Korábban már több topikon is szóba került az oszmán hadsereg felépítése, csatái stb.
Fogjuk most össze az ezzel kapcsolatos kérdéseket, véleményeket egy topikba.
szaridzse, szarudzsa: a 17. században felállított, toborzott zsoldos csapatok katonája.
szekbán: eredetileg kutyapecérek, a szultán kutyáinak gondozói, akiket később a janicsárság kötelékébe tagoltak. A 17. században a megreformált, toborzott zsoldos lovas vagy gyalogos csapatok katonáinak neve.
Földi Pál könyvét elovasva egy kicsit összekavarodtam.
Azt írja ugyanis, hogy az oszmán hadvezetés a hosszú háborúban vette vészre először, hogy a nnyugati zsoldosseregekkel szemben mind a janicsárság, mind a szpáhik harcértéke megcsökkent.
A hiányosságok pótlására a 17. sz. elejétől Földi szerint új típusú zsoldossereget kezdetek felállítani, amit nem kapukulu-kból, tehát portai rabszolgákból állítottak ki, hanem tartományi szinten szerveztek.
Ezek között gyalogos és lovas egységek egyaránt voltak és puskával szerelték fel őket.
Földi szerint ezek voltak a szarudzsák, illetve szakbánok(?).
Namost az zavar meg leginkább, hogy a szekbánokról vagy szegbánokról ezeddig úgy tudtam, hogy a janicsárság egyik alakulata voltak, míg a szarudzsákról jóformán semmit sem találni a neten, de lehet, hogy elírás, és szaridzsa vagy szaridzse lenne a helyes forma.
A szaridzse egy regényben viszont a török hadsereget kísérő gyülevész söpredéknépség, ez elég messze áll a kiképzett, puskás zsoldos katonától...
Szóval most már felvilágosíthatna valaki, hogy hogy is volt ez a padisahok birodalmában...:-)
Azt is olvastam már valahol, hogy a kebabot, nálunk ismertebb nevén a giroszt egy anatólai szpáhi aga találta fel.
Az úgy volt, hogy éppen báránycombot sütöttek egy jól sikerült hadi vállalkozás után a cimborákkal és nyárs híján a kardjukra tűzték a combokat .
A legtöbb török vízszintesen forgatta a kardját a tűz fölött, de ez a szpáhi aga megpróbálta függőlegesen a hegyével lefele. Az ő báránycombja állítólag ízletesebb lett és kevésbé vette át a füstszagot, mint a többieké, így keletkezett volna a kebab.
Én már olyat is olvastam, hogy nem egy csatában az oszmán parancsnokok a janicsárhadtestet a tüzérség elé állították fel.
Aztán amikor a nyugatiak nehézlovassága támadást intézett a több sorban felálló janicsárok ellen, akkor a janicsárok egy megadott jelre hirtelen szétnyíltak vagy a földre vetették magukat és a nyugatiak máris szemben találták magukat a félelmetes oszmán tüzérséggel.
Gondolj azé bele, hogy milyen sz@r érzés lehetett, ahogy a cimborákkal talpig vasba öltözve, előre szegezett lándzsával vágtáztok a nehéz harci csődörökön a janicsárok sorfala felé, Krisztus, Mária és a szentek nevét üvöltözve, a leengedett sisakrostélyok nyílásain át látjátok a janicsárok keményre aszott, barna arcát a magas janicsársüveg alatt, oszt egyszer csak a jenicserik kettéválnak és te a cimborákkal máris szembe találjátok magatokat a sahintopok és baljamezek sötéten ásító, félelemetes torkaival...
Hát a kard volt a díszruhához, az íj nem. Azért mégis csak macerás a tegezt meg a puzdrát is vinni, az ember még leülni sem tud. Illetve még tartozhatott a buzogány türk módra, vagy magyar módra a fokos, akkoriban fordulhattak elő olyan viták, ahol kellett a végső érv.. :)
az akindzsik, ha csak lehet, kerülték a közelharcot, mivel ebben jelentős hátrányban voltak a jobban fémekbe burkolt nyugatiakkal szemben.
Ha pl. egy portyázó akindzsi csapat jól páncélozott lovagseregbe botlott, akkor az esetek többségében a "szégyen a futás, de hasznos" elv érvényesült.
Max. lovaiokról hátrafelé nyílzáport zúúdítottak az üldözőkre.
Egyébként a tetőtől talpig vasba öltözött nyugati nehézlovassággal szemben a vértes zspáhik is jelentős hátrányban voltak, gyengébb vértezetük és gyorsabb, de törékenyebb testfelépítésű lovaik miatt.
Az a félelem, ami a nyugati nehézpáncélosok rohama miatt általában elfogta az oszmán katonákat, vissza-visszatérő motívuma a korabeli oszmán krónikáknak.
A jól kiképzett, fegyelmezett janicsárság és a tüzérség közösen volt az az erő, amnely már képes volt megfékezni a nehézlovasság rohamát.
Sajnos, ez érvényesült 1396-ban Nikapolisznál, 1444-ben Várnánál, 1448-ban II. Rigómezőnél és 1526-ban Mohácsnál is végső soron.
Tényleg érdekes a tegez. A törökök megmaradtak a szkíta típusú tegeznél a mostani szemlélet szerint, bár azt még senki nem kérdezte meg, hogy hogyan rakják a lapos tegezbe az a 30-40 nyilat, amivel már érdemes csatába menni? Vagy a lapos tegez inkább azoknál volt, akik többet harcoltak közelről (azaz a vértesek), a nagyobb tegez meg azoknál, akik ha tudták elkerülték a huzamosabb kézitusát (könnyűlovasok)?
Erdély 1441 és 1442 évi dúlói is főleg az akindzsikből kerültek ki, ezeket is sikerült alaposan elintézni.
A feldühödött II. Murád ekkor kedvenc hadvezérét, Sehábeddin ruméliai beglerbéget (más szóval bejlerbejt) küldte a magyarok megbüntetésére egy kb. 40-50, más források szerint 70 ezer (!) fős sereggel.
A vitéz Hunyadi a Jalomica mellett fényes győzelmet aratott, teljesen szétzúzta Sehábeddin csapatait.
Egyes oszmán források szerint az volt a kudarc oka, hogy Sehábeddin elbizakodottságában csak az oláh menyecskék "ezüst combjaival" foglalkozott és nem a haditervvel meg a hadvezetéssel...
Eredetileg Anatólia területéről jött önkéntes irreguláris "harcosok," a nevük az arab akindzsi=fosztogató szóból jön. Később persze csatlakoztak hozzájuk a meghódított európai területek "önkéntesei" is, és keresztények is voltak köztük. Ekkor már Ruméliában jelölt ki nekik területet a szultán.
A kenyérmezei csatában is csúnyán elintézték őket.
Egy büdös szóvel nem mondtam, hogy akindzsik:csak azt mondtam, milyen jó képeket találtama kínaiaknál. A középső például a kínai gyalogosok páncélzatának fejlődése a különböző korokban.. De beszúrhatom az akindzsi képet is.
Már ne haragudj, öregem, de ezek az ábrázolások nekem egyáltalán nem tűnnek akindzsiknek.
Az akindzsik könnyűlovasok voltak, páncélzatot nem viseltek, sem vértet.
Főleg portyázásra, rablásra, fosztogatásra, az ellenséges vidékek elpuszítására alkalmazta őket a török hadvezetés.
Békeidőben a Balkán ésazki övezetében éltek kijelölt körzetekben, félkatonai szervezetben.
Jó részük a muszlim hitre áttért renegát rácokból, albánokból, bosnyákokból, bolgárokból stb. került ki.
Gyakorlatilag békeidőben is át-átjártak rabolni a ketresztény királyságok és az oláh fejedelemségek földjire, ezért aztán nem voltak túl népszerű figurák.
1532-ben a hős osztrák hadsereg Leobenbergnél szétvert egy meglehetősen nagy létszámú, egyes források szerint 15-20 ezer fős akindzsi bandát, vezérük, Kászim pasa (basa) is odaveszett, érzékeny vereséget szenveddtek.
Ez Kőszeg ostromával egy évben volt.
Az akindzsikre az igazán nagy csapást azonban a hős erdélyi fejedelem, Báthory Zsigmond és Havaslaföld oláh vajdája, Vitéz Mihály mérte 1595-ben Gyurgyevónál, amikor is az utóvédet képező akindzsik a Duna északi partján ragadtak és a magyarok, székelyek és oláhok kíméletlenül lemészárolták őket.
Az akinduzsi hadtest ekkor olyan súlyos vereséget szenvedett, hogy a következő évszázadban a török könnyűlovasságot tatár csatlósokkal kellett feltölteni.
Igaz, hogy ezek a pusztítáésban, fosztogatásban, öldöklésben még hatékonyabbak voltak, mint az akindzsik.
Formailag az akindzsiket az 1826-os hadsereg-reform során oszlatták véglegesen föl.
Azt azé ne felejtsétek el, hogy a janicsárság felszerelése, kiképzése és harmodora is nagyon sokat változott Orkán szultán korától II. Mahmud szultánig, aki 1826-ban a "Pokolbéli" Ibrahim pasa tüzérségével a saját kaszárnyájukban halomra ágyúztatta az egész janicsárbagázst.
Míg a jancsárok az első évszázadban kizárólaíg hideg fegyverekkel hadakoztak, lőfegyverük az íj volt, a XV. sz. közepétől egy részüket tűzfegyverekkel (muskétákkal) szerelték fel.
Állítólag az 1444-es várnai csata volt az első, amelyben a janicsárok muskotályt használtak szerencsétlen I. U-Laci páncélosai ellen.
A XVI. sz. elejétől újabb és újabb janicsáregységek kaptak puskát, Javuz Szelim szultán (ur. 1512-1520) nagyrészt a tüzérségre és a puskás janicsárokra támaszkodva verte szarrá a főleg lovassági alakulatokra építő Mamelukidákat és foglalta el az egész Közel-Keletet és Egyiptomot.
Hát én olyasmit hallottam, hogy aból a kétezerből, aki megpróbálta, csak néhány tíz jutott be a várba, a többiek jórészét lekaszabolták a vár alatt, akik pedig elmenekültek, azokat pedig napokig hajkurászták a zsoldosok önkéntesei, mert elterjedt a híre, hogy a várba való bejutásért mindenki előre megkapta a fejenként 2 arany "célprémiumot".
A janicsár muskétások, az ún. tüfenkcsik kifejezetten védekező hadrendben álltak fel, támadásra - megfelelő támadó fegyverzet hiányában - csak rendkívül korlátozottan voltak alkalmasak.
Ennek ellenére a felszabadító háborúnban (1683-1698), azért a janicsárok nagy ritkán még támadásban is értek el sikereket: pl. amikor kétezer mindenre elszánt janicsár átvágta magát a nyugati zsoldosokon és sikerült bejutniuk az ostromlott budai várba 1686. augusztusában.
A muskétás-pikás kettősséget, ami a nyugati hadsrreegekben a XVII. sz. elejétől általános volt, én nem nagyon látom megtestesülni a korabeli oszmán gyalogságban.
Az igaz, hogy a század közepére, második felébe a janicsárságot már teljes egészében puskákkal látták el, de azt nem tudom, hogy a törököknek voltak-e lándzsásaik,. Úgy tudom, hogy a janiccsároknak a puskák mellett handzsárjuk és rövid dárdájuk (dzsirid) is volt.
Érdekes viszont, hogy a Cossacks nevű stratégiai játékban a török hadseregben a janicsárok és a könnyű gyalogság mellett van egy harmadik gyalogsági alakulat is, az ún. Ottoman Pikeman (ottomán lándszsás).
Ezeket sajnos nem nagyon tudom elhelyezni a valós oszmán hadszervezetben, ezért elneveztem őket ulufedzsinek.
Jó-jó, tudom, hogy az ulufedzsik zsoldos lovasok voltak, de olyan ulufedzsi-fejük vana játékban:-)
Egy íjászati alapkérdés miatt keresem. Sokat segítene eldönteni, hogy akkor most húrzsámoly, vagy nem húrzsámoly... A legfrissebb eredmények szerint húrzsámoly csak a 16.századtól létezik.
