"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Bárhová is vessen a sors ezen a varázsos éjjelen, Én ott leszek veled.
Bárkivel is töltsd e vidám ünnepet, egy pillanatot kérlek, szentelj nekem.
S abban a percben mikor a pezsgő pukkan, s egymás nyakába borulnak az emberek, kérlek Te hunyd be csak egy pillanatra a szemed, és hidd el veled leszek.
A levegő mely körül vesz, én leszek. Lágyan átölellek, és táncolok veled, megborzolom a hajad, nyakadba csókot lehelek, és füledbe súgom szeretlek.
A pezsgő buborékaiból, rád nevetek, s mikor iszol majd, egy korty végigborzolja, testedet. Mert minden sejtedre csókot lehelek, így kívánok Boldog új évet Neked.
Igéret földje ígéret, nem megvalósulás. Választott nép kősivatagban: nyáron fölizzik a ház, udvarra nyitva az ablak, nyirkos hang tapad a bőrig füstoszlop lesz a papírból – kéményből visszaverődik.
Választott népem a házban reggeltől-estig üvöltöz, csengőn ül, ajtót vág be, szöget ver, kőtáblát csapkod a földhöz. Füstoszlop lesz a papírból, nincs haszna semmi – dehogy akartam próféta lenni.
Ígéret földje, ígéret. Vonulnak hosszú napok, előttem tálnyi igazság: én lencsét válogatok.
Udvarra nyitva az ablak, keringve, mint a galamb, a zajok áradatából nem hoz zöld gallyat a hang – lehet, hogy lassan az ember jóra és rosszra süket, lustaságuk megemészti a kétkedésüket?
Ígéret földje, ígéret, nem megvalósulás. Vízözönökben a bárka: fönnmarad úszva a ház, nem jöhet olyan ítélet hogy elvágja rossztól a jót – itt élünk összegabalyodva; bár lennénk megválthatók!
Ha csókos szellő szárnyán hangod zenéje kél, halott lelkemről árván lehull a szemfedél. Belőle csengve-zengve ezer virág fakad, s virággal szórja szerte a Te tavaszodat.
De ha az esti csendben elnyelnek lent a fák: valahonnan kiserken egy fekete virág. Idéz az alkonyatba egy könnyes, bús varázst, s lelkemre szórja lopva az őszi hervadást.
Az évek észrevétlen múltak, S Ő csendben magára maradt, A gyermekek már rég szétszaladtak S párját is őrzi egy szomorú sírhant A tornácon ül, könnyei folynak Végignéz a frissen nyírt zöld gyepen Emitt gyümölcsfák sorakoznak Amott rózsák nyílnak színesen Az orvos mondta: ez már a vége. Kitelt az élet, nincs több csoda Még szeretett volna egy ágyást A kis patak mellé a kert végibe De egy felrebbenő madárka vonzza Az utolsó, búcsúzó pillantását.
Csöndesen szeretlek. Magamban. Nem, mint a csitrik, Kik még világba kiáltják Szívük határtalan örömét. Az én szerelmem csak Benned élve láttatja az erejét. Álmodban szeretlek, Nézve vonásaid jól ismert rajzait, Mit rejthetnek vajon még El nem mondott, éjben rejlő álmaid? Szeretlek ébredőn, morcosan, Szeretlek frissen és szakállas-kócosan. És szeretlek téged munkába indulón, Sietve adott csókoddal a számon, S szeretem, ahogy tested nyomát Elsimíthatom az összekuszált ágyon. Én csöndesen szeretlek, Csak annyira, hogyha múlna, Majd nekem is fájjon…
Ha egyszer menned kell, kérlek, ne búcsúzz, csak tedd be magad után az ajtót halkan, ne keress szánalmas mentséget magadnak, ha majd a szíved egy napon máshova húz.
Hisz’ minden, mit mondani tudnál, fájna, s többé már nem akarnék haragudni rád, mi haszna lenne, ha szívemre hazudnád mindazt, mi már más megvalósult álma.
Ne búcsúzz, kérlek, ha egyszer menned kell, csak jó hangosan vágd be majd a kiskaput, ne halld, mint a kiáltás a torkomig fut, hogy miért, miért is engedtelek el.
Tanuld meg, kedvesem, tanuld meg az arcom. Orromnak ívét, s a pírt a járomcsonton, ismerd meg az összes átkos szarkalábat, homlokom ráncait, amint gondot járnak, szemhéjam nehezét, ha leszáll az est, s az árnyat, mit az éj szemem köré fest. Rejtsd magadba a mosolyt ajkam szegletén, ahogy halántékomon megbillen a fény, állam, mint rátartin, csökönyösen tartom… Tanuld meg, kedves, és őrizd meg az arcom.
.....De együttlétetekben legyenek távolságok. És a mennyek szellői táncoljanak kettőtök között.
Szeressétek egymást, de a szeretetből ne legyen kötelék: Legyen az inkább hullámzó tenger lelketek partjai között. Töltsétek meg egymás serlegét, de ne igyatok egyazon serlegből. Kínáljátok egymást kenyeretekből, de ne ugyanazt a cipót egyétek. Daloljatok, táncoljatok együtt, és vigadjatok, de engedjetek egymásnak egyedüllétet. Miként a lant húrjai egyedül vannak, habár ugyanarra a dallamra rezdülnek.
Adjátok át szíveteket, de ne őrizzétek egymás szívét. Mert szíveteket csak az Élet keze fogadhatja be. És álljatok egymás mellett, de egymáshoz ne túlontúl közel: Mert a templom oszlopai távol állanak egymástól, És a tölgyfa meg a ciprus nem egymás árnyékában növekszik.
Már nem tudom, hogy mért kellett kilépnem a burokból mi védett és takart, és úszni, hol már nem látszik a part, és nincs segítség, nincs ki tettre készen
mellettem állna, bárki is vagyok. Vállalnom kellett, hogy tudjam, mi végre írom a verset egyre lázban égve, de nem vagyunk mindnyájan angyalok.
Lám, elvesztettem pár „örök” barátot, egy kék hold sír a völgy felett, ha látott… Ha fáj is, értem. Nem kár senkiért!
Majd lesz, ha lesz, s ha nem lesz, én belátom, magamnak vagyok hűséges barátom, vagy így is elkísér, aki megért.
Puha pihék, fehér pelyhek szállnak, elfedik az udvart, a kertet, a gyertyafényben úszó házat. Fenyőillatú csendben sercegő fények, elhal a szél, felhallik az ének, ha karja lenne a vágynak, kezünk összeérne. Képzetünk illatos jászolban matat, imára görbülő ujjal dicsérjük az Urat; angyalok kara zengi karácsony ünnepét, áhítattal nézzük egymástól távol, te meg én.
Álmokat temettem tegnap, bús földbe ástam összes nyavalyám, üresen sorjáztak mögöttem a leharcolt évek, köröttem súlyos kazlakba süppedt sárgán a korai nyár.
Ujjaim közt hidegen pereg a kiporciózott idő, csak Isten a tudója mennyi, mi hátra van, dolgom lenne még elég, mielőtt a világra hagynám örökül magam.
Képzetemben fuvolahangok szólnak, hívnak volt asszonyok, a messziből üzen jó anyám, kapaszkodót adni jöttek, de megkéstek mind, nem is oly messze már Kharón vár reám.
Aztán egy nap beledermed a mozdulat az örök ragyogásba, s tán a maradók marcangolják majd lelkiismeretüket, mi volt mi kimaradt, mit adhattunk volna még egymásnak…
Hogy mondjam el, mit férfiúi szemérem nyelve alatt, mint féltve őrzött kincset rejteget, a szót, az igét, mely belőled sarjad, ’s talán a legszentebb?
Hogy mondjam el, mit férfiként ostobán restell az ember, mintha csak félne kimondani a szót, mi lehetne lánc, örök kapocs, helyette csak hímez-hámoz, kertel.
Hozzám tartozol, mint kikötözött karóhoz a csüngő eperszemek, kimondom hát, bármily nehéz is, kimondom, mint megszeppent kisgyerek, mindig szerettelek.
Tested: idő szántóföldje, tavasz illatú föld, fények útvesztője mindegyik barázda, s fönt, a homlok forró lombjain átsüt a kék, a végtelen. Engedd, hogy a körülkerített nappalokból bár annyi maradjon szabad, amennyit rábíz a képzeletre a körülhatárolt értelem.
Fáj a csendnek, ha éles penge gyanánt metszi ketté a szó, mert van csend ami legyőzhetetlen, van csend, ami kimondható, van csend, ami olyan hatalmas, mint az egész bolygó világ, és van csend, amit viselned kell, mint örökölt egyenruhát.
Állunk a csendben, várunk csendben, Ahol ennyi vágy együtt hallgat, ott a csend nem kimondhatatlan, és rejteni már nem lehet hatalmad.
Ha sorsom elém gáncsot vetne, és bukdácsolnék lenn a porban, kezed a földről felemelne, adnád hited, hogy újra bízzam.
Ha kíntól eltorzulna arcom, úgy néznél-e rám, mint régen, s ha feladom és vesztem harcom, elűznéd-e a rettegésem?
Ha kint csend ülne, néma homály, bent peregne végső filmem, s mi földi minden messzire száll, elkísérnél a fényig engem?
*
PÓKHÁLÓ
Lelkem pókhálóját gombolyagba gyűröm, eldobom messzire, hagyom, hadd repüljön, tűnjön el vele keserűség, bánat, ne fájjon az élet, örüljek a mának, szememre az álom lassan sző csak fátylat, átadom szívemet egy új világ dalának.
Isten, ha hullok, leszel-e pázsit, mely hullásom felfogja, s fölemeli angyalok arcához, mint mikor éhes gyerekszájakat etettél vészek idején? Könnyeimből keversz-e a patak vizéhez, mely szomját oltja az erdőben kódorgónak? Leszek-e szívekhez tapasztott tenyér, melyben a szabadság mámora lüktet? Megszelt kenyér a tányérnak peremén az alkonyatból hazadülöngélőnek? Kartondoboz, a gondosan széthajtogatott, Ripolus áthűlt teste alatt, mikor farkasordító hidegek járnak? Az eltévedt ember lámpásába töltöd-e verseim olaját? Vagy csak szentjánosbogár retinán átvillant pillanatnyi zöldje? S ennyi is legyen elég?
Mire is várakozunk ádvent idején? Jézus születésére, arra, hogy a teremtett világban maga a teremtő Isten is testet öltsön. Arra várakozunk, ami már réges-régen megtörtént.
Ez a magatartás, ez a várakozás nem új. A felületen az ember köznapi életét mindenkor könyörtelenül meghatározza az idő három - múlt, jelen és jövő - látszatra összebékíthetetlen fázisa. A felületen igen. De nem a mélyben. Ott, a mélyben mindig is tudta az emberiség, hogy tér és idő mechanikus határait képes elmosni a minőség, a jóság, a szépség és igazság ereje. Elég, ha a nagy drámákra vagy a nagy zeneművekre gondolunk, melyek titokzatos módon attól nagyok, hogy többek közt alkalmat adnak arra is, hogy a jövőre emlékezzünk és a múltra várakozzunk.
A minőség ideje időtlen. Amikor Bach passióját hallgatjuk: honnét szól ez a zene? A múltból? A jelenből? A jövőből? Egy bizonyos: mérhetetlenül több, mint kegyeletes megemlékezés és sokkalta több, mint reménykedő utópia. Egyszerre szól mindenfelől.
Az ádventi várakozás lényege szerint: várakozás arra Aki van; ahogy a szeretet misztériuma sem egyéb, mint vágyakozás az után, aki van, aki a miénk. Persze, erről a várakozásról és erről a vágyódáról csak dadogva tudunk beszélni. Annál is inkább, mivel Isten valóban megtestesült közöttünk, vállalva a lét minden súlyát és megosztottságát. És mégis, túl idő és tér vastörvényén, melynek - megszületvén Betlehemben - maga a teremtő Isten is készséggel és véghetetlen önátadással vetette alá magát. Ádvent idején mi arra várakozunk és az után vágyódhatunk: ami megtörtént és akit kétezer esztendeje jól-rosszul a kezünk között tartunk Vágyódunk utána és várakozunk rá, azzal, hogy Isten beleszületett az időbe, módunkban áll kiemelkedni az időből.
Az ádventi várakozás hasonlít a megemlékezéshez, de valóban mindennél távolabb áll tőle. Valódi várakozás. Pontosan úgy, ahogy a szeretet mindennél valóságosabban vágyakozik az után, akit magához ölel és örök újszülöttként a karjai között tart.
Meggondolatlan éjjel s meggondolt velejéig. Holnap tovább nem érhet, mi reggelig megérik. Igézlek, gyújtogatlak, tán lobbot vet a véred. Köröttünk muzsikával perzselnek a zenészek, vonóikon az észnél frissebb, veszett iram fut – reggelre abbahagyják. Reggelre abbahagyjuk. Pár órafordulat még – és aztán semmi, semmi. Ketté kell józanodni, hűségbe visszaesni…
ENYÉM AZ ÁLMOK MESEPALOTÁJA Nem kell az arany, nem kell a gyémánt, enyém az álmok minden kincse: csak legyen a két kezem akire hintse.
Nem kell a fény, a pezsgő, a pompa, a kihűlő mámor: enyém a szívek dobogó gondja, enyém minden kis vágysikátor, enyémek az elröppent sóhajok, csókok, amik már alig-alig élnek, enyém, enyém minden virág, minden virág és minden ének.
Enyém az álmok mesepalotája, enyém a tavasz csoda-zenéje, amit szívembe belemuzsikál... s mégis... mégis valami kéne... valami kéne: kedves, a szád.
'Azt mondják, a szerelem költővé tesz. Gyakran. A barátság az életet teszi költőivé és költészetté. A szerelemből a költészet hamar kivész, mert a szerelemnek minden csak eszköz, hogy a világegyetem két legnagyobb ellentétét, a férfit és a nőt egybeolvassza. A barátság maga ez a poétikus kapcsolat. És a verseket nem írjuk, hanem éljük.'
Már nem fáj más, Csak az fáj mindíg jobban, Hogy égő sebeim Olyan világtól-idegen sebek, És a szívem más szenvedők szívével Nem egy ütemre dobban. Már nem fáj más, Csak az fáj mindíg jobban, Hogy önmagamba lassan visszanőttem. Betokozódtam, elszigetelődtem. Mint a temetkező selyembogár: Magam a selymeimbe beleszőttem.
Szeretnék egyszer lepke lenni még. Öröm mézét, búbánat harmatát Az arany élet-réten vinni szét. Leszállani minden virágkehelybe, S megtapintni a virágok szívét. Szeretnék egyszer hivő, hevülő, Lengő, lebegő lepke lenni még.
Mi ez? Hol vagyok én? Hogy kerültem ide Megint? Falak, falak: Égigérő falak Vesznek körül Elrendelés szerint.
Kéz nem nyúl rajtuk át. Hang nem hat rajtuk át. Egy csillag sem üzen. Tán vétkeimből nőttek e falak - Köztük vakon vergődöm, Némán és süketen.
Tűrnék, Uram, tudod Békességgel más, nagy fájdalmakat - Csak ezeket elvennéd, Csak ezeket elvennéd! E vastagodó kripta-falakat.
Adnál erőt elveszteni magam - Vagy szabadulni: erőt a karomba. Voltam szabad, Most újra rab - Élhetek-e tovább Így, befalazva önmagamba?
Voltam szabad - Az egészség mámorát kortyolgattam, Szürcsölgettem a munka gyönyörét, A szeretet ős-ózonát. S falak, falak... Valakinek, aki szeret, Aki tiszta, aki szabad És aki lát: Add kezébe a jerikói trombitát.
