Keresés

Részletes keresés

Lutra Creative Commons License 2009.02.14 0 0 79

Hans Börli

 

Altamira,
avagy a barlangfestő monológja

 


A fennsíkok oly tágasak,
s a barlang oly szűk. Átleng a szorongás
a lelken, mint a füst; a vaksötétben
a halál cseppkő-szíve tiktakol.
  Be akarom sűríteni
az élet tűnt óráit e vonalba,
itt a barlang falán: ama bölényt,
mely szarvával a sors ellen kiállt,
  s a fiatal szarvastehénkét,
mely párját kísérte a pirkadatban, most viszont
lerágott csonthalom csak már a földön,
a vadász-tűznél.
  Meg akarom festeni
okkerral, korommal, vérrel, megfesteni
az életet, ahogy szarvastehénként
játszott a széljárt fennsíkon,
mielőtt táplálék lett, mielőtt
a roppant bendőkbe fulladt e szépség.

Fúj északról. Dörög a zajló
jég, hízik egyre. Ám a nép mulat.
Zsíros szájak mosolya csillog a
tűznél, mely nehéz nyársakat nyalint;
  visong a nő-had,
a vadászok véres ujjnyomai
mellükön, farukon --, odébb, a holdnál
ordasok, tél van.
  Meg akarom festeni
okkerral, korommal, vérrel, megfesteni
a szarvastehenet, ahogy kimúlt szökellve,
s múlik ki még naponta,
szívében irgalmatlan kovakővel.

 

 

Lutra Creative Commons License 2009.02.14 0 0 78

Weöres Sándor

Willendorfi Vénusz



Én vagyok a vakos törzs, a virágfakadás,
rajtam újulnak mindenek.

Én vagyok a termőföld, eső-járta és meleg,
bennem szánt az eke éle.

Kösöntyűk és lábperecek villognak rajtam,
így forog a táncom.

Kitakarom a gyermekeim, hogy szépségeikben válogathass,
lássam őket a te szemeddel is.






Willendorfi Vénusz

Kannus Creative Commons License 2009.02.14 0 0 77
Károlyi Amy

SZÁRNYAS OLTÁR

Jobbról és balról mellékalakok.
Nők, rőt kontyok, szép kezek,
áttetsző és halk férfi arcok
egy dimenziósak, gyermetegek.
       A bőr, a szem még nem határozott,
       hogy lator arcán süt vagy János arcán,
       sápadt, rózsás és füstkoszorús
       fény-árnyak lámpa keretében
       nincs még helyük az oltár közepében.

       Az oltár közepén a jó s a rossz csatázik.
Kannus Creative Commons License 2009.02.13 0 0 76
Devecsery László
 
Pipacsok

Fátyolszirmok,
akár a tűz
lobogása,
szelíden
suhanó
nyári szélben.
Barátkozó
szavak között.

Búzatáblák
bólogatnak,
s üzennek a
nyárba szökő
alkonyatnak.



Lutra Creative Commons License 2009.02.13 0 0 75

Szepesi Attila

Süli András : Vonat


ez dobog ez visz ez tutul
akáclombok alatt a fekete vonat
madarat nyilaz égre felleggel keveredik
úgy festettem a füstöt sosem-szikrázó emlékem legyen
máskor egy partot álmodtam zsiráfok sziesztáztak ott
partot nem piac cigarettacsikkes sivatagját
recsegő kosarakkal na jöjjön csak öreg
20 éve semmit fénylik a vásznon egyetlen ecsetvonás
na jöjjön csak öreg szálljon föl a vonatra
s ti is ki tudja hol elvérezettek
föld alatt koponyakatedrálist építők
éneket tudók elvisz a vonat Doberdóba
Galíciába Szevasztopolba pokolba visz
elvisz a vonat New Yorkba Ausztráliába
Fokföldre Chilébe duhog az óceán alatt
ott lesztek sehonnan-jöttek nincs-népűek
senki kutyái egzotikus kapufélfák
na jöjjön csak öreg megnyakló kalapkarimájú
ültél a parton szeretted ezt a kéttornyú várost
folyók szögében bokros teendői közt enned adott
tegezett öregezett hogyvagyozott vásári lovat
na jöjjön csak öreg egy garaboly kifli marék cigaretta
szedje a lábát vén madárijesztő úgyis
töltés kiégett füvén pöfög már a fekete vonat
ennyi naccságát ennyi naccságost mesék meséltek
macskám van csirkém verebek-temploma akácfán
én nem bukom el itt vitézül fogam közt keserű virággal
sorstalanul mint a meg-sem-születettek éltem
udvarok lépcsők homályán mindig kapun kívül
duhog a fekete vonat na jöjjön csak öreg

 

 

 

 

 

Süli András: Vasút

 

Lutra Creative Commons License 2009.02.12 0 0 74
Vas István

Mi maradt ?


Impresszionisták a Jeu de Paume-ban
És mi maradt a többieknek?
A tárgyak, tengerek, a kertek,
Hatalmas fényvarázs... Monet!
A meglelt pillanat, az új szezám, a nagy láz,
A lángba olvadó roueni székesegyház,
Ahogy átalakítja a hajnal, a nap s az éj.

Meg a lóversenyek, cirkuszok, kabarék,
Regatták, mulatók, a modern keverék,
Melyet erős szemük világi glóriába font,
De nem élt ünnepélyek között, s nem volt világi
A dicsfény, amelyet ő tudott megtalálni
Az ős dolgok körül: Vince, a szent bolond.

A székek, napraforgók, Auvers vad temploma,
A szálas fölrakás, a durva textura,
S úgy érzed, nemsokára elnyelik az egészet
A törzsek, levelek, rögök, homokszemek,
A mozgásra kapott vegetatív sereg,
A hatalmasodó és támadó tenyészet.

S ő maga is, akár egy megőrült napraforgó.
Emlékszel a szomszédban az öreg Tintoretto
Önarcképére, ahol búcsúzik?
Fehér szakáll, könnyezni kész, okos szem,
De a sosevoltat nem siratja most sem,
Csak azt, ami övé volt s amit majd elveszít.

De Van Gogh itt szenved, vibrál a képen,
És védtelenül mered rád a kék szem,
S kavarognak a vastag, kék, sárga huzalok.
Meggyötört, megriadt, eltévedt szomorúság,
Szakállából fakadnak a mártirfényü rózsák
S vörös hajából is az őrület lobog.

És bátrak bátra, te legnagyobb, hogy szeretlek,
Nagyúr és nyomorék, pap és pojáca Lautrec,
Baudelaire testvére te, kegyetlen szenvedő!
Te nem féltél a test s az abszint démonától,
S vásznaidon vihogva táncol
Páris halálfejű, vidám kisértete.

És mozdulat bűvésze, Degas, ki észrevetted
A kiszolgáltatott, torzult, szomorú testet,
Habár rivaldafényen és tüllök fátyolán át,
S felvillantottad a tündéri mozdulat
Lidérckék s tejfehér sugárköre alatt
Tündöklő ballerinák szegény majompofáját.

S a nagy menekülés! Sóvár, primitív álmok!
Tahiti ! Tarka hit, egyszer valóra váltott.
És terjed a ragály, a művelt babona.
Állati angyalok, meztelen, messze Éden,
S mákonyos felírás a festmény szögletében:
S a testük aranya... a testük aranya...





Edgar Degas: Ballerina
Kannus Creative Commons License 2009.02.11 0 0 73
Tass Marianne

Csendes öregúr

                                                   Rippl-Rónai: " Piacsek bácsi babákkal" c.
                                                   festményéhez.


Piacsek bácsi nagyon félt a póktól,
s sötét szobákba járt be egyedül.
A gondolatain ilyenkor szürke
bolyhok remegtek. Susogtak belül.

Nagy szárnyakért suhantak szét a székek,
hogy benyitott, s a szoba anyagát
érintette. El is szédült a teste,
babákkal rakta körül önmagát.

Gubbaszkodott közöttük, mint a forrás,
mely két szikla közt pihen valahol.
S ha elfáradt, fakó fantáziáját
itatta meg csendes pipáiból.

Végül nyers szag párolgott át a konyha
kitáruló fa-ajtaja felől,
s gyerekek értek le az emeletről
a lakás zsúfolt rétegeiből.

Felállt, s kiment a szunnyadozó szélbe,
kihurcolva magánya nagy körét,
nem sajnálta puha dajka-szobáját,
csak a babákon húzta át szemét.

Körülrepkedték zizegő bogárkák,
kis méhek és a vastagabb legyek.
ő tudta, hogy benn törött szavak várják,
ránézett még egy pókra, s nevetett.



Lutra Creative Commons License 2009.02.11 0 0 72

Egyed Emese


Terra Australis Incognita


Emlékezni

még nem tudhatsz. Ha bejárod
lombosmoha-perceinket, borzongásod
elsimítja hódűnéit a vágynak.
Visszavered, mint hó a napsugarat,
a régi örömöt (utána sírni kezdtél!);
vagy csak a jégtüskét, porhavat repítő szél
horzsolta szembogarad? Még
rádfonódik a szorongás eukaliptusz-gyökere,
irthatatlan,

akár a sóbozót; s a téli tengereken lassan
feltorlódik a lemondások uszadék-
jege: hát minek emlékeznél?

Tervezni már nem tudsz. A jövő
homoksivatag. Ne is próbáld
belevetíteni magad: köves pusztaság, mit
kereshetnél benne hullámtestű álmaiddal?
Ha lesz is ragyogás: hematit
pírja lesz csak, nem a beteljesülésé.
Szárazságtűrő füveké itt hely és jövendő,
nem a kékszeműeké.

De ami most van, ott lüktessen
pórusaidban, fékezze a passzát-
szeleket, állítsa meg
az áradó vizet, legyen zátony,
áthághatatlan

jött-ment hajóknak, tudósoknak:
benned sír, benned éled,
ők csak tudják – te érzed:
szenvedély, Nagy-korallgát.

 

 

 

Lutra Creative Commons License 2009.02.10 0 0 71
Egyed Emese

Dagerrotípia


Olyankor, ha a nyírek is,
a bükk- és fenyőlombok is
sötét csipkék az égen,
s a gyöngyházfényű alkonyat
előbűvöl csillagokat,
ha fénylenek az ablakok,
olyankor, amikor a víz
sodrát ember már nem zavarja,
tücsökszót, gyantaillatot
visz a szél csöndes udvarokra,
elkésett lovak legelésznek,
az úton holdfény bandukol
(ki érti, ki őrzi a képet?
előhívható valahol?),
olyankor, ha a sziluettek
egymásba folynak, minden egy,
egyértelmű a fény s az árnyék,
az illanó rögzíttetett,
s része lennél a végtelennek:
érzed szorongó szívedet.


Lutra Creative Commons License 2009.02.10 0 0 70
Ugye?:)
Előzmény: kacat7 (69)
kacat7 Creative Commons License 2009.02.10 0 0 69
Óóóóóó!
Meglepi! :)
De szép minden! :-)
Lutra Creative Commons License 2009.02.10 0 0 68

Randall Jarrell

A régi és az új mesterek



Szenvedést, imádást illetően a régi
Mesterek véleménye más. Ha valaki szenved,
A többi nem eszik, nem moccan, nem nyit ablakot -
Lélegzetvisszafojtva nézi a szenvedőt.
A Szent Irén gyászolja Szent Sebestyént című képen
Egyetlen fáklya lobog csak. A szemek,
Kivéve egy szolgálóét (sír, s az arcát
Kendővel takarja el), mind-mind a dárdanyélre
Szegeződnek: mellkasba tört oszlop: Szent Irén
Madonna-mozdulattal tárja szét
Karját, így fogadván be a felfoghatatlant.
Keze ekképp szól: „Lássátok! Íme!" -
Mellette kámzsás, görnyedt szerzetesfej,
Két kéz, eggyéfonódva a gyász gesztusában.
Mintha azt néznék most is, azt a lándzsát
A Keresztrefeszített oldalában.
S kezük-lábuk is azok a szögek
Járnák át, az a vízzel kevert vér csorogna rajtuk,
S ugyanaz az ecetíz nyelvükön,
Zihálva: „Istenem, Istenem, mért hagytál el engem?"
Néznek csak, s rajtuk kívül: nincs világ.
S még korábban : ekképp mutat van der Goes
Jézus
Születése
című képén minden a meztelen,
Fényes kisded felé, iránytű hegyeként.
A világ minden rangja-rendjei :
Angyalok, csöpp manókként gerendákon
Gubbasztva, vagy kolibri-körözéssel, a légben;
S a durva pásztorok is mily tisztán imádják;
A kistermetű donor meg a család, s a
Roppant védszentek; ott térdel a Szűz,
Imádva a gyermeket; s a Mágusok a hegyek közt
Jönnek, tevéstől - kérdezik az utat, s egy
Térdelő megmutatja; az ökör s a szamár
Kinéz a jászol mellől, nem emberszabású
Ormótlan fejük is merő imádat;
És az ajándékok : egy kéve búza,
Agyagkorsó, virágok, azok is mintha
Elmélyülten viselnék büszke részük,
Mi a világ megváltásából nekik jut.
S az Idő is egyetlen pillanatban
Összpontosul: amott messze a sziklák
Közt látjuk Máriát s Józsefet szamárral,
Jönnek Betlehembe; a füves dombon
Fehér nyáj legel, pásztorok hadonásznak:
Csodálják a csillagot; s aztán - évszázadokat
Ugorván a jövőbe - ott térdel a donor,
Feleségestől-gyerekestől, és néz; mindent,
Ami csak volt s lesz a világon, odavonz
A csöppnyi, árva, emberi középpont.
Későbbi mesterek vásznán a keresztrefeszités már
A kép sarkába szorult: mindenki a fontos
Dolgokra vágyott, s úgy látta, ez nem fontos.
Az új mesterek szabadabban választják meg a témát;
Veronesét, ekképpen, üldözte az Inkvizíció,
Mert Krisztus lábaihoz játszadozó kutyákat festett;
A Föld: csak egy bolygó a Tejutak közt.
Később eltűnik Krisztus, a kutyák - absztrakt
Egyetértésben, imádás nélkül, az újabb mestereknél
Színek vannak a vásznon, a Világegyetem képe,
S egy fénylő pont valahol a sarokban:
Kis rádióaktiv bolygó, a neve : Föld.


 

 

Georges de La Tour: Szt. Irén gyászolja Szt. Sebestyént

MILU Creative Commons License 2009.02.08 0 0 67
Finom, meleg, jóleső érzés. Köszi!
Előzmény: Lutra (65)
siyotanka Creative Commons License 2009.02.07 0 0 66
Dsida Jenő: Esti teázás

Az ódonművű óra ver,
a mennyezeten pókok szőnek.
Homlokodon bánat hever,
bánata özvegy, néma nőnek,
ki fogyton vékonyul, mint a hold,
mert arra gondol, ami volt
s hunyó tűznél fonnyadva fázik
és arra gondol, aki holt,
míg zöld, nagyárnyú lámpa mellett
magányosan, csendben teázik.

S akkor jövök. Halk nesze sincs
saruimnak, mikor belépek.
Nesztelen moccan a kilincs,
borzadva néznek rám a képek.
- Én is teázom, kedvesem... -
mondom lágyan és kedvesen.
A húnyt parázsnak lángja támad.
És felakasztom csendesen
kék sapkád mellé a fogasra
fénylő, mennyei glóriámat.

Lutra Creative Commons License 2009.02.07 0 0 65
Bertók László

A kezem, ahogy otthagyom


Akkor inkább az unalom.
A helyben forgó nyári ég.
Millió fűszálból a rét.
Feküdni a múló napon.

A kezem, ahogy ott hagyom.
A lassú hullám, hogy ne még.
Egy régi Rippl-Rónai-kép.
Egy öregasszony, nem tudom.

Akkor mint az imamalom.
Hogy legalább a szövegét.
Érezni, hogy leáll a gép.
Csodálkozni ugyanazon.

Akkor inkább a monoton.
Ahogy önmagát veri szét.




Rippl-Rónai: Babits
Lutra Creative Commons License 2009.02.06 0 0 64

Lucian Blaga

Pán



Száraz lombbal borítva Pán egy kősziklán hever.
Vak és öreg.
Szemhéja dermedt és merev,
pillogni is már képtelen,
bezárult a szeme - mint a csigák telente.
Langy harmat cseppen ajakára:
egy,
kettő,
három.
A természet itatja istenét.

Ó, Pán !
Látom, amint kinyújtja kezét egy ág után,
és rügyeit
szelíd-dédelgetőn megtapogatja.

Egy bárány közeleg bozóton átal.
Hallja a vak, és elmosolyodik,
mivel Pánnak nagyobb öröme nincsen,
mint tenyerébe fogni szépen egy-egy kisbárány fejét,
s szarvacskáit puha gyapjú-csigák közt megkeresni.

Némaság.

Mögötte ásít álmosan a barlang,
és ásítás némítja most el őt is.
Nyújtózik, s szól magában:
„A harmat cseppje nagy s meleg,
szarvacska ütközik,
s pattannak a rügyek.
            Legyen hát tavasz újra?"

 


 

Lutra Creative Commons License 2009.02.05 0 0 63

José Maria de Hérédia

Antonius és Kleopátra



Nézték Egyiptomot erkélyről, a magasban,
a tikkadt ég alatt amint pihenni tér,
és a Folyót, amely sötét deltáin ér
Bubast s Szaiz elé, vizét görgetve lassan,

A büszke római súlyos, lomha vasban
- egy gyermek álmait ringató rab vezér -
érezte kéjesen, hogy lankad el s alél
győztes szívén a test, melyet ölel szorosan.

Fürtös, sápadt fejét felé fordítva, kit
legyőzhetetlen és vad illat részegít,
emelte tágra nyílt szemét a nő s a száját.

S a lángoló Vezér reá hajolt, s a szem
aranycsillámú nagy tükrében végtelen
tengert látott, ahol futottak szét a gályák.





Giovanni Battista Tiepolo: Antonius és Kleopátra

 

Kannus Creative Commons License 2009.02.04 0 0 62
Takáts Gyula
Fogadj be, világ


Hieronymus Bosch képe előtt

Azok a lágy, kanyargó folyók…
Felhők közt fénylő madarak!
A ligeten orrszarvú ballag át
s kijönnek a partra a halak.

Így köszöntenek a fényben
mind, akikre csak vadásztam.
A hangok, mint a bíbicszárnyak
és pillangók szállnak a házban.

Te hoztad ide mind s a bárányt
és gyapjában a kis kolibriket…
Kék sással emeli az angyal
és szárnyával repül a sziget.

Patmosz?… Vagy ki tudja már? –
Hisz nékem is volt szigetem,
de föltöltötték az évek
s itt állok remete-meztelen.

Nem úgy, mint János, a szent:
talárban, hattyú-látomásban…
Kezemben sincs se toll és oly üres
az út e téli, feszes nádban…

De földöntúli ez a fény is!…
E rettentő december-hideg
vezet, oly tiszta suhogással,
hogy kigyújtja reményemet,

mint hal alatt a lángot
jégprizmák közt az eszkimó.
Szikrázó barlang!… Itt üss tanyát!…
És te vigyázz, csillaglényű hó.

Nem a zöld!… Valami kristály…
Tündér-ecset helyett új ér
emeljen titkos rendszeredbe,
s mint ásványt fogadjon be a tér.

Építs be, mint a remetét
hajdan megfényesült hite…
Fogadj be egyházadba, világ!
Ne hagyj veszni a semmibe.



Lutra Creative Commons License 2009.02.01 0 0 61

Marguerite de Navarre

Orpheusz


Oly harmonikusan s olyan fájdalmasan
csendül tökéletes hangommal egybe lírám,
hogy szinte minden az enyém már, ami van,
csak abból semmi sem, mit szívem esdve
                                                         kíván.


///

Pierre Emmanuel


Orfeusz sírja


Annyi-annyi világ látta halni a kedvest
annyi ég volt fölötte halotti szemfedő
annyi hegy szabta mintáját emlékezetére
annyi forrás siratta meg halála óta
hogy minden tárgy pokol a keserű
                                               Orfeusznak
s azért adja magát hogy kárhoztassa őt.
Hogyha elutasítja az megszerzi árnyát
ha birtokba veszi sírjába vonja le
(azt hiszi hogy a kedves sírját
                                                erőszakolja).
De Ő a holt mihelyt megsejtik eltűnik
minden sír egy másik sír távol visszhangja 
                                                csak
másutt van szüntelen a sors
                                                A férfi mégis
tudja itt van csakis az igazi halott: itt
a szív a pecsét mit szét kell törni hogy az
                                                Asszony
tőle megszabaduljon: Poklától. Ó
                                                menekülni
e vértől mely a holt nő rettentő ritmusán jár
e hústól mely színig telt régi
                                                mozdulatokkal!


Eurydikét a túl távolit, túl közelit
holtnak kiáltja ki magán kívűl kegyetlen
s vonszolva gyönyörét tetemről
                                                holttetemre
sosem fejezi be hogy feltámassza őt.

///


Beney Zsuzsa

Eurydiké

Lelkem, mondd mennyi szenvedést
                                                 viselsz el?


S te, lelkem társa, akiért a föld
kemény kérgét taposva elmerültem,
háromszor el a mélységes homályba -
te értem mennyi szenvedést viselsz el?


A gyalázat torkából kilökötten
sivatagodnak naptalan fehér
izzó homokjából a sűrű tenger
sós-keserű árjába lemerültem


szenvedésed elöntött mint a tenger


és csontig mart halál és fájdalom.
A gyenge dal, fuvolád halk patakja
visszavezet? Hiszen téged sötét
halálom elborított, mint a tenger.


Visszavezetsz-e? Élve a pokol
mélyére szálltál, engem elragadni,
gyenge dal láncán engem, aki érted
éltem, haltam, és benned elmerültem


énértem mennyi szenvedést viselsz el?




Lutra Creative Commons License 2009.02.01 0 0 60

Füst Milán

Levél Oidipúsz haláláról


„Oidipúsz! – kiáltottuk s a kezünk felemelve sírtunk hangosan.
Mert megtörte az ércbe s emberszívbe vésett szent törvényeket.
Majd kürtök harsantak s utánuk mint a tűzpatak
Omlott alá a hegyoldalból Mithrasz évszázados átka. Ifju és komoly anyák
Aggódva nézték önnön keblükön az alvó kisdedet.

Parázs szaladt körül a földeken, – a nap lement.
Fekete lett a domboldal és lombjai, – döglött lovak
Hevertek rajta szanaszét… mert vad futás volt ez, izgalmas, végső, vad futás,
A hirhozóké, ők is, mint a zsák, úgy estek el, úgy dőltek el a fák alatt,
Mihelyt a lovakról leszálltak s elmondták, hogy Oidipúsznak vége van.
Odébb a tér sarkán a bölcsek s még odébb egy kis csoport, átszurt dudákkal,
Ezek is jajongva, gyászban érte, – úgy jajongtak, mint az árva gyermekek…
A bűnös, nagy király öreg dudásai…

Ám egyes könnyű, dajna nők, mint akik mit se hallanának,
Ajkukat megnedvesíték nyelvecskéikkel és úgy néztek körűl…
A fürtjeik, akár a felhők, bodrosak s tevékeny kis kezük remeg…
Csak tettek-vettek egyre s papucsaik csattogása közben
Azok mellé szegődtek inkább, akik ittmaradtak, élnek még, kik megkűzdtek a vad lovakkal,
S most aléltan elhevernek s női kéz, vagy suttogás nem édesíti fáradt álmaik.
– Ah komoly a törvény! – mondogatták ők is, ámde nem hitték. Hogy mit gondoltak?
Nem tudom, oh nem tudom. – Úgy vélem, nincs e földön oly parancs,
Mely megfékezhetné tüzük s elméjük rúdját megfordítaná a gondjaink felé.
Övék a föld, mivel a bűn övék. Mit nékik tavasz szenvedése s mit a fájdalom!
S az elhagyottak nagy sirása lenn a völgyek alján?
Egyeseknek fel volt tüzve kontyuk, mint a szemtelen,
A kotnyeles kislányoké… S az egyik végül még felém is fordította szép fejét…

És várt. Hogy mint a szomjas állat, amely forrást lel, igyam a szeme fényiből.
A kárhozat volt ez, oh Oidipúsz király! Míg átkozódtunk, átkoztuk a kéjt s letéptük volna férfidíszeink…
Épp aznap, mikor sírtunk érted: elmerültem én is. Végeláthatatlan
Gyönyörök szolgája lettem. Sötét tengerek fedik már tiszta ifjuságomat.
Egy hetairáé vagyok s mindörökre, érzem. Nem tudok már lenni nélküle.
Mert mindig meztelen s mindig nevet. Az ujjain gyűrűk…
Ó hagyjatok! nincs már szavam… és mindörökre feledjétek társatok.”



 

Lutra Creative Commons License 2009.01.31 0 0 59

Olty Péter

Mercurius-szobor



Sűrű hajfürtje belelóg szemébe,
fehéres fények úsznak a vállain,
s míg a bal karja pihen egy fatörzsön,
ruhátlan testén nyugszik a jobb keze.

Jobbra billenti puha kis csípőjét,
feszültség nélkül, szinte csak ujjhegyen,
s mintha szégyellné gyerekes szemérmét,
keresztbe fonja hószínű combjait.

Bágyadt szemhéját hidegen lezárja,
ne lásson senki isteni titkokat,
mert ha rám nézne, szívemen találna,
s megérinteném kis keze ujjait.


siyotanka Creative Commons License 2009.01.30 0 0 58
Charles Baudelaire: Az albatrosz /Tóth Árpád ford./

Olykor matrózi nép, kit ily csíny kedvre hangol,
albatroszt ejt rabul, vizek nagy madarát,
mely, egykedvű utas, hajók nyomán csatangol,
míg sós örvényeken lomhán suhannak át.

Alig teszik le a fedélzet padlatára,
a kéklő lég ura esetlen, bús, beteg,
leejti kétfelé fehér szárnyát az árva,
s mint két nagy evezőt vonszolja csüggeteg.

Szárnyán kalandra szállt, most sántít suta félsszel,
még tegnap szép csoda, ma rút röhejre készt,
csőrébe egy legény pipát dugdosva élcel,
másik majmolja a tört szárnyú bicegést.

A költő is ilyen, e légi herceg párja,
kinek tréfa a nyíl s a vihar dühe szép,
de itt lenn bús rab ő, csak vad hahota várja,
s megbotlik óriás két szárnyában, ha lép.


Lutra Creative Commons License 2009.01.30 0 0 57
Anatol Stern

Megálmodott nők


nem, nem mond nekem semmit vénuszod botticelli
rózsás bőrrel a tenger kerek edényéből kiszáll!
szürkén a sok irigy asszony körülseregli
dadogó zászlóerdő megannyi deszkaszál

semmit a rafaelek rosettik leonardók
e lágyhusu leányzó akinek kegyét esded...
más szint akarok én! más méretekre vágyok!
e szép föld páriája - nem húzok hölgyetekhez

idegenek mind nekem! e nyár-tűz nagyszerűség
ez az asszonyi bőr mely mint ringló dérhavas
ha dícsérnem kell mégis - hadd dícsérjem a pórnép
lányát ki sarlót fogva a rozsföldön halad

ez az édessötét e datolyaszemű
tündéri álmaimban nem csillan föl nekem
mind közül e helyen ahol annyi a nő
a képtárban te győztél csak te egyetlenem !

mert nem dícsérem én törékeny testüket nem
akiknek bájait könnyed kéz örökíti!
súlyos ovál formákkal nyűgöz le az esetlen
nehéz csípő merész mell vaskos asszonyi vádli

galériákban nem lelem képkamrák hűvösén
kocsmák kockáiban könnyebb föllelni őket
megmutatkoznak nékem húst klopfol sok serény
vagy folyóparton rezdül nagy fenekük e nőknek

ó akkor szó jő s pompás ízek gyűlnek a számba
és tekintetem falja örök játékukat
látom felém úszik lomha keblük tojása
s nézek fövenybe dermedt rőt húsoszlopokat

ó ez az izmok menete jól látják szemeim
lám e munkára hajló vaskos felsőkarok
s ki sem lépnek a vízből e nők és mégis ím
világra hoznak számtalan visító magzatot!

csillaghajtásokat terem e buja föld
és gyermeket nemz minden s minden termékenyül!
s térdük közé e nőknek óceán habja tör
s éhes húsukba magként zúdul végtelenül

igen! új ádám bolygok megújult édenemben
s a föld ezernyi keble lüktet lábam alatt
ringatózva a hegy-nap fejem fölött leng egyre
s látom a lelkem meztelen vad vérszínű húsdarab!!





Botticelli: Vénusz születése
halkabban Creative Commons License 2009.01.30 0 0 56

Az biztos, hogy a valóság még rémesebb.

 

Apollón mitológiai jelképeit olvasva, a vers már nem volt olyan szörnyű. Aki merész próbára áll, az sokat is kockáztat. Egy istenséggel összemérni a képességét, nem lehet, csak nehéz feltétellel. Még a mesékben is milyen gyakori, hogy pl. próbát tehetsz, de ha nem teljesíted, fejedet vesszük. És akkor jön a legkisebb királyfi :)

Előzmény: MILU (50)
MILU Creative Commons License 2009.01.29 0 0 55
Jó éjt Karak!
Jó éjt Halkabban!
MILU Creative Commons License 2009.01.29 0 0 54
Köszönöm. Ezt akartam hallani. :)
Előzmény: Lutra (53)
Lutra Creative Commons License 2009.01.29 0 0 53
Nem bántottál meg, Milu, kedves. Tudod, hogy nagyon kedvellek és azt is tudod, értem a szót, amit kimondasz-ahogy Te is megértesz engem, Karakostul, Lutrástól, mindenestől.
Előzmény: MILU (50)
Lutra Creative Commons License 2009.01.29 0 0 52
Somlyó György

Sirály

Láttál-e már sirályt közelről?
Az irigyelt-szép libbenés,
a szétnyíló szárnyak merész
íve közt sunyi, csúnya test ül:

felkapott, kacska láb, hegyes csőr,
vad emésztő-berendezés,
egy hal-koporsó az egész,
szem, mely a vízből és egekből

csak prédát les… S nézd a magasban:
villámként vág fel s lengve, lassan
lebeg, akár az álmodás.

…Hát te is azt lásd csak belőlem,
a szárnyat, mely szikrázva röppen
és alácsap és felcikáz.



Lutra Creative Commons License 2009.01.29 0 0 51
Mert ti olyan kis mimózalelküek vagytok!:)
Tán nem olvastok napi híreket? Ott sokkal cifrábbak vannak!
Előzmény: halkabban (49)
MILU Creative Commons License 2009.01.29 0 0 50
Nagyon örülök a hozzászólásodnak, mert már komolyan azon kezdtem gondolkodni, hogy valami baj lehet velem.
Én semmi másra nem tudtam gondolni, csak szörnyűségekre. Egyikre a másik után.
Már nem merem a TV távirányítóját a kezembe venni, újságokról már régen leszoktam, lehet, hogy a netről is le kell mondanom.
Félek, hogy megbántottam Lutrát, pedig talán ő lenne az utolsó akivel ilyet tennék.
Előzmény: halkabban (49)

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!