"Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz."
Dsida JenőMeredtszemű ősz
Kiszivattyúzták az üvegburát,
a lelkemet.
Nincs benne hang, csak meredtszemű ősz.
Csend és homály.
A hullt levelek ágya mély, puha,
selymes halom,
de nem zörög turkáló láb nyomán,
nem is zizeg.
A varjú se csárog a jegenyén,
csak tátogat.
Halálos-némán teljesedik el
a rendelés:
Aki elfáradt, nincs kinek köszönjön,
aludni megy.
Az álmos űrben úgy úszik-lebeg
sok furcsa vers,
mint az ökörnyál udvarunkon, otthon,
ősz elején.
Ne feledd az ősöket!
(sziú/dakota)
Soha! Soha!
Ne feledd a zenét,
dobok szavát, ősök történetét!
Soha! Soha!
Ne feledd a régieket,
kik most már holtak, az ősöket!
Mindig! Mindig!
Mit mondanak az ősök,
azt kövesd, azt nézd!
Mindig! Mindig!
Ők azt mondják neked,
mit a Nagy Atya üzen.
Láttalak, lomb, mikor születtél, fiatalon! Mint kívül a gesztenyefák, ép oly magas az ablakom: az ablakot a kék tavaszban zöld ujjongásod lengte be s még ráncos volt minden kis leveled, mint az ujszülöttek keze.
Ráncos vagy most is, gesztenyelomb, ráncos megint, mint bőr vagy öreg papír zörögsz, ha a szél megráz odakint, de ha fele kincsed lent röpül is a földön ide-oda, még beragyogsz az ablakomon, gesztenyefáim aranya.
Beragyogsz: ha kisüt a nap, ezer meg ezer kis kezed egyenkint markolja a fát és fölgyujtja a végső perceket: gyönyörű vagy! S akármilyen reménytelen, ez a tékozló szépség, ez a dac tetszik nekem.
Örökké kellene élni, de ha nem lehet, küzdj bátran és búcsúzz vigan: így veszni szebb; küzdj és örülj s hogy buksz, nyugodj büszkén bele, arany voltál, szemét leszel, szépség szemete.
Küzdj s tékozolj! Arany levél, halál lepkéje, gyúlj ki, szállj! Most ég el a nyár, és nem is szomorú ez a szép halál. Küzdj s tékozolj! Ne bánd, milyen sírt igér a szél s az út sara: ragyogj, őszi lomb! Bárcsak én is így pusztulnék el valaha.
Mintha gyűrött párnádról ébrednél,
olyan a pártája a pipacsnak,
árokparton, búzában nevetgél,
s vérpirosan hull le, ha aratnak -
illata bódít, elaltat,
kelyhe, magja méreggel van tele:
Papaver rhoeas a latin neve.
August von Platen-HallermündeA vízben
A vízben leng a liliom csillogva, tétován,
tévedsz, míg azt hiszed: csak teng inogva tétován.
Lába erősen gyökerez a mély tenger alatt,
fejét egy kedves gondolat ringatja tétován.
(Ford.: Weöres Sándor)
Északra Rózsadombtól, nyugatra Óbudától, a ferenchegyi kertben a fű ősszel se sárga, fakó sziklák tövében galagonya-bozóton sok bogyó pirul, mintha most szökkenne virágba. A kert felső szögéből lelátni a Dunára hol hidak emelkednek szónoki lendülettel, s a túlsó, pesti parton a háztömbök sorára hová ködöt borít vagy sziporkát szór a reggel[.]
Óriáskígyót vonszol, öntöz a feleségem,
nézem melyik kerül ki győztesen a csatából: szárnyas bogár az asszony, és hét-öles a sárkány,
`Valse triste` Hűvös és öreg az este. Remeg a venyige teste. Elhull a szüreti ének. Kuckóba bújnak a vének. Ködben a templom dombja, villog a torony gombja, gyors záporok sötéten szaladnak át a réten. Elhull a nyári ének, elbújnak már a vének, hüvös az árny, az este, csörög a cserje teste. Az ember szíve kivásik. Egyik nyár, akár a másik. Mindegy, hogy rég volt vagy nem-rég. Lyukas és fagyos az emlék. A fákon piros láz van. Lányok sírnak a házban. Hol a szádról a festék? kékre csípik az esték. Mindegy, hogy rég vagy nem-rég, nem marad semmi emlék, az ember szíve vásik, egyik nyár, mint a másik. Megcsörren a cserje kontya. Kolompol az ősz kolompja. A dér a kökényt megeste. Hűvös és öreg az este.
Hűvös arany szél lobog, leülnek a vándorok. Kamra mélyén egér rág, aranylik fenn a faág. Minden aranysárga itt, csapzott sárga zászlait eldobni még nem meri, hát lengeti a tengeri.
Minden arany már, a Napsugár is, mely ontotta kincsét egész Nyáron át nézd, sok falomb, levél fáradtan hintázik az őszi széltől, lehullni, pihenni vágy...
Piros bogyók csüngnek csontváz-ágon, társuk a lomb alig takarja őket várják a sorsuk, s egy szeles nappalon lehullva földre, adnak új életet...
Arany tutajként sodródik a vízen hajtva a széltől egy árva falevél, táplálta anyját rövid kis életében, most letette sorsát... tovább már nem remél...
Szép most az Ősz. Akárha köddel érkezik egy hűvös hajnalon, s míg fázósan bújunk össze a csípős esőben, a Föld készül. Mereng új Tavaszon....
Hegyen a köd fehér-kéken Napsugár csókjába vész, Diófán, a hegy tövében, Víg madárka fütyörész. Csak visszhang a víg madárdal, Nincs virág, a lomb lehull; De bár minden hervad, elhal, Szüret zajlik, kedv virul.
Vajha őszén napjainknak, Midőn talló, száraz ág, Mit legtöbbször hátra hagynak, Szerelem és ifjuság: Hangzanék egy-egy víg ének, Sütne nyájas napsugár, S termésén a kedv tövének Megcsendűlne a pohár!
Tizennyolc-húsz fokos hideg volt idefönt a hegyvidéken. Már azt hittem, ezen a télen kipusztulnak a verebek. Napok óta egyet se láttam. S mi történt tegnapelőtt? Ebéd után egy kevés maradék volt még a tálban, csak pár falat, de mégis étek: eltenni kevés, kidobni vétek. A cica kényes, nem eszi meg. "No, majd megeszik a verebek!" Azzal egy kis tálkára véve kitettük a balkon közepére a hóba. nem történt semmi perceken át. Aztán megrebbent egy bokorág, s gyanakodva kidugta fejét, és szétnézett egy kis veréb. Szemügyre vette a terepet - (de akkor már új s új verebek, tíz-tizenöt is lehetett, tolakodtak a háta megett) - tollát borzolta, mintha fázna, majd hirtelen rászállt egyenesen a balkon alatt a barackfára. Onnét, kis kémlelés után, mint csöppnyi gombolyag, oly puhán huppant le a hóba a balkonon. A többi veréb az ágakon leste, mi lesz. Nem történt semmi. A kis begyes ugrott egyet-kettőt, utána lecsapott a tálra, kikapott belőle egy rizsszemet, s eszeveszett iramban visszamenekedett a fára; onnét lesett a balkonunkra. A többi veréb elébb s elébb óvakodott, majd egyik a másik után röppent a barackfáig, barackfáról balkon peremére, s onnét orvul, gyanakodva, félve a tálig, s egy rizzsel vissza az ágra. Ellepték már egészen a fát. és most kezdődött a haditanács! Micsoda lárma! Husz? ötven? száz? - a Rózsadomb valahány verebe ott zsibong azon az egy fán, ott csivitol, s amikor elérkezik a pillanat, zúgva megindul a csapat: surrog-burrog a sok kicsi fürge szárny, s a szürke hadsereg elfoglalja a tálat. Nekilátnak, nyelik szaporán a rizsszemeket. S a tálon csak úgy kopog és pereg a sok kicsi csőr: tíz, száz, ezer békés kis géppuska kelepel, s mire a nagy csata véget ér, a tálka alja olyan fehér, hogy annál szebb a leghevesebb mosogatás után se lehet. A balkonon a hó tele van millió pirinyó szarkalábbal: a verebek lábnyomával. Azóta minden ebéd után nagy veréblakoma van Budán a balkonunkon: itt zsibong a Rózsadomb minden verebe, s zengi veréb- nyelven, hogy jólesett az ebéd, s jöhet bátran a többi veréb vendégségbe mert van elég, s lehet minusz tíz, húsz, harminc: a telet majd csak kibírjuk, verebek, verebek, rigók, emberek, ha van bennünk egy kis szeretet.
Weöres Sándor
