Csak én vagyok ilyen vak, vagy létezik, hogy Szabó Magdának még nincs topikja?
A drága öreglány kicsit sokat beszél, de mindig nagyon szépen és okosan, soha nem feleslegesen. Egy csodatündér. És amiket ír!
Beszélgessünk róla, ha van kedvetek!
"akármelyik szögből ugrom elé, megint látszik a férc"
Vagyis látszik, hogy nem őszinte - felvette a gyászos apa álarcát.
A Liber az igazi én.
A könyveiben persze hogy benne van ő is, de mégsem írhatja meg egy az egyben saját magát, mégiscsak szublimációval kell élnie, művészi kifejezőeszközökkel - különben elég lenne egy napló is. Mint a Liber.
És hogy nyolcévi intenzív gyász?
Szerintem csak mi érezzük annak, mert egy-két nap alatt olvassuk el.
"Szinte évente felbukkan egy-egy kérő – ilyesmi egy hetven körüli hölgy életében teljesen megszokott -, és van annyira fontos, hogy megírja! Disszonáns.
Valami nyilván motiválja, de nem a gyász – szerintem. Szerintetek?"
Ha annyira odalett volna Szobotka halálától, ahogy írja, az a minimum, hogy öngyilkos lesz.
Nem hiszem, hogy a vallás önmagában tartotta volna vissza. Az írásban élte ki magát, az lett méginkább a menedéke.
Az meg tényleg vicces, hogy feleségül kérték - miért ne írta volna le? Hisz NŐBŐL volt, legyezgette a hiúságát.
Hangsúly: „akármelyik szögből ugrom elé, megint látszik a férc”.
Kedvencünk okos volt, mint az ördög (kifejezés tőle), biztosan tudta, hogy halála után minden kiadatlan sora aranyat ér majd, kapkodják, mint a cukrot. Nyolc évet fog át a Lieber Mortis, stílusa olyan messze van a tőle megszokottól, mint muzulmántól a Hiszekegy. Melyik „én” az igazi?
Nagyon találó Cidri ezzel kapcsolatos megállapítása: „Mintha nem tudna megemészteni egy olyan világot, ahol a nőalakok elsősorban a családdal, háztartással, kapcsolatok ápolásával foglalkoznak és nagyrészt kívülrekednek a történelmi viharok, egyéni ambíciók, gyilkos drámák.”
Talán a Mortist mégiscsak a nyilvánosságnak írta. Más kérdés a Kumacs. Ha létezik átjárhatóság a két világ között, Haldimann-nak jó lesz vigyázni az életére. (A pénz minden morált lebír. Bizony, bizony van az a pénz!)
Egy-két évet még reálisnak tartanék, de nyolc évi ennyire intenzív gyász fikció, vagy súlyos mentális zavar, annak viszont nem mutatkoznak más jelei. (Na, kedves fele,- és egész barátaim! Ez a százezer forintos kérdés! Ha két alternatívából egyet kizárunk, mennyi marad?!) Szinte évente felbukkan egy-egy kérő – ilyesmi egy hetven körüli hölgy életében teljesen megszokott -, és van annyira fontos, hogy megírja! Disszonáns.
Valami nyilván motiválja, de nem a gyász – szerintem. Szerintetek?
Azt hiszem, Torma Gedeon Dóczy-beli megfelelője mégsem működött eléggé hatékonyan.
„nem azé az eredmény, a kegyelem, aki akarja, nem is azé, aki fut, mert mit sem számít az emberi szándék: bármi történik, az csak Isten akaratából jöhet létre.”
Nem gondoljátok, hogy a nick-nevemet meg kellene változtatni Főgonoszra?
"Akkor még nem veszem észre, hogy akármelyik szögből ugrom elé, megint látszik a férc, egy művész életében valószínűtlen az egyetlen témára szorított repertoár"
Most mi a kérdés?
A művész életében valószínűtlen az egyetlen témára szorítkozott repertoár - azaz egy művész, bármilyen nagy fájdalma van is, nem alkothat folyton csak arról.
Még SZM is írt egy-két regényt, míg Szobotkát siratta éveken át.
Hát énnekem most semmi nagyon okos és intelligencs nem jut az eszembe, mert tegnap végeztem ki azt a 600 (!!!!) oldalas könyvet, amiben semmi másról nem ír, csak arról, hogy mennyire hiányzik neki Szobotka Tibor, és semmi másra nem bír gondolni.
És tényleg .
Ha most kigyüjtenék pár kulcsszót, ilyeneket mint pl szeretlek, imádlak, gyere vissza, üvöltve sírok, miért nem válaszolsz stb, akkor - ha ezeket kivonom a tartalomból - maradna kb 10 lap, amiben arról lenne szó, hogy éppen melyik művét gépel, melyike adjk ki, és kinek a koszorúzásán volt ott (és ki hiányzott a koszorúzásról, sírkőavatásról, de jaj lesz nekik).
Hát tényleg agy hiba volt kiadni a Drága Kumacsot (bár biztosan jól jött az a kis pénzecske a barátnénak), de a Liber mortist kiadni meg szerintem egyenesen kegyeletsértés volt, és nem is értem, hogyan adhatták ki, és azt sem hogyan vásárolhatták meg (bár gondolom az egyszeri gyanútlan Szabó M.-fan nem tudta mit vesz meg), és hogyan volt képes valaki végigolvasni (magamon is csodálkozom, bár mindig arra vártam, hátha most már átvált valami másba...)
Nekem nem volt meg a Cilike, megvolt viszont a Bébi sorozat vagy 6 kötetben, a szomszéd nénitől kaptam serdülő koromban, és elraktam mint érdekességet... aztán elajándékoztam, de már bánom. Jó nagy marhaság volt, a kétbalkezes kétballábas ámde rendkívül bájos és szeretetreméltó fruskáról, az utolsó kötetben Bébi nagyanyó balfogásai voltak az unokáival pl.... :-)))) Amit a nagyapó szeretettel nézett....
"a Sonny Boy-t mindenki énekli, a gyermek halálát elfogadni nem tudó apa síró ígéretét, ezentúl ő, az énekes, élete végső percéig csak elvesztett kisfiáról fog dalolni. Akkor még nem veszem észre, hogy akármelyik szögből ugrom elé, megint látszik a férc, egy művész életében valószínűtlen az egyetlen témára szorított repertoár"
A száz évvel ezelőtti Cilike-történetek bizony bugyuták mai szemmel. Később, a harmincas évektől, nagyot változott a Magyar Lányok arculata. A vesztes háború meg Trianon felborította a társadalmi struktúrákat. A (polgári) nőnevelésbe is beköszöntött a kemény realitás, a mindennapi kenyérért való küzdelem, a lányok pénzkereső foglalkozásra való nevelése. Változnak az idők. Egy példa: passzív pénzkereseti mód, ha a kisasszony maga varrja ruháit, besegít anyukának a háztartásba, megtakarítva ezzel a cselédbért. (De mi lesz akkor a cseléddel?!)
Szívesen olvasgatom a Magyar Uriasszonyok Lapját is. Van pár példányom, sőt bekötött évfolyamom az 1930-1935 közti időből. Némelyik vezércikke a mai napig sem vesztett aktualitásából. Csak a forma változik, a tartalom nem.
Holott ezek a lapok nem a legszegényebbeknek íródtak, csak éppen hasonló válsággal küzdött a nép, mint most.
A múlt héten jártam egy nyugdíjasklubban, tizenöten voltunk jelen. Ebből az utóbbi két évben tízet megloptak, vagy a rosszabbik esetben volt olyan, akinek letépték a láncot a nyakáról.
A drága Kumacs valóban nem a nyilvánosságnak íródott, én sme vagyok biztos benne, hogy nyilvánosságra kellett hozni. Viszont azon én is fennakadtam, amikor Arany Jánosról próbálták kideríteni, hogy hátha paraszt-zsidó. Az eszem megáll!
... egyébként úgy emlékszem, Sz. M. nem volt elragadtatva a Tutsek Anna által képviselt írói vonaltól, például a Cilike-sorozattól.
Mintha nem tudna megemészteni egy olyan világot, ahol a nőalakok elsősorban a családdal, háztartással, kapcsolatok ápolásával foglalkoznak és nagyrészt kívülrekednek a történelmi viharok, egyéni ambíciók, gyilkos drámák.
Gyerekként egyébként én is megkaptam karácsonyra a Cilike-könyveket, és igazság szerint nem nagyon tudtam mit kezdeni vele... talán azért, mert főként csetlés-botlásokról szól(t), olyan alapvető szinten, hogy a hősnő egy virágoskertet nem tudott meglocsolni valami baleset nélkül... ettől eltekintve nem bosszant a tradícionális, polgári világ; tehát Tutsek Anna és Sz. M. irományai szépen megférnek egymás mellett a polcon:), a többi klasszikus női íróval együtt.
Erről jut eszembe, hogy nemrégiben kíváncsiságból megvettem L. M. Alcott: Régimódi kisasszony című könyvét; meglepetésemre a nevek és helyszínek magyarosításával fordították le az eredetileg angolszász történetet, Hűvösvölgyben épülő villával és hévízi kiruccanással - a könyv a Singer és Wolfner egyik korábbi kiadásának újranyomásával készült; ugyanez a kiadó készítette a "Magyar lányok" hetilapot.
Nem tudom, mikor kavartad itt fel a vizet vagy legalábbis nem emlékszem. Ezt a topikot én nyitottam 2000 akárhány hozzászólással ezelőtt, és bár annak idején nem láttam ilyen pőrén az öregasszonyt, de szerintem már az első hsz-aimban is arról írtam, hogy sosem tudta azt az életben, amit a könyveiben.
Na, mindegy is, a lényeg az, hogy szerintem nem kellett volna kiadni ezt a levelezést, nem gondolom, hogy Szabó Magda szerette volna. Nem azért rejtőzködött évtizedekig, hogy aztán a karmicáit olvassa akárki.
A mortist már én is megvettem, de még nem jutottam hozzá.
Ugyanis mikor legutóbb írtam csak eltávozáson voltam a kórházból, hétfőn megint visszamentem, és kiderült, hogy van a kórházban egy illető - nem jogosított fel, hogy bármit is elmondjak róla - aki régóta figyeli a topicot és a munkásságomat, és letette az éjjeliszekrényemre a Drága Kumacsot. Amit két nap alatt kétszer el is oolvastam, ma meg behozta a Libre mortis vagy mi a címe nevű könyvet - félig már iolvastam, de eddig csak vonyítást és nyüszítést olvastam ki belőle, kiváncsi vagyok, hogy kitart e ez a könyv végéig, vagy megbékél azzal az írónő, hogy TIBOR NEM JÖN TÖBBET VISSZA.
Amit írni akarok a drágakumacsról: teljesen igaza van annak aki a szemére veti az állandó sírdogálást az anyagiak miatt meg a cukrostakony karminca, pricelés, mancsolás, kié ez a rózsaszin talpacska stb szöveget.
Hozzá tenném még, hogy már elnézést írónő, de én is éltem a rendszerváltáskor, igaz, hogy sokan elszegényedtek, na de mikor olyanokat teccik írni, hogy nem szabad a kutyáknak éjszakára ételt kirakni, mert a tányért kinyalják a nyugdíjasok, meg amikor azt írja a baránőjének, hogy az istenért ide ne jöjjön mert a metrón letépik róla a ruhát és egyebek, meg hogy 11 ft 50 fillérért ütnek agyon embereket - és ez nem vicc ám, hanem komolyan írja!!! Akkor azért bennem megfordul a borjú.
Egyetértek. Meghozott egy nehéz döntést, akkor úgy érezte, nem tehet mást, aztán kicsúszott az időből.
Aprócska unokámat figyelve folyton a Százarcú Boszorka jut eszembe, a Szegény Dzsoniból:
"Tudod, kis Dzsoni, seprűnyélen lovagolni is jó volt, denevérként röpködni is jó volt, viharként száguldani se volt kutya, de hogy te ilyen bizalommal meg szeretettel mosolyogsz rám, azt semmiért nem adnám!"
Akármi okból is maradt gyermektelen, élete vége felé szerintem megbánta.
Mit gondoltok erről?
"Tulajdonképpen azt hiszem, irigyellek egy kicsit, sóvár kis tehén, mert a te fajtád miatt marad meg a világ, a tefajta nő áll hajnalban pucéron a tükör előtt, és tanulmányozza a testét, mert nem akar semmi mást, csak a születéssel járó emberi nyomorúság kontinuitását, és neki van igaza, mert aki nem konzerválni akar és továbbadni az életet, az örökre eljátszotta a jogot arra, hogy valaha is egészséges vagy kiegyensúlyozott legyen. Nem vette észre a zsákutcát, ahová jutott, az okos meddők zsákutcáját, sem azt, hogy az univerzum megmentése a mikrokozmosz vállalásával kezdődik."
Gézáról Gömbtatu tudna többet mondani – ha akarna; én csak pár általánosságot tudok.
Tasi Géza a Jablonczay család leszármazottja, Sz.M. keresztfia, örököse(?), jogutóda, a Szabó Magda és Szobotka Tibor Emlékéért Alapítvány kuratóriumának elnöke.
A keresztanya az ő kerepesi otthonában töltötte élete utolsó éveit, ott is hunyt el.
Az örökös azért kérdőjeles, mert valahol azt írta, „örökösömről személyéhez méltó módon gondoskodtam”. Később meg azt, hogy örököse Debrecen városa. Számomra kicsit zavaros.
Hű a mindenit, most már ha addig élek is meg kell szereznem ezt a drága Kumacsot és elolvasni, mert én - ha nem csal az emlékezetem - annak idején azzal zavartam fel az állóvizet ebben a topicban (már nagyon régen nem szólt hozzá senki, és akkor még az átalános vélekedés a drága Magda néni stb volt), hogy megjegyeztem, hogy én a művei (regényei) alapján úgy döntöttem, hogy bár minden könyvét kiolvasom, de nincsen az a pénz amennyiért én a szomszédja lennék vagy bárki más, akivel napi kapcsolatban áll, mert rohadtul idegesítő nő lehet amúgy.
Ilyen pénzgondokról, meg ruhaőrületről nem is tudta, azt olvastam valami nyilatkozatában, hogy még a teraszra sem megy ki kifestetlenül és paróka nélkül - akkor már igencsak közelített a 90-hez - no meg hallottam vele riportokat és megállapítottam, hogy nagyon visszataszító sipító hangja van, de ez a drága Kumacs egy kincsesbánya lehet! :-)
(Regényeken kívül nekem csak a Kívül a kör, a Köszönöm Möszijő, a Megmaradt Szobodkának van meg, ennyi jut eszembe, lehet van több is, csak elfelejtettem.)
Géza: Számomra is a semmiből bukkant fel. Mit várt el és mit kapott tőle, milyen kötődés volt köztük, én nem tudom. (Igazán pletykálhatnál kicsit! Az okosabbtól tanulni nem szégyen.) Az az érzésem, nagyon kellett gályáznia annak, aki kegyeit tartósan bírta.
Szobotka: Őt Cicussal azonosítottam, ezt megírtam. Gyászát, fájdalmát elhiszem. Boldog házassága volt, ezt is elhiszem, de a harmincévi szakadatlan rózsás idillt - azt nem. Nem életszerű.
Szobotka tehetsége. Két könyvét olvastam, bennem nem hagytak különösebb nyomot. Természetesen az én véleményem nem mérvadó, attól még lehetett kiváló író, de „neve”, az nem volt, sikeres nem volt.
Sz.M. férje nem lehetett középszerű, Sz.M. férje nem lehetett akárki! Ez lehet a fő motívum. Mit gondoltok?
Akit szeretünk, más mértékkel mérjük, másképp látjuk, mint a többi embert, torzít az optikánk. Politikai okok? Lehet, részben, de nem teljesen; inkább csak elegáns magyarázat a bizonyítványra.
Hirtelen két példa jut eszembe: Széchenyi Zsigmond és Fekete István.
Az előbbinek arisztokrata származása volt a bűne, bebörtönözték, internálták, majd állományon kívüli segéderő minőségben építette a szocializmust. Kádár megkérdezte tőle, miért nem hagyta el az országot, holott a világ számos pontján szívesen látták volna. Széchenyi válasza: Tudja, Kádár úr, a Zsiga elment volna, de a Széchenyi nem engedte.
Az utóbbinak is sok volt politikai számláján, keserves stációkon ment keresztül, nem volt hatalom kedvence ő sem, működött patkányirtó segédmunkásként, uszályrakodóként egyaránt.
És mégis! Mindkettő megkapaszkodott! Mindkettő folytatta, mindkettőnek sikerült! A tehetség utat tör magának. Szerencsére. Ha már itt tartunk, ugyanez kedvencünkről is elmondható!
És még hány, de hány hasonló sorsú ember volt akkoriban!
Pénz, sokadszor: Az örökös pénztelenség a rendszerváltás után állandósul, addig, tehát úgy 1960-1990 között, jóval az akkori átlagszínvonal felett éltek, azt hiszem. Innen nézve persze, hogy dráma. Itt álljunk meg egy szóra! Tíz év hallgatás. Harminc év folyamatos, felfelé ívelő, megérdemelt karrier, anyagi, társadalmi elismerés. Utolsó húsz év társadalmi elismerés töretlen, anyagi (szerinte) nem. Azért a mérleg nem rossz. Ki mondhat többet magáénak? Ki mondhatja el magáról, hogy az élete folyamatos sétagalopp? X miniszter, Y főizé nem szereti. Hát aztán! Nem szerethet mindenki mindenkit.
Sokat haboztam, megírjam-e, annyira szentségtörés, de megírom!
Ruhák, ruhák, ruhák. Mit vásárolt, mit viselt, milyen ruha megfelelő egy adott alkalomhoz, öltözködési tanácsot kér a hetedik-nyolcadik ikszen túl...!
Őszinte meggyőződésem, ha az ember elmúlt annyi, szinte mindegy mit vesz fel. Tapasztalatból mondom, ha lyukat vágnék a ruhám hátsójára, az sem tűnne fel senkinek.
Nem hiheti, hogy – néhány irigy pályatárson kívül -, bárki számontartja eleganciáját! Legyen ő bármilyen rangos, képviselje magát, bármilyen rangos eseményen. Érdekes, ezt regényeiben pontosan látja, ám önmagán nem érzékeli.
„két típusuk van, vannak köztük kiscsinosok, akikre azért szánalom ránézni, mert a kalapjukon virágot viselnek, és habfehér sálat kötnek undorító, ráncos nyakukra, és vannak mocskosok, akik még borzasztóbbak, mert csak a nagyon fiatal test bírja el az ápolatlanságot.”
Ismét torzít a tükör.
Princ, doromb, karmica. Folytonos ismétlődésüktől allergiás rohamot kapok! Ezt sem mertem leírni eddig, de vonatkozó soraid felbátorítottak. Remekül beleillene egy sokszor kigúnyolt romantikus limonádéba (ez az írásmódja, kiejtése: cukrozott takony), de hozzá?!
Vizet prédikál, bort iszik. Újra és újra. Pontosan tudja, mi kell az olvasónak, mesterien manipulál bennünket. Valódi énjét leplezni igyekszik, majdnem tökéletesen működik az önkontrollja.
„Olvasó nem valódi igazolás, ha hiszed, ha nem, Kumacs, olvasó többnyire nem is érti mit üzenek. Szerencsémre.” (450. oldal.)
A posztumusz Nobel valószínűtlen. Megérdemelné pedig. Ma, írásai politika szempontból nem ugyanazt jelentik, mint anno.
Kiváló író volt, számos egyéb képességgel is rendelkezett, kiváló politikus, kiváló diplomata is lehetett volna.
nem zsarolással, dehogy, hanem ráébresztette a valóságra, arra, amit valójában ő is akart.
"Lám, fogja a táskáját, de azért még nem indul el, mert Kálmán bácsi nem rossz ember tulajdonképpen, és őt mindig is szerette. Ha nem felel neki, csak sír, attól talán nyugtalan lesz, és esetleg nem nézi az órát."
"Milyen különös a szeme, ahogy így rábámul. Katónak nincs igaza, Zsófika nem buta, csak az ember nem tudja, hányadán áll vele. Nagy-nagy szeme van. Vajon milyen lány lesz belőle, ha megnő? Vajon meglátja-e nagylánynak valaha?"
"Hát lásson még egy pénzt, valami szép Mátyás korabelit. Beljebb ment a fülkébe. Milyen gazdag gyűjtemény ez voltaképpen, ő rendezte el ebben a formájában, ő is lajstromozta. Ezzel se bajlódik többet. Tulajdonképpen kár. Nagy kár."
Igazából nem is akart elmenni, csak Katótól szeretett volna megszabadulni.
Jaj, Gömbtatu, most jutott eszembe, gyorsan leírom a teljesség igénye nélkül. Hozzászólásod nagyon tetszik, de most nincs időm, majd később.
„nekem is csak maszkjaim voltak, mint Encsy Eszternek, s a maszk alatt egy másik – Caieta is én vagyok”
Hoppá! Ha ő Caieta, akkor Szobotka a Cicus!
„a Szobotka-monográfia több száz lapja is kevesebbet árul el kettőnk életének bonthatatlan egyesüléséből, mint az a sztélé, amelyet ebben a könyvben Caietának és Cicusnak állítottam.”
„Caieta érzelmi életével egyébként takarékosan kellett bánnom, mert írtam neki egy szépséges szerelmet, amely élettársához, Cicushoz, Anchises kerekes székét tologató rabszolgájához fűzi, aki néma, mert minden, a nagyok élete bizalmas adataihoz közel jutó alkalmazottat megnémít a fríg szokás, hivatalba léptekor Cicusnak is kivágták a nyelvét.”
A dolog kezd ismerősnek tűnni. A szüleim 1950-ben házasodtak össze, apám sváb volt, anyám meg magyar. Ráadásul egyikük katolikus, másikuk meg kálvinista. Nem is nagyon helyeselték, de ugyan mit tehettek ellene? Szép régen nagykorúak voltak, úgyhogy hivatalos tiltakozásra nem volt mód.
Kamasz koromban olvastam, akkor nagyon tetszett, de most újra olvasva, mai optikámmal sem rossz. Laczkó Márta írta (rákerestem antikváriumokban egy könyve van ma forgalomban, a Nádasdy Orsika).
Arról szól, hogy Károlyi gróf németeket telepít Majtényba. Megérkezik 23 család, köztük egy fiatal lány Lizi, akinek útközben meghal a családja. A magyarok nem örülnek a telepeseknek, állandósulnak az összetűzések. Lizi és egy magyar fiú egymásba szeretnek. A konfrontációk miatt a németek vissza akarnak menni, de kitör a pestis. Lizi fogadott bátyja is megbetegszik, de meggyógyul, Lizinek köszönhetően. Aztán „meggyógyít” egy magyar lányt is, ezzel megtörik a jég, házasság lesz a vége. Természetesen vannak mellékszálak is.
Olyan faluban nőttem fel, ahol a lakosság döntő többsége „sváb” volt, őseiket Mária Terézia idején telepítették Mo-ra. A kisebbség - köztük apám családja is -, felvidéki, akiket 1948-ban fújt oda a történelem szele. A két népcsoport – bár villongásokra én nem emlékszem – nem igazán keveredett egymással. Naná, hogy életem első szereleme „sváb” volt.
Már írtam itt szerintem, de most eszembe jutott: egyszer a Libriben a Nobel-díjasok polcára volt kirakva egy csomó Sz. M.-könyv. Én is sajnálom, hogy csak tévedés volt, mindazonáltal posztumusz nobeles még lehetne.:)
Azt értem én, hiszen teljesen normális érzés, hogy az ember úgy éli meg, elhagyták. De 30 évet éltek együtt, és még 30 évvel a halála után is a csalódás érződik az írásaiból. Szerintem utólag kicsit felértékelte a házasságát, miután minden rokonát, ismerősét elmarta maga mellől.
Egyetértek az előttem szólókkal. Ha futólag is, de említettem, hogy folyton írja, milyen kevés az özvegyi nyugdíja. Ugyanakkor a könyvei sok országban megjelentek, itthon is. A DIA is fizet.
Lehet, hogy a külföldön tartózkodás költségeit a vendéglátó szervezet fizette, mi több, a fellépéseiért még pénzt is kapott. Emlékszem, az egyik tévé-interjúban már azt közölte, hogy nem a Júlia utcában lakik, hanem egy Pest környéki helyen, családi házban, így elférnek a kutyái-macskái. No meg ő is.
Azon jót mosolyogtam, hogy nem tudta, hogy valaki a Nobel-bizottságot képviselte, amikor látogatóban volt nála. Tény-való, nagyon örültem volna, ha az Ajtó nyeri meg. Esetleg a Pillanat. De abban igaza van vagy lehet, hogy ezt sem egységes örömujjongással fogadta volna az írótársadalom.
A legtöbb túlélő házastárs tényleg úgy érzi, cserbenhagyták. Ezt a legszebben Kosztolányi fogalmazta meg:
Dehogy haragszom, miről beszélsz? Én is ugyanezekkel a gondolatokkal játszadozom, mert hogy küszködöm, azt nem akarom mondani.
Én is többször írtam már, a könyveiből egyértelműen kiviláglik, hogy nullák voltak az emberi kapcsolatai, bár tény, hogy utólag úgy ahogy fel tudta dolgozni azokat.
A legfurcsább a levelezésben Géza feltűnése volt. Egyszercsak felbukkant a semmiből, de nyilván az egésznek az eredete már szóban elhangzott valami személyes találkozástól. Tudom amit tudok a Géza-ügyről, bocsánat, hogy felhozom, mert végképp nem publikus, de ami látszódik belőle, arról lehet véleményem. Tehát. Amikor Géza említésre kerül, az a levél arról szól, hogy a Géza felesége rákkal küzd, és szegény Géza milyen nehéz napokat él, de leginkább azon van a hangsúly, hogy a családi problémái miatt őt nem tudja hozni-vinni, az ő ügyeit nem tudja intézni.
Az is érthetetlen számomra, ahogy évről évre előjön, hogy őt Szobotka cserben hagyta, mennyire magára maradt, láthatóan nem tudja ezt feldolgozni. Pedig nagyon jó lenne tudni, mit érzett ő valójában a férje iránt, akinek a figurája semelyik általam ismert könyvben nem bukkan fel. Vagy talán nem vettem észre?
(Elképesztő, hogy ennyi évre visszamenőleg megvan a családi költségvetésed, rendes kortörténet, irigyellek érte, én sosem voltam ilyen precíz és nem is leszek. Így aztán gazdagok sem leszünk soha.:))
A jogdíjakat fel sem foghatom, folyamatosan újra és újra megjelentek a könyvei, film- és színházi adaptációk születtek, mégis csak a Sz. nyugdíja az összes említett bevételi forrása. Arról nem is beszélve, amit mondasz, hogy hónapokat Bécsben tölt és több levél szól arról, hogy melyik eseményen milyen ruhát viselt, amik már csak a leírás alapján is csillagászati összegeket emésztettek fel. Arról is ír, hogy a kisebbik lakást lezárta, mert nem tudta fenntartani. Hát miért nem adta el?
Ami még jobban zavar a Haldimannhoz fűződő egyre csöpögősebb barátsága. Minden levelét úgy zárja a karmicákkal meg a dorombokkal, ahogy egész életében nem írt, és végképp nem illik az egyéniségéhez, pláne nem úgy, hogy állandóan azt hangoztatja, ő nem női nő, nem is női író, tőle távol áll a macska lét.
Na, szumma szummárum, engem leginkább elszomorítottak az olvasottak. Mindezek ellenére továbbra is szívesen olvasom és ajánlom a könyveit bárkinek. Thomas Mann is állítólag egy kibírhatatlan diktátor volt, az egész családját rettegésben tartotta, nem is ezért szeretjük.
