Keresés

Radnóti Miklós:

Cartes postales

 

Chartresból Páris felé

 

A vonaton a lámpa haldokolt,

a lengő ablakokra néha rátapadt a hold,

szemközt katona ült, szívén egy szőke lány

világított. A lány mosolygott, könnyű álma volt.

 

 

Versailles

 

Felforr a tó és tükre pattan,

kövér halakból dől az ikra,

karcsú lányok nézik mozdulatlan,

arany csöppek hullnak lábaikra.

 

 

Jardin du Luxembourg

 

A gyermekek turkáló ujjain

még vígan pereg a friss homok,

de hívogatják őket már kötéseik

mögül a tűkkel dolgos asszonyok.

 

 

Quai de Montebello

 

Kislány futott el épen,

almát tartott kezében.

Piros, nagy alma volt,

a kislány ráhajolt.

Lehelet még az égen,

olyan halvány a hold.

 

 

Place de la Notre-Dame

 

Dobd el a rémes újságot, vidám

fehér felhőt lenget a Notre-Dame;

ne gondolj másra, ül le, nézelődj,

figyelj! mert holnap úgyis nélküled

bomlik a tér fölött a szürkület.

 

     Lucifer, 1480. Illustration to Dante’s Divina Comedia in the version of the Codice Urbinate Latino 365.

 

Tizennyolcadik ének

 

Rondabugyrod

 

Van egy hely a pokolban, Rondabugyrod,

    vasszínű kőből, mint a hetedik kör,

    mely fönn keríti e sok ronda bugyrot.

És e kőrétnek közepén nyilik föl

    egy széles, mely kut óriási szája

    (annak idején szólok mindezekről).

Gyürű tehát a kőmező formája

    a kut s a nagypart lába közt, középen

    s tíz kerek völgyre van felosztva tája.

S mint várat néha bekerítve szépen

    árok árokra gyűrüsen övedzik,

    olyannak tetszett nékem e hely épen,

minőnek az ily vár környéke tetszik;

    s mint az ily árkokat a várküszöbtől

    a külső partig kis hidak ha metszik:

úgy itt is a nagy külső kőtömegtől

    szirthidak metszik e tiz görbe bugyrot

    a Kútig, hol a hidak sora megtör.

E helyen voltunk, s mesterem leugrott

    Geryon nagy hátáról s balra tartott

    s én véle, nézve ezt az újabb poklot.

S láttam, hogy jobbról újabb kín nyavalygott,

    új ostorozók, új ostorozottak,

    akiktől az első bugyor kavargott.

A fenekén mezítlen támolyogtak,

    innenső részén nékünk szembejővén,

    túlsón velünk, de lépteik nagyobbak.

Rómában a jubileumnak évén

    rendezték így járását a tömegnek,

    a hídon, a tolongás nagyra nővén,

hogy át az Angyalvár felé mehetnek

    egyik szélén, szent Péter templomához,

    a másikon meg vissza csak, a hegynek.

S fönn a csúf szirten szerteszét csatároz

    nagy ostorokkal sok nagy szarvas ördög

    és le-lecsap hátra a pőre nyájhoz.

Hejh, hogy kapkodta sarkát és nyöszörgött

    mind az első ütésre! Egy se várt ám,

    amíg a második nyakába csörgött.

S míg nézdegélve mentem fönn a vártán,

    a szemeim lenn egy bünösre estek.

    "Ezt én már láttam valahol!" - kiáltám.

És megállottam, jobban nézni, veszteg

    és jó vezérem is megállva, türte,

    hogy látni kissé vissza is mehessek.

S az ostorozott szememet úgy kerülte,

    hogy földre nézett: de hiába volt az,

    mert rászóltam: "Te, ki szemed a földre

sütöd le, ha nem hamis arcot hordasz;

    te vagy Venedico Caccianemico;

    de mi vitt rá, hogy kínban itt sikoltasz?"

S ő: "Nincs jókedvem, szép szókra tanító;

    nem is felelnék, ha nem volna hangod

    régi világról emlékem-újító.

Én voltam, ki a kitünő kalandot

    a grófnak, a szép Gizellát, szereztem,

    melyről bolond hírt annyi pletyka mondott.

S nem vagyok itt Bolognából egyetlen,

    sőt van itt földim annyi, mint a tenger:

    nem mond sipát az egész kerületben

Savena s Reno közt ma annyi ember;

    gondolj a bolognai kapzsiságra

    s aztán egyéb szavam elhinni nem kell."

S míg így beszél, egy démon hátba vágja

    a nagy korbáccsal és kiált: "Előre!

    Itt nem csinálhatsz üzletet rimákra!"

S én visszamentem most és útam őre

    elvitt egynéhány lépéssel odáig,

    ahol az első szirthíd nyúlt előre.

Elég könnyen másztunk a híd csucsáig

    s megálltunk, jobbra visszanézve balrul,

    mint a külső köröktől aki válik.

Mikor középen voltunk, ahol allul

    nagy ívet tát a híd a bűnösöknek:

    "Nézz le" - szólt költőm - "most e szirtkarajrul:

azok közt, kik lenn ostorozva nyögnek,

    még nem láthattad arcát némelyeknek

    mivelhogy vélünk egy irányba jöttek."

S így kezdem az ős hídról a menetnek

    azt a részét szemlélni, kik a másik

    oldalon, szintén ostorral üzetnek.

"Nézd azt, kiről a fenség úgy sugárzik" -

    szólt kérdés nélkül, jó vezérem ajka -

    "és nem sír, míg a többi kínban ázik.

Milyen királyi most is még az arca!

    Ő az a Jázon, aki drága gyapját

    Colchisnak bátor cselével kicsalta.

S Lemnos szigetnek is hajózta habját,

    hol olyan vakmerően küldte halni

    férjét a sok kegyetlen hölgy meg apját.

És ott ő csalta meg csábítva talmi

    igéretekkel ifju Isiphilét,

    aki társnőit mind meg tudta csalni.

Teherben hagyta és megrontva hírét:

    ilyen bünért bünhődik ily kinokkal,

    mert Médeával is tett ilyesfélét

s idejön mind, ki így tesz asszonyokkal! -

    De végzünk az első bugyorral itt már

    és a sok benne futkosó konokkal."

A partnál jártunk már, a másodiknál,

    mely a hiddal keresztbe tartja vállát

    s második hidnak lesz belőle hídváll.

És ide már azoknak zaja száll át,

    akik a második bugyorban orron

    szuszognak s körmüket husukba vájják.

Kérges penész ült itt a parti ormon,

    mert a bugyornak gőze lecsapódott

    s szemem gyötörte és csavarta orrom.

S itt a fenék oly mélyre lehuzódott,

    hogy fel kellett a hid hátára kúszni:

    a partról nem lelhettünk látni módot.

Felkúsztunk. S láttunk ronda népet úszni

    oly rondaságban nyakig fulladozva,

    mely árnyékszékekből szokott lecsúszni.

S egy fejet láttam, szemmel ott motozva.

    Polgár-e vagy pap? nem volt tudni módom,

    úgy össze volt e lében maszatozva.

"Mért csak engem figyelsz, hogy hánykolódom?" -

    kiáltott - "Miért nem a többi rondát?"

    És én feleltem: "Mert ha nem csalódom,

száraz-hajassan is emlékezem rád.

    Alessio Interminei da Lucca -

    az vagy ugy-é? azért nézlek leginkább."

És erre ő, kobakját ütve, zugja:

    "Ide meritett engem a hizelgés,

    mellyel szájamnak sohse telt be lyukja."

S vezérem szólt most: "Ez örök kesergés

    fölé dugd arcod egy kicsinyt előrébb

    s szemeddel köztük még egy percre cserkéssz,

hogy lásd a ringyót, ama ronda pőrét,

    ki testét összehúzza, szétdobálja,

    és sz...s körmével vakarja bőrét.

Thaisz, a kurtizán az, kit mucája

    kérdezve rég: "Kedves fogok-e lenni

    szemedben?" - "Csodamód" - felelte rája.

De elég legyen látni ebből ennyi."

 

***************************

 

DANTE

Isteni színjáték

 

-LA DIVINA COMMEDIA-

 

POKOL

Babits Mihály fordítása

 

"A valódi ünnep: az idő és az öröklét érintkezése. Igaz, csak pillanatra tarthat, órákra vagy pillanatokra, de enélkül a "pillanat" nélkül puszta körforgásba merül vissza naptárunk."

 

Pilinszky János

 

 

 

 

 

     

     Fra Angelico freskója: A feltámadt Krisztus és az asszonyok a sírnál

 

 

       Blake

 

    

Giovanni Stradano, Dante's Inferno: Canto 17,

 

. Tizenhetedik ének

 

A szörnyeteg hátán

 

"Imitt a hegyes farku állat; itt ki

    hegyen áttör, falon és fegyveren;

    imitt ki a világot büdösíti."

Igy kezdett hozzám szólni mesterem

    s odaintette őt partunk elébe,

    hol véget ért az átment kőperem.

És a csalásnak ez a ronda képe

    eljött, s kiszállt fejjel, derékkal is még,

    de farkával nem szállt a part fölébe.

Arcát igaz ember arcának hinnéd,

    oly jóságosan síma volt a bőre,

    de teste végig kígyó teste innét.

A hónán két szőrös kar nyult előre

    s hátán mellén máslizva, karikázva

    s két oldalán is festve volt a szőre.

Tarkábban még, egy szint rakván a másra,

    nem verte szőnyegét török, tatár,

    sem ily szines nem volt Arachne vászna.

Mint parton néha bárka sorban áll,

    faruk a földön, orruk vízbe furják,

    s mint arra, hol a német iddogál,

a hód, mikor készíti háborúját:

    a kő szélén, mely a fövenyt övezte,

    ez a gonoszság-bestiája úgy állt.

Egész farkával a nagy ürt evezte,

    csavarva a mérges villát magassan,

    mely végét skorpióként fegyverezte.

S vezérem szólt: "Most útunk óvatossan

    arrafelé kell vinnünk: vár reánk ott

    e gonosz állat terpeszkedve hosszan."

Tehát le, jobbmell felé fordulánk ott

    s tíz lépést tettünk, szépen kikerülve

    párkány szélén a homokot s a lángot.

Amint hozzáig érnünk sikerülne,

    kissé tovább szemem egy csapatot lát,

    a homokon, az ürhöz közel ülve.

Én mesterem: "Látom, vágysz látni; hogy hát

    teljes tudást gyüjthess e körről össze" -

    szólt - "menj e néphez s nézd meg állapotját.

De kurtán szólj: én itt várom ki, jössz-e?

    és addig e bestiával beszélek,

    hogy izmos vállát nekünk kölcsönözze.

Igy egész magam; szélről, lépdegélek,

    hetedik körben, nem messzi a parttól,

    oda hol űl a sok szomoru lélek.

Kínjuk kibuggyan s könnyet könnyre sajtol

    s hol itt, hol ott kezükkel védekeznek,

    hol a gőztől, hol az égő talajtól.

Az ebek nyáron épigy cselekesznek,

    orral vagy lábbal, csípéstől ha telten

    bolhával, léggyel összeverekesznek.

Amint néhánnyal szembenézni mertem,

    akikre a fájó tűz rácsapódott,

    senkit sem ismertem, de megfigyeltem,

hogy mindenik nyakán egy táska lóg ott;

    melyeknek volt bizonyos színe, címe,

    s rossz szemük e táskára kapcsolódott.

Amint nézni közéjük mentem, íme

    egy sárga táskán látok egy oroszlán

    alakot és arcot - de kék a színe!

S szememmel rajtuk még tovább motozván,

    egy másik táskát láttam vérveresset:

    s vajnál fehérebb lúd ült a pirossán.

És egy kövér disznóval címeresset

    (fehér táskán) hallottam rám rivallva

    szólni: "Hát ez idelenn mit kereshet?

Eredj tovább! De mert még nem vagy halva,

    tudd meg, hogy szomszédom, ha ő is eljő,

    Vitaliano, itt fog ülni balra.

Én vagyok itten Padovából első

    flórenciek közt, kik csak ezt dudolják

    fülembe: Majd a főlovag is eljő

hozva a táskán három nagy sasorrát!" -

    Itt száját vonta és nyelvét a résen

    kidugva, mint barom ha nyalja orrát.

S én félve, hogy haragszik majd ha késem,

    az ki meghagyta, ne késsem sokáig,

    elhagytam e bús lelkeket egészen.

S láttam, hogy mesterem hátára mászik

    - már fel is mászott - a vad szörnyetegnek

    és szólt hozzám: "Légy bátor s jól vigyázz itt:

lefelé most már ily lépcsők vezetnek:

    mássz rá elül, hadd üljek én középen,

    hol farkai bennünk kárt nem tehetnek."

Mint aki visszatérni érez épen

    negyednapos lázat, már körme kékül

    s árnyat ha lát, remeg minden ízében:

olyanná lettem én is e beszédtül;

    de szégyen jött rám, amely tenni szokta,

    hogy hős lesz a hős úr szolgája végül.

Feltelepedtem a két nagy lapocka

    közé s ha kihozhattam vón' egy árva

    hangot, igy szóltam volna: "Fogj karodba."

De ő ki máskor is javamra válva

    segített másban is, mihelyt felültem,

    átkulcsolt most is karjaiba zárva

s szólt: "Geryon! mozoghatsz már az ürben!

    De gondolj rá, hogy a terhed szokatlan

    és lassan ereszkedj le, tág gyürűkben."

Mint sajka, míg partról a vízbe klappan,

    hátrálva száll: úgy szállt ez élő sajka

    s amint magát kint érzé a szabadban,

hol melle volt, oda fordult a farka:

    aztán mint ángolna tova hussant

    uszonnyal a szelet magára hajtva.

Ki ijedt úgy meg, amikor kicsusszant

    kontár Phaéton kezéből a zabla

    s megégett az ég, mint még látni, hosszant

vagy mikor a viasz vált tágasabbra

    s szegény Ikárusz érzé hullni tollát

    ("Rossz útra mentél!" - jajgatott az apja,)

mint én, hogy eltűnt előlem a korlát

    s nem láttam mást, csak a levegőt s e szörnyet,

    mint hajós csak vizet és vitorlát?

S ő úszva lassan-lassan szállni görnyed,

    kering és száll; s nem veszem másról észre,

    mint hogy alulról s szembe szél söpör meg.

És hallom már, hogy balról, mint esésre

    tóduló víz, alattam zúg az örvény,

    s fejemet szemmel kidugom lesésre.

Most borzadok csak! A mélyből kitörvén

    lángok villannak s sírás hangja hallszik:

    remegek összekuporodva görbén.

És látom már, amit nem láttam addig,

    hogy keringünk a jaj fölé leszállván,

    mely minden zúgból mifelénk tolakszik.

Mint a sólyom, mely soká lengve szárnyán,

    nem látott zsákmányt, sem cselt, sem valódit,

    mondatja a solymárral: "Jaj leszáll mán!"

gyorsan röpült föl, le lassan csapódik,

    magát, morcan szállva száz lomha körbe,

    leteszi és urától elhúzódik:

úgy tett le minket Geryon a földre

    a szakadt szirtnek lábánál, alulról

    s szabadulván terhünktől, mely gyötörte,

elsurrant, mint a nyílvessző a hurról.

 

***************************

 

 

DANTE

Isteni színjáték

 

-LA DIVINA COMMEDIA-

 

POKOL

Babits Mihály fordítása

 

HEGEDŰS GYÖNGYI

NOMINA SACRA

                                       

                              akár a tükrökben, mindig hajnal van

 

 

 

középárnyék

 

különös, ahogy halála

többes szám első

személlyé vált.

nem volt közünk hozzá.

mégis: csak ránk tartozott.

mint világháborús fegyverletételkor

megjegyeztük, éppen mit csináltunk halálakor.

a leghétköznapibb cselekedeteink váltak

relikvia-súlyúvá.

s egyben tétlenné is

hisz egyszerre lett tettes és áldozat.

az egyetlen,

akitől önvád nélkül elfogadjuk:

csak szennyeződésen fényszórás a tiszta kék ég.

valójában nappal is űr-sötét.

délben mellkasunkban ő

a középárnyék.

 

   

     Cathédrale Notre-Dame de Paris

 

Tizenhatodik ének

 

Nagy emberek a Pokolban

 

Oly helyen voltunk, hol már zaja hallik

    a tulsó körben hulló nagy vizárnak:

    olyan zaj, mint a méhkas hogyha zajlik,

mikor kiválni hármat láttam árnyat

    együtt, azoknak egyik csapatából,

    kik itt a kínok záporában járnak.

S felénk fut és kiált e kicsi tábor:

    "Állj meg te, kinek látjuk a ruhádon,

    hogy egy vagy romlott városunk hadából!"

Jaj, mennyi seb volt, arcon, mellen, háton,

    (új s régi seb) husukba égve mélyen:

    borzadok, ha csak emlékemben látom.

Kiáltásukra megállott vezérem

    s felém fordulva szólt: "Most várj! Ezekkel

    illő, hogy ember illően beszéljen.

És ha a tűz nem volna, melyet e hely

    nyilaz, azt mondanám, az illem úgy szól,

    hogy elibük sietni teneked kell."

Amint megálltunk, nyögni kezdtek újból;

    haj, régi nóta! és elénk teremve,

    forgó karikát csináltak magukból.

Mint birkózó mezítlen és kikenve

    előnyt kinéz, fogásokat magának,

    mielőtt ölre és ökölre menne:

úgy minden táncosa e karikának

    fejét felénk forgatta s körbe járva

    a lába ellenmondott a nyakának.

"Ha e buckás homokot megutálva

    meg nem vetsz minket és amit mi kérünk

    s bús csúf arcunkat" - szólt egy, meg nem állva -

"talán szivedet meglágyítja hírünk

    megmondani ki vagy, hogy át e poklon

    eleven lábbal járva bizton érünk.

Ez, kinek nyomát táncommal bekotrom,

    bár meztelen jár s leégett szakálla,

    nagyobb valaki volt, mint véled, otthon.

Ő a jó Gualdradának unokája:

    ő Guidó Guerra: olyan ember élve,

    ki ésszel, karddal a helyét megállja.

S ez ki itt tiprat nyomaimba térve,

    Tegghiaio Aldobrandi: fönn a földön

    haj, nem győzött tanács s józan érve!

És én, ki kínom itt velük nyöszörgöm,

    Rusticucci Jakab valék; az asszony

    volt, mindennél inkább, ami megölt fönn."

Lett volna ernyőm, hogy láng ne havazzon,

    ledobom magam közibük bizonnyal

    s nem vélem, hogy vezérem megakasszon.

De megsütött volna a tűz azonnal!

    És jó kivánságom: ölelni őket!

    nem tudott megbirkózni az iszonnyal:

"Hogy vetném meg" - szóltam - "a szenvedőket?

    de olyan bánat kelt zavart szivemben,

    amelyen lelkem csak lassan ha győzhet,

Kivált mióta mesterem is engem

    figyelmeztetett illendőn beszélni

    s hogy oly férfiak jönnek, mint ti, szemben.

A hazátokban kezdtem én is élni:

    hol műveteket tisztelt nevetekkel

    gyakran hallottam s szoktam is dicsérni.

Most az epétől a mézig megyek fel,

    mint igérte utam igaz vezére,

    de lejutnom előbb a centrumig kell."

"Ha akarod, hogy még soká kisérje

    tested lelked" - így felelt a szellem -

    "s hogy még a hírnek fénye túl is élje,

mondd meg, van-é bátor szív s régi jellem

    még városunkban, s minden, aminek kell

    vagy végzés volt, hogy mindez messze kelljen?

Borsiere Vilmos, aki e sereggel

    nem régen nyög még (ott megy: nézd csak! az ott!)

    eleget búsít minket rossz hirekkel."

"Új néped és hirtelen könnyü hasznod

    rád annyi túlzást s gőgöket idéztek,

    Firenze, hogy már magad is panaszlod."

Kiálték s szemeim magasba néztek,

    s ők hárman, értve, hogy nekik feleltem,

    mint aki igazat hall, összenéztek.

S ez lett a válasz, melyet íme nyertem:

    "Ha többe máskor sem kerül beszéded,

    boldog vagy: szólhatsz szabadon s emelten.

Hanem ha elhagyod majd e setétet

    és visszaszállsz a kedves csillagokhoz

    és hogy »Lenn voltam« jól esik mesélned,

rólunk is majd a felvilágba hirt hozz!"

    Most a kör megtörik s mindannyi fut már,

    kavargva lábaik, mint szárny ha csapdos.

Előbb mint egy Áment mondani tudnál,

    eltűntek ők s vezérem jónak látta

    menni tovább, nem állni itt az útnál,

Követtem s nem sok útat hagyva hátra,

    az árhoz értünk, hol alig lehetne

    hallanod önnön hangod bár kiáltva.

Mint a folyam, Veso hegytől keletre

    az első folyam a bal-Appenínen,

    melynek végig saját marad a medre

s amelynek neve Acquacheta; míg nem

    pihent alacsony ágyba a lapályban,

    de e nevét elveszti Forlin innen,

lezúg a hegyről egyetlen nagy árban

    Alpesi szent Benedek klastrománál

    (jobb volna, szállna száz külön sugárban),

itt épúgy zúgva, hirtelen alászáll

    a sötét ár egy roppant szakadékon:

    hogy sokáig hallván, süketre válnál.

Egy kötelem volt, kötözve derékon:

    azzal akartam meghurkolni hajdan

    a párducot, mely tarka és csalékony.

Azt ekkor derekamról lecsavartam,

    mert mesteremnek utasíta jobbja

    s átadtam néki csomózva, csavartan.

És ő most kissé elfordulva jobbra

    s a parttól valamellyest hátralépve

    a nagy mélységbe kötelem ledobja!

"Kell, hogy nagy ujság tünjön most elénkbe" -

    mondtam magamban - "ilyen furcsa jelre:

    vezérem olyan szemekkel kisérte!"

Ah, kéne, hogy az ember jól ügyelne

    olyan mellett, ki nem csupán a tettet

    nézi, hanem lélekbe lát a lelke!

"Amitől lelked gondolatja retteg,

    várom, hogy fölfelé már" - szólt a mester -

    "jön s nemsokára föltünik szemednek!"

Ha hazugsághoz hasonlít, ne kezdd el

    az igaz szót se, hogyha nem kivánod,

    hogy ollyat, amit meg se tettél, restelj.

De itt szólnom kell. Hát Komédiámat

    hivom esküdve, olvasó, tanúmul,

    ha nem igaz, akár ma sutba hányjad,

hogy láttam, a nagy vak ködből alulrul

    uszkálva egy nagy szörny emelkedik föl

    csodául s minden bátorságra gúnyul,

mint a búvár, ki visszatér a vízből,

    hová leszállt, hogy horgonyát feloldja,

    amelyben épen megakadt, a szirtről,

nyujtózkodik s lábait összetolja.

 

*************************

 

DANTE

Isteni színjáték

 

-LA DIVINA COMMEDIA-

 

POKOL

Babits Mihály fordítása

 

 

 

 

 

 

    

 

Salvador Dalí Dante: Isteni színjáték című világhírű művéhez készült grafikája

Szabó Lőrinc :

Hazám , keresztény Európa

 

Útálom és arcába vágom:

- Száz év, de tán kétezer óta

őrült, mocskos, aljas világ ez,

ez a farizeus Európa!

 

Kenyér s jog helyett a szegényt

csitítja karddal, üres éggel

és cinkos lelkiismeretét

avatag és modern mesékkel;

 

száz év, de már kétezer óta

hány szent vágy halt meg gaz szivében!

Hazám, keresztény Európa,

mi lesz, ha bukására döbben,

 

mi lesz, ha újra földre száll

a Megcsúfolt és Megfeszített,

s mert jósága, hite, imája

egyszer már mindent elveszített:

 

mi lesz, ha megjő pokoli

lángszórókkal, gépfegyverekkel,

vassisakos, pestishozó,

bosszúálló angyalsereggel?

 

Mi lesz, ha megjő Krisztus és

új országot teremt a földön,

ha elhullanak a banditák

s nem lesz több harc, se kard, se börtön,

 

ha égi szerelmét a földi

szükséghez szabja ama Bárány

s újra megvált - óh, nem a jók,

de a gonoszok vére árán:

 

hazám, boldogtalan Európa,

ha túléled a harcok végét,

elbírod-e még te az Istent,

a Szeretetet és a Békét?

 

1923

 

 

                Via Dolorosa 

 

 

 

William Blake

ÁLDOZÓCSÜTÖRTÖK

 

 

Egy szentcsütörtökön volt: ártatlan kicsikék

Ballagtak kettesével - csupa piros, csupa zöld, csupa kék -

Elöl fehér botokkal két szürkülő egyházfi ballagott -

S Pál katedrálisába folytak be, mint a temzei habok.

 

Micsoda tömeg volt az, ezer londoni virág!

Ott ültek csapatokban, csupa ragyogás, csupa láng!

Tömeg zsongása-zümje, de csak csöpp bariké;

Fiú- és lyánykezek ártatlan erdeje nyúlt az Ég felé.

 

S most felszállott a hangjuk, akár az orkán ereje,

Felszállott, mint a mennybolt harmonikus döreje.

Ott ültek köztük a szegények istápjai, pár szelid agg;

Légy irgalmas, sohase űzd el ajtódtól az angyalokat.

 

Kardos László

 

Brunetto Latini

 

 

            

Violent against nature: sodomites

 

Creator: Botticelli, Sandro

 

Date: c.1480-c.1495

 

drawing

Tizenötödik ének

 

Brunetto Latini

 

Igy ballagunk az egyik köves partfokon,

    ahol a folyó gőzt bocsát fel ollyant,

    amely minden tüzet kiolt e martokon.

Ahogy Wissand és Bruges között a holland,

    félvén a tengerártól, gátat állat,

    gátat, melytől a hullám visszatorland;

vagy, ahogy védi a várost s a várat,

    a Brenta mentén Padova lakója,

    ha Karinthia olvadt hava árad:

olyan a sánc, amely e partot ója,

    csakhogy kevésbbé szélesre s magasra

    alkotta, bárki volt az Alkotója.

S már az erdőtől jó távol taposta

    lábunk e párkányt; s tudni, merre járunk,

    kissé visszanéztem a csalitosba:

hát im, csak egy csapattal szemben állunk,

    amely a töltés mentén jőve leste

    tekintetünket, úgy mint erre nálunk

újholdkor szoktuk egymást nézni estve

    és úgy élezték szemeiknek élét.

    mint vén szabó a tű fokát keresve.

S addig néztek e nem tudom mifélék,

    míg egy megismert. "Higyjek-e szememnek?"

    szólt megragadva köntösöm szegélyét.

Látván, hogy karjai felém esengnek,

    összesült képét szemeimbe szivtam,

    s hogy így megégve is hadd ismerem meg,

emlékezetemet segélyre hívtam,

    s arccal archoz hajolva, hogy tehessem,

    kiálték: "Ser Brunetto, hát ön itt van?"

"Ó, fiam" - így felelt ő - "vedd szivesen,

    ha társait most Brunetto Latini

    elhagyja kissé, hogy téged kövessen."

"Sőt szívből kérem" - kezdtem erre híni -

    "vagy itt leülünk, hogyha önnek tetszik,

    s ennek, aki még tovább fog ma vinni."

"Ó, fiam - szólt, - "ki egy rövidke percig

    megáll e nyájból: aztán száz nagy évig

    magát a tűztől nem védhetve fekszik.

Azért csak menjünk, te a parton, én itt,

    míg seregemhez, mely bolyong siratva

    örök baját, a Törvény visszatérít."

Nem mertem hozzá szállni; fenn maradva

    az úton mentem, meghajolva mélyre,

    mint ki minden tiszteletet megadna.

Kezdé: "Mily sors, mily végzet hajt e mélybe?

    Halálod előtt hogy jöhetsz pokolba?

    S ki ez, ki néked útat int az éjbe?"

"Még el sem értem teljes férfikorba" -

    feleltem - "ott fönn, még derüs világgal,

    eltévedtem egy völgyben szertebolygva.

Csak tegnap fordulék feléje háttal,

    amint ez reggel feltünt íme szemben,

    ki most haza visz e mély úton által."

"Csak csillagod kövessed jó hiszemben" -

    - felelt - "előtted a Hír réve nyílva,

    ha jól ismertelek még életemben.

S ha ily korán nem estem volna sirba

    munkádra, látva hogy az ég akarja,

    tán én volnék, ki bátorítni bírna.

De gonosz a nép háládatlan alja,

    mely szirtes Fiesoléból szállt le hajdan,

    s kőbölcsejét meg nem tagadja sarja,

mert jó léssz, hozzád rossz fog lenni majdan

    s ez érthető is, mert érhet-e édes

    füge fanyar kökénnyel egy bokorban?

Vak népség, (róluk régi közbeszéd ez)

    irigy és gőgös, fösvény, kapzsi fajta,

    vigyázz magadra, hogy velük ne vétkezz.

Számodra nagy hírt tart a sorsnak marka,

    s még mindakét párt éhes lesz nevedre;

    hanem a fűtől messze marad ajka.

E fiesoléi barmok sárba vetve

    hányjanak almot magukból maguknak,

    és ne tiporják azt a szent füvet le,

mely trágyájukon még fakadni tudhat

    a római magvakból, melyek egykor

    - midőn épült - e bűnfészekbe hulltak."

"Ha kedvem szerint menne" - mondtam ekkor

    "ön még fönn élne, fönn a földi sorban

    és várná mostan szép derűs öregkor.

Mert mindig a szivembe vésve hordtam

    atyai képét ama nyájas szemmel,

    amint tanított, fönn a régi korban,

Hogy örökíti meg magát az ember,

    s ezt illik, hogy nyelvem hirdesse sírva,

    amíg rám nem borul a síri szender.

Amit ön jósolt, emlékem felírja,

    hogy (többel együtt) fölvivén, jelentse

    a Hölgynek, ki majd magyarázni bírja.

De hogy ön mást ne higyjen idelent se,

    tudja meg, ha szivemben semmi vád,

    kész vagyok, bármit hozzon a szerencse.

Megkaptam már jövőmnek zálogát,

    azért forgassa kerekét a Végzet,

    mint a paraszt forgatja a kapát!"

Most mesterem jobb arccal hátra nézett,

    és szólt, keresve lelkemet szememben:

    "Jól hall, ki mindent emlékébe vésett."

Én ser Brunettot kérdezgetve mentem,

    hogy kik a főbbek és kik a jelessek,

    társai közt, és ő elmondta rendben:

"Vannak, akikről tudni jó, hiressek;

    a többiről méltóbb, ha nem beszélek,

    mert nincs idő, hogy mindről szót tehessek.

Tudd meg egyszóval, e sok ronda lélek

    papféle volt, mind nagyhirű tudósok:

    és mindnek egy a bűne: ronda élet.

Itt búsul Prisciánus, s véle jó sok;

    itt Francesco d'Accorso; s itt keresd meg,

    ha e fekélyt még nézni nem irtózod,

azt, kit a Szolgák Szolgája menesztett

    Arno-partról a Bacchiglione-parthoz

    (ott hagyta, mellyel visszaélt, a testet).

Tovább szólnék, de tovább menni bajt hoz

    és nem lehet tovább beszélni; látom,

    a homokon már új tűz lángja nyaldos.

Új nép jön, mellyel tilos szóba állnom,

    vedd gondjaidba Kincsemet, a könyvet,

    amelyben élek még: csak ezt kivánom."

Aztán megfordult és futásra görnyedt,

    mint zöld posztóért Veronában olcsó

    versenyt aki fut. Gyors volt, fürge, könnyed,

mint aki első lesz és nem utolsó.

 

**************************

 

 

DANTE

Isteni színjáték

 

-LA DIVINA COMMEDIA-

 

POKOL

Babits Mihály fordítása

 

 

Dsida Jenő

Nagycsütörtök

 

                       

Nem volt csatlakozás. Hat óra késést

jeleztek és a fullatag sötétben

hat órát üldögéltem a kocsárdi

váróteremben, nagycsütörtökön.

Testem törött volt és nehéz a lelkem,

mint ki sötétben titkos útnak indult,

végzetes földön csillagok szavára,

sors elől szökve, mégis szembe sorssal

s finom ideggel érzi messziről

nyomán lopódzó ellenségeit.

Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,

a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,

legyintett arcul. Tompa borzalom

fogott el, mély állati félelem.

Körülnéztem: szerettem volna néhány

szót váltani jó, meghitt emberekkel,

de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,

Péter aludt, János aludt, Jakab

aludt, Máté aludt és mind aludtak...

Kövér csöppek indultak homlokomról

s végigcsurogtak gyűrött arcomon.

 

 

Quasimodo harangja, Saint Michel Notre Dame, Paris

 

 Saját fotó

Három napig hallgatnak a harangok Nagycsütörtök a keresztény hagyomány szerint az utolsó vacsora napja, amikor Jézus a Getsemáné-kertben búcsút vett tanítványaitól és felkészült az áldozatra. Jézus valószínűleg Széder-esti lakomát tartott az Egyiptomból való szabadulás emlékére. Szeretete jeléül megmosta tanítványai lábát. A Nagyhét ünnepeinek sorában a nagycsütörtök a gyász napja, ezért csütörtök estétől szombat estéig nincs harangozás.

 

Furcsa nyelv a magyar

 

A marosvásárhelyi ferences rendi szerzetes, Pál atya szerint a harangok is azért hallgatnak el, mert a Három Szent Nap – Nagycsütörtök, Nagypéntek és Nagyszombat – a csend, a meditáció, a húsvétra való felkészülés ideje. „A magyar nyelv az ilyen furcsa, sokszor játékos. A húsvétnak sem az a lényege, hogy lejárt a böjt, s akkor jaj de jó, szabad húst enni. A harangok sem mentek igazából sehova, csak elhallgattak. S amikor kérdezték az emberek, hogy mit csinálnak a harangok, azt a választ kapták, hogy elmentek Rómába gyászolni Krisztust. Róma ugye az egyház központja, így tulajdonképpen a húsvét központja is” – mondta Pál atya, akitől megtudtuk, körülbelül a 15-16. században alakult ki az a szokás, hogy Nagycsütörtökön elhallgatnak a templomokban a harangok, s legközelebb nagyszombaton szólalnak meg. A nagycsütörtöki misében a glória után a harangok megszólalnak, de azután elnémulnak a nagyszombati vigília glóriájáig, s helyüket a fakereplők foglalják el. E némaság a Krisztus kínszenvedésekor elnémult apostolok félelmét és a gyászt jelképezi.

 

 Volt, aki a harangokkal ment

 

 Monda is kapcsolódik a szóláshoz. Az 1674. év nagyszombat napján Rómában a Szent Péter-templomában a sekrestyés, amint a templom tornyába felment, ott nagy álmélkodására egy idegen öltözetű ifjat talált mély álomba merülve. Nagy nehezen fölébresztették. Maga köré bámult, alig tudta megérteni, mi történt vele, amíg végre latin nyelven elmondotta, ki ő és hogyan jött ide. Neve Kopeczky Mihály, Késmárkon diák volt, és nagy vágy támadt benne az örök várost és híres templomait látni. Minthogy azt hallotta, hogy húsvétkor a harangok Rómába repülnek, ő is elhatározta, hogy a haranggal együtt megteszi ezt az utat. Felmászott tehát a késmárki toronyba, ott az öreg harang belsejébe bújt és szíjjal odakötözte magát a harang nyelvéhez. Egyszerre csak nagy rázkódást érzett, mintha kirepült volna a toronyból, mire elvesztette eszméletét. Nem is nyerte vissza elébb, amíg a Szent Péter sekrestyése föl nem ébresztette. Kopeczky története nagy feltűnést keltett egész Rómában. Pártfogói akadtak, és így nem is tért vissza többé hazájába.

 

 

Szász Cs. Emese 

 

     

     Dante's Inferno Canto XIV-  Gustave Doré

 

                

Inferno, Canto XIV, 46-72, Capaneus the Blasphemer

William Blake

Tizennegyedik ének

 

A tűzeső

 

Mert szülőföldem gondja meglepett,

    búsan a szétszórt lombot összeszedtem,

    s a fához raktam, mely már néma lett.

S mentünk. A második kis körnek itten

    érvén harmadikkal határos alját;

    a szem zord Igazság láttára retten.

Hogy ez új dolgoknak jól értsd a sorját,

    ott kezdem, hogy egy nagy pusztára szállok,

    amely meg nem tür ágyán egy fü sarját.

Mint a fájdalmas erdőt a bus árok,

    épúgy szegélyzi az erdő e pusztát

    s én széles szélén bölcsemmel megállok.

Száraz és sűrü puszta ez, lapos, tág:

    s a homok olyan (tán képzelni bírod),

    mint ahol Cato lábai taposták.

Isten bosszúja! aki amit írok

    olvassa, mint kell félni tőled annak

    elgondolván, mi szememnek kinyílott.

Mezítlen árnyát sok boldogtalannak

    nyájankint láttam könnyben elmerülve

    s láttam, többféle törvény alatt vannak.

Hanyatt hevert egyrészük elterülve

    a földön, másik guggolva kuporgott,

    másik örökké bolygott kényszerülve.

És legtöbb volt, aki így körbe bolygott:

    akik kínban hevertek, kevesebben,

    de a jajokra nyelvük jobban oldott.

És e homokra lassan egyre cseppen

    tüzes lángokból hízott pelyhü zápor,

    mint hó, ha szél nem fú, az Alpesekben.

S mint Sándor és a macedóni tábor

    láttak a forró indiai úton

    esőt még égve érni földre lángból

s ezért lábukkal nem maradva nyugton:

    topogni kezdtek, hogy a láng a földön,

    mielőtt újabb hullna, elaludjon:

úgy szállt a földre ez a tűz örökkön,

    s mint acél alatt tapló, gyult ki lángra

    a homok, hogy duplán lakója nyögjön.

S járt egyre a kezeknek szörnyü tánca;

    minden bús lélek önmagát ütötte,

    hogy magáról a friss tüzet lerántsa.

S kezdém: "Vezér, ki mindennek fölötte

    győztél, a zord démonokat kivéve,

    kiknek a kapun rémitett kijötte:

ki az a Nagy amott, ki föl se véve

    a lángot, fekszik megvetőn, dacolva,

    mintha záporból rá nem esne kéve?"

És ez a Nagy maga, egyszerre hallva,

    hogy róla kérdem költőm, így rikácsolt:

    "Ki élve voltam, az vagyok ma halva!

Fárassza holtra Zeusz a kovácsot,

    kitől éles villámát kapta hajdan,

    amellyel engem dühében levágott:

fárassza holtra, mind az Aetna-aljban

    egymás után mind, fekete kohában

    könyörgve: »Jó Vulkán, segíts te rajtam!«

mint ahogy tette flegrai csatában:

    nyilazzon engem, üssön, ahogy üthet.

    Mégsem fog kedve tellni bosszújában!"

Vezérem szólt most (soha keserübbet

    nem hallék tőle, korholóbb beszédet):

    "Ó, Capaneus, hogy még most se csügged

a büszkeséged: az a büntetésed!

    Dühödnél hozzád illendőbb jajakkal

    nem verhetnének semmi szenvedések!"

Majd hozzám fordult, szelidebb ajakkal:

    "Ez egy a Théba-vívók hét vezére

    közül, ki Istent megvető haraggal

gúnyolta, most se várjad, hogy dicsérje!

    de amint mondtam, káromlása válik

    lelkének épen legméltóbb diszére.

Most jöjj mögöttem és vigyázva járj itt:

    ne tedd a lábad az égő homokra;

    a bokrok közt jőjj, ne lépj a határig!"

Némán mentünk. S az erdő törpe bokra

    alól im egyhelytt kis folyó özönlik;

    még most is borzaszt vörös habja fodra.

Mint aminő a Forró-tóból ömlik

    (amelynek víze a bűnös nők víze)

    át a homokon e hab úgy gyüremlik.

Feneke, medre, fala izrül-izre

    kövezve; partja széles útnak irtva,

    hogy rögtön láttam, utunk erre visz le.

"Mindközt, ami szemünk előtt kinyilt ma,

    mióta a nagy Portán túl valánk,

    melynek küszöbje senkinek se tiltva,

csodásabb dolog nem várt egy se ránk,

    mint e patak, melynek ha gőze éri

    a lángot, rögtön elhal mind a láng."

Igy hallottam vezéremet beszélni;

    miért is mindjárt kértem tőle szépen

    az étket, mellyel mindig vágyom élni.

"Egy puszta föld van tenger közepében" -

    szólt akkor ő - "melynek a neve Kréta;

    aranykor volt királya idejében.

Egy hegy van ott: hajdan gyönyörü séta!

    Lomb... csermely... Ma messze kerűlik alját,

    mint romlott portékát. A neve Ida.

Rhea e földbe helyezé bizalmát.

    ez lett a bölcső, hol fiát takarván,

    lármát rendelt, hogy sírását ne hallják.

S egy Óriás Vén áll a hegynek ormán

    és Damiáta felé van a háta,

    s az arca Rómát nézi, tükreformán.

Fejét művésze aranyból csinálta

    és színezüstből van a melle, karja,

    s rézből odáig, hol szétvál a lába:

onnantul mind pompás vasból az alja;

    agyagból csak a jobbik lába van

    s erre nehezül inkább, mint a balra.

Mindenik része (kivéve az arany)

    repedt, s e repedésből könny pörög le

    s meggyűlve barlangot váj, úgy rohan.

S rögről e völgyig szivárogva rögre

    lesz Acheron, Styx, Phlegeton belőle

    s szűk csatornán addig száll csörögve;

míg elfogy a lemenő út előle;

    ott Kocitusszá lesz, egy szörnyü tóvá:

    meglátod majd; nem mondom el előre."

És én: "Ha a könny, mely e kis folyóvá

    gyűlik, a mi világunkból eredt:

    mért csak e parton válik láthatóvá?"

Felelt: "Tudod, hogy a pokol kerek;

    s bár adatott jó mélyre szállni,

    s mind balra tartva, látni sok helyet,

mégsem tudtad az egész kört bejárni:

    azért, ha új dolog tünik fel olykor

    szemed előtt, ezt nem lehet csodálni."

És én még: "Mester, mondd, a Phlegetont hol

    lelem s a Léthét? erről szavad hallgat;

    amazt folyatja a könnyes szoborból."

"Szeretem" - szólt - "hogy így kérdezget ajkad,

    de a vörös habok forrása néked

    egy kérdést már, ha rágondolsz, megoldhat.

Léthét pedig túl e nagy árkon éred,

    ahová mennek a lelkek mosódni,

    ha már megbánva lerázták a vétket.

De itt az idő távolabb huzódni

    a bús erdőtől: jőjj amerre viszlek,

    a köves parton nem fog rád csapódni

a láng, mert elhal gőzétől a viznek."

 

****************************

 

 

DANTE

Isteni színjáték

 

-LA DIVINA COMMEDIA-

 

POKOL

Babits Mihály fordítása

Ted Hughes: Pibroch

 

 

A tenger zokogása mit sem jelent,

élő vagy holt, neki az egyre megy,

untathatja a megjelent mennyország,

hisz annyi millió éjszakát töltött álmatlanul,

céltalanul és önámítás nélkül.

 

A kő szintúgy. Nincs a Mindenségben

más, mi annyira rab lenne, mint a kavics.

Sötét alvásra van teremtve. És ha néha

felfigyel a Nap vörös korongjára, olyankor

Isten embriójának álmodja magát.

 

Szél vágtat a köveken át,

mással nem keveredő szél,

mint a vak kövek hallása, olyan.

Vagy megfordul, mintha a szikla agya ráérezne

az irányok lehetőségeire.

 

Issza a tengert, és rágja a sziklát

ez a fa, küzd, hogy kilombozhasson –

akár egy űrből hullott vénasszony,

aki nem ilyen állapotokat remélt.

Kitart azért, agyalágyult szívóssággal.

 

Percről percre, éonról éonra

semmi sem gyengül, nem kap erőre sem.

És ez még csak nem is egy rossz variáns vagy kísérlet.

Itt kelnek át a bámész angyalok.

Itt borulnak le mind a csillagok.

 

Fordította Gömöri György

 

 

 

       

     T. S. Eliot Memorial, Lord Tennyson Memorial, War Poets Memorial, Ted Hughes Memorial, Poets' Corner, Westminster Abbey

Beney Zsuzsa: Álom

Álmodtam, álmomban
csizmáslegény voltam,
héttornyú városba
messze vándoroltam.

Sehol a világon
helyem nem találtam,
akárhová értem,
mindig odébbálltam.

Álmodtam, álmomban
copfos kislány lettem,
szobám ablakára
gyöngyös függönyt tettem.

Szobám ablakára
tükröt akasztottam,
világ vándorára
abból pillogattam.

 

 

BIBLIOTHECA AUGUSTANA

 

BARTOLOMEO DI FRUOSINO

(b. ca. 1366, Firenze, d. 1441, Firenze)

 

 

 

      Codex

 

         Inferno, from the Divine Comedy by Dante (Folio 3v)1430-35
         Manuscript (Ms. it. 74), 365 x 265 mm
         Bibliothèque Nationale, Paris

Tizenharmadik ének

 

Az eleven liget

 

És a gázlón még Nessus át sem ére,

    midőn lábunk egy nagy csalitba hágott,

    melyet nem jelzett ösvény semmiféle.

Nem voltak zöld, csak sötétszínű fák ott;

    nem síma vessző, csak csomós, kuszálva;

    nem volt gyümölcs sem ott, csak mérges ágok.

Nem lel ily zord sürűt bozótba zárva

    a vad, mely gyűlöl Cornetó s Cecina

    közt minden helyet, mely le van kaszálva.

Rút Hárpiák fészkelnek erre ríva,

    kik Strofadokról Aeneast elüzték,

    jós ajkukról zúgván jövője kínja.

Széles a szárnyuk, s emberarcra büszkék,

    karmos a lábuk, hasuk csupa toll,

    jajgatva lakják a sok furcsa tüskét.

S jó mesterem szólt: "Lejjebb ne hatolj,

    míg nem tudod, hogy ez a második kör

    és innen addig ki nem juthatol,

míg a gonosz homokpart nem tünik föl;

    nézz jól, s bizonnyal fogsz majd látni dolgot,

    mely minden szómat hinni bátorít föl."

Ezer sóhajt hallottam és sikolyt ott,

    de kitől jönne, nem volt senkisem

    és megálltam, nem tudva, ki sikoltott.

Azt hiszem, azt hitte, hogy azt hiszem,

    oly néptől jő bokrok közt e kesergés,

    mely elbútt és így nem láthatja szem.

Azért így szólt a mester: "Ha e cserjés

    helyen galyat törsz, meglátod azonnal,

    hogy agyadban mily téves volt a sejtés."

Akkor előrenyomultam a karommal,

    s egy nagy bokorról egy ágat letörtem,

    s a törzse: "Mért tépsz?" - szólt rám fájdalommal,

és vértől lett a helye barna körben

    és "Mért szakítasz?" - így jajgatni nem szűnt

    "nincs semmi részvét eleven kebelben?

Emberek voltunk, s fává kelle lennünk:

    de ily kegyetlen kezed nem lehetne,

    habár kigyóknak volna lelke bennünk."

Mint zöld ág, melynek vége lobbot vetne,

    másik vége forrva kezdene nyögni

    s kitörő bugyboréktól sisteregne:

úgy szó és vér innét egyszerre jött ki,

    és én megálltam, a galyat leejtvén,

    mint kinek szívét döbbenete gyötri.

S a költő: "Ó, fájó lélek, ha sejtvén

    igazságát" - igy szólott - "hitte volna

    rimemnek, amely már neki se rejtvény,

ágadhoz a kezét nem vitte volna:

    de mert a dolgot el nem tudta hinni,

    mondtam, ami nekem is szívem nyomja.

De mondd, ki voltál s ő meg fogja vinni

    hálából friss hired föl majd a földre,

    hova őt sorsa vissza fogja híni."

S a törzs: "Édes szód olyan vággyal tölt be,

    hogy nem hallgathatok; ne haragudj hát,

    ha késtetlek kissé, szót szóba öltve.

Én voltam, ki Frigyes szivének kulcsát

    tartottam mindakettőt, és kezembe'

    a kulcs, kizárva és bezárva úgy járt,

hogy nem jutott titkába senkisem be;

    hű voltam a nagy hivatalban; álmot,

    és vérverést áldoztam, jó hiszembe.

A kéjleány, aki Cezárról álnok

    s kéjenc szemét el sohse forditotta,

    (Udvar Bünének hívják, Közhalálnak)

mindenki lelkét ellenem szitotta;

    s a feltüzeltek Cézárt feltüzelték,

    hogy tisztességem gyászra vált miatta.

Igy lettem a létnek megvetve terhét

    igaz magam iránt igaztalanná,

    sírban remélve a gyalázat enyhét.

Új gyökeremre esküszöm, szavam rá:

    sohse volt semmi, ami lelkemet

    nemes uramtól hűtlenségre vonná.

S ha egyőtök még földre felmehet,

    támassza föl emlékem, mely irigység

    csapástól még most is holtbeteg."

Megállt és "Most, míg hallgat egy kicsinykét", -

    szólt hozzám költőm, - "ne veszítsd idődet:

    szólj, kérdezd, hogyha vágyad telve nincs még."

De én feleltem: "Te kérdezzed őtet,

    arról amit vélsz, hogy tudni kivánok:

    én nem tudom, olyan sirás erőtet!"

Hát ujrakezdte: "Hogyha azt kivánod,

    hogy szivesen tegye, amire kéred,

    fábazárt szellem, néki te se szánjad

megmondani, hogyan szorúl a lélek

    e fák göcsébe: s mondd meg még, ha bírod,

    lesz-e kit egykor elbocsát e kéreg?"

S láttam, hogy a törzs sisteregve sír ott,

    s sóhajszellője ilyen szóban enyhült:

    "Röviden néktek megfelelni bírok.

A zordon lélek teste még ki sem hült,

    amelytől magát maga tépte el,

    kit Minos e hetedik körbe, lenn, küld:

ide hull s nincs neki jelölve hely,

    hanem hová a sors vetette magnak,

    ott sarjad, mint a tönköly magja fel.

S a vad vesszők felnőnek, ágra kapnak,

    s Hárpiák jőnek lombjukat legelni:

    hogy lenne kínjuk és a kínnak ablak.

Felmennek ők is, testük lecipelni,

    de nem beléöltözni: mert igazság

    volna-é mit eldobtak, visszanyerni?

Hanem hogy e vadont, hol nincs vigasság,

    megint csak felkeresve, testük' ott

    saját morc árnyuk fáján fölakasszák."

Hallgattuk még, amit a törzs sugott,

    vélvén, hogy még több szó is benne lappang,

    midőn fülünkbe hangos zaj jutott,

mint annak, aki lesben ül, s a vadkant

    és a hajtók hajszáját jönni hallja,

    s hogy ropog az ág és a kutya vakkant.

És im két tépett árny bukott ki balra

    mezitlen rontva végig a határon,

    hogy az erdőnek szerte tört a galyja.

S kiált az első: "Jöjj el, jöjj halálom!"

    S a másik, ki lankadtan egyre botlott,

    lihegi: "Lano, hej! toppoi tájon

bezzeg a harcban lábad így nem ugrott!"

    s lélegzetfogyva egy bokorba guzsgol,

    s csinál emberből és bokorból bokrot.

S megtelt a táj mögöttük, a borusból

    fekete éhes és futó ebekkel,

    mint agarat ha oldanál a guzsból.

S arra, kit imént fáradság lepett el,

    ki meglapult: ráestek tépni foggal;

    s hurcolták fájó tagjait, sebekkel.

Most vezetőm karon fogott marokkal

    s a bokorhoz vitt, amely sírt hiába,

    vért sírt, töréssel megtépdesve sokkal.

"Giacomo da Sant'Andrea, te kába" -

    így sírt - "mit ért paizst bennem találnod,

    okoztam én, hogy itt vagy, bűn lakába?"

Amint fölötte mesterem megállott,

    kérdé: "Ki voltál, kinek annyi sebből

    fájó beszéded vérrel igy szivárog?"

És ő felelt: "Ó, lelkek, kiknek ebből

    a csúf látványból sejthető a kín már,

    mely így kifosztott minden levelekből,

szedjétek össze mind bús lábaimnál!

    A város szült, mely a Keresztelőért

    régi patronusát elhagyta immár.

Azért a mesterséggel, melyhez ő ért,

    gyötri az folyton; s azt hiszem, csupán

    emlékéért, az Arno-hídi kőért,

(hogy még maradt emléke) tűri tán,

    hogy nem hiába építették ujból

    hamvat hagyó Atilla hős után.

Én csináltam akasztófát kapumból."

 

 

*****************************

 

 

DANTE

Isteni színjáték

 

-LA DIVINA COMMEDIA-

 

POKOL

Babits Mihály fordítása

 

Haikura fel! – Új közösségi oldal indul költőknek

 

 

IRODALMI JELEN 

 

 

„Csodagyereknek tartottak, pedig csak árva voltam.” – írta a Curriculum vitae-ben.

 

 “Kevés súlyosabb mondatot lehet tőle idézni. Életrajzi összefoglalót pedig nem érdemes. Elég, ha a verseit olvassuk. Rendszeresen. Akár minden napra egy József Attilát. Lélekgyógyító.”