Egy sort, egy versszakot, akár az egész verset is leírhatjuk feladványnak.
A következő beírja a vers címét és a költő nevét, majd ad egy újabb idézetet.
Az áttekinthetőség érdekében külön hozzászólásban adjuk a megfejtést és a feladványt.
Kertben szerettem volna ülni, így álmodtam én őszömet, nagy csend fényében elmerülni, míg lassún hulló levelek vállig, homlokig borítnának, szépen halni megtanítnának - az elmerengő képzelet esztendeim kemény szálából ily lánynak szőtte őszömet.
Szerettem volna ülni lócán alkonyidőn, a ház előtt hallgatni utak csobogását, köszönteni az elmenőt. így lettem volna gazda s vendég, így mondtam volna szép jóestét mindenkinek, mikor az ég a sárguló napot leejti, mint őszi ág a levelét.
Nem kertben, nem ház előtt lócán, ülök a világ küszöbén, s ha kérdik egyszer, mi járatban, mit végeztem e földtekén, ki oly ritkán s dünnyögve szóltam? - de a szegénynek szava voltam, ezért voltam, lehettem én egyszerre alkony s pirkadó nap, egyszerre bánat és remény.
Megyek, amerre visz az út. A friss hó, mint fehér pamut, oly lágy, mint a mesékben. Én átkozott, így járom át Pestet, szerelmem városát a lassú hóesésben. Az életem már elveszett. A szürke égi mennyezet se tudja már, hogy kék volt... Ma én is már csak azt tudom, hogy ketten mentünk az uton, s hogy régen volt az. Rég volt. Egy ucca nevét dúdolom, ahol sok kedves bútoron a kezem nyoma él még... Az éj hidegje összeráz. Egy kapu alatt ég a gáz - ha oda visszamennék!... Ha visszamennék csendesen és szólnék: látod, kedvesem, nincs semmi más, csak hó van... S egy költő, aki átkozott, mert rossz szókkal barátkozott; s most kint sétál a hóban. És lent a hónak vánkosán, ellengene egy karcsu szán... egy csengő, tiszta ének... Így hullna lassan ránk az éj. S a sápadt ezüst holdkaréj hajadba, diadémnek...
A kormos égből lágy fehérség szitálja le ezüst porát. Didergve járok ablakodnál a hófehér, nagy úton át. S amint megyek itt éji órán, lépésem meg se hallható, mert zsongva, súgva, és zenélve halkan szitál alá a hó.
S körülvesz engem, zordon árnyat egy hófehér, szelíd világ: angyalpárnáknak tollpihéje, zengő, szelíd melódiák, habpárna selymén szunnyadó arc, mit angyalok fényszárnya ó, minek szelíded altatóul halkan zenél a tiszta hó.
Oly mély a csend, a város alszik, mind járjatok lábujjhegyen! Pihék, zenéljetek ti néki, hogy álma rózsásabb legyen. Egy hófehér hálószobává változz át csöndes utca, ó! Fehér rózsákként hullj az éjben reá, te szálló, tiszta hó!
Na itt jön ki az, hogy a fordítónak nem elég ismernie csak a lefordítandó verset. Nem árt, ha a költő személyiségét is ismeri., mert ezekből apró következtetéseket vonhat le és felhasználhatja a fordításban. Én szinte semmit sem tudok Apollinaire életéről (amit tudtam, már azt is rég elfelejtettem), de a vers nagyon különbözőképpen fordított címe feltűnt nekem is. Magamtól soha nem jöttem volna rá az okára. Részemről köszönöm a magyarázatot.
Apollinaire a kapcsolatai végén írt verseiben többnyire egy kicsit "meghal", de legalább is szenved. Ám a valóságban nem várt túl hosszan az új szerelemre.
Vas István a szöveghez ragaszkodott, melyben a költő a további, folyamatos vágyakozását sugallja.
Rédey Tamás valamelyest a személyre szabja a strófát. Már a címe is "Ágyő" (=mehetsz/menj). Aztán: a viszony nem volt több, mint egy virág leszakítása. Végül pedig: ábrándozz nyogodtan, hogy visszavárnálak!
Újat azért nem adnék, mert érdekes lenne, hogy György barát mit gondolt az összehasonlítás alatt. Megint valami furmányos dolgot talált a két fordítás összevetésében?
Ülj ide mellém s nézzük együtt az utat, mely hozzád vezetett. Ne törődj most a kitérőkkel, én is úgy jöttem, ahogy lehetett. Hol van már, aki kérdezett, és hol van már az a felelet, leolvasztotta a Nap a hátamra fagyott teleket. Zötyögtette a szívem, de most szeretem az utat, mely hozzád vezetett.
Ha eljött a kivételek ideje, akkor gyorsan erősítem azokat. (Hogy szabály lehessen.) Ám egy kicsit variálok: ugyanaz jön kétszer, hogy összehasonlíthassuk.
Csak kivételes eset volt, mivel rövid mindkét versike. Nem tudtam választani közülük, mert egyformán tetszett mindkettő. :)
József Attila
NEM ÉN KIÁLTOK
Nem én kiáltok, a föld dübörög, Vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán, Lapulj a források tiszta fenekére, Símulj az üveglapba, Rejtőzz a gyémántok fénye mögé, Kövek alatt a bogarak közé, Ó, rejtsd el magad a frissen sült kenyérben, Te szegény, szegény. Friss záporokkal szivárogj a földbe - Hiába fürösztöd önmagadban, Csak másban moshatod meg arcodat. Légy egy fűszálon a pici él S nagyobb leszel a világ tengelyénél. Ó, gépek, madarak, lombok, csillagok! Meddő anyánk gyerekért könyörög. Barátom, drága, szerelmes barátom, Akár borzalmas, akár nagyszerű, Nem én kiáltok, a föld dübörög.
Aszondom: Jóestét virágom! Aszongya: Én is azt kivánom. Aszondom: Mi neved babám? Aszongya: Mért kiváncsi rám?
Aszondom: Szomjazom, galambom. Aszongya: Korsóm tele van. Aszondom: Szomjam így nem oltom. Aszongya: Sajnálom uram.
És mégis, hogy így tovafutott a korsóval a szép leány, a dombra mikor följutott, megállott, s visszanéze rám.
Megállott, s visszanéze rám.
Az égből
Az égből egy angyal, egy öklömnyi szőke, Éjjelenkint mindig leszökdös a földre. "Ejnye fékomadta apró kisasszonyka, hát angyal létére a földet tapodja?"
Jó Szent Péter bácsi, ha látná anyámat: reggeItől napestig szeme föl nem szárad; ám éjjel, mikor én lemegyek hozzája, boldogan mosolyog halovány orcája.
Megint panasz, hát már megint panasz! És akiről szól, mindig csak pap az. Tart a panasz estétől hajnalig, Az ember még csak nem is alhatik!" Igy szólt az úristen nagy bosszusan. "Már megtekintem, ott alant mi van." Felkelt az ágyról, gyertyát gyújtatott, Felöltözék és útra kelt legott. Amint elérte volna a kaput, Szent Péter mint a bunda úgy aludt: Mert tennap egy új vendég érkezék, S ily alkalomkor lakmát tart az ég. Mivel mostanság úgy áll a világ, Hogy új lakó a mennyben ritkaság. Ilyenkor aztán Péter bácsinak Kezében a kancsók jól forganak. "Keljen már kend fel, Péter! hallja kend?" Így szólt az úr, amidőn odament, Hosszan cibálván üstökét, fülét. "Kelj föl, hogy a mennykő üssön beléd!" Fölébredt végre s nyitja a kaput, S az úr egy hulló csillagon lefut, S a földre ép oda ereszkedett, Ahonnan a panasz fölérkezett. Egy ifjú ember mondá a panaszt; S az isten ekkép szólítá meg azt, S megszólítása hangzott nyájasan: "Beszélj, no, mondd, mi a bajod, fiam?" "Hej, jó atyám, de nagy az én bajom! Kapaszkodjék csak föl az ablakon, S kit ott a pap ágyában látni fog, A menyecskének férje én vagyok." Az úr nagy halkkal fölkapaszkodott, S nagy istentelenséget láthatott: Mert amint aztán leereszkedék, Igen furcsán csóválá meg fejét, Ily szavakban törvén ki sóhaja: "Biz e, fiam, kuruc-historia! Segítnék rajta édes-örömest; De már késő, mert minden megesett. Hanem vigasztalásul mondhatom, Hogy e papot pokolba juttatom, Bár eddig is már a pokol fele, Sőt több felénél, pappal van tele.
Vagyon igazságocskád. Nem tudom, a költő bölcsészkarra járt vagy a foxi-marxit végezte? Azt viszont látom, hogy a szöveget a hálóról hoztad. A könyvben egy picit más, s úgy kevésbé badar.
Pálóczi Horváth Ádám: Pajkos énekek c. gyűjteményéből ismeretlen szerző műve
Hajdinánom loccs...
Hajdinánom loccs, Mosogatok most, Szaladj innen édes rózsám, Nem adhatok most, Nem adhatok most.
Hajdinánom loccs, Gyere kincsem most, Elvégeztem a dolgomat, Kokasodj meg most, Kokasodj meg most.
----------------------------------
(Hát nem t'om. Ha szabad véleményt formálni: Nálam bugyután vicces kategória. Ilyet akárki tud írni. Ezért is ismeretlen a szerző. Szóra sem érdemes....:)
