Itália művészete sokszor volt a kor élvonalában, az etruszkok, a rómaiak, a reneszánsz, a barokk kora, de még Mussolini korabeli építészet is monumentális alkotásokat hozott létre.
Erről a helyről mesélt nekünk egyszer hittanórán az előző lelkészünk, még gyermekkoromban...
Utána egy darabig nem mertem kimenni a temetőbe. :-(
Mai szemmel nézve egy kissé morbid ez a hely , bár a halállal kapcsolatos attitűdök és a temetkezési szokások kultúrábként és régiónként erősen különböznek...
Több mint 2000 évvel ezelőtt létezett egy város, melyet manapság a Római Birodalom Las Vegasaként emlegetnek. Baia, az üdülőváros, mely körülbelül 30 kilométerre volt Nápolytól, Olaszország nyugati partján. Azonban több, mint ezer éve víz alatt van.
Az elsüllyedt várost Raimondo Bucher fedezte fel 1956-ban, és ekkor kezdték feltárni a gyönyörű, mozaikdíszítésű padlózatokat őrző vízalatti világot.
Baia, vagy latin nevén Baiae, valószínűleg a vulkáni tevékenység miatt süllyedt el, mivel a terület különféle vulkáni kúpok, kráterek sűrű csoportosulása. Nem egyetlen vulkán, hanem egy jórészt a Földközi-tenger alatt fekvő, 24 kráterből és sok gejzírből álló komplexum. Nevét Odüsszeusz hajójának kormányosáról kapta, akit állítólag a közelben temettek el. A város virágzását és pusztulását is a területén fakadó, bővízű kénes forrásoknak köszönhette, amelyeket fürdés és gyógyítás céljaira hasznosítottak.
Először Livius, római történetírónál olvashatunk a településről, aki megemlíti, hogy Scipio, a nagy hadvezér nagyapja is itt, Baia városában gyógyíttatta magát. A Római Köztársaság vége felé Baia virágzó, nyüzsgő város lehetett, erről árulkodnak a 2000 éves maradványok, melyek a víz alatt kiváló állapotban vannak. A régészek sok ép szobrot, házakat és templomokat találtak a feltárás során. Ekkor kezdték el a város történetét is kutatni.
Kiderült, hogy a római elit a gazdag polgárok és hatalmasok jártak ide pihenni és szórakozni. Élvezték a nagyszerű éghajlatot és a fürdőket. Fényűző villákat építettek fűtött, mozaikcsempés medencékkel, ahol kiélhették legvadabb vágyaikat is. Volt olyan hatalmasság aki, még egy nimfeumot is rendelt – egy márványszobrokkal körülvett privát barlangot, amelyet kizárólag a „földi élvezetnek" szentelt.
Baia hedonizmusa éppoly hírhedt volt, mint a mai Las Vegasé. Az ókor leghatalmasabbjai, Néró, Cicero sőt Caesar is szívesen töltötték idejüket a városban és sokan közülük villákat is építettek maguknak. Julius Caesar, és Nero is építtetett itt egy fényűző villát magának és családjának Itt halt meg Hadrianus római császár 138-ban.
Sajnos a fénykor nem tartott sokáig. A vulkanikus tevékenységek miatt az ókori város megsüllyedt, egyre több épület került víz alá, és idővel a város összes épületét teljesen ellepte a víz. 1500-ra aztán a korábban fényűző városból szinte egyetlen épület sem maradt. Pusztulását végül ugyanazok a vulkáni tevékenységek okozták, amelyek korábban odavonzották a gazdag rómaiakat.
Ma Baia ősi maradványai a világ kevés víz alatti régészeti parkjainak egyikében tekinthetők meg. A látogatók üvegfenekű csónakokon nézhetik meg a romokat, vagy búvárként csodálhatják meg építményeit és fantasztikus épségben megőrzött szobrait. A legtöbb épület fala ugyan leomlott, de a különböző helyiségek kivehetők. Néhány szoba mozaikpadlója még mindig érintetlen. A hínárral borított, egykor nagyszerű város mára változatos tengeri élőlények otthona lett. Bár a város már nem üdülőhely, vize még mindig csodákat rejt.
Olaszország visszaadja Görögországnak az athéni Akropoliszon álló Pallasz Athéné-templomot, a Parthenónt díszítő fríz egy darabját, egy istennőlábat, amelyet jelenleg Szicíliában, a palermói Antonio Salinas Régészeti Múzeumban őriznek - írja az MTI.
A márvány szobortöredék egy trónon ülő istennőnek a tunika alól kikandikáló lábát ábrázolja. Az istennő Peithó, a szerelmi rábeszélés istennője, vagy Artemisz, a vadászat istennője lehet. A hajdan a Parthenón keleti oldalának nagy frízét díszítő töredék a 19. század elején került tisztázatlan módon Robert Fagan akkori szicíliai és máltai brit konzul gyűjteményébe. A kollekciót Fagan halála után, 1820-ban az özvegy a Palermói Egyetemnek adta el. A Parthenón-töredékért cserébe az athéni Akropolisz-múzeum kölcsönad Szicíliának két jelentős műkincset, Pallasz Athéné egy több mint 2400 éves fej nélküli szobrát és egy i.e. 8. századi geometrikus amforát.
A két ország kulturális minisztériuma között létrejött egyezség alapján a Parthenón-töredék formálisan egyelőre négy évre, a két másik régiségért cserébe kerül Athénba, de a kölcsönmegállapodás négy év után megújítható lesz, és a valós cél az, hogy a márványdarab tartósan Athénban maradjon.
Az észak-szicíliai Palermo városában található kapucinus katakombák több mint ezer múmiát rejtenek, köztük gyerekekét is, amelyek 150–200 éves rejtélyét egyelőre nem sikerült feltárni, de egy brit vezetésű kutatócsoport most ennek is nekilát. A Staffordshire-i Egyetem kutatói röntgensugaras technológiával igyekeznek elmesélni a sírkamra folyosóin és kriptáiban nyugvó 163 gyerek történetét.
A palermói katakombákban összesen 1284 mumifikálódott test és csontváz található, ezzel ez Európa legnagyobb múmiagyűjteménye. Az itt elhelyezett gyerekek közül többnek már csak a csontváza maradt fenn, míg mások olyan állapotban láthatók, hogy látogatóik szerint olyan, mintha csak aludnának.
A kétévesre tervezett vizsgálat kezdetben 41 gyerekmúmiára összpontosít, amelyek 1787 és 1880 között elhunyt fiatalokat rejtenek. Személyük, haláluk oka és kórtörténetük ismeretlen, a rájuk ragasztott leíró címkék pedig már régen elporladtak. A kutatók azt remélik, az anatómiai leletek és a levéltári feljegyzések (például a neveket és halálozási dátumokat tartalmazó könyvek) összevetésével tisztább képet kaphatunk a gyerekek életéről és haláláról.
A munka januárban kezdődik, egy hordozható röntgenkészülékkel készítenek majd több száz felvételt az egyes gyerekekről, különböző szögekből. „Azt reméljük, hogy jobban megérthetjük a fejlődésüket, az egészségüket és az identitásukat, összehasonlítva a biológiai alapokat a kulturális jellegű dolgokkal, vagyis hogy miként mumifikálódtak az egyének, vagy milyen ruhát viselnek” – mondta a Guardiannek a kutatást vezető Kirsty Squires.
A kapucinus rendhez tartozó szerzetesek 1534-ben telepedtek le a Santa Maria della Pace nevű templomban, és bár halottaik számára az oltár alatt tömegsírt hoztak létre, amikor ez megtelt, az elhunytakat egy kriptaházban tartották az új kripta ásásáig. Amikor sor került a holttestek áthelyezésére, 45 elhunyt szerzetes exhumálása során kiderült, hogy természetes módon mumifikálódtak, és az arcuk is felismerhető volt, amit a szerzetesek Isten művének tekintettek. Temetés helyett így ereklyeként állították ki a holttesteket, az új temető folyosójának falai mentén kialakított fülkékben, majd 1787-ben levelet tettek közzé, amely kimondta, hogy a régióban mindenki, így a gyerekek is jogosultak arra, hogy haláluk után a katakombákban helyezzék el őket. Az utolsó múmiák a 20. század elején kerültek a helyszínre.
Az eddigi kutatások a felnőtt múmiákkal foglalkoztak, és megállapították, hogy a múmiák közül sokan természetes kiszáradás eredményeként maradtak fenn, míg másokat vegyi úton kezeltek, ez utóbbiak jobb állapotban is találhatók. A gyerekmúmiák közül többen úgy néznek ki, mint akik élnek, csak épp alszanak, de mások nyitott szemmel mumifikálódtak, és egyeseknek még műszemet is adhattak a szerzetesek.
A röntgenfelvételeket a korábban ókori egyiptomi múmiákat vizsgáló Robert Loynes készíti majd, míg a Los Angeles-i művész, Eduardo Hernandez illusztrációkat rajzol a munkálatokról, amiket ismeretterjesztő és oktatási anyagokban, valamint a látogatható katakombákban használnak majd fel.
A római Appio Latino negyedben, a Via Luigi Tosti alatt történelmi jelentőségű tárgyra bukkantak a csöveket fektető közüzemi munkások. Egy sor, földalatti sziklasírt fedeztek fel, amelyeket jellegzetes méretükről és formájukról lehetett felismerni. Az egyikben, egy temetési urnában egy feltűnő római terrakotta kutyaszobor volt – írja az ancient-origins.net.
Nem szokatlan, hogy az ókori temetkezések során különféle tárgyak kerülnek elő, a feltűnő és precízen megmunkált kutyaszobor azonban váratlan felfedezés volt. A tárgy akkora, hogy elfér egy ember tenyerében, és a tetőkre telepített római vízelvezető rendszerekben gyakran használt díszítőelemekhez hasonlít.
A terrakotta fejen azonban nincs vízelvezető lyuk, ami azt jelenti, hogy vagy letörték, vagy egyáltalán nem volt ott, és a kutyaszobrot más célra használták. Adódik a következtetés, hogy a szobor az eltemetetthez tartozott. Bár a kutya fejének vonásai jól megőrződtek, a régészek szerint nem lehet azonosítani a kutyafajtát, amelyet képvisel.
A sír a Via Luigi Tosti és a Via Latina kereszteződésében volt, ez utóbbi volt az egyik legkorábbi római út, mely építésekor körülbelül 200 kilométer hosszú volt. Az ókori római temetőket és sírokat gyakran építették ilyen utak mellé.
A temető maradványai három különálló sírból állnak, melyek mindössze fél méterrel a modern utca felszíne alatt helyezkednek el. Nem csoda, hogy a környéken korábban végzett közmű-munkálatok már kárt tettek bennük. A régészek becslése szerint a komplexum valamikor a Krisztus előtti vagy utáni első században épült.
Ruffonak igaza volt, amit állitott az helytállo, felszentelt pap is volt Vivaldi, meg szerette az énekesnöket is.
Azonban az érsek, csak ürügyet keresett, azt volt a szomoru helyzet, hogy a késö barokk oriásainak, mint Bach, Vivaldi, Handel stilusa ekkorra már kiment a divatbol. Vivaldi pont ezért hagyta ott Velencét és probált megrendeléseket szerezni magának Bécsben. Ott is hunyt el. Sirja abban a temetöben állt ahol ma a Technisches Universitat azon épülete van, aminek közelében a Schrönbunni kastély is áll, sajnos a sir nem maradt fenn, mert az egyetem épitése elött a temetöt exhumálták.
Ekkor már az un "nápolyi stilus" uralkodott Itáliában, ami a bécsi klasszicizmust készitette elö. A 3 nagy közül legjobban Handel járt, még 1759-ben is a londoniak ámulva halgatták a zene vak oriásának orgonajátékát a Szent Pál katedrálisban.
Az északolasz Ferrara város érseke 1739-ben hiúsította meg a barokk komponista késői operájának ottani premierjét. Rövidnek nem mondható csúszás után, tavaly év végén debütált Vivaldi Farance című dalműve Ferrara operaházában, a Teatro Comunaléban.
A város mostani érseke, Giancarlo Perego is megjelent a megkésett premieren 2021. december 30-án. Ez a színház művészeti vezetője szerint olyan „csodálatos gesztus”, ami egyszerre szolgálja Vivaldi kevésbé ismert műveinek népszerűsítését és a múlt árnyékainak feldolgozását.
„Vissza akarjuk adni Vivaldinak azt, amit elvettek tőle itt, Ferrarában!” – nyilatkozta Marcello Corvinco a The Associated Pressnek a Farnace premierje előtt. A darab II. Pharnakész pontoszi király szerelmekkel átszőtt históriáját dolgozza fel.
Ha nem misézik, nem zenél
Az 1730-as évek végén a város püspöke, Tommaso Ruffo azzal vádolta Vivaldit, hogy felszentelt papként nem tart misét, ráadásul szerelmi kapcsolatban áll egyik énekesével, Anna Giróval. A döntés következtében – bár addigra Ruffo kardinális már nyugdíjba vonult – 1739-ben nem mutathatták be a ferrarai karneválon az addigra már Itálián túl is sikerrel játszott darabot.
Igazságtalannak tartják az ellene felhozott egyházi vádakat a történészek, mivel Vivaldi évek óta elhúzódó légúti megbetegedése miatt nem misézett. A másik vád sem igazán megalapozott, hiszen Anna Giró Vivaldi első számú énekese volt, ha kellett, ápolta is a beteges művészt, ami magyarázza közeli kapcsolatukat.
Az 1739-es bemutató eltörlése Corvino szerint hatalmas anyagi kárt okozott a zeneszerzőnek, hiszen a produkció egészét ő finanszírozta, és abban az időszakban instrumentális műveivel nem érte el a várt sikert.
A ferrarai teológus, Massio Faggioli úgy véli, Vivaldi művészként sokkal szabadabban élhetett és alkothatott szülővárosában, Velencében, mint a pápai fennhatóság alá tartozó Ferrarában.
Vivaldi sok minden elől el tudott menekülni, de egy idő után a Vatikán és az egyház által gyakorolt hatalom őt is utolérte
– mondta Faggioli.
Federico Maria Sardelli, Vivaldi-szakértő szerint a zeneszerző kitiltása után megpróbálta a városon kívülről „levezényelni” az operát, írásban adott instrukciókat énekeseinek, amik mai napig láthatók az eredeti kéziraton.
Sardelli szerint
ezeket a feljegyzéseket kincsként kell kezelni, Vivaldi olyan dolgokat írt le, melyeket egyik barokk szerző sem, hiszen általában élőben rendezték az énekeseket. Hatalmas szerencse, hogy Vivaldi zenei elképzelései megmaradtak a feljegyzéseken.
A premier előtti ünnepségen Sardelli a mű kottájának bekötött másolatát adott át Ferrara jelenlegi érsekének, Peregónak.
„Ezzel a gesztussal szeretnénk elérni, hogy begyógyuljon a törés, melynek be kellett gyógyulnia” – mondta a zenetörténész.
Perego elfogadta a példányt, és kimondta: Ruffo püspök háromszáz évvel ezelőtt pletykák, és nem tények alapján ítélte el a zeneszerzőt. Hozzátette, hogy bár Ruffo valószínűleg nem rossz szándékból, hanem meggyőződésből tette, amit tett, a tanulság mégis az, amit Ferenc pápa is gyakran hangoztatott: „A szó több életet vesz el, mint a kard.”
Nekem Klevei Anna mai modellje tetszett a legjobban, de róla közismert hogy idealizálta a róla készült festmény, VIII.Henrik dührohamot kapott amikor meglátta élőben, de legalább nem lett kivégezve mint más feleségei :)
Dario Del Bufalo, olasz ókorszakértő a CBS 60 minutes című műsorában szerepelt vasárnap este. Elmesélt egy hihetetlen történetet, mely 2013-ban kezdődött, amikor New Yorkban tartott előadást.
A történész az előadása után a porfirról, a római császárok által előszeretettel használt vöröses kőzetről szóló könyvét dedikálta. A kötetben szerepelt egy kép egy mozaikról, mely egykor Caligula császár egyik „bulihajójának” padlóját díszítette. Del Bufalo fülét egy beszélgetés foszlányai ütötték meg. Egy fiatal férfi így szólt egy idős nőhöz:
Nézd, Helen! Ez itt a te mozaikod!
A nő pedig egyetértett vele, a könyvben szereplő kép tényleg pont olyan volt, mit a dohányzóasztal a nappalijában.
Caligula két hatalmas, minden képzeletet felülmúló luxushajót építtetett, melyek a Rómához közeli Nemi-tó vizén úsztak. Az egyiken egy kisebb palota volt a császár és kísérete számára, a másikor Diana istennő szentélye állt. Amikor Caligula megbukott, és lemészárolták, a hajóit valószínűleg elsüllyesztették.
A hajók az 1930-as évekig pihentek a tó fenekén. Akkor kiemelték őket, hogy egy tóparti múzeumban, a fényűző berendezési tárgyaikkal együtt kiállítsák őket. A Nemi-tavi múzeum 1944-ben, feltehetően egy szövetséges ágyútűzben kigyulladt, műkincseinek többsége megsemmisült, vagy eltűnt. Ekkor veszett nyoma a padlómozaiknak is.
Az előadás után Del Bufalo felkutatta a fiatal férfit, aki elmondta neki, hogy Helen Fioratti társaságában volt ott az előadáson, a nő manhattani lakásában pedig tényleg van egy dohányzóasztal, ami pont úgy néz ki, mint a mozaik a könyvben.
Nem csak úgy nézett ki, pontosan az volt. A műkereskedő és galériatulajdonos Helen Fioretti egy 2017-es interjúban azt mondta, a férjével, aki egy olasz újságíró volt, az 1960-as években vették meg a mozaikot Olaszországban, egy nemesi családtól. Miután a műtárgyat hazaszállíttatták, dohányzóasztalként használták, és az volt a kedvenc bútordarabjuk. Azt mondta mindvégig sejtelme sem volt a mozaik történelmi jelentőségéről.
Del Bufalo azt mondja, vérzett a szíve Helen Fiorettiért, de a nőnek le kellett mondania a kedvenc asztaláról, mely ismét a Nemi-tavi múzeumban van kiállítva. A történész azonban készíttetett a mozaikról egy hiteles másolatot, melyet felajánlott kárpótlásul a nőnek.
Novemberben egy római kori, a Duna komáromi szakaszából kiemelt, a 2-3. században készült ló fejpáncél a „Hónap kincse”. Ilyen állapotú, teljes garnitúrát már több mint hetven éve nem találtak az egykori Római Birodalom területén. A pannóniai tartományokból eddig mindössze egyetlen teljes ló fejpáncél maradt fent, ám az jóval korábbi, 1. századi, díszítése is eltérő.
A fejvérteket a katonák hátaslovainak kantárszíjaihoz kötötték, úgy, hogy védjék az állat sérülékeny szemeit és homlokát. A Dunában talált darab nem az állat teljes fejét befedő, nagyméretű fajta, hanem a csak a szemeket és azok környékét, valamint a homlokot védő, középméretű vértek közé sorolható.
A díszpáncél-garnitúra egyike azon római katonai felszerelési tárgyaknak és fegyverleleteknek, amelyek nagy számban kerültek elő a Római Birodalom határfolyóiból. Hasonlóképpen gyakoriak a római sisakok, csatatőrök, kardok és pajzsalkatrészek, valamint elsüllyedt római hadihajókból származó, katonák felirataival ellátott rézbográcsok és más bronzedények.
A római díszfegyvereken csaknem kizárólagosan a hadsereg isteneit idézték meg: a kiállított páncél főszereplője a mindössze teste köré csavart katonaköpenyt viselő, ruhátlan Mars isten. Jelképe a lándzsa és a pajzs, amelyek az istenség kezében a páncélon is megjelennek. Fejét balra, a lándzsa felé fordítja, sisakja és annak magas taréja így profilból látszik.
Felemelt jobb kezében lándzsát, baljában földre állított, „lebegő”, ovális pajzsot tart. Érdekesség, hogy a pajzs közepéről hiányzik a pajzsdudor, valamint a kardszíj által tartott hüvely üres, nem látható a kard markolata. Ezek valószínűleg véletlenül maradtak le.
Az oldallemezeken látható kisebb méretű, ragadozó tekintetű, horgas csőrű sasmadár a Birodalom főistenét, Iuppitert idézte meg, aki Róma legfőbb védelmezője és támogatója volt. Aki Iuppiter képmását vagy jelképeit viselte, az isten védelme alá helyezte magát. A glóbuszon álló sast hatalmi jelképként is használták, amely megtestesítette a rómaiak – Iuppiter által biztosított – világuralmát.
Többféle magyarázat is létezik arra, hogy a római kori fegyverleletek annak idején miként kerülhettek a folyóba. Egyrészt lehettek például isteneknek szánt, folyóba dobott fogadalmi áldozati ajándékok, de elsüllyedt hadi vagy csapatszállító hajók roncsai is rejthették őket. Jelen páncél esetében a folyón, vagy közvetlenül annak partjain zajló fegyveres konfliktusok lehetősége kizárható, mivel a mai ismeretek szerint ilyen díszpáncélokat harci körülmények között nem viseltek.
A lelet lelőhelye a hagyomány szerint a Duna komáromi szakasza. Itt fekszik Felső-Pannonia tartomány egyik fő katonai támaszpontja, Brigetio, a mai Komárom Szőny városrésze. A nehézgyalogosokból álló légiókhoz százhúsz főnyi lovasság is tartozott, és ezek a katonák díszpáncélt is viseltek. A páncél tulajdonosa, hacsak nem hajón utazott, valószínűleg Brigetióban, vagy a közelébe telepített lovascsapatban szolgálhatott. Azt a kérdést, hogy a páncél vajon egy Felső-Pannoniában, talán magában Brigetióban működő fegyvergyártó műhely terméke volt-e, vagy egy távolabbi tartományban készítették, esetleg vándorló mesterek munkája volt, még egyelőre nyitott kérdés.
Színházi kelléknek hitték
A múzeum által vásárolt leletet tulajdonosa régiséggyűjtő édesapjától örökölte, aki fél évszázaddal ezelőtt egy kotróhajón dolgozó barátjától kapta ajándékba. A kotrómunkás nem tulajdonított nagy jelentőséget és értéket a tárgynak, mert azt gondolta róla, hogy valamilyen modern színházi kellék lehetett. A családi hagyomány szerint a páncéllemezeket Komárom közelében, a Duna medréből kotorták ki. Ezt alátámasztja egy apró kagylótöredék is, amely a tárgyat borító rézkorrózióba ágyazódott be.
471 millió eurós kikiáltási áron kezdődik annak a római villának az értékesítése, amelyben Caravaggio egyetlen mennyezeti falfestménye látható – írja a Guardian. A festmény 2,75 méter széles, Francesco Maria Del Monte bíboros rendelésére készült a 16. században.
A Villa Aurora Róma belvárosában található. A festmény összehasonlíthatatlan bármilyen más műremekkel, hiszen ez Caravaggio egyetlen ilyen jellegű munkája. Alessandro Zuccari, a római Sapienza Egyetem történészprofesszora a festmény értékét 310 millió euróra tette. A villát azért értékesítik, mert legutóbbi tulajdonosa, Nicolo Boncompagni Ludovisi herceg 2018-ban elhunyt. A vevőnek előreláthatóan 11 millió eurót kell fordítania a további helyreállítási munkálatokra.
A római beton kellett sok ma is álló római épülethez.
Jelenkori beton építményeink néhány évtized múltán repedezni, mállani kezdenek, azonban az ókori Róma betonja sokkal időtállóbb.
Számos római betonépítmény a mai napig áll, annak ellenére, hogy a modern betonra nézve pusztító hatásoknak van kitéve kétezer éve. Azt ugyan tudjuk, hogy a római betonhoz vulkáni hamut is kevertek, a Massachusettsi Műszaki Egyetem (MIT) vezette friss vizsgálat azt mérte fel, hogy a Caecilia Metella nevű arisztokrata hölgy síremléke mitől vált különösen időtállóvá. Az eredmények a modern beton élettartamának növelését is elősegíthetik.
A síremlék rotundájának vizsgálata alapján a felhasznált beton minősége itt meghaladta a férfi kortársainak síremlékeihez használtat, mégpedig az építész által választott vulkáni összetevőknek köszönhetően, amelyek a talajvízzel és az esővízzel érintkezve speciális kémiai reakciókat eredményezve erősítették a betont. Az MIT és a Utahi Egyetem kutatói az ősi beton kémiai elemzésébe vágtak bele, azt akarták kideríteni, hogy pontosan milyen ásványi összetevők és reakciók felelősek az időtállóságért, az eredményeiket pedig a Journal of the American Ceramical Society szaklapban közölték.
Caecilia Metella maga is arisztokrata volt, majd Marcus Crassus családja tagjává vált házasság révén. A síremlék időszámításunk előtt 30 körül épült a Via Appián, magassága mintegy 21 méter, átmérője pedig 29 méter. Az előkelő helyen épített robusztus síremlék azt jelzi, Caecilia nagy tiszteletnek örvendett, a 2050 éves beton pedig még mindig kitart.
Vitruvius hadmérnök-építész technikai részleteket tartalmazó leírását ismerjük, ez egyidős a síremlékkel: vastag tégla vagy vulkáni eredetű kőből készült falak építéséhez mésszel és aggregátumként vulkáni tefrával (a robbanásos kitörések során lerakódó törmelékes, laza szerkezetű vulkáni kőzetanyag) kevert habarcsot használtak. Ezzel olyan szerkezetek készülhettek, amelyek, ahogyan a mester írta, „hosszú idő múltával se omlanak le”. Az ókori építész szavai igaznak bizonyultak, hisz számos római építmény remek állapotban maradt ránk.
Azt azonban nem tudhatták az ókorban, hogy milyen kémiai reakciók játszódtak le a betonban, amik a szilárdságot fokozták, így nem tudhatták azt sem, hogy az aggregátumként használt vulkáni kőzetekben lévő leucit nevű ásvány kristályai az idők során miként oldódnak fel lassan, s miként rendeződik át ennek hatására a habarcs kötőanyaga és a kőzetdarabok közti kémiai kapcsolat, folyamatosan javítva a beton szilárdságát. (A modern betonban az aggregátum általában közönséges kavics, sóder, vagy murva.)
A kutatók számos vizsgálati technológiát, mikroszkópos és összetétel-elemző módszert vettek igénybe a beton tulajdonságainak feltárásához, s ebből kiderült, hogy a leucitból az esővíz és a talajvíz kioldotta a káliumot, amely azután a habarcsba jutott, s abba beépült. Ennek köszönhetően egyre szilárdabbá vált az összeköttetés az aggregátum és a habarcs közt. A modern betonban a hasonlóan nagy mennyiségű kálium pont ellentétes hatással járna: mikrorepedések keletkeznének és romlana a beton szerkezeti egysége. A római betonépítményekben azonban a leucitból víz hatására folyamatosan kioldódó kálium miatt átalakult, javult és egyre erősebbé vált a kötés. Az javított a legtöbbet a római betonon, ha ahhoz aggregátumként a leucitban gazdag vulkáni kőzeteket használták fel, és az építményt rendszeresen érte a víz is.
208 éve, 1813. október 10-én született Giuseppe Verdi, a romantikus opera nagymestere. A zenetörténet egyik legnagyobb operakomponistája a szenvedélyektől fűtött olasz léleknek megfelelő formát az áradó dallamokban találta meg, a bemutatót követően áriáit még a velencei gondolások és a nápolyi utcazenészek is énekelték.
Verdi a legenda szerint hatévesen, ministrálás közben a templomban hallott először orgonaszót, és ez annyira lenyűgözte, hogy azonnal elhatározta: zenével fog foglalkozni.
A milánói konzervatórium felvételi vizsgáján megbukott (az intézmény ma büszkén viseli Verdi nevét), ő mégis a városba költözött, és a Scala korrepetitorától vett órákat. Huszonhárom évesen megnősült, majd a szülőfalujához közeli Busseto zenekarának vezetője lett.
Első művét, az Obertót 1839-ben mutatta be a Scala, és a kedvező fogadtatás nyomán újabb megbízást kapott. A pünkösdi királyság című vígopera azonban – amelynek komponálása közben elvesztette feleségét és két gyermekét is – megbukott.
Verdi élete mélypontra jutott. A Scala igazgatójának bíztatására mégis újra munkához látott, így született 1842-ben a Nabucco. Műve hatalmas siker lett, a babiloni fogságban szenvedő zsidók történetét az olasz közvélemény az Ausztria elleni szabadságharc jelképének tekintette.
Ezt követően A lombardok és az Ernani című művei az olasz egységért küzdő mozgalom jelképévé tették, még neve is politikai jelszó lett, a Viva V.E.R.D.I.-t a hazafiak így olvasták: Viva V(ittorio) E(manuele) R(e) D'I(talia) – Éljen Viktor Emánuel, Olaszország királya.
Második alkotói korszakában, az 1850-es évektől olyan remekműveket írt, mint a Rigoletto (Victor Hugo drámája nyomán), A trubadúr, a Traviata (ifjabb Alexandre Dumas A kaméliás hölgy című műve alapján), Az álarcosbál, a Simon Boccanegra, a Schiller drámája ihlette Don Carlos és az Aida.
Verdi népszerűségére jellemző, hogy a század közepén Párizsban az operaházi évad nagyobb részét az ő művei tették ki.
A komponista a legenda szerint a Rigoletto legnagyobb „slágerét”, Az asszony ingatag című áriát csak az utolsó pillanatban adta oda az énekesnek, akinek azt még fütyülnie sem volt szabad nyilvános helyen – Verdi attól tartott, hogy a dallamot megjegyeznék az emberek, és ő plágiumba keveredne.
Az Aida az egyiptomi alkirály felkérésére, de a tévhittel szemben nem a Szuezi-csatorna megnyitójára készült. A munkát először visszautasította, de amikor „megfenyegették”, hogy helyette Wagnert vagy Gounod-t kérik fel, igent mondott.
Verdi a párizsi opera megrendelésére komponálta A szicíliai vecsernyét, a szentpétervári Mariinszkij Színháznak A végzet hatalmát.
Az Aida után tizenöt évig nem írt újabb operát, ebből az időszakból kiemelkedő műve az író Alessandro Manzoni halálára született Rekviem.
Már a hetvenes éveiben járt, amikor megírta az Otellót, majd nyolcvanévesen, szintén Shakespeare nyomán a Falstaffot – érdekesség, hogy ez volt második vígoperája, amely fél évszázaddal az első után született.
Verdi aktív közéleti tevékenységet is folytatott, képviselő, majd 1875-től szenátor volt, jövedelméből az elesetteket támogatta és kórházakat alapított.
Egyre-másra kapta a legnagyobb elismeréseket, de a kitüntetések nem érdekelték – amikor a király márkivá akarta kinevezni, ezt azzal utasította vissza, hogy ő egy „egyszerű paraszt”.
Művei előadásáról igen határozott nézetei voltak, megesett, hogy kisebb könyvnyi terjedelemben foglalta össze a legapróbb részletekre vonatkozó instrukcióit a rendező és az énekesek számára.
A zenetörténet egyik legnagyobb operakomponistája a szenvedélyektől fűtött olasz léleknek megfelelő formát az áradó dallamokban találta meg, a bemutatót követően áriáit még a velencei gondolások és a nápolyi utcazenészek is énekelték.
Egy anekdota szerint, amikor Verdi nyaralását a naphosszat az ő operarészleteit visszhangzó utcai verklik zavarták meg, arra a szezonra az összes verklit kibérelte és eldugta egy szobába. Muzsikáját szívesen használják filmekben is, egyebek között a Micsoda nő! című vígjátékban is a Traviata dallamai csendültek fel.
Verdi 1901. január 27-én halt meg, a gyász miatt azon a napon a milánói boltok többsége zárva tartott, és egy rövid időre a közlekedés is megbénult.
Végrendeletében vagyona nagy részét kórházakra, szociális intézményekre hagyta. Ő alapította a világon az első menhelyet idős zenészek számára, egész életművéből ezt tartotta a legmaradandóbb alkotásnak.
Az olasz ipar ikonikus termékét, a Vespa robogót az 1953-as Római vakáció című film révén ismerhette meg a világ, köszönhetően annak, hogy Audrey Hepburn és Gregory Peck egy kétkerekű „darázson” furikáztak a napfényes Róma utcáin. Itália ma elképzelhetetlen kismotorok nélkül, de a második világháború előtt a robogózást leginkább az amerikaiak és a visszafogott britek kedvelték. 75 éve, 1946. szeptember 20-án gördült le a futószalagról a legendás olasz robogó, a Vespa első példánya.
A legendás Vespák előállítója, a Piaggio cég az 1930-as évek derekáig a kétkerekű járműveken kívül már jó néhány dolgot gyártott, többek közt mozdonyokat, vasúti kerekeket, motoros hajókat, majd az első világháborúban belekezdett a repülőgépek gyártásába, amit a második világháború alatt is folytatott. Enrico Piaggio és bátyja, Armando Pisában és Pontederában fekvő üzemeit azonban a szövetségesek 1943 nyarán porig bombázták.
A mérnök kis méretű kerekekkel, egy jól párnázott, kényelmes üléssel és elöl egy magas, pajzsszerű, a vezetőt a portól és a piszoktól védő homlokelemmel szerelte fel kétkerekű járművét. A robogó motorját a motorbiciklikre jellemző középső helyzetből a hátsó kerék mellett helyezte el, így az azt irányító személy nem a klasszikus lovagló ülésben helyezkedett el a járművön, hanem kényelmes ülő pozíciót vehetett fel, amely a szoknyát hordó hölgyeknek sem jelentett gondot.
D’Ascanio a sebességváltó kart a kormányra helyezte, a robogó elejére pedig nem teleszkópvillát tervezett, hanem a repülőgépgyártásban használatos levegőkaros kormányoszlopot, amely megkönnyítette a kerékcserét.
A robogó formája és annak hangja a darázsra (olaszul vespa) emlékeztette Enrico Piaggiót, aki végül a sárga-fekete csíkos rovarról nevezte a járművet, amelynek szabadalmát 1946. április 23-án regisztrálták az olasz ipari minisztériumban. Az „olasz csoda” ezzel zöld utat kapott. Alig fél évvel később, szeptember 20-án már a gyártósorról is legördült az első példány, az ikonikus robogó különböző típusainak népszerűsége azóta is töretlen mind Olaszországban, mind a világ egyéb tájain.
A festői Olaszország nemcsak épületeiben tükrözi különlegességét, hanem gasztronómiájában is, így tehát az idilli jelenet az olasz ételekkel lesz egész. Ám ez a különlegesség egészen az ókorig nyúlik vissza. A BBC riportjábanPaolo Magnanimi séf és történész, a Hostaria Antica Roma csapatának tagja beszélt az Appennini-félsziget ókori ételkülönlegességeiről.
Magnanimi szerint sok ember nem szívesen enne az ókori római ételekből. Példaként felhozta Petronius Trimalchio lakomája című művét, amelyben bikaherét, kocatőgyet és szárnnyal díszített nyulat szolgálnak fel. Ugyanakkor fontos, hogy ezek az ételek – ha valóban léteztek valaha – bizonyára az elit számára voltak elérhetőek, ugyanis
ŐK ÉLHETTEK CSAK AZ EGZOTIKUMOKKAL.
A séf több mint 25 éve foglalkozik a régi receptek tanulmányozásával. Az étkezés alapját a gabonafélék, a hüvelyesek, a zöldségek, a tojások és a sajtok képezték. Halat is fogyasztottak, bár azt sokkal korlátozottabb mennyiségben. Az i. e. 3. századtól kezdve viszont új ízek vándoroltak be a birodalom területére – Indiából bors, Perzsiából citrom érkezett.
Közkedvelt volt az ázsiai halszósz, a garum, amit bőségesen használtak az ételek fűszerezéséhez. Magnanimi fiatalon az Egyesült Államokba utazott, majd amikor visszatért, úgy érezte, hogy éhesen várja Olaszország történetét.
A séf akkor kezdett el behatóbban foglalkozni az ókori ételekkel, mikor egy barátja olyan könyvet adott neki, amely tele volt az ókori Róma korának történeteivel és receptjeivel.
A könyv hőse, címszereplője Lucullus, aki elvileg egy időszámításunk előtt 1. században élt legionárius volt. Annyira híres volt lakmározásairól, hogy a rómaiak számára mindmáig szólásként megmaradt, hogy „Ez Lucullushoz méltó étkezés volt”.
Az étlap készen áll
Magnanimi elkezdte tehát a recepteket kipróbálni, és első nagy sikere a pullum oxizumum, vagyis csirkeelőétel és a colatura di alici di Cetara, ami olyan fűszer, mely helyettesítheti a garumot is. Egyébként a csirkeételről még a The New York Times is beszámolt, így az étel híressé vált.
Manapság a Hostaria étlapján olyan ételek szerepelnek, amelyek az ókori római könyv receptjei alapján készültek. Ez a lehetőség egyre inkább erősíti Magnanimi nemzetközi figyelmét. A több ezer éves ételek elkészítéséről írott receptkönyvekben nem találhatók meg a mennyiségek, ezért az ősi recepteket Eugenia Salza Prina Ricotti régésszel újrakonstruálták a ma használatos fűszerekkel.
Nem tehettem bele paradicsomot, ugyanis a paradicsom az 1500-as években érkezett Olaszországba, amikor Cortes visszatért Amerikából
– mondta a séf.
Az ókori Rómának megannyi íze van még, például a tiropatina, tulajdonképpen borssal fűszerezett puding,
AMIT A RÓMAIAK AFRODIZIÁKUMNAK HITTEK.
Magnanimi elmondta, hogy egy olyan ételt készített, amit egy villában látott freskó ihletett, és azt a nevet adta neki, hogy la cassata di Oplontis. A gazdag tortát mandulaliszttel készíti el Magnanimi, ricotta, kandírozott gyümölcsök és méz tartozik még az alapanyagok listájába.
A moretumot, amit tulajdonképpen sajtkrémnek nevezhetünk, Vergilius verse ihlette, amely egy földműves szerény ebédjéről szól: koriandert, zellermagot, fokhagymát és pecorinót morzsol és kever össze. Az ebből készült krémet rákeni a libumra, ami a szent kenyér volt az ókori rómaiak számára.
Nagyszerű állapotban lévő, ritka szobor került elő egy székesfehérvári lomis piacon. A Fehérvár Televíziót kereste meg az a férfi, aki a páratlan régészeti leletet megvette. Szerkesztőségünk úgy tudja a Magyar Nemzeti Múzeumnak ajánlotta fel az értékes tárgyat.
A bronzból készült szobor információink szerint a 3. századból származhat. Meglepően szép kidolgozottság, és nagyon jó állapot jellemzi a műtárgyat. Úgy tudjuk, Attiszt ábrázolja a figura. A tárgyat megnéztük, s minket is lenyűgözött.
Attist istenségként tisztelték az egész görög világban, majd kultuszát Róma is átvette. Attis ritkán szerepel önálló alakként. A róla szóló történetek egyik központi motívuma Kübelé istennővel való kapcsolata. Hol papjaként, hol gyermekeként, hol pedig szeretőjeként szerepel.
A különböző képzőművészeti alkotásokon nőies vonású ifjúként szokták ábrázolni Attist. Sapkával, illetve nadrágban szerepel. A most előkerült tárgyat ahogy kézbe véve forgattuk, még nekünk laikus szemlélődőknek is feltűntek ezek a finom nőies vonások.
Érdekes, hogy Attis kultusza nem is annyira Görögországban, mint inkább Rómában volt népszerű. Kübelét Magna Mater néven már Kr.e 204-ben felvették a római pantheonba. Attis hivatalosan Claudius császár idején nyerte el helyét az istennő mellett, akit népszerűségben hamarosan felül is múlt.
A több mint 1800 éves szobor elfér az ember tenyerében, súlya azonban ehhez képest mégis meghatározó. Van olyan vélemény mely szerint akár 2 millió forintot is érhet a tárgy.
A fehérvári férfi kérdésünkre elmondta, hogy a lomis piacon vásárolta ennek az összegnek a töredékéért. Fontosnak tartotta, hogy a tárgy ne kallódjon el, ezért megkereste a Magyar Nemzeti Múzeumot és felajánlotta az intézménynek római kori leletet. A páratlan leletet, most Önök is megtekinthetik képgalériánkra kattintva:
udható, hogy a Római Birodalom fokozatos terjeszkedése során előbb a kereskedelmi kapcsolatokat építette ki a Kelet-Dunántúlon a kelta lakossággal. Fejér megye területén a Kr.u. I. század közepén a stratégiailag fontos helyeken katonai táborok jöttek létre. Később a század végétől kiépült a határvédelmi rendszer (limes) a Duna vonalánál.
A limes három tábort érintett a megyében. A Szent István Király Múzeum honlapján pedig arról is olvashatunk, hogy egy késő római kori útikönyv, az Itinerarium Antonini megyénk területén nagyobb települések nevét is megemlíti: Gorsium – Herculia, azaz Tác, Floriana – Csákvár, Osones – Fehérvárcsurgó, Iasulonibus – Baracska.
Kr.u. II-III. században Gorsium volt Kelet-Pannónia császárkultuszának színhelye. A rómaiaknál az istenek kultusza fontos helyet foglalt el az állami életben, de a magánéletben is. A szertartások kellékei, az istenek szobrai, oltárok, építési feliratok számos templom és szentély meglétére utalnak.
