"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Minek is kérded, neked hiúság, csak mosolyogsz, ha elpirulni látsz, s oly távol vagy, hogy kíváncsi szemed szégyentől reszketteti szívemet, hogy didereg, mint meztelen halott, lámpának, szemnek kiszolgáltatott, hogy jeges szégyenében majd elég, mit kérdezed, hogy szeretlek-e még? Nem tudom. Szívem csupa lázadás. Szeretni kín, megtör és megaláz s a fojtott láng, az el-eltemetett, füstösen csap fel, mint a gyűlölet.
Nem csendül a lelkem, mert olyan mint az a fém, amely csak akkor cseng, ha rokon hangját ütik meg közel: néma hát lelkem, e mái veszett hangoktól mint idegen vagy mint a felhő, csak csüggök a zord hegyeken.
és sírok; de nem jó zápor ez, csupán ködesés észrevétlen, szitáló, naphosszú, éjhosszú, monotón kormos permetezés, monotón, monotón, ó csak zuhogna már, vagy villámot szülne, küldene: mert szép zene az is, a zápor meg a dörgés, hogy érdemes fájva vajúdni érte: szép zene!
Ha nézem a tükörben néma ajkamat: Valaha - elgondolom - bimbó volt ez, akkor is fonnyadt már, látszólag, csukott szirom, de mikor megjött az este, a falusi este, és szólt a harang, haranggá nyílt az ajkam, mint az esti virág, és zengett mint a harang!
2.
Most csönd van és szívem mint a süket föld, erjedő, sötét, meleg, nehéz virágok bölcseje hajdan, hol megfonódtak bús gyökerek, vak erjedés hona - Istenem! apró kis érzésmagvak, fekete rossz mind, s csúf és viszkető, bujva, de buja-makacson sarjadoz,
magzik a meleg, sötét föld méhében, - észre sem veszem, nem látom, nem tudom, de viszket belül, lassankint érezem, hogy növekszik lenten, lassan és egyre és fojtva és idegen mint borban a salak, idegen és gyűlölt és irtanám, mint rablótól megejtett lány a magzatát, akit gyűlöl: de hogyan irtsalak,
kis érzésmagvak, Vénség magvai? mert Vénség volt a rabló, érzem: - az Ifjuság már elhagy és érzem, minden erő és minden erény csak ifjuság, dús Ifjuság (csak a Dús lehet nemes) - önző vágy, irígy akarat, ez a Vénség része. A szívnek csúf salakja marad.
3.
Pedig jónak kell lenni, mert ottkünn zúg a háború és csak, aki jó, mondhatja: Én meg tudok halni, de van jogom élni is: Csak, aki jó, közülünk legalább, barátaim, csak az tud lélekben maradni szabad és tenni még: az boldog. - A vulgáris csapat,
ki kívülről éli életét, annak ma jaj, ha jó mert pénz, szerelem, szerencse, az élet maga is - a külső élet - azé, kinek ökle és marka jó: de pénz, - kastélyok, parkok, nők, szép testek ünnepe, pompa és hatalom itala - mind méreg lesz annak, ki a Jóság könnyeiből egy csöppet belehint.
Pap vagyok, Barátaim, mert szenvedtem, és most pap vagyok és mondom, Barátaim, mi mások vagyunk, halljatok: mert velük élni nem tudunk, se pedig egymagunk, csak a szenvedőkkel élhetünk, azokkal halhatunk.
4.
Ne mondjátok, hogy semmi a vers! Ó, ha minden szomorú tikkadás gyümölcsös volna bennünk, édes-teli hússá szikkadás, s borérés volna kádunkban minden fájdalmas erjedés, gazdagok volnánk, mert legnagyobb kincs, melynek ára a szenvedés,
ajándékozók, mert legszebb ajándék az áldozat. Én is azokból voltam, akiknek kincse lett minden kárhozat, Bányász voltam, és magam, amelyet vágtam, a kő, nyeső kertész, és magam, amelyet nyestem, a tő.
Bátorság! ez minden: mert van kincs annak, aki az Akarat csákányát jól forgatja s a bús bányától meg nem riad,
De jaj, Barátaim, a költő csak olyan kincsre talál, csak olyan kincsre, Barátaim, amihez hozzányúlnia fáj!
5.
Segíts, Szerelem! ezt az egész verset neked énekelem, mert te vagy a Jóság magva és átoma, szent Szerelem, ki a testi Szépség fáklyáját tartod a lélek elé és úgy vezeted a lelki nagy Szeretet felé!
Kéjeddel a kínra, amely nélkül se jók, se gazdagok nem lehetünk, kínt is kéjjé olvasztva erőt ki adna, ha nem Te nekünk? S mi lenne velünk e sötétben, hol lábunk mindig fájva botol, ha Te nem biztatnál fáklyáddal, hogy Fény is van valahol?
Ó, szabadság Rése, első Ablak, melyen az önzés elhagyja magát mint egy rabságot! Első Szál, mely a vak falon vájva fogózik át lélek és lélek közt - hajts, drága Mag: mert belőled nő ki a szent Gyökér, mely az emberiséget befonja és pólustól pólusig ér.
Volt egyszer egy királyfi, aki hercegkisasszonyt akart feleségül venni, de nem ám holmi jöttment hercegleányt, hanem olyat, aki igazán trónra termett. Bejárta az egész világot, hogy meglelje a hozzá illőt, de minden választottjában talált valami kivetnivalót. Hercegkisasszony akadt ugyan elég, de a királyfi kételkedett benne, hogy vérbeli hercegkisasszonyok, mert mindegyik tett valami olyat, ami nem illett hozzá. Hazatért hát a királyfi a birodalmába, és igen elbúsult, hogy nem lel magához való feleséget.
Egy este szörnyű vihar kerekedett, dörgött-villámlott, az eső meg úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. A nagy égzengésben egyszer csak megverte valaki a palota kapuját. Az öreg király maga ment kaput nyitni.
Egy hercegkisasszony állt a küszöbön. De uram teremtőm, hogy megtépázta a zuhogó eső meg a vad szél! A hajáról, ruhájáról patakokban szakadt a víz, a cipője orrán befolyt az eső, a sarkán meg kifolyt. S mégis azt merte mondani, hogy ő vérbeli hercegkisasszony!
- No majd elválik, hogy igazat mondott-e - gondolta magában az öreg királyné, de nem szólt senkinek; bement a hálókamrába, kiemelt az ágyból minden dunnát, párnát, derékaljat, s egy szem borsót tett az ágydeszkára. Aztán rárakott a borsószemre húsz derékaljat, azokra meg húsz vastag pehelydunnát, s oda vezette éjjeli hálásra a hercegkisasszonyt.
Reggel aztán megkérdezte tőle, hogy esett az alvás.
- Egy szemhunyást sem aludtam - panaszolta a hercegkisasszony. - Isten tudja, mi volt abban az ágyban! Egész éjjel nyomott valami, akármelyik oldalamra fordultam. Csupa kék-zöld folt a testem. Restellem megmondani, de sosem volt még ilyen kényelmetlen ágyam!
Most már aztán láthatták, hogy vérbeli hercegkisasszony a vendégük, mert húsz derékaljon és húsz pehelydunnán keresztül is megérezte azt a kicsi borsószemet. Csak egy javából való, igazi hercegkisasszony lehet ilyen kényes.
A királyfi nyomban feleségül vette, úgy megörült, hogy igazi hercegkisasszonyra akadt. A borsószem meg a királyi kincseskamrába került, ott mutogatják mind a mai napig, ha ugyan azóta el nem lopta valaki.
Hans Christian Andersen apja szegény cipész volt, akinek 1816-os halála után abbahagyta az iskolát, és otthon az összes beszerezhető színdarabot elolvasta, köztük Ludvig Holberg és William Shakespeare műveit. Shakespeare összes színművét kívülről megtanulta, és fabábuival a maga készítette játék-színházban el is játszotta azokat.
A virágnak két kedvese van, a levegő meg a fény - de a fény az igazi kedves. Afelé fordul, tárulkozik, s ha a fény búcsút vesz tőle, becsukódik és elszunnyad a levegő ölelésében.
Megtanultam már mindent, szárnyatlan szárnyaktól szétmállni: Angyal-ép termetet, mint felkent, ünneplő arénába szállni, s gyöngykart, mi lengén letepert.
Megtanultam már látni, Cseppeket vén, kiszáradt tóban: Próbáltam vizek felett járni ne kelljen visszatérő pózban mindig új kompokra hágni.
Megtanultam már mindent, mit sorsom el hagyott szavalni: Homlokom mögött rejlik, mint kelt, ragyogó nap, fém, nyers aranynyi test-lelkem, tűztől megviselt.
Megtanultam már várni, minden elbujdosott kis fényre: De fényt csillaggá átformálni, ragyogásban utat az égre csak veled tudok találni...
Akarok, szemeid tüzében égni. Akarok, orcád mosolyából kapni. Akarok sétálni fák alatt, bőröd illatát érezni, És NEM! Nem akarok, nélküled létezni.
Akarom, végigjárni utam, mi nekem lett szánva, Mert te is ott vagy az úton, karjaid kitárva. Leborulok lábaid elé, csak szemeim emelem arcod felé, Nincs ember, ki gyönyörű emlékeim elvehetné.
Akarok minden percet, mit tőled kaphatok, Nálad nélkül, lélekben is koldus vagyok.
Hajótörött vagyok a tengeren, Vízbe dobott palackba nem írtam semmit, csak bánatomat leheltem.
Ha valaki egyszer megtalálja, s kinyitja, Hallja a szívem, mi kettészakadt, mert hiányodat nem bírta.
Miközben büszke és boldog vagyok, hogy megismertelek, Lelkembe jeges karmok karcolnak jeleket.
Mélyen felszántva húznak árkokat, Te belevetsz egy magot, mely kikelve, megmutatja arcodat.
Kínoz a félelem, hogy véget ér, Nem teljesül, mit szívem remél.
Mit adhatnék én neked, mit más nem adhat meg? Cifra palotát, díszes ruhákat nem, csak a szívemet. Egy szívet, mely nélküled nem egész, De ha mégis kell neked, elkísér, bármerre mész.
Míg, nem láttalak, nem fájt, hogy egyedül vagyok, Úgy tettem, mint ki még nem látta a ragyogó napot. Csukott szemmel jártam egy ragyogó világban, Melyet akkor vettem észre, mikor rád találtam.
Őszi erdő is kívülről szép, de mégis haldoklik, aludni készül, Mit mutatok fel, ha holnap nálam pihen meg a halál, mit hagyok emlékül?
Mint a vizét vesztett patak, mint félrerúgott kő, Úgy érzem magam, s hiányod is egyre nő. Halott lelkemről lehull a szemfedél, Mikor újra láthatlak, a te lelked is bennem él.
Mikor nyakamhoz érteted becéző szád, kezed, mintha volnék a valahai félszeg, szégyenkezőn lapít bennem a szeretet, mintha nem merné nyíltan vallani, hogy a legapróbb jelzés is, ami a bőrfelszín alatt rezdülve oda-vissza ér, tartózkodó, de oly lebírhatatlan, gyönyörűn elszakíthatatlan kötődés, mint a testek sikamlós-titkos útjain a vér irama...
Fojtott néma, de mozdulni, élni? Nélküle, nem tudnék lélegezni se.
"A legszebb díszdoboz a szíved, benne az ajándék a szeretet, amit az éjszaka csendjében szépen leteszel a küszöbre. Annak a küszöbére, akinek szánod. És vársz. És reménykedsz. Reménykedsz, hogy kinyílik az ajtó, egy gyengéd kéz felemeli, kibontja, és magához öleli. Mert titokban erre vágyott. Mert megkapta a legszebb ajándékot, amiről valaha álmodott. A te szívedet, benne a te szereteteddel. És ha ez megtörténik, mindketten ajándékot kaptok. Egymást.
Néha nehéz, néha könnyebb, néha mosoly, néha könnyek, néha megbocsátás, néha ítélet, néha csüggedés, néha remények. Az Élet az, mely nyomomba' jár ha megállok, ő is megáll
s vár, hogy induljak már, mert nincs idő ott van mögöttem a következő, kit lökdösni, rúgni kell
és bíztatni, ha menni nem akar: "Igyekezz! Végezd életed hamar!"
Néha ilyen, néha olyan, a fő, hogy ne vedd komolyan ne hallgass rá, mondjon, 'mit akar, hisz nemsoká' minden jó lesz a közömbös -kedves föld betakar.
A gyermek még védtelen a gyermek nem tudja, mi a félelem a gyermek bátor és merész vakmerőn tettre kész.
A gyermek még boldog és gondtalan kacag mindenen s minduntalan szemében röpke vendég a bánat kis szíve érzi: mindenre van bocsánat.
A gyermek lelke hófehér illatos kalács, puha, lágy kenyér mit gyúrhatsz, ronthatsz és törhetsz de mit oltárra is felemelhetsz ha türelmes szód nyomán kivirágzik benne a szeretet-erény. Óvjad hát mindig gyermeked törékeny virág ő, könnyen földre hull úgy szólj hozzá, mint Isten angyala légy te is teljes lényegedben a türelem és szeretet maga.
S ha fedded is, érezze meg: kemény a szó,
de mögötte végtelen a szeretet ne költözzön szívébe rettegés álma legyen mindig édes, szelíd, tejszagú szendergés.
Ha mindezt híven megteszed, ha kicsinyed óvod, védelmezed, benne Isten száll le rád s Őt látod akkor is, ha rád villantja tündéri,
A reményt feladni soha nem szabad ha csonton már csak száraz bőr maradt, akkor is van még valami más, ami sokkal fontosabb: a folytatás, hol minden remény valóra válik, hol nem lesz fontos, mit mond a másik és a többi földi cél.
A reményt feladni a földön sem szabad imádkozz, dolgozz s meglásd, élted mily szépen halad fogadd el, mit Isten ad neked hidd, hogy gyermeke vagy s Ő atyaként szeret!
