Eső kering az utcán, s idebent a lámpa körül gyűrűzik a csend, ahogy ülök és várlak. Nincs más világ: magamba búvom el. Ilyenkor nem hiszem, hogy látni kell, ilyenkor óriás vagyok, aki elég magának, lebegek fönn, a csont-palack felett és az sem érdekel, hogy kerek szemmel figyelnek a tárgyak.
Ülök és várlak. Mióta várok így?
Emlékszem, meggyűltek az évek, feltornyosult a megvárattatás, közben mosoly fürösztgetett, közelség, jószó, szívesség és kézfogás, lassanként gyanús lettem önmagamnak s előrebukván a jövő felé (hogy ki jön még és ki az, aki nem jön) belémfagyott a maradék lehellet és meggyűlöltem, akit várni kellett –
és most eszméletem hideg falára kikönyökölve nézek innét, s mint az igazi boldogok, a tétovázó ifjúságra s a lépteidre gondolok.
Te vagy bennem a bizonyosság, az önvédelem és a gőg, a különbség, az azonosság, a fejtartás mások előtt. Ha jössz, a padló is megéled, körvonalat kap a világ, a tárgyak előrefeszülnek, türelmük szétveti az ajtót, lebiccenő fejem fölött a lámpa lélegző virág, jaj, nézd, hogy szeretek, szeretek várni rád,
nézd, én, az egykori csavargó, hogy ülök itt, nyugalmi lázban, e mozdulatlan mozdulásban, ülök és várlak, várlak – állj meg! egy perccel előbb, mint belépsz, még felmutatlak a világnak.
Én úgy szeretlek mint a Hold ki az öledig lehajolt és fölfakasztotta egész különleges természetét:
hogy úgy szeret hogy nem lehet már meglennie nélküled csak bombáz és csak sugaraz egyetlen nap sem ugyanaz csak te vagy neki ő neked már megöli a szeretet hogy fuldokolsz és fuldokol a szeretetbe belefúl csak jajgat és csak visszaver csupa ámulat és teher – meghal miközben énekel
Ó, jaj, a Hold az én vagyok az öledig lehajolok hogy fölnyissam szívem egész különleges természetét
halálosan érted dobog – és nem baj hogyha meghalok csak a futás az őrület az álom legyen körüled beburkol bevon mint a köd míg megőrülsz – megőrülök és a Hold aki én vagyok egész az öledig ragyog sugaraz bámul fölemel meghal miközben énekel – s megfojt miközben énekel.
A mahagóni fák alatt virágdagály, s a rekkenő légben, hol dongók raja száll, az összefont sűrűn, egy óriás galyon, hintáz a lármázó és cifra papagáj, a sárga hátú pók s a fürge vadmajom. A ló- s ökör-ölő jaguár idejön, megáll a vén fák közt, a mohlepett közön, fáradtan és búsan, szemébe holt közöny. Farát megdörzsöli egy fába reszketeg, elpetyhüdött ínye friss, hűs vízért eped s kitör a száján egy halk-tompa böffenet. A zajra futni kezd ijedten az arany gyík, és útja a gyepen cik-cakkosan aranylik. Majd a sötét sűrűn, hová nem hat sugár, a sziklán elnyulik az álmos jaguár, nyaldossa a lábán az éles karmokat, álmos aranyszeme káprázva pillogat, s amig rest ereje vad kéje száll reája, csóválja a farkát és borzolja oldalát, prédáról álmodik, körötte pusztaság, és vérre szomjazván a karmait bevájja egy vak kan-bika puha-meleg húsába.
Szia, Miss! Mikor megláttam ezt a képet, utána néztem, hogy sas megtámadhat-e farkast? Belső Ázsia sztyeppéin élő népek a szirti sast farkas vadászatra is használják. Szóval ez a kép, nagyon is a véres valóság lehet. :-(
Te győzz le engem, éjszaka! Sötéten úszó és laza hullámaidba lépek. Tünődve benned görgetik fakó szivüknek terheit a hallgatag szegények.
A foszladó világ felett te változó és mégis egy, szelíd, örök vigasz vagy; elomlik minden kívüled, mit lágy erőszakod kivet, elomlik és kihamvad.
De élsz te, s égve hirdetik hatalmad csillagképeid, ez ősi, néma ábrák: akár az első angyalok, belőled jöttem és vagyok, ragadj magadba, járj át!
Feledd a hűtlenségemet, legyőzhetetlen kényszerek vezetnek vissza hozzád; folyam légy, s rajta én a hab, fogadd be tékozló fiad, komor, sötét mennyország.
