Nagyon érdekes és tanulságos volt olvasni a Rolling Stones-fanek homepage-ét. Nem akarok "ellenlábaskodni", vagy fölemlegetni holmi ostoba "Beatles kontra RS" vitát (mellesleg ez a vita nem, vagy legföljebb RS-oldalról létezik), mindenesetre azt javaslom: nyissunk mi is itt egy oldalt, azaz írjon mindenki, aki vonzalmat érez a Történelem Legnagyobb Zenekara, a BEATLES iránt! Kicserélhetnénk egymással a véleményünket, információinkat stb. Profi rajongók, figyelem! Máris a figyelmetekbe ajánlok egy hasznos weboldalt: www.rarebeatles.com
Te jó ég, Klein-ra azért húzták rá a "rosszfiú kliséjét" (ami túlságosan is hízelgő) mert egy seggfej bűnöző volt, nem csak úgy heccből... :D Ne szabadkozzunk már egy ekkora faszkalap érdekében. A végén még John se tette ezt. Köszönetet meg pláne ne mondjunk neki a semmiért. Szétbaszta a bandát - azt az egyet max meg lehet neki köszönni. Az, hogy egy már meglévő anyagot, ami akkor született, amikor még semmi nem kötötte a bandához, kiadott mert kaszálni akart vele egy kis lóvét, nem nagy cucc. A bandának pedig ideiglenes menedzsere csak áprilisban lett, míg az Abbey Road (míg jogi oldalon Eastman-ék jelentek meg), tehát a következő album ötlete, már februárban megvolt és amúgyis kétlem, hogy bármiféle ráhatása lett volna a tagok ilyen szintű döntéseire. Ha valakinek ezekért köszönetet lehet mondani, az Paul.
Kleinre is ráhúzták a rossz fiú kliséjét, pedig ha ő nincs - hiába a saját pecsenyéjét sütögette elsősorban (ki nem?) -, jó eséllyel se Abbey Road, se Let It Be nem lett volna.
Klein max Lennon-nal hitette el, hogy ő a főnök... :D De hát neki akkor erre volt szüksége, mert ő magát - hozzátenném okkal - nem így látta. Külső tényezőkre (Yoko, Klein) kellett támaszkodnia, hogy a bandában legyen hangja. Klein meg tudta mivel lesz képes befűzni az önbizalomhiányos Lennon-t, akit a sajtóban olvasott interjúja alapján keresett meg, ahol az Apple körüli üzleti problémákról beszélt. Ez sikerült is, hiszen az első találka után Lennon másnap Harrison-nak azt mondta, Klein legalább olyan jól ismeri őt mint George... (elképzelem Harrison milyen fejet vághatott itt) Mentálisan nem volt a legstabilabb állapotban amúgy sem, erre rá ott volt a heroin függősége, meg hát benne volt a naivitás ilyen téren mindig is. Szóval ez egy Klein-féle fazonnak gyerekjáték volt, elhitette John-nal, hogy ő a Beatles, kb apafiguraként megkörnyékezte, Lennon meg cserébe Istennek gondolta őt.
Ha Klein-nak "nem volt gond" Paul aláírásának a hiánya, elég hülyén veszi ki magát, hogy 1) hónapokig próbálta kicsikarni belőle azt, különböző módokon (nyalizás, verbális abúzus, csapdába csalás), 2) a Beatles-nek végül nem lett a menedzsere ergo kudarcot vallott, 3) a banda meg felbomlott, pont ezeknek az általa okozott biznisz szarságoknak is köszönhetően, 4) ezek után továbbra is próbálta McCartney-t lejáratni. Tehát akkor... mire is volt elég Lennon aláírása? McCartney-t nem tudta meggyőzni se ő, se a nagyfőnöknek kikiáltott Lennon, Paul meg köszönte szépen és lelépett, a bandának meg ott lett vége. Szóval ez igenis gondja volt Klein-nak, hiszen az egész tervét megvétózta Macca azzal, hogy nem adta be a derekát, ráadásul neki lett igaza a végén mint tudjuk, de hát nyilván Klein-nak nem állt érdekében ezt elmondani.
Az meg, hogy John tematizálta volna a Beatles körüli ügyeket, hát pont, hogy az akciózgatásainak közük nem volt a bandához. Akkor hogy indikálnák John főnöki pozícióját a Beatles-ben? :D
A "ki a főnök" kérdés kapcsán eszembe jutott, hogy az egyik cikkben, amit múltkor linkeltem (Paul és a basszus) volt egy érdekes (vagy akár sokatmondó) elszolasa Paulnak:
Miután a basszust a korai időkben lesajnalta és szükséges rossznak tartotta (olyannyira, hogy Stuart kiszállása után azért ő lett a basszer, mert John és George jobban - vagy előbb - ellenkezett nála), csak akkor baratkozott meg a basszusgitárosi poszttal, amikor rajott, hogy nemcsak kísérő hangszer lehet, sőt kontroll és "hatalom" is jár vele a zenében.
Így lett '67 végére ('69 elejére?) a "Paul plays bass"-ből "Paul plays boss" :D
Yoko-nak nagyon komoly hatása volt mindannyiuk zenei teljesítményére. Szerintem főleg az ő jelenlétének köszönhető pl. a Get Back próbákon sokszor előforduló kollektív "naénaztánkurváraleszaromazegészet" hozzáállás.
Szemezgetek még a könyvből (Ken McNab: And in the end), mert bár infóként sok új dolog nincs benne, de a nézőpontok váltogatásával kirajzolódik egy csomó eddig a háttérben ragadt dolog.
Például a Klein-ügy, ami majdnem egy lábjegyzet szokott lenni, de miután Macca a másik három ellenében az új rokonait próbálta tolni, a többiek pedig Kleint választották, komoly ék verődött közéjük, volt is egy durva üvöltözés, amikor négyesben voltak, leordították Pault, aztán ráb@szták a stúdió ajtaját, Macca meg - a könyv megfogalmazása szerint - soha nem érezte magát annyira elszigeteltnek a bandában. Erre az elszigetelődésre én is utaltam korábban, abban csúcsosodott ki, hogy a hetvenes évek elején míg a többiek elég sokat lógtak egymással, addig ebből Paul rendre kimaradt. Lásd még referenciaként Ringo Early 1970-jét.
Klein egyébként azt mondta, hogy neki nem volt gond, hogy McCartney nem írta alá a papírt, neki elég volt Lennon aláírása, merthogy ő a főnök. És tényleg, '69-ben Lennon tematizálta látványosan a Beatles körüli ügyeket, tele volt a sajtó a bed-in-jeivel meg az egyéb dolgaival, ha a Bors őrmester meg a MMT Paulé volt, '69 Lennoné, hogy aztán '70-ben McCartney megint elvigye a show-t a kilépésről szóló sajtóbejelentésével és az első albumával.
És az se semmi, hogy miközben ők ketten egyre inkább kezdték kölcsönösen f@sznak gondolni a másikat, mennyire tudtak még ekkor is együtt zenélni, például ahogy a kisujjukból kirázták kettesben a The Ballad of John and Yoko-t, miközben az előtte meg az utána való napokon ment az anyázás a Klein-ügy körül.
Hajlamos vagyok egyetérteni vele, Lennon saját maga ezt Yoko hatásának tudta be egy interjúban, mindenesetre szerintem is érezhetően rockosabb és lazább lett a játéka '68-tól, amibe persze azt is bele lehet számítani, hogy az évtized végére a gitárok hangzása is változott, illetve addigra már voltak példák is, hogy miként lehet még rajta játszani (Hendrix stb.), A felszabadultság egyébként a '69-es Cambridge-koncert kapcsán kerül szóba a könyvben, ahol Lennon valóban a korábbi önmagához képest merőben újszerű tónusokat nyomatott.
Sajnos nem tudok egyetérteni. Szerintem a hatvanas évek első felében volt a legjobb a gitárjátéka (olyan dalokra gondolok, mint pl. az I Wanna Hold Your Hand), és szépen lassan gyengült, noha gyenge azért sosem lett, és persze kiugró teljesítmények is voltak később is. Egyébként úgy érzem, a hangja is romlott az élete vége felé, de az ő esetében ez még mindig nagyon magas színvonalat jelentett.
Szerintem Yoko-nak nulla ráhatása volt erre. Egyrészt Lennon amúgyis pöpecül játszott sajátos stílusában már a kezdetek óta (All My Loving, She's a Woman ésatöbbi, reggelig sorolhatnánk), másrészt mindannyiuk játéka és zenéje fejlődött, változott még ebben a későbbi időszakban és a dalok valamint a kor természetéből adódóan több mozgásterük volt. McCartney is az Abbey Road-on úgy játszik a basszusgitárján, mint még soha. Come Together, Something, I Want You... egyik "dögösebb" és dekoratívabb mint a másik... akkor ez meg Linda műve lenne? :D Természetes művészi evolúció.
Még egy érdekesség a könyvből. Amikor a Please Please Me borítófotójat csinálták '63 elején, McBean, a fotós megkérdezte Lennont, szerinte meddig lesz együtt a banda, mire ő azt felelte, hogy még olyan 6 évet tervez. Hat évre rá, a fotó megismétlésekor már alig bírtak olyan idöpontot találni, amikor mind a négyen méltóztattak odaállni pózolni.
Olvasom az And in the end. The last days of The Beatles című könyvet, van benne egy érdekes megállapítás, miszerint Yoko fölbukkanása után Lennon gitárjátéka mennyivel felszabadultabb és dögösebb lett.
Na kb itt kezdődik az, ami minden ilyen témánál mindig eljön: tökmindegy miképp is volt, mert úgyse tudjuk meg - különböző okok miatt (mai polkorrekt világ cukormáza vagy Lennon összevissza interjúi), a zenéjüket kell hallgatni, oszt jóvan:)
Nekem amúgy nincsenek rossz benyomásaim az eredeti Let It Be filmről, 1990 elején láttam először, egy többszörösen másolt VHS-en, német felirattal, és teljesen odáig voltam érte, akkor igazán kivételes ritkaságnak számított, iszonyúan büszke voltam és örültem, hogy sikerült megszereznem. És az a fíling azóta is megvan, mármint hogy időről időre be szoktam tenni és nézem, sokkal inkább, mint a többi mozijukat, minden mellényúlás és fals hangok ellenére is bejön.
Sztem jó hogy egy ilyet adnak ki, a borús negatív szétesést mindenki ismeri, ez most inkább a vidámságról szól és hogy mindenki kicsit örömmel gondoljon a Beatlesre, az eredetire a Let it be-re egyébként is haragszom, dokumentumfilmnek készült, de pont arról, hogy hogy készül egy album, hogy dolgozzák ki a számokat, ennek ellénére nyomasztó lett a személyes ellentéteket domborítja ki, megmutatja a szenvedés folyamatát, és nem a zenére összpontosít, az új film, végre a zenét, a zenétől derűs srácokat veszi elő, mivel az a lényeg, az marad meg az utókornak.
Kit érdekel hogy ki milyen kis piszlicsári hülyeségért sértődött meg, mikor a zenéjük lesz az ami örök marad.
Persze lehet egy dokut csinálni, hogy hogy esnek egymás nyakának, de könyörgöm, annyi rossz van a Földön, inkább próbáljunk mindennek a jó oldalára gondolni ennyi idő elteltével, aki kíváncsi utána tud nézni hogy ölték egymást, az átlagember inkább kapjon egy ilyen felüdítő filmet, hogy milyen zseniális zenészek voltak még itt is...és lássuk a lényeget a Zenét.
Majdnem szó szerint ez volt az én első gondolatom is. Minden bizonnyal az a koncepció, hogy a Beatles történet lezárásaként egy, az eletműhöz jól illeszkedő, vidám, kreatív zenekart mutassanak működés közben. Ugyanakkor a Beatles-szel kapcsolatos szakirodalom szinte mindenhol "a szétesés időszaka"-ként jellemzi a Get Back session-öket. Ezt a alátámasztják a zenekar tagjainak korábbi interjúi, az eredeti Let It Be film egyes részei és nem utolsó sorban a különböző bootleg kiadványokon megismert felvételek (pl. Day By Day sorozat). Ezekről egy enervált, dekoncentrált, sokszor "nemtörődöm" hozzáállású együttes képe rajzolódik ki. Sokszor pontatlanul, gyakori mellényúlásokkal játszanak, olykor igen hamisan énekelnek, ami egyébként egyáltalán nem volt jellemző rájuk, még a legmostohább színpadi körülmények között sem.
Az interneten komoly értekezések szólnak arról, hogy a fent felsorolt problémák hol érhetők tetten a Let It Be albumon. De azt is ismerjük, hogy a Let It Be...Naked-del már 18 éve megmutatták, hogy digitális technikával gyakorlatilag tökéletesre lehet javítani mindent. Szerintem az is elképzelhető, hogy a hangsávok restaurálása miatt (is) szükséges folyamatosan halasztani a bemutatót. Ki tudja?
Mindenesetre szerintem megint egyfajta történelem hamisításnak lehetünk majd tanúi. De a végeredmény szempontjából akár jó is lehet.
Én is rajongó vagyok, olyannyira, hogy elég hosszú ideje kizárólag Beatlest és a szólóéveket hallgatok, mert más egyszerűen nem köt le, viszont ezt napi szinten, ugyanakkor szerintem a rajongásba bőven belefér, hogy nem vagyunk szemellenzősek, és elfogadjuk hőseinket az emberi gyengeségeikkel (igen, időnként a f...ságaikkal) együtt is olyannak, amilyenek.
Nem szeretem az ilyet, ritkán szokott jól végződni. Az Eight Days a Week fimet is annyiszor gondolták újra és annyit farigcsálták, hogy egy kilúgozott, koncepciótlan felesleges antológia kettőt csináltak belőle.
Jacksont nem hibáztatom ezért, mert ő bevallottan rajongó, magyarán nem csoda, hogy a "jó" részeket válogatta ki és úgy akarja bemutatni a hőseit.
Ha bármelyikünk kapta volna ezt a lehetőséget, nem hiszem, hogy nagyon másképp csinálnánk (esetleg kevésbé jól).
A Disney meg Disney: alapvetően habos-babos, problémamentes dolgokban utaznak.
Továbbra is úgy gondolom, hogy a két film (az eredeti Let It be és ez) együtt ad ki majd egy hiteles képet: nem volt "annyira olyan" és nem volt "ennyire ilyen" sem az a húsz nap (egy hónap totális gyötrődést akkoriban már biztosan nem csináltak volna végig - ha mégis, tuti, hogy a rooftop gig nem sikerült volna olyan jól).
