bölcset, szépet, szellemeset gyűjtsünk a természetről télire. Gyakorlatias kérdések és válaszok mellett legyen egy emelkedettebb topic a természet szépségeinek dicsőitésére.
Két pulikutya a legtitkosabb álmom, azzal az élethivatással, hogy hozzájuk tartozó háromholdas földemnek (egy hold búzavirágnak, egy hold pipacsnak, egy hold pipitérnek) csak a sarkáig kísérjék el csaholva az idegent.
Részlet Móra Ferenc: A veriszkóp c. novellájából :)
Jó volna csöndben, egymagam, úgy élni, békén, boldogan, mint a pipacs vagy ott alább a margaréta, a szarkaláb, – jó volna egy kis tanyai ház előtt őrt állani, nyurga akác, és megborzongani, szótlanúl, ha az égre éji vihar vonul, és reggel a fénybe kéjesen belemosni millió levelem.
Jó volna szállni, ameddig a szem, kék fátyol lenni a hegyeken, felelőtlen, kóbor szelek módján futkosni, egyre szebb és távolibb országokon át, jó volna, mint a kis kacsák, fürödni, patakban, szitakötők fia lenni, vagy malacok között, akiket nem kínoz öntudat, heverni a sárban a nap alatt.
Jó volna, – óh, de nehéz a szivem! – átszűrni magam az elemeken, hisz csoda-balzsam a puha sár, mit esőből s porból kever a nyár: óh, elaludni a föld vegyész kezében, úgy, hogy az ébredés kihagyja a bűnt, embert, – s virág lenni csak, pipacs, szarkaláb, vagy legfeljebb a tanyai ház előtt az a szép ártatlan akác!
Függőlegesen fut parányian a törzs barázdáin. Aprócska lába csak karom s kapaszkodás, míg kitart, kutat. Nemcsak a csőre szúrja-vágja, nemcsak a fej billen, nyújtózik az ékes nyak; egész teste dől a vágyva vágyott étekre. Minden íze-porca fárad, mintha a törvény maga volna.
Tudnál-e így lenni? Ilyen egészen tenni, tűrni, várni? – kérdezem magamtól a lusta, butító nyárban. Eléget a tétlenség is, ha mint a parancsszót vagy esküt veszed magadra. Tenyészet csak a teljes, hogy szinte vall tudatról. Mi elveszejtőn fáj, s a vágy totális, mert a percben ott a „lehetne mást is?”.
Isten mindent jól tesz. Nem kell a nagyvilágon Példa után soká kutatnom, íme azt Mindjárt a tökben megtalálom.
Igen csodálta egy paraszt, Kis szára hogy lehet az óriási töknek. "Ki így tervezte el, vaj' mit gondolhatott? Ide tököt... No hisz, helyében én vagyok, Hát én inkább amoda kötlek, Az egyik nagy tölgyfára ott. Bizony, hogy ez így lenne bölcsebb: Nagy fa dukál a nagy gyümölcsnek. De nem te láttad el, szegény Janó, de kár, Tanáccsal azt, kiről a papod prédikál. Bár úgy lett volna, mert nem jó ez így egészen: A makk kicsinyke, mint kisujjamnak fele, Nem itten volna hát helye? Isten hibázott: hogyha nézem E két növényt, megint azt mondom én, Janó, Ez mind fordítva volna jó." Végül a sok komoly bölcsességtől kifáradt, "Annak ki túl okos, aludni sem lehet" Egy tölgy alá feküdt, hol békén szundikálhat. De hull a makk, egy épp az orrára esett. Rögtön felébred és az arcához kap akkor, Meg is találja még, szakállán ott a makk. Más hangra készteti a sajgó és dagadt orr. "Ó, ó! A vérem folyik!" Nagy jajgatásba csap. "S lett volna súlyosabb, mi rám esett a fárul, Ha makk helyett egy tök mi rám hull! Isten nem adta így, volt némi igaza! Okát be tudtam látni végre." És mindenért Istent dicsérve Janó vidáman megy haza.
Soha nem látott levelek, tűlevélpamacsok a fiatal vörösfenyőn. Mióta vörösfenyő létezik, soha nem voltak még ezek a tűlevélpamacsok. Ilyen elrendezés még soha nem volt. Mióta van vörösfenyő, órára, percre mondja meg valaki. Krisztus előtt százhétmillió, hónap nem volt még, és napok sem, és órák, egyáltalán, idő sem volt. Nem volt idő. Mióta van. Hogy délután két óra huszonegy például, ezt nem lehetett akkor mondani. Nem volt, aki mondta volna. Nem volt ott senki, aki azt mondhatta volna, hogy délután két óra huszonegykor született meg az első vörösfenyő. És valójában év sem volt. Se év, se hónap, se nap, se perc. Akkor tehát a vörösfenyőnek nincs születési ideje. Soha nem született meg, nem az időben született meg, mégis itt van. Él, mint az istenek. És akkor még nem beszéltünk a kavicsokról a törzse tövében.
Két mandulamag közös héjba zárva vagy Szádiként, aki a kertjében egy virágot gondoz, de kettőt nevel, úgy gondolok rád. Méltatlan vagyok hozzád - nem mondok le arról ezért, hogy lássalak, szóljak rólad s elűzzek seregélyt vagy méhet, ami kifoszt, ha meglátogat. Látnálak holdarcúnak, ha én vagyok az éj, és leszek sültbolond, aki az okosak társaságát kerüli. Mi kell még, hogy ne vágyjalak többé? S mi, hogy ne égjek el, mint a rózsa piros és illatos tüzében a csalogány? S mi, hogy a pannon tájon rügyet bontsak s ne fagyjak el? Féleszű? Bolond? Gyagyás, kinek zúzmara vet tollas ágyat? Nem hagyod, hogy legyek János, aki Géczi, aki volt ifjú is egykor, s tán galád hős is és szerelmes?
A farsang végetért a tetszelgő hiúság Kezdődik a szikár komolyság szigorúság A tékozló kaland fukar munkába dermedt aggódó szorgalom remegteti a kertet A sarjadás után megjött a hervadás is már nemcsak születés van itt hanem halál is A pusztulás szagát szintén orromba vágja az ágbogak között zizgő szél gyönge szárnya S holott embervalóm kígyóitól futottam példák hasonlatok idézik óhatatlan: ronccsá tiport csigán mohó hangyák sürögnek hogy széthordják büdös-nyálkás húsát a dögnek farkatlan gyík szalad s megáll les ferde szemmel torkában indulót villámló félelem ver felnyúlt és szélütött szőlőhajtás bukik le csapzott vadbúza-szár hasal sárgán a földre bogár holt lábai kifordított gyökérzet erőtlen szálai merednek törten égnek S ki jöttem nyugtatást találni itt a kertben vezessen újra a vesztett örömhöz engem formálnám lassan a magam képére őt is rálátva életem riasztó zökkenőit De aztán mégse! Hisz hányszor több itt a boldog bizonyság érv tanú arról hogy a kioltott élet csak vékony árny e dúsgazdag verőben s más példa lesz a kert más példa lesz merőben s még a halál is azt tanítja könyvben ábra hogy tündöklőbb a fény éles homályba zárva
Gyöngyvirágos szép tavasznap, Testvérül ma elfogadj, Kisgyereknek, szép-igaznak, Önmagamnak visszaadj. Fürge szellő, lég suhanca, Légy te most a mesterem. Míg szökellve szétsuhansz a Friss füvön, jer, játssz velem! Új tavasz, legyünk ma egyek! Add, ma mindent elfeledjek, Ami nem dal, nem derű, Nem győzelmes-egyszerű.
Félre tőlem, téli rontás, Zúzmarázó kételyek, Sziromrázó részrebontás, Gondok, árnyak, éjjelek. Drága köntös, egyszerűség, Tiszta tóga, légy ruhám; Kék-fehér tükröd, derűs ég, Arcom nézze vissza rám. Zaj ha bennem, elcsituljon, Csendnek ujja rám simuljon. Angyalujjú rejtelem, Tiszta béke, légy velem!
és ismét lassan jő a nyár a hárs virága álmosan növeszti szirmát ahogyan te alig bírnád mint a szél a lomb alatt szirom sziromhoz alig ér ha nincs ki értené fogd föl magad esős a délután ezért félti a nyár míg féltheti szép jelmezét kölcsön ne vedd azt csak későn lehet miután néhány hűvös éjszakát a hold a földre hintett s befele fordult a tekintet.
Bőrömön érzem a hosszú, vizes fű sok kaparászó karmahegyét, ahogy csapzottan és vakon nyomakodva, kövéren furakodva kutatja a felleg elcseppenő csecsét.
Körbeburkol az avarillat, a bomlás erdei rothadásszag, őrlik az ászkák, bogarak lakják, földigiliszta ássa.
Mit tudom én, ki vagyok, mi a célom ? ég, föld elfogadott. Letüdőzöm a hűvös és édes kora reggeli bodzaszagot.
a hegytetőn mivel ott van legközelebb istenhez örökzöld szálfák és fegyveres levelű cserjék között a temető amelyről nem lehet eldönteni az éden az vagy annak tökéletesebb ámde földi formája a vadkakukkfű-illatú paradicsomkert esetleg az alvilág előtt elterülő sötét liget
riadt harangszó mellett temettek a fakoporsó lakkos fedeléről lecsúsztak a hangok s hiába tudtam nem engem eresztenek a finoman súrlódó kötelekkel a virágok közé hiába szaladtam a darázsderekú ösvényen alá a különböző szentek nevével eljegyzett növényeken utcákon tereken át a hegytetőn befogott látványtól attól az árnyéktalan képtől nem meg nem menekültem
Csordulásig a világ! - Szinte már kicsap szőlők, fák és újra fák zöldjéből a hab. Forr, tajtékzik, szédülök, zöld alul, felül; lépek, állok, eldülök, zöld kivül, belül.
Zöld, zöld, lelkes újulás, nagy, termékeny öl; tarthatatlan bolydulás föl, föl, egyre föl! Fű, fa, gyom, szőlő emel, körforgó dagály. Zöld és fény: - e két elem árján ring a táj.
Nézem, érzem, bámulok, s engedem magam. Zöld és fény! dagad, forog, szólnék, s nincs szavam. S míg ragyogva nő velem, s hord e két elem, pólyál az időtelen és a végtelen.
Egy mezei csokor pipacs nélkül, a jég előtt.
