A régi Honfoglalón volt a Kultúra rovatban egy Wass Albert topik. Ezt kiegészítve Sík Sándorral, lehet szebbnél-szebb verseket betenni és gyönyörködni a költészet remekeiben.
Add a kezed, úgy halkan, csendesen. Te nem lettél még hozzám hűtelen. Mikor mindenki csalfán elhagyott, Gyújtottál bennem reménycsillagot. Lelkem csendjét, ha bánat felkavarta Te elvittél az álmodó avarra. S te mutattál mindent, ami ott terem A bűvös, varázsos álom-réteken.
Ha megtépett az élet rózsabokra, Vittél mogorva tölgyfa-templomodba. Ha vérző szív volt mellemen az érem, S töviskoszorú messiási bérem, Te glóriává változtattad azt, Virágot hintettél rám és tavaszt. Ha voltam bűnös, lázadó Kain, Vittél az eszme-Krisztus után, S hogy az igazság sugározzon rám, Vezettél fönt a néma Golgotán. Ha rám viharzott lent az ember átka, Vittél a béke messze csillagára. Féltem... kezed kezembe tévedett. Óh, örökre áldott legyen neved!
Embernek lenni! Csak embernek, semmi egyébnek, De annak egésznek, épnek, Föld-szülte földnek És Isten-lehelte szépnek! Lerázom magamról a port, Amit a századok ajka rámlehelt, Ledobom a palástot, Amit a Hivatal rámtekert, És az apostol köntösét is szétnyitom, Amit szent ujjak fűztek össze vállamon: Nézzétek, itt vagyok.
Lepletlenül, akár egy fiatal fűz a márciusi szélben, Amit a földanya megformált a mélyben, Amint elgondolt az Isten öröktől való villanatában, Fogantatásom titokzatos pillanatában: Én, ember, egy a millióból.
Ne várjatok éntőlem prédikációt És ódát és okoskodást ne várjatok: Én azt beszélem, ami vagyok. Apró vagyok, és nincsen bennem semmi jó: És mégis, a gondolat, amely tagjaimat összetartja, Öröktől való. Nyomorult vagyok: nincs magamtól semmim, Ami több lenne a pornál, És mégis, úgy akarta az, aki formált: Ami vagyok, örökkévaló. Semmi vagyok, egy milliomod, De minden, mert mindnyájatok. Nézzétek, ezek az erek milyen kékek: Akár a ti eretek! És piros bennük és meleg a vér, Mint bennetek. Nézzétek ezt a szájat: Kenyérre és csókra és szóra született, Mint a tietek. Ez a két szem nézni és nevetni szeret, És látni tanult és sírni szokott, Mint a ti szemetek, És álmélkodik reggeltől estig, Mint ti és Plátó és a kisgyerekek. Halljátok, a szívem hogy piheg? Hallgassátok és megértitek, Hiszen ő is, mint a ti szivetek, Kilenc hónapon át pihegett Egy édesanyának szíve megett, És visszatér, mint ti visszatértek, A földbe, amelyből vétetett.
És ez a lélek, érzitek-é, Hogy lüktet és ölel a lelketek felé? Ó nézzetek belé! Magát mutatja, egyet mutat: De ebben az egyben a ti arcotokat. Tükör módjára tükrözi hűn: Benne az erény és benne a bűn, És minden érzés benne van, Ami csak bennetek megfogan, S kimerhetetlen mélyébe lenn Piheg a mindennapi rejtelem: A közös, a közös Végtelen.
Valahol messze susognak a lombok, Valahol messze dalol a madár. A réteken már nyílnak a virágok, S az erdő szélén ott legel a nyáj.
Valahol messze egy pacsirta szól. Megérkezett már a vidám követ? Avagy csalogány volna késő éjszakán? Én nem hiszem. Azért... talán... lehet...
Csak álom volt, egy szertefoszló köd. Hisz még hideg van, künn süvölt a szél. A földön lent egy megfagyott madár, Fehér ruhában temeti a tél...
Hideg van... fázom... menjünk a szobába. Még nincs tavasz, fehérek a dombok, De hallga... mi ez? Vagy csak képzelődöm? --- Valahol messze susognak a lombok..
Zölden rezdül a nyírfa lombja. A bajor erdőn lágy szellő remeg. Ám hazámra és jövőmre Lőporszagú ködpára pereg.
Fehér itt a nyírfa kérge. Gyöngyvirágra lepke száll. És mégis: az egykori virágharang, csupa illat, ragyogó szín és hang - szemem előtt az otthoni erdő lebeg.
Körül-körül virágban áll És harmatban a kert, Fölé az édes napsugár Arany mosolyt lehelt. Mint koszorús menyasszonyok, Körül az almafák, Dús pártájuk halkan suhog. Virágzik a világ.
A földre lágy fehér eső, Virágeső pereg. A föld szívéből forr elő A májusi meleg. A föld szívére szállani Szirom, virág eped. A föld szívére szállani Elküldöm lelkemet.
A föld szívébe lelkemet Halkan sóhajtom át. Érzem, amint forr és remeg, Az élet mély dalát, Az örök mézzel áradó Kövér erek tejét. Szívom az el nem száradó Életfa kútfejét.
Tártmarkú kéz minden fa itt Gyümölcsöt ontani. Földből az áldás karjait Az Isten nyújtja ki. Szívedből mély illat remeg, Szívemből mély ima: Leheld az égbe lelkemet Szerelmes földanya!
A legszebb művészet tudod mi, Derült szívvel megöregedni. Pihenni, hol tenni vágyol, Szó nélkül tűrni, ha van, ki vádol.
Nem lenni bús, reménye vesztett, Csendben viselni el a keresztet, Irigység nélkül nézni végig Mások erős, tevékeny éltit.
Kezed letenni ölbe S hagyni, hogy gondod más viselje. Ahol segíteni tudtál régen, Bevallani nyugodtan, szépen, Hogy erre most már nincs erőd. Nem vagy olyan, mint azelőtt. ..
Magad maradtál, mint a megszedett Cseresznyefa, gyümölcstelen. Előtte még a hosszú nyár, De rajta már Piroska gyöngy több nem terem.
Sértetlen áll és teljességesen, Dús még a lomb, a törzs sudár. Vajjon úgy érzi-é, Hogy immár senkié? Hogy életének nincs értelme már?
A forró éjben, míg a hold Részvéttelen fogy és telik, A szívszorító éji ég felé Harmat módjára öntené Magányossága néma könnyeit?
Nem, nem, hiszen a fák törvénye ez: Kiserked a gyámoltalanka ág S máris kinő az egyik jobb felé, A másik bal felé, Az anyatörzstől elfelé, tovább.
Visz, visz magával elfelé, tovább Minden zamatot, minden illatot. Fanyar golyók, csak színesedjetek, Csak édesedjetek, Az anyatörzs áldása rajtatok.
Csak vigyétek az áldást a szedőnek, Kinek a kertész nyári kedve szánt. Elereszt immár reszkető karom S eztán majd békén eltanulgatom: A legnehezebb anya-tudományt.
Már reszket a holdfény a lombos akácon, Már esti homály ül a néma tanyán, És bent a berekben, egy korhadó ágon Már himnuszát zengi a kis csalogány.
Trillázva repül a magasba az ének, Majd harsogva csattog a völgybe alá, Ott fent lesik hangját az égi zenészek És változnak villanó hold-arannyá.
És néha úgy peng, mint az éjben a hárfa, Egy holdas ligetben, az ablak alatt. És úgy zokog néha, mint télen az árva, Ha fergeteg, orkán elébe szalad.
Már alszik a fészek a sűrű berekben, Köd-pára lebeg fent a domb tetején. S szép csalogánydalt az éjjeli csendben Nem hallgatja más, csak a szellő meg én...
Ha ébred a hajnal az alvó ligetben, S az éjszaka eltűnik árnyaival, Úgy zengi utána repesve a lelkem: ,,Csak szépség zenéje az igazi dal!"
Add a kezed, úgy halkan, csendesen. Te nem lettél még hozzám hűtelen. Mikor mindenki csalfán elhagyott, Gyújtottál bennem reménycsillagot. Lelkem csendjét, ha bánat felkavarta Te elvittél az álmodó avarra. S te mutattál mindent, ami ott terem A bűvös, varázsos álom-réteken. Ha megtépett az élet rózsabokra, Vittél mogorva tölgyfa-templomodba. Ha vérző szív volt mellemen az érem, S töviskoszorú messiási bérem, Te glóriává változtattad azt, Virágot hintettél rám és tavaszt. Ha voltam bűnös, lázadó Kain, Vittél az eszme-Krisztus után, S hogy az igazság sugározzon rám, Vezettél fönt a néma Golgotán. Ha rám viharzott lent az ember átka, Vittél a béke messze csillagára. Féltem... kezed kezembe tévedett. Óh, örökre áldott legyen neved!
Mikor az est szellő-uszálya lebben, S madár dalol a zöldellő ligetben, Mikor az égen első csillag ég, S a nyárfa lombja suttog halk mesét, Bíborba nyíló álmod alkonyán Gondolsz-e rám? Ha lelked, mint egy mámoros madár Az ég sötétkék bársonyára száll, Mikor a fényt koszorúba fonod, S azzal köríted tiszta homlokod, Repeső vágyad tündér-hajnalán Gondolsz-e rám? Én minden este kis faludba szállok, Hol most javában nyílnak a virágok, S szívem egy titkos, halk ütemre dobban, Ha látlak olykor állni ablakodban; El-el merengsz... s úgy érzem.
Megnémultam... elszakadt a húr, Nem szólal lantom többé senkinek, A tölgy-rengeteg hulló sátorában A természettel együtt temetek... Lelkem szikláin meghalt az echó, Elhallgattak a harsogó habok, Lombok között már nem susog a szellő S a zord hegyekről eltűnt a titok... Hiába küldi sírva vagy nevetve Halk csobogását egy messzi patak, Többé nem láttok könnyet a szememben, A kék havasról több dal nem fakad... Megnémultam... elszakadt a húr, Nem szólal lantom többé senkinek, Hanem ott bent, lelkem sziklái közt Halkan zúgnak tovább a vadvizek...
Wass Albert: Tavaszi séta Meghódolok egy délutánra ma, Szabadba vágyó nyughatatlan lélek. Kedvedért egy röpke pillanatra, A régi erdők bájkörébe lépek.
Elvetem ma ezt a szürke páncélt: Közömböst, melyet bánatom rakott, Ma lenge-leplű szellemöltözetben Megyek dalolni régi csillagot.
Nézd, ott fent már bársony-zöld a rét, Ezüstös csermely boldogan nevet, A nap tüzes sugárral hinti be, A bárányfelhős, türkizkék eget.
Fuvallat támad, langyos, kellemes, A barka-por arany felhőt havaz, Tölgy-templomok orgonája zeng: Ott áldozatra lobbant a tavasz.
Hívogat már a néma bükkfa-bolt A mohos fákra, hogy leszállt a csend … Tavasz-ünnepre gyúló rengetegben Egy fáradt lélek végre megpihent.
Ülni, ablakban, hegyen, fák alatt, Ülni és nézni az élő világot, A nagyot és a kisvilágokat: Az őszi nap bizsergő sugarát, Elefántszín faóriásokat, Göcsörtös ágak labirintusát, Fűszálak, hangyák, szöcskék dzsungelét, Csüngő vízcseppet, csillogó sarat, Kutyák bozontját, tehénkék szemét, Pillangó-lengést, felhők suhanását, - És hallani a csendet, locska szellőt, Fecsegő lombot, csörfös kis rigót, A lankadatlan tücsök-tremolót, S a békanép fegyelmes kórusát, Embereket, az össze-vissza élet Ágaskodó ezer színét-szagát, Gyerekzsivajt, szekérzörgést az éjben, Arcok titkait, gépek muzsikáját, Csepp ablakokon alkony csillanását, Öreg fiúk fontoskodó hadát Nagy házak furcsa kőkockáiban: Mindent ami él, mindent ami van, Csak nézni, nézni, símogatni szemmel, Semmit se váró, békés szerelemmel Már nem azért, hogy dalba-versbe álljon, Hogy engem mondjon, nekem muzsikáljon, Még csak nem is ajaktalan imának, Csak úgy magában mindent és magának, Csak önmagáért, nem énmagamért, Csak nézni, nézni, színről-színre látni, (Testvér ez avval, ami odaáti, Ahol lefoszlik Ádám fátyola;) Szemoldó ujjad így illesse pillám, Adeptusodnak így avass fel immár, Hatvanas évek áldott angyala!
