbérnegyedben!
Szia Parsifal Hendrix, jó reggelt, szép napot Neked!:-)
Tetszett a Vlaminck-videó:))
Hát Lakitelek-Tőserdő kicsit odébb van a Széchenyitől, de a versei rég "nálam" vannak...
Lakitelek-Tőserdő
Buda Ferenc
ÁRAPÁLY
Ilia Mihálynak
Kerek az ég. Reggeltől reggelig vonszolódom kiszáradt tengeremben. Se út, se ösvény. Csak a végtelenség csalóka fényeit és árnyait lesem, ahogy kacéran integetnek - egymásnak-é? Vagy nekem? Nem tudom. Fejem fölött a mennybolt buboréka fémlik, feszül. Hiányos horizont szegi körül életterem határát. Itt-ott a síkon élőlény-maradvány: rezgő tollpihe, réges-rég lerágott tűhegyes torsok, szúrós, vad bogáncsok, kitin- s cellulózképletek, jelekké átlényegült héjak, terméstokok, szétdőlt csigolyák, szikkadt bordacsontok. Múló kiáltás ott fönn, s itt alant gyíkláb- s madárláb-hagyta, elmosódott, halvány nyomok. Tétova, szertelen, rendszertelen, vak légáramlatok. Szíksót sodor egy elkésett fuvallat. Forog a Föld reggeltől reggelig. Csontok. Pihék. Lakatlan csigaházak. Utánam vajon mi marad? Miféle jelzés, hogy egykor erre vitt a lábam? Akár a bíbicé s a gyíkoké, az én nyomom is épp oly elmulandó, molekuláim csendben visszatérnek mind-mind oda, ahonnét összegyűlvén belém rakódtak, szerteszéledő atomjaimra vár újabb teendő, szintoly fontos és elhalaszthatatlan. Megáll a szél. Távolban füst szoborlik. Alig eszmélsz - s egy élet eltelik. Csontból-pihékből összerakható-é, ami csak egyszer volt? Sejtklónozással megindul-é a lélek árapálya? Kerek az ég. A láthatár homályos. Hulltom után mi marad? Lábnyomok? Történetek? Egy pár üres cipő? Gének? Átörökített arcvonások? Egy röppenő mosoly? Egy kéz-simítás? Kiszáradt tengeremben vonszolódom - se játszi delfinek, se dőlt vitorlák: ismét csupán a szél jő: szembe fúj, talpam nyomát behintvén sós homokkal. Üres határ. Szétporló csillagok. Lesz földem újra puszta és kietlen? Lassan bealkonyul. Se út, se ösvény.
Mint halk csapatban szürke nyest, A hegyre kúszik már az est, S a bokrok alján meglapul: Itt-ott egy-egy halk fény kigyúl, S a vak bozóton átremeg: Lámpák vagy bús állatszemek? Kék fák közé most jer velem, Hol minden árny és rejtelem, És minden mély törzs mély csoda, Nézd! gesztenyefa-pagoda! Lombja mélyén egész sereg Zeg-zug, mint száz szentély-üreg, S bent apró virágoszlopok Halvány ivor-szine lobog. Üljünk le itt e szent helyen, Öledbe hadd tegyem fejem; Agyamban alszik gond, szitok, Most áhitatot áhitok, Szárnyat, röpítőt és puhát, Levetni a bús test-csuhát, Nehéz szivem elejteni, A fájó Én-t felejteni. Így-így! tedd főmre most szelíd, Halk Veronika-kezeid, Ne bánd, hogy szól már a kuvik, S hogy már a hold is elbuvik, Csak ringass, lágyan, csöndesen, Míg jő majd halkan, könnyesen Az ébredés, mint bús, csodás, Furcsa, ámult feltámadás...
Nincs nevetségesebb az embernél, Oly kevélységben, olyan gőgben él! A világot fitymálják ajkai, S minth' az eget akarná szántani Orrával, oly magasra tartja fel. Kevély ember, miben kevélykedel?
Egy szempillantásnál mi rövidebb? Ember barátom, a te életed. Rohanva jő az idő s elrohan, Egy kezében bölcsőd pólyája van, S másikban koporsódra szemfödel. Kevély ember, miben kevélykedel?
S mit végezhetsz egy pillantás alatt? Hódítál népeket, országokat? Hódítani csak gyávákat lehet, S az uralkodás ilyenek felett Dicsőség? ezt csak szégyenelned kell. Kevély ember, miben kevélyke
S ha dicsőséget szerzél, nagy nevet? Veled hal meg s a föld alá viszed, Vagy, mint hű eb, kísér ki sírodig, S ott őrzi azt egy pár kis századig, S elébb-utóbb éhen-szomjan vesz el. Kevély ember, miben kevélykedel?
Dicsőséged, neved maradjon! hol? A nép is elvesz, melyhez tartozol. Az ország, melyben most él nemzeted, Tenger volt egykor, s újra az lehet, S e föld is semmiségbe oszlik el. Kevély ember, miben kevélykedel?
Azért ilyenkor sétálni - akár nappal, akár éjjel - már szívderítő látvány az egyre több zöld és virágzó fák alatt..:) Bár a Széchenyivárost most ellepi a sok nyárfa pihéje...
No, kit is válasszak az impozáns listából,
számomra nem kérdés?:))
Nagy László
Elfogynak a fák
Elfogynak a fák a parton éjszakánként lassan, lassan, amikor az Isten szeme jéggé fagy a kék magasban.
Ilyenkor az éhes fűrész nem énekel, mert nem szabad. Ilyenkor az éhes ember nem nyöszörög, bár megszakad.
Fáért nem kár, lesz helyette, hisz tavasz jön, új ültetés, de a nyomor parancsol itt, melle csupa kitüntetés.
A „május” hónapnév eredete igen zavaros. Eredetileg volt egy görög Maia istennő (a szó maga görögül „anyókát” vagy „dajkát” jelent), akinek Zeusszal volt viszonya, s ebből született Hermész isten. Aztán volt külön a rómaiaknak is egy Maja nevű istennőjük, Vulcanus isten neje, a tavaszi termékenység istennője. Végül volt egy „deus Majus” istennév, ez a „magnus” (nagy) szó fokozásából eredt, és „hatalmas, nagy istent” jelentett, vagyis Juppiternek volt a mellékneve. A Julianus naptárreform idején, ahogy a márciust Marsnak, az áprilist Venusnak, ugyanúgy a májust Juppiternek szentelték, s elnevezték „mensis Majus”-nak. A hozzáfűződő rituálék azonban a két termékenységi istennő kultuszához kapcsolódtak. Így például a római Maja istennőnek május elsején egy vemhes emsét áldoztak ünnepélyes körmenet után, s ezt az emsét elnevezték „majalis”-nak. A középkorban az emseáldozat elmaradt, de maga az ünnepség mint „majális” fennmaradt. Maja istennő neve különben egy más formában is megmaradt. A rómaiak ugyanis „Majestá”-nak (a görög „megista” = legnagyobb) is nevezték, s az eredetileg csupán ennek az istennőnek kijáró „majesta” címet később más istenségekre, sőt földi uralkodókra vagy pedig általában „fenséges” fogalmakra is kiterjesztették. Ez újra egyik példája a címek devalvációjának.
– Meddig megyünk? – Robert a vízbe paskolt. Olyan volt a keze, mint egy ugrándozó kis rák a lila vízben.
Papa nagyot sóhajtott.
– Egymillió évig.
– Nahát! – mondta Robert.
– Nézzétek, gyerekek! – Mama előremutatott hosszú, szelíd karjával. – Ott egy halott város.
Lázas kíváncsisággal meredtek előre, és a halott város ott feküdt halottan, nem látta más, csak ők, szunnyadt a Mars nyarának forró csendjében, amelyet csak nekik készített egy marsbeli meteorológus.
És papa mintha örülne, hogy a város halott. Szétszórt, rózsaszínű sziklák aludtak egy homokdombon, néhány ledőlt oszlop, egy magányos szentély, azután megint homok. Semmi más mérföldekre. Fehér sivatag a csatornán innen, s a túlsó parton kék sivatag.
És akkor felrepült egy madár. Mint egy kék tóba hajított kő, amely csobban, lehull és eltűnik.
Papa tekintete megrebbent, amikor észrevette.
– Azt hittem, rakéta.
Timothy az ég mély óceánját kémlelte, próbálta megkeresni a Földet és a háborút és a lerombolt városokat, és az embereket, akik egymást ölik, mióta ő megszületett. De nem látott semmit. A háború olyan messze volt, mint két légy, amelyek egy nagyon magas és néma katedrális mennyezetén élet-halál harcot vívnak. És éppen olyan esztelen.
William Thomas megtörölte a homlokát, érezte a karján fia kezét, ami úgy megbizsergette, mint egy fiatal tarantella. A fiára nevetett:
– Hogy tetszik, Timothy?
– Nagyon, papa.
Timothy nem értette az egészet; nem értette, mi zajlik a nagy, felnőtt mechanizmus belsejében. Az emberben, akinek hatalmas, napégette hámló sasorra és meleg, kék szeme van – olyan szeme, mint a kék márványgolyók, amelyekkel nyáron iskola után játszottak a Földön –, és hosszú, erős, oszlopos lába a bő lovaglónadrágban.
– Mit figyelsz annyira, papa?
– Azt figyelem, hogy hol van a földi logika, a józan ész, a jó kormányzás, a béke és a felelősség.
– Ezt mind odafent látod?
– Nem, nem látom sehol. Nincs többé. Lehet, hogy nem is lesz soha. Lehet, hogy becsaptuk magunkat, mikor azt hittük, hogy valaha is létezett.
– Tessék?
– Nézd a halakat – mondta apa, és a vízre mutatott.
Szoprán kórusban zendült fel a három fiú, ahogy odatódultak, megbillentették a csónakot, és kinyújtották vékony nyakukat, hogy jobban lássanak. Csodálkozó kiáltások röppentek. Ezüst gyűrűhal úszott mellettük, hullámzott, azután összezárult, mint egy nőszirom, az ételdarabkák körül, hogy elnyelje őket.
A papa nézte. Hangja mély és nyugodt volt.
– Akár a háború. A háború úszik, ételt lát, bekapja. Egy perc, és nincs többé Föld.
– William – szólt rá a mama.
– Ó, bocsánat – mondta a papa.
Csendesen ültek, és nézték a csatorna vizét, ahogy hűsen, sebesen és üvegesen suhant mellettük. Nem hallatszott más, csak a motor zümmögése, a víz suhogása, a napba emelkedő levegő.
– Mikor látjuk már meg a Mars-lakókat? – kiáltotta Michael.
– Lehet, hogy nagyon hamar – mondta az apa. – Lehet, hogy még ma este.
– De hiszen a Mars-lakók kihaltak… – mondta a mama.
– Nem haltak ki. Mutatok én nektek néhány Mars-lakót, az biztos – vágta rá a papa.
Szia Parsifal Hendrix, jó reggelt, szép napot, hetet Neked!:-)
A virágözönről jut eszembe, hogy tegnap Pestről hazafelé autózva már láttam "gyertyafényes" vadgesztenyét!:)) Délután az unokákkal majálisozva én nem hagytam ki a sört - a virslit igen!:)) Az esti buli már csak tollasbál volt!:))
Radnóti Miklós
Május
Szirom borzong a fán, lehull; fehérlő illatokkal alkonyul. A hegyről hűvös éj csorog, lépkednek benne lombos fasorok. Megbú a fázós kis meleg, vadgesztenyék gyertyái fénylenek.
Jó reggelt, szép napot, kellemes rövidebb munkahetet kívánok Mindenkinek!:-)
Kormány Vera: Május
Jankovics Marcell
Jelkép-kalendárium
(részlet)
Május
A latin Maius hónapot Ovidius szerint a meglett korúak (maiores) tiszteletére nevezték volna el. Valószínűbb azonban, hogy a régi római Maia istennő vagy férfi párja Maius volt a névadó. A görögöknél Maia a pleiászok egyik csillaga volt, Zeusz szeretője, és a főistennek együtt töltött éjszakák eredményeként Hermész (latin Mercurius) anyja. Ez a planétaistenfi az asztrológia májusi Ikrek jegyében van „otthon”. (Általánosságban elmondható, hogy a 7 pleiászt, a Pleiades 7 csillagát a görögök – de mások is – kapcsolatba hozták a 7 planétával. Ennek nemcsak az volt az oka, hogy a csillagzat szabad szemmel látható csillagainak a száma megegyezett a szabad szemmel látható planétákéval, hanem a helye is: a Nap, a Hold és a bolygók rendszeresen áthaladnak rajta.) A csillagkép olümposzi védnöke ugyanakkor Apollón volt. Ők hárman egy vidám regében együtt is szerepelnek. Ez az isteni tolvaj Hermész első csínytevéséről szól, aki még azon a napon, hogy megszületett, ellopta bácsikájának, Apollónnak 50 (!) marháját – a hónap első kétharmadában még a Bika havában járunk –, aztán, mint aki jól végezte dolgát, visszabújt a pólyába, Maia ölébe. A görög maia „anyácskát”, „dajkát”, „bábát”, a dór nyelvjárásban „nagyanyát” jelentett, s abból kiindulva, hogy az istennő a 12 olümposzi egyikének volt az anyja, fel kell tételeznünk, hogy neve magának a Nagy Istennőnek egyik megszólítása volt. Maia a növekedés és a szaporulat felett bábáskodott, s a május valóban a növekedés hónapja. Bizonyos értelemben Ovidius fején találta a szöget, hisz maior, maius a latin magnus, „nagy” melléknév közép- és felsőfoka, és a növekedést fejezi ki.
A hónap régmúltjába pillantva, a május mindenütt a nyár aggodalmas adventjének tűnik, aminek a jövendő termés féltése volt az alapja. Május az ókorban Európa-szerte engesztelő és tisztító szertartások böjtös időszaka volt (Hermész marhalopása szimbolikus utalás lehet erre is). Rómában tilos volt ekkor új ruhát ölteni, házasságot kötni, és házaséletet élni, ekkor takarították ki a templomokat, mosták le az istenszobrokat, mintha csak a hónap előkészület lenne a nyárközépi nagy ünnepekhez. (Hasonló tilalmakkal találkozunk az egykorú zsidó vallási előírásokban is.) A
legjellegzetesebb római ünnep a 9-én, 11-én és 13-án tartott Lemuria: a „holt lelkek” (lemures) engesztelőnapjai. Illő folytatása volt az Argei ünnep. Ennek bevezetőjeként március Idusát követően, Róma területén felállított alkalmi szentélyekben szalmából és kákából font bábokat helyeztek el (görög: argeiész = „fehér”, argeó = „ünnepel” „szántóföldről van”, „parlagon hever”, argiasz = „pihenés”, „szünet”). Május 15-e után ezeket a Vesta-szüzek főpapi segédlettel ünnepélyesen a Tiberiszbe vetették jelképes emberáldozatul. Május 23-án Flora istennőt köszöntötték a rózsák fesztiváljával. Május végén, többnyire 29-én kezdődött a „földszentelés” ünnepségsorozata: az Ambarvalia, a Robigaliára emlékeztető mezőjáró körmenettel, állatáldozattal és vészelhárító varázslatokkal.
egy másik topikban "kicsit hasonlóan" közelítettem meg a hétvégét. (Az egyik legjobb dolog egyébként a virágillat-dübörgés volt)
Idehozom őket:
ISTENBIZONYÍTÉK
A SÁRGA PÁSZTOR ÁLTAL FELISMERVE
A vizenyős szemű akadémikusok, professzorok, egyetemisták az életet a mutációkkal magyarázzák. Nos a mutációk véletlenszerű és szinte mindig káros változások a genomban. Kérdés, hogy hogy a fenébe hozzák ezek létre az élet végtelen szervezettségét, kifinomultságát, például miként IRÁNYÍTJÁK a protonokot ide oda, és miként alakulnak ki véletlenül a protonokat terelő (nem juhászok, hanem) végtelenül kifinomult molekula rendszerek.
A hétvégi tudományos meetingen unatkozó sárga pásztor a libegő függönyöket nézve ide kalandozott. Aztán elment a csoporttal ebédelni és májára figyelve csak vega dolgokat evett óvatosan.
Kerozin feat. Abaházi Csaba (ex-SingSing) - Halál a májra! (club mix 2001 - official video) HD
először le kellett szoknia a piáról és a cigiről, aztán a zabálásokról és mindezek helyett ma már csak vega van. Valóban nem jó megöregedni.
(a gondolkodásról már a kezdetektől le kellett mondania, de ezt megtette minden fáradozás nélkül, mert a gondolkodás nem látszik)
szombat délelőtt azt mondta egy "csaj" (kb. 60 éves) a konferencián, hogy "ma jobban nézel ki, tegnap gyűrött voltál és egy kicsit sárgás" - nos így kell élni. Csak rántott a vállán. A lányt kedveli, évente egyszer találkoznak
