Ez egy verses-képes-asszociációs topik, ahova -értelemszerűen- olyan vers-kép /próza/ párokat lehet feltenni, amelyek tartalmilag, vagy hangulatilag utalnak egymásra, összekapcsolódnak, kiegészítik egymást.
Egyáltalán nem baj, ha ez a kapcsolat áttételes, indirekt, elvont és gondolatébresztő.
A kapcsolt képek vonatkozásában: lehet saját fotókat hozni /az irodalmi mű is lehet saját kútfőből eredő!/, de lehetséges nem saját készítésű, valamint manipulált kép -vagy képzőművészeti alkotás-hozzárendelése is, ha az jobban megfelel hangulati elemként.
Viszont -ha kérhetem- az irodalmi mű ne legyen tanulmány jellegű, több oldalas "okosmány".
Még annyit: ebben a topikban vissza lehet nyúlni máshol már elhelyezett képekhez, versekhez ,nem számít ismétlésnek, hiszen más a forma, a logika.
A topik természetesen nyitott minden klubtag számára.
Köszönettel
Lutra /Karak/
A fennsíkok oly tágasak, s a barlang oly szűk. Átleng a szorongás a lelken, mint a füst; a vaksötétben a halál cseppkő-szíve tiktakol. Be akarom sűríteni az élet tűnt óráit e vonalba, itt a barlang falán: ama bölényt, mely szarvával a sors ellen kiállt, s a fiatal szarvastehénkét, mely párját kísérte a pirkadatban, most viszont lerágott csonthalom csak már a földön, a vadász-tűznél. Meg akarom festeni okkerral, korommal, vérrel, megfesteni az életet, ahogy szarvastehénként játszott a széljárt fennsíkon, mielőtt táplálék lett, mielőtt a roppant bendőkbe fulladt e szépség.
Fúj északról. Dörög a zajló jég, hízik egyre. Ám a nép mulat. Zsíros szájak mosolya csillog a tűznél, mely nehéz nyársakat nyalint; visong a nő-had, a vadászok véres ujjnyomai mellükön, farukon --, odébb, a holdnál ordasok, tél van. Meg akarom festeni okkerral, korommal, vérrel, megfesteni a szarvastehenet, ahogy kimúlt szökellve, s múlik ki még naponta, szívében irgalmatlan kovakővel.
Jobbról és balról mellékalakok. Nők, rőt kontyok, szép kezek, áttetsző és halk férfi arcok egy dimenziósak, gyermetegek. A bőr, a szem még nem határozott, hogy lator arcán süt vagy János arcán, sápadt, rózsás és füstkoszorús fény-árnyak lámpa keretében nincs még helyük az oltár közepében.
ez dobog ez visz ez tutul akáclombok alatt a fekete vonat madarat nyilaz égre felleggel keveredik úgy festettem a füstöt sosem-szikrázó emlékem legyen máskor egy partot álmodtam zsiráfok sziesztáztak ott partot nem piac cigarettacsikkes sivatagját recsegő kosarakkal na jöjjön csak öreg 20 éve semmit fénylik a vásznon egyetlen ecsetvonás na jöjjön csak öreg szálljon föl a vonatra s ti is ki tudja hol elvérezettek föld alatt koponyakatedrálist építők éneket tudók elvisz a vonat Doberdóba Galíciába Szevasztopolba pokolba visz elvisz a vonat New Yorkba Ausztráliába Fokföldre Chilébe duhog az óceán alatt ott lesztek sehonnan-jöttek nincs-népűek senki kutyái egzotikus kapufélfák na jöjjön csak öreg megnyakló kalapkarimájú ültél a parton szeretted ezt a kéttornyú várost folyók szögében bokros teendői közt enned adott tegezett öregezett hogyvagyozott vásári lovat na jöjjön csak öreg egy garaboly kifli marék cigaretta szedje a lábát vén madárijesztő úgyis töltés kiégett füvén pöfög már a fekete vonat ennyi naccságát ennyi naccságost mesék meséltek macskám van csirkém verebek-temploma akácfán én nem bukom el itt vitézül fogam közt keserű virággal sorstalanul mint a meg-sem-születettek éltem udvarok lépcsők homályán mindig kapun kívül duhog a fekete vonat na jöjjön csak öreg
Impresszionisták a Jeu de Paume-ban És mi maradt a többieknek? A tárgyak, tengerek, a kertek, Hatalmas fényvarázs... Monet! A meglelt pillanat, az új szezám, a nagy láz, A lángba olvadó roueni székesegyház, Ahogy átalakítja a hajnal, a nap s az éj.
Meg a lóversenyek, cirkuszok, kabarék, Regatták, mulatók, a modern keverék, Melyet erős szemük világi glóriába font, De nem élt ünnepélyek között, s nem volt világi A dicsfény, amelyet ő tudott megtalálni Az ős dolgok körül: Vince, a szent bolond.
A székek, napraforgók, Auvers vad temploma, A szálas fölrakás, a durva textura, S úgy érzed, nemsokára elnyelik az egészet A törzsek, levelek, rögök, homokszemek, A mozgásra kapott vegetatív sereg, A hatalmasodó és támadó tenyészet.
S ő maga is, akár egy megőrült napraforgó. Emlékszel a szomszédban az öreg Tintoretto Önarcképére, ahol búcsúzik? Fehér szakáll, könnyezni kész, okos szem, De a sosevoltat nem siratja most sem, Csak azt, ami övé volt s amit majd elveszít.
De Van Gogh itt szenved, vibrál a képen, És védtelenül mered rád a kék szem, S kavarognak a vastag, kék, sárga huzalok. Meggyötört, megriadt, eltévedt szomorúság, Szakállából fakadnak a mártirfényü rózsák S vörös hajából is az őrület lobog.
És bátrak bátra, te legnagyobb, hogy szeretlek, Nagyúr és nyomorék, pap és pojáca Lautrec, Baudelaire testvére te, kegyetlen szenvedő! Te nem féltél a test s az abszint démonától, S vásznaidon vihogva táncol Páris halálfejű, vidám kisértete.
És mozdulat bűvésze, Degas, ki észrevetted A kiszolgáltatott, torzult, szomorú testet, Habár rivaldafényen és tüllök fátyolán át, S felvillantottad a tündéri mozdulat Lidérckék s tejfehér sugárköre alatt Tündöklő ballerinák szegény majompofáját.
S a nagy menekülés! Sóvár, primitív álmok! Tahiti ! Tarka hit, egyszer valóra váltott. És terjed a ragály, a művelt babona. Állati angyalok, meztelen, messze Éden, S mákonyos felírás a festmény szögletében: S a testük aranya... a testük aranya...
még nem tudhatsz. Ha bejárod lombosmoha-perceinket, borzongásod elsimítja hódűnéit a vágynak. Visszavered, mint hó a napsugarat, a régi örömöt (utána sírni kezdtél!); vagy csak a jégtüskét, porhavat repítő szél horzsolta szembogarad? Még rádfonódik a szorongás eukaliptusz-gyökere, irthatatlan,
akár a sóbozót; s a téli tengereken lassan feltorlódik a lemondások uszadék- jege: hát minek emlékeznél?
Tervezni már nem tudsz. A jövő homoksivatag. Ne is próbáld belevetíteni magad: köves pusztaság, mit kereshetnél benne hullámtestű álmaiddal? Ha lesz is ragyogás: hematit pírja lesz csak, nem a beteljesülésé. Szárazságtűrő füveké itt hely és jövendő, nem a kékszeműeké.
De ami most van, ott lüktessen pórusaidban, fékezze a passzát- szeleket, állítsa meg az áradó vizet, legyen zátony, áthághatatlan
jött-ment hajóknak, tudósoknak: benned sír, benned éled, ők csak tudják – te érzed: szenvedély, Nagy-korallgát.
Olyankor, ha a nyírek is, a bükk- és fenyőlombok is sötét csipkék az égen, s a gyöngyházfényű alkonyat előbűvöl csillagokat, ha fénylenek az ablakok, olyankor, amikor a víz sodrát ember már nem zavarja, tücsökszót, gyantaillatot visz a szél csöndes udvarokra, elkésett lovak legelésznek, az úton holdfény bandukol (ki érti, ki őrzi a képet? előhívható valahol?), olyankor, ha a sziluettek egymásba folynak, minden egy, egyértelmű a fény s az árnyék, az illanó rögzíttetett, s része lennél a végtelennek: érzed szorongó szívedet.
Szenvedést, imádást illetően a régi Mesterek véleménye más. Ha valaki szenved, A többi nem eszik, nem moccan, nem nyit ablakot - Lélegzetvisszafojtva nézi a szenvedőt. A Szent Irén gyászolja Szent Sebestyént című képen Egyetlen fáklya lobog csak. A szemek, Kivéve egy szolgálóét (sír, s az arcát Kendővel takarja el), mind-mind a dárdanyélre Szegeződnek: mellkasba tört oszlop: Szent Irén Madonna-mozdulattal tárja szét Karját, így fogadván be a felfoghatatlant. Keze ekképp szól: „Lássátok! Íme!" - Mellette kámzsás, görnyedt szerzetesfej, Két kéz, eggyéfonódva a gyász gesztusában. Mintha azt néznék most is, azt a lándzsát A Keresztrefeszített oldalában. S kezük-lábuk is azok a szögek Járnák át, az a vízzel kevert vér csorogna rajtuk, S ugyanaz az ecetíz nyelvükön, Zihálva: „Istenem, Istenem, mért hagytál el engem?" Néznek csak, s rajtuk kívül: nincs világ. S még korábban : ekképp mutat van der Goes Jézus Születése című képén minden a meztelen, Fényes kisded felé, iránytű hegyeként. A világ minden rangja-rendjei : Angyalok, csöpp manókként gerendákon Gubbasztva, vagy kolibri-körözéssel, a légben; S a durva pásztorok is mily tisztán imádják; A kistermetű donor meg a család, s a Roppant védszentek; ott térdel a Szűz, Imádva a gyermeket; s a Mágusok a hegyek közt Jönnek, tevéstől - kérdezik az utat, s egy Térdelő megmutatja; az ökör s a szamár Kinéz a jászol mellől, nem emberszabású Ormótlan fejük is merő imádat; És az ajándékok : egy kéve búza, Agyagkorsó, virágok, azok is mintha Elmélyülten viselnék büszke részük, Mi a világ megváltásából nekik jut. S az Idő is egyetlen pillanatban Összpontosul: amott messze a sziklák Közt látjuk Máriát s Józsefet szamárral, Jönnek Betlehembe; a füves dombon Fehér nyáj legel, pásztorok hadonásznak: Csodálják a csillagot; s aztán - évszázadokat Ugorván a jövőbe - ott térdel a donor, Feleségestől-gyerekestől, és néz; mindent, Ami csak volt s lesz a világon, odavonz A csöppnyi, árva, emberi középpont. Későbbi mesterek vásznán a keresztrefeszités már A kép sarkába szorult: mindenki a fontos Dolgokra vágyott, s úgy látta, ez nem fontos. Az új mesterek szabadabban választják meg a témát; Veronesét, ekképpen, üldözte az Inkvizíció, Mert Krisztus lábaihoz játszadozó kutyákat festett; A Föld: csak egy bolygó a Tejutak közt. Később eltűnik Krisztus, a kutyák - absztrakt Egyetértésben, imádás nélkül, az újabb mestereknél Színek vannak a vásznon, a Világegyetem képe, S egy fénylő pont valahol a sarokban: Kis rádióaktiv bolygó, a neve : Föld.
Georges de La Tour: Szt. Irén gyászolja Szt. Sebestyént
Az ódonművű óra ver, a mennyezeten pókok szőnek. Homlokodon bánat hever, bánata özvegy, néma nőnek, ki fogyton vékonyul, mint a hold, mert arra gondol, ami volt s hunyó tűznél fonnyadva fázik és arra gondol, aki holt, míg zöld, nagyárnyú lámpa mellett magányosan, csendben teázik.
S akkor jövök. Halk nesze sincs saruimnak, mikor belépek. Nesztelen moccan a kilincs, borzadva néznek rám a képek. - Én is teázom, kedvesem... - mondom lágyan és kedvesen. A húnyt parázsnak lángja támad. És felakasztom csendesen kék sapkád mellé a fogasra fénylő, mennyei glóriámat.
Száraz lombbal borítva Pán egy kősziklán hever. Vak és öreg. Szemhéja dermedt és merev, pillogni is már képtelen, bezárult a szeme - mint a csigák telente. Langy harmat cseppen ajakára: egy, kettő, három. A természet itatja istenét.
Ó, Pán ! Látom, amint kinyújtja kezét egy ág után, és rügyeit szelíd-dédelgetőn megtapogatja.
Egy bárány közeleg bozóton átal. Hallja a vak, és elmosolyodik, mivel Pánnak nagyobb öröme nincsen, mint tenyerébe fogni szépen egy-egy kisbárány fejét, s szarvacskáit puha gyapjú-csigák közt megkeresni.
Némaság.
Mögötte ásít álmosan a barlang, és ásítás némítja most el őt is. Nyújtózik, s szól magában: „A harmat cseppje nagy s meleg, szarvacska ütközik, s pattannak a rügyek. Legyen hát tavasz újra?"
Nézték Egyiptomot erkélyről, a magasban, a tikkadt ég alatt amint pihenni tér, és a Folyót, amely sötét deltáin ér Bubast s Szaiz elé, vizét görgetve lassan,
A büszke római súlyos, lomha vasban - egy gyermek álmait ringató rab vezér - érezte kéjesen, hogy lankad el s alél győztes szívén a test, melyet ölel szorosan.
Fürtös, sápadt fejét felé fordítva, kit legyőzhetetlen és vad illat részegít, emelte tágra nyílt szemét a nő s a száját.
S a lángoló Vezér reá hajolt, s a szem aranycsillámú nagy tükrében végtelen tengert látott, ahol futottak szét a gályák.
Oly harmonikusan s olyan fájdalmasan csendül tökéletes hangommal egybe lírám, hogy szinte minden az enyém már, ami van, csak abból semmi sem, mit szívem esdve kíván.
///
Pierre Emmanuel
Orfeusz sírja
Annyi-annyi világ látta halni a kedvest annyi ég volt fölötte halotti szemfedő annyi hegy szabta mintáját emlékezetére annyi forrás siratta meg halála óta hogy minden tárgy pokol a keserű Orfeusznak s azért adja magát hogy kárhoztassa őt. Hogyha elutasítja az megszerzi árnyát ha birtokba veszi sírjába vonja le (azt hiszi hogy a kedves sírját erőszakolja). De Ő a holt mihelyt megsejtik eltűnik minden sír egy másik sír távol visszhangja csak másutt van szüntelen a sors A férfi mégis tudja itt van csakis az igazi halott: itt a szív a pecsét mit szét kell törni hogy az Asszony tőle megszabaduljon: Poklától. Ó menekülni e vértől mely a holt nő rettentő ritmusán jár e hústól mely színig telt régi mozdulatokkal!
Eurydikét a túl távolit, túl közelit holtnak kiáltja ki magán kívűl kegyetlen s vonszolva gyönyörét tetemről holttetemre sosem fejezi be hogy feltámassza őt.
///
Beney Zsuzsa
Eurydiké
Lelkem, mondd mennyi szenvedést viselsz el?
S te, lelkem társa, akiért a föld kemény kérgét taposva elmerültem, háromszor el a mélységes homályba - te értem mennyi szenvedést viselsz el?
A gyalázat torkából kilökötten sivatagodnak naptalan fehér izzó homokjából a sűrű tenger sós-keserű árjába lemerültem
szenvedésed elöntött mint a tenger
és csontig mart halál és fájdalom. A gyenge dal, fuvolád halk patakja visszavezet? Hiszen téged sötét halálom elborított, mint a tenger.
Visszavezetsz-e? Élve a pokol mélyére szálltál, engem elragadni, gyenge dal láncán engem, aki érted éltem, haltam, és benned elmerültem
„Oidipúsz! – kiáltottuk s a kezünk felemelve sírtunk hangosan. Mert megtörte az ércbe s emberszívbe vésett szent törvényeket. Majd kürtök harsantak s utánuk mint a tűzpatak Omlott alá a hegyoldalból Mithrasz évszázados átka. Ifju és komoly anyák Aggódva nézték önnön keblükön az alvó kisdedet.
Parázs szaladt körül a földeken, – a nap lement. Fekete lett a domboldal és lombjai, – döglött lovak Hevertek rajta szanaszét… mert vad futás volt ez, izgalmas, végső, vad futás, A hirhozóké, ők is, mint a zsák, úgy estek el, úgy dőltek el a fák alatt, Mihelyt a lovakról leszálltak s elmondták, hogy Oidipúsznak vége van. Odébb a tér sarkán a bölcsek s még odébb egy kis csoport, átszurt dudákkal, Ezek is jajongva, gyászban érte, – úgy jajongtak, mint az árva gyermekek… A bűnös, nagy király öreg dudásai…
Ám egyes könnyű, dajna nők, mint akik mit se hallanának, Ajkukat megnedvesíték nyelvecskéikkel és úgy néztek körűl… A fürtjeik, akár a felhők, bodrosak s tevékeny kis kezük remeg… Csak tettek-vettek egyre s papucsaik csattogása közben Azok mellé szegődtek inkább, akik ittmaradtak, élnek még, kik megkűzdtek a vad lovakkal, S most aléltan elhevernek s női kéz, vagy suttogás nem édesíti fáradt álmaik. – Ah komoly a törvény! – mondogatták ők is, ámde nem hitték. Hogy mit gondoltak? Nem tudom, oh nem tudom. – Úgy vélem, nincs e földön oly parancs, Mely megfékezhetné tüzük s elméjük rúdját megfordítaná a gondjaink felé. Övék a föld, mivel a bűn övék. Mit nékik tavasz szenvedése s mit a fájdalom! S az elhagyottak nagy sirása lenn a völgyek alján? Egyeseknek fel volt tüzve kontyuk, mint a szemtelen, A kotnyeles kislányoké… S az egyik végül még felém is fordította szép fejét…
És várt. Hogy mint a szomjas állat, amely forrást lel, igyam a szeme fényiből. A kárhozat volt ez, oh Oidipúsz király! Míg átkozódtunk, átkoztuk a kéjt s letéptük volna férfidíszeink… Épp aznap, mikor sírtunk érted: elmerültem én is. Végeláthatatlan Gyönyörök szolgája lettem. Sötét tengerek fedik már tiszta ifjuságomat. Egy hetairáé vagyok s mindörökre, érzem. Nem tudok már lenni nélküle. Mert mindig meztelen s mindig nevet. Az ujjain gyűrűk… Ó hagyjatok! nincs már szavam… és mindörökre feledjétek társatok.”
Charles Baudelaire: Az albatrosz /Tóth Árpád ford./
Olykor matrózi nép, kit ily csíny kedvre hangol, albatroszt ejt rabul, vizek nagy madarát, mely, egykedvű utas, hajók nyomán csatangol, míg sós örvényeken lomhán suhannak át.
Alig teszik le a fedélzet padlatára, a kéklő lég ura esetlen, bús, beteg, leejti kétfelé fehér szárnyát az árva, s mint két nagy evezőt vonszolja csüggeteg.
Szárnyán kalandra szállt, most sántít suta félsszel, még tegnap szép csoda, ma rút röhejre készt, csőrébe egy legény pipát dugdosva élcel, másik majmolja a tört szárnyú bicegést.
A költő is ilyen, e légi herceg párja, kinek tréfa a nyíl s a vihar dühe szép, de itt lenn bús rab ő, csak vad hahota várja, s megbotlik óriás két szárnyában, ha lép.
nem, nem mond nekem semmit vénuszod botticelli rózsás bőrrel a tenger kerek edényéből kiszáll! szürkén a sok irigy asszony körülseregli dadogó zászlóerdő megannyi deszkaszál
semmit a rafaelek rosettik leonardók e lágyhusu leányzó akinek kegyét esded... más szint akarok én! más méretekre vágyok! e szép föld páriája - nem húzok hölgyetekhez
idegenek mind nekem! e nyár-tűz nagyszerűség ez az asszonyi bőr mely mint ringló dérhavas ha dícsérnem kell mégis - hadd dícsérjem a pórnép lányát ki sarlót fogva a rozsföldön halad
ez az édessötét e datolyaszemű tündéri álmaimban nem csillan föl nekem mind közül e helyen ahol annyi a nő a képtárban te győztél csak te egyetlenem !
mert nem dícsérem én törékeny testüket nem akiknek bájait könnyed kéz örökíti! súlyos ovál formákkal nyűgöz le az esetlen nehéz csípő merész mell vaskos asszonyi vádli
galériákban nem lelem képkamrák hűvösén kocsmák kockáiban könnyebb föllelni őket megmutatkoznak nékem húst klopfol sok serény vagy folyóparton rezdül nagy fenekük e nőknek
ó akkor szó jő s pompás ízek gyűlnek a számba és tekintetem falja örök játékukat látom felém úszik lomha keblük tojása s nézek fövenybe dermedt rőt húsoszlopokat
ó ez az izmok menete jól látják szemeim lám e munkára hajló vaskos felsőkarok s ki sem lépnek a vízből e nők és mégis ím világra hoznak számtalan visító magzatot!
csillaghajtásokat terem e buja föld és gyermeket nemz minden s minden termékenyül! s térdük közé e nőknek óceán habja tör s éhes húsukba magként zúdul végtelenül
igen! új ádám bolygok megújult édenemben s a föld ezernyi keble lüktet lábam alatt ringatózva a hegy-nap fejem fölött leng egyre s látom a lelkem meztelen vad vérszínű húsdarab!!
Apollón mitológiai jelképeit olvasva, a vers már nem volt olyan szörnyű. Aki merész próbára áll, az sokat is kockáztat. Egy istenséggel összemérni a képességét, nem lehet, csak nehéz feltétellel. Még a mesékben is milyen gyakori, hogy pl. próbát tehetsz, de ha nem teljesíted, fejedet vesszük. És akkor jön a legkisebb királyfi :)
Nem bántottál meg, Milu, kedves. Tudod, hogy nagyon kedvellek és azt is tudod, értem a szót, amit kimondasz-ahogy Te is megértesz engem, Karakostul, Lutrástól, mindenestől.
Nagyon örülök a hozzászólásodnak, mert már komolyan azon kezdtem gondolkodni, hogy valami baj lehet velem. Én semmi másra nem tudtam gondolni, csak szörnyűségekre. Egyikre a másik után. Már nem merem a TV távirányítóját a kezembe venni, újságokról már régen leszoktam, lehet, hogy a netről is le kell mondanom. Félek, hogy megbántottam Lutrát, pedig talán ő lenne az utolsó akivel ilyet tennék.