A Merjünk baloldaliak lenni! című írás eredetileg pártanyagnak készült - aztán, ahogy lenni szokott, kiszivárgott. És mert kiszivárgott, „szamizdatként" többen olvasták, mint ha csak egy pártdokumentum részeként várta volna fölfedeztetését.
A Mozgó Világ vette a lapot, pontosabban az írást magát. Ha vita, hát legyen vita: működjék a produkció úgy, ahogyan azt belekódolták a nyilvánosságra hozatal stílusába.
Valódi erőteret szerveztünk tehát az írás köré. Opponenseket kértünk föl (Bozóki Andrást, Debreczeni Józsefet, Gönczöl Katalint, Petschnig Mária Zitát, Wiener Györgyöt). Vitavezető moderátort bíztunk meg, PIKó ANDRáSt. Meghívókat küldtünk szét. A Kossuth Klub földszinti termét pedig kibéreltük február 9-ének estéjére. A felkértek mind vállalták a szereplést, a vita moderálva volt, a magnó működött, a terem megtelt.
http://www.mozgovilag.hu/2004/03/03%20kossuth%20klub.htm
Gyurcsány Ferenc
Merjünk baloldalinak lenni!
10 pontban a modern Magyarországról és a baloldalról
Az alábbi írásban arra teszek kísérletet, hogy hozzájáruljak a magyar baloldal jövőjéről folyó vitához. Azt vizsgálom, hogy milyen politikát kíván a baloldal történelmi értékeinek képviselete a huszonegyedik század elején. Arra a következtetésre jutok, hogy ezen értékek érvényesítése több ponton új megközelítést igényel. A posztmodern és félmodern jegyeket egyaránt magán viselő, tagolt Magyarország akkor lehet sikeres, ha új stratégia megfogalmazásával modernizációs hidat épít a szétszakadó társadalmi csoportok között, és egyidejűleg dinamizálja gazdaságát és társadalmi viszonyait. A kétsebességű ország egyesítése az emberi tudástőkébe intenzívebben beruházó állam segítségével, az állam és az egyének közötti felelősség tartalmának és szerkezetének átalakításával érhető el. A kiegyensúlyozott pénz-, költségvetési és jövedelempolitikára aktív jóléti politika épül, amelynek legfontosabb célja a befogadó, inkluzív társadalom megteremtése és az azt szolgáló több és jobb minőségű munkahely létrehozása. A tartós és igazságos jólét megteremtése és fenntartása a jóléti intézményrendszer átalakítását igényli. Ennek célja, hogy a közösen finanszírozott jóléti szolgáltatások minőségének emelése mellett biztosítsuk, hogy azokhoz mindenki azonos módon és mértékben férjen hozzá, és megszűnjön a jelenlegi - a tehetősebb középosztályok érdekeit szolgáló - torz elosztást eredményező gyakorlat. A modernizációs konfliktusból kivezető felzárkózás és fejlesztés egyidejű programja az Európai Unióhoz történő csatlakozás új intézményi és pénzügyi keretei között minden korábbinál jobb feltételekkel oldható meg. A befejező részben javaslatokat fogalmazok meg annak érdekében, hogy megerősítsük a jogállami elveken nyugvó Harmadik Köztársaság demokratikus talapzatát.
I.
Konzervatívok, liberálisok, szociáldemokraták ugyanazt keresik. Miként élhetünk teljesebb, boldogabb életet? A kérdések azonosak, a válaszok különbözőek. A konzervatívok a rend, a liberálisok a szabadság, a szociáldemokraták az egyenlőség eszménye köré építik mondanivalójukat. A rend, a szabadság és az egyenlőség politikai programja nem a Mindenható, a véletlen, vagy a sors adománya. Ezeket a programokat emberek alkották. Válaszként az adott kor legfontosabbnak ítélt társadalmi problémáinak megoldására. Az említett eszmékben és programokban megfogalmazóik társadalma tükröződik, és bennük pedig önmaguk.
A francia forradalomra adott válaszként létrejött konzervativizmus, az állam kereskedelmi, gazdasági és politikai túlhatalmával szemben kialakult liberalizmus, vagy az ipari társadalmak kritikájaként megjelent szocializmus egykoron világos alternatívát jelentettek. A konzervativizmusban, a liberalizmusban és a szociáldemokrata politikában a formálódó polgári társadalmak alapkonfliktusaira adott válaszok öltöttek testet. A politikai és gazdasági hatalom új tulajdonosai küzdöttek a régiekkel és az abból kirekesztettekkel. Ebben a küzdelemben ki az államra, ki a jogaiban tisztelt egyénekre és azok szabad társulásaira helyezte a hangsúlyt. A politikai programok egyszerű jelszavakban sűrűsödtek.
Egydimenziós társadalom, egydimenziós konfliktus, egydimenziós politika, egyetlen jelszó: rend, szabadság, egyenlőség. A társadalmi helyzet nagyobbrészt meghatározta a politikai hovatartozást. Mindenki könnyen eldönthette, hol áll ebben a politikai küzdelemben.
1. Útban a posztmodern felé
Az utolsó, mintegy fél évszázadban nagyot fordult a világ. Legalább három fordulat történt.
A klasszikus ipari termelésre épülő gazdaság átalakult, a gazdaság erejét ma a szolgáltatás, a tudás, az információipar adja. A gyárak szervezett kétkezi munkásainak jelentős részéből művelt, önálló felelősséget viselő középosztálybeli alkalmazott lett. A fejlett társadalmak mindegyikében létrejöttek a közös társadalmi jólét intézményei. Az egyén elkülönült jóléti felelőssége - legalább részben - közösen biztosított joggá vált.
A második fordulat a politikai hatalom szféráját érintette. Totalitárius és nagy hagyományú puha diktatúrák évtizedes regnálását követően demokratizálódtak az európai politikai rendszerek. Az általános választójogon alapuló képviseleti demokrácia biztosítja a többség számára a politikai részvétel lehetőségét. Ennek erejét, ha más nem, akkor az éppen hatalmon lévők leválthatósága mutatja meg.
A harmadik fordulat átalakította a globális hatalmi viszonyokat. A két világhatalmi pólus köré rendeződött szuverén nemzetállamok versengésére és átmeneti szövetségeire épülő világrendet felváltotta egy új globális rend. Európa országai a szorosabb gazdasági, politikai együttműködés útjára léptek, mindezek következtében pedig átalakul az Egyesült Államok és Európa viszonya is. A háttérben világméretű vállalkozások soha korábban nem látott gazdasági és politikai befolyásra tettek szert az országokon belül és globális méretekben egyaránt.
A huszonegyedik század polgári társadalmai alig hasonlítanak száz évvel ezelőtti önmagukra. Mások az alapvető konfliktusok, és így mások a lehetséges megoldások, az alkalmazható eszközök. Átalakultak a hajdan volt társadalmi törésvonalak, a tulajdon birtoklásával, illetve hiányával jellemzett osztályok határai elmosódtak, az osztályküzdelmet az intézményesült politika világában felváltotta, de legalábbis eltakarta a sokdimenziós rétegstruktúrába tagolt társadalmi csoportok bonyolult versenye és együttműködése. Így lesz az osztálypolitikából identitáspolitika, amely megőrzi történelmi tradícióit, hagyományos értékrendjét, de kinyitja örökölt határait a képviselt társadalmi csoportok, problémák és eszközök tekintetében, annak érdekében, hogy befogadhassa és alakíthassa a posztmodern amorf világát.
Ezért aztán téved, aki csak annyit mond, hogy manapság nehéz szociáldemokratának lenni. Manapság legalább ennyire nehéz konzervatívnak vagy liberálisnak lenni. Talán nem pontosan tudjuk, csak érezzük, hogy örökségül kapott egydimenziós társadalmi látásmódunkkal és arra épülő programunkkal nem tudunk válaszolni a ma problémáira. Ki merné azt mondani, hogy a nagyobb rend, a több egyéni szabadság vagy az egyenlőség önmagában igazabb társadalmat eredményez? A hagyományos egydimenziós ipari társadalmak „vagy"-okban fogalmazó világlátását felváltotta a posztmodern sokdimenziós társadalmainak „és"-ekre épülő politikája.
A kaleidoszkópszerűen tagolt posztmodern tömegdemokráciákban az egyes társadalmi csoportok között a választóvonal nem éles, hanem folyamatos az átmenet. Az egyidentitású munkás és tőkés helyébe a sokidentitású polgár lép. Egy személyben több szerep sűrűsödik.
Magyarországon a felnövő fiatalok csaknem fele felsőfokú végzettséget szerez, harmada legalább egy idegen nyelvet beszél, megismerhető és elérhető kulturális minták tömege nyújt számukra reális választási lehetőséget (vagy legalább annak az illúzióját). A vezető állású alkalmazottak jelentős része nem egyszerű végrehajtója, hanem alakítója az őket foglalkoztató vállalat akaratának. Több mint százezer valódi mikro- és kisvállalatban nem válik el egymástól tulajdonos és alkalmazott, további százezrek olyan szerződések alapján dolgoznak, melyek szinte semmilyen klasszikus munkásvédelmi elemet nem tartalmaznak. A televíziós tömegkultúra mindenkit elér. De az egyszerű befogadóból a kultúra alakítója lesz, amikor az graffitit rajzol vagy SMS-t szerkesztve új nyelvet ír. Minden felnőtt polgár választó és válaszható, a bővülő személyi alternatívák mögött ugyanakkor csökkent a reálisan megélhető politikai alternatívák száma.
A posztmodernben a hol kérdésénél fontosabb lett a hová, a mitnél a hogyan, a sebességnél a gyorsulás, az anyag helyett az információ, a reális helyett a virtuális. A posztmodern nem egyszerű folytatása a modernnek. Az elmúlt évtizedekben új társadalmak születtek. Új szerkezettel, gondolkodással, vágyakkal.
A homogénnek tűnő jólét és kultúra mögött ugyanakkor ezerarcú, széttöredezett társadalmakat találunk, amelyek kevésbé láthatóan ugyan, de továbbra is szenvednek régről hozott nyavalyáik jelentős részével. Az elmúlt harminc évben újra növekednek a legfejlettebb társadalmakon belüli és az azok közötti jövedelemkülönbségek. Az üzleti vagyon kevesek kezében koncentrálódott. A fényűző gazdagság peremvidékén, a méltóságteljes emberi lét alatti világban továbbra is milliók küszködnek a hétköznapokkal, sorsuk jobbra fordulására kevés az esély. Visszaszoríthatatlannak bizonyult és nemzetközi méreteket öltött a bűnözés. Az egyre nyitottabbá váló világban növekszik a migrációtól való félelem és a bezárkózásra való hajlam. Nem akar szűnni az előítéletes gondolkodás és magatartás, reneszánszukat élik a szélsőséges politikai mozgalmak, a baloldal hagyományos bázisa több országban a szélsőjobboldali pártok szavazótáborát gyarapítja. Mindezen jelenségek a strukturális, gazdasági és kulturális konfliktusok posztmodernben továbbélő, változatlan jelenlétére utalnak.
Az új problémákra egyelőre régi válaszokat találunk. Senkinek nincs az új valóság emberibbé formálására átfogó programja. Így a kisebb csoportérdekekhez fűződő másod- és harmadlagos konfliktusok tagolják a politikai élet szerkezetét. Ezek a küzdelmek érthető módon nem érdeklik a többséget, ezért maradnak ők távol a közügyekben való folytonos részvételtől. A politika professzionalizálódott, sokak szemében csereszabatos elitek belső küzdelmévé vált. A valóságos programok versenyét - legalább részben - politikai identitások, kultúrák, hitek versenye váltotta fel. A választásokon megnő a véletlen szerepe, a pártstruktúrák egyszerűsödnek, a pólusok száma csökken, a választók elbizonytalanodását jól jelzi a fej-fej melletti választási eredmények növekvő száma. Fej vagy írás - mondhatnánk. Ennyire mindegy lenne?
Természetesen nem. De a korai polgári társadalmak osztálypolitikájának egymást kizáró alternatíváit felváltotta a posztmodern identitáspolitikájának korrekciókra épülő mértékletessége. Radikális osztálypolitikák helyébe mérsékelt közpolitikák léptek. Ez nemcsak a politika tartalmát, hanem eszközeit, módszereit és a politikai elitek egymáshoz való viszonyát is jellemzi.
2. Kétsebességű Magyarország
A magyar társadalom szerkezete, gondolkodásmódja, kultúrája kettős képet mutat. A nyugatias posztmodern mögött szűnni nem akaróan van jelen a félmodern zárványosodó világa.
A fejlettebb régiókban és a városokban élő családok, közöttük is elsősorban a magasabb társadalmi státusúak hétköznapjai, szokásai alig térnek el a bajor, a toscanai, vagy éppen a lotaringiai családokétól. Európának ezen felén kevesebb a jövedelem és több a küszködés, mégis hasonlóképpen gondolkodunk gyermekeinkről, munkánkról, szórakozásról, a jogról és a felelősségről. Nem ez a helyzet a lemaradó régiók, a kistérségek községeiben, a városszéli szegény- és cigánytelepeken. A munkából, a tudásból és a kultúrából kirekesztetten élők százezrei nem rendelkeznek a polgári élet függetlenségéhez szükséges személyes és társadalmi javakkal. Állandó munka hiányában a segély válik a megélhetés legfontosabb forrásává. Bezáródnak a társadalmi kapcsolatok. Az önbecsülés állító mondatai alázatos kérésekké vagy indulatos követelésekké görbülnek. Szabadság helyett a függés alakítja a személyes és a családi létet.
A modern Magyarország legmélyebb konfliktusa az elkülönülő posztmodern, illetve félmodern társadalom egymással is rivalizáló igényeiből és fejlődési, felzárkózási szükségleteiből ered. Befogadó modernizáció helyett elkülönülő politikai osztályok radikális identitáspolitikájának vagyunk tanúi. A többség javát szolgáló bátor és innovatív közpolitikák helyét a kevesek hatalmi érdekeiből kiinduló, szimbólumokban megjelenő elitpolitizálás vette át. Pedig a tét nem kicsi: haladás vagy maradás.
A magyar jobboldalt általában hidegen hagyják a növekvő társadalmi különbségek, amelyeket a természetes rend által meghatározottnak, így végül is helyénvalónak tekint. A hagyományos magán- és helyenként keresztény valláserkölcs védelmezőjeként befelé forduló, piac- és globalizációellenes politikát folytatnak. Nem érintette meg őket az amerikai és a brit konzervatívok neoliberalizmusa, nem váltak újkonzervatívvá. Maradtak előítéletesek majd mindennel szemben, ami az elmúlt évtizedek terméke. Nem tudnak mit kezdeni a globális világban csak korlátok között létező szuverén nemzettel, a megváltozott családi szerepekkel és a nem hagyományos családban élők gondjaival. Értetlenül figyelik a televíziós tömegkultúra terjedését, idegenkedve tekintenek a modern művészetekre. A bűnözés és a kábítószer-fogyasztás terjedésének megakadályozására csak a növekvő mértékű állami kontroll és erőszak alkalmazását látják megoldásnak. A magyar jobboldal nem az új, hanem a régi Magyarországhoz vonzódik. Programja a modernizációtól való tartózkodásra és félelemre épít.
A magyar baloldal sokat változott. 1953, 1956, 1968, majd a nyolcvanas évek rendszerváltásban véget érő reformjai mind arról szólnak, hogy a baloldal leszámolt múltjának egy-egy darabjával, majd negyed- és félfordulatokkal új irányba indult el. A magyar baloldal fél évszázad belső küzdelmével demokratizálta és modernizálta politikáját, önmagát és Magyarországot. Ennek ellenére nyomát sem látjuk annak a büszkeségnek, magabiztosságnak, amelyet egy ilyen sikeres út megtétele jellemezhetne. Mindez azért van így, mert a magyar baloldal reformjai a visszavonulás reformjai voltak, amelyeket a párt nagy része mindig valamilyen praktikus megfontolásból tett elvi engedményként - ha úgy tetszik -, vereségként élt meg. Ez tükröződik vissza az MSZP sajátos kollektív önbizalomhiányában és lelkiismeret-furdalásában is. A magyar baloldal reformjait az elmúlt ötven évben sokkal inkább motiválta a vereségtől való félelem, mint a társadalmi modernizáció programadó vágya.
A magyar jobboldal a jövőtől fél, a baloldal pedig a múlttól. Küzdelmükben az győz, aki előbb levetkőzi félelmeit, s többé nem önmagából, hanem az ország reális lehetőségeiből és a modernizáció követelményeiből indul ki.
3. A hagyományos politikákon túl
Miközben az elmúlt évtizedekben és évszázadokban szinte minden megváltozott, a baloldaliság lényege ugyanaz maradt. Baloldalinak lenni annyit tesz, mint azt gondolni, hogy különbségeink nem tekinthetőek a Gondviselés avagy a természetes rendjében élő társadalom sorsszerű átkának, esetleg áldásának, mivel azok az általunk alakított társadalmi együttműködés termékei. Ha pedig mi tesszük különbözővé a megszületésük pillanatában még azonos ígéretű emberi sorsokat, akkor nekünk, embereknek, a mi intézményeinknek, jogszabályainknak, önként vállalt aktív magatartásunknak kell e különbségeket megszüntetni, de legalábbis csökkenteni, elviselhető mértékűvé tenni. Egyszerű tétel, felemelő gondolat. Sok nagyszerű és legalább annyi alávaló tettet követtek el nevében.
Ma nem értékvita van a magyar baloldalon. A Magyar Szocialista Pártban nincs olyan számottevő politikus, aki ne osztaná a társadalmi igazságosság, egyenlőség és szolidaritás értékeit. A Magyar Szocialista Pártban programvita van, amely arról szól, hogy mit lehet, és mit kell tenni ezeknek az értékeknek a képviseletében 2004 elején Magyarországon.
Nehéz szeretni a kapitalizmust. Kevés ok van rá, talán csak egy: nem tudunk jobbat. A megszüntetés forradalmi, kommunista politikája a szemünk előtt fulladt kudarcba. Az európai szociáldemokraták Bad Godesberg után több hullámban adták fel reformista antikapitalizmusukat. A magántulajdon elsőbbségére épülő liberális demokrácia a mi féltekénken alternatíva nélkül maradt.
Az államban az örökölt társadalmi, gazdasági és hatalmi pozícióik védelmezőjét látó, de a nyolcvanas évekre országaikat és önmagukat már újra erősnek érző konzervatívok Reagan és Thatcher vezetésével visszatértek a gazdasági, pénzügyi liberalizmus tizenkilencedik századi brit politikájához, és ezzel megformálták a kapitalizmus mai arcát. A magántőke társadalmának ettől kezdve nem csak alternatívája, de erős, független belső államhatalmi ellensúlya sincs.
Ennek a világnak nem mi, magyarok írtuk meg a szabályait. Választhatunk. Alakítjuk, vagy keserű rezignáltsággal tudomásul vesszük azokat. Harmadik lehetőség nincs. Magyarország az elmúlt években belső problémáival, „megsértett" történelmével, letűnt osztályainak utóvédharcával, felhalmozott javainak újraosztásával foglalkozott. Magyarországot meggyengítették ezek a küzdelmek. Mehetünk tovább ezen az úton, és talán még képesek is lehetünk arra, hogy igazságot szolgáltassunk a sérelmet szenvedettek kisebb vagy nagyobb csoportjainak.
De tehetünk mást is. Építhetünk egy új Magyarországot, amely nem a múlt, hanem a jövő kérdéseire válaszol. Megalkothatjuk a modern európai Magyar Köztársaságot.
Az országstratégia középpontjába Magyarország nemzetközi gazdasági, kulturális, politikai megerősítését, az országot megosztó modernizációs törés áthidalását kell helyezni. Belső vitáinknak, gazdasági és társadalompolitikánknak ezt a célt kell szolgálniuk. Jövőnket az dönti el, hogy képesek leszünk-e a félmodern és a posztmodern egymással rivalizáló programigényét új stratégiai célokban egyesíteni. Fel tudjuk-e oldani a lemaradók több támogatást, több védelmet igénylő követelése és az elöl haladó versenyképes csoportok nagyobb gazdasági, társadalmi szabadságot megfogalmazó elvárása között feszülő konfliktust? A hagyományos szociáldemokrata, a konzervatív vagy a liberális társadalmi, gazdasági megoldásokat választva bizonyosan nem. Alig hihető, hogy bármely ország által követett modell - beleértve Blair harmadikutas szociáldemokrata politikáját is - önmagában gyógyírt jelenthetne gondjainkra.
A nemcsak Magyarországra jellemző modernizációs konfliktus feloldására az Európai Unió országai új közös társadalom- és gazdaságpolitikai keretet fogalmaztak meg. A 2000 márciusában Lisszabonban elfogadott határozat azt a célt tűzte ki, hogy az Unió országai - köztük 2004 májusát követően Magyarország is - a következő évtizedben a világ legversenyképesebb és legdinamikusabb tudásalapú gazdaságaivá váljanak. Ennek alapját pedig a több és jobb munkahely, az erősebb társadalmi kohézión nyugvó fenntartható gazdasági fejlődés teremtse meg.
Ez az átfogó modernizációs stratégia három pillérre épül. Az első a tudásalapú gazdasági és társadalmi átalakulásra történő felkészülés céljaihoz rendel eszközöket. A második az európai szociális modell modernizációját írja elő, amely az emberekbe történő befektetésre koncentráló aktív jóléti politikát igényel. A harmadik pillér az előző célok elérését és a szükséges eszközök alkalmazását biztosító új gazdaságpolitikai megközelítést javasol, amelyben kitüntetett szerepet kap az üzleti innováció, a belső piacok fejlesztése, a hatékony és integrált pénzpiac, költségvetés és közfinanszírozás megteremtése.
Az egész lisszaboni folyamat arról szól, hogy a kormányok nem megvédeni kívánják polgáraikat az elkerülhetetlen modernizációtól, hanem aktív társadalom- és gazdaságpolitikai gyakorlattal segíteni, ösztönözni kívánják őket a gyorsabb és átfogóbb alkalmazkodásban. Ennek legfontosabb eszköze a tudás megszerzésébe, korszerűsítésébe, a mobilitás ösztönzésébe, az értékes munkahelyek számának kibővítésébe történő intenzívebb egyéni, kisközösségi és állami befektetés. A védekezés hagyományos szociáldemokrata és konzervatív, vagy a magára hagyás liberális társadalom- és gazdaságpolitikája helyébe a modern állam tudás- és emberközpontú, aktív befektetési politikája kerül.
II.
4. Növekedés, versenyképesség és egyensúly
A második világháborút követő időszak a nemzeti szuverenitások különböző szintű és mértékű összegzésének felgyorsulását hozta. A szuverén nemzeti döntés és cselekvés határai máshol húzódnak a pénzpolitikában, a fejlesztéspolitikában, a jóléti politikában és például a sportpolitikában.
Közepes erejű és méretű, nyitott gazdaságú országként nem vagyunk abban a helyzetben, hogy gazdaságpolitikánk fő jellemzőit szabadon alakítsuk. Időlegesen el lehet térni a makrogazdasági egyensúlyt tartó export- és beruházásvezérelt növekedéspolitikától. Az államháztartás hiánya, a lakossági jövedelmek bővülése átmenetileg meghaladhatja a nemzeti jövedelem növekedését. De a magyar emberek, családok, intézmények és vállalatok életét, tevékenységét hosszabb távon csak saját teljesítményük jövedelme finanszírozhatja.
Magyarországnak nem érdeke, hogy letérjen a globális pénz- és tőkepiacok által meghatározott útról, és erre lehetősége sincs. E tekintetben csak a szigorú nemzetközi standardoknak való megfelelés lehet az irányadó. Az egyensúlyi-növekedési pályájáról való letérést követő korrekció sebességében, az alkalmazott eszközök megválasztásában, az adó-, költségvetési és jövedelempolitika részleteiben van mozgástér. A lényegben viszont nincs: tartós növekedést csak egyensúlyra lehet alapozni. Aki ezt figyelmen kívül hagyja, az miként azt a kilencvenes évek közepén tapasztaltuk, előbb-utóbb súlyos árat fizet.
A szigorú és szabálykövető pénz- és költségvetési politikát határozottabb állami modernizációs és fejlesztéspolitika, bátrabb, nyitottabb nemzetközi gazdasági, kulturális érdekképviselet egészítheti ki.
Magyarország nemzetközi versenyképességét a munkahatékonyság jelenlegit meghaladó növekedése javíthatja. Az egységnyi munkaerőre eső kibocsátás növelése képzettebb, rugalmas munkaerőt, fejlett termelő kapacitásokat, kiterjedt, modern szállítási és kommunikációs infrastruktúrát igényel. A tőkeszegény, alacsony tőkekoncentrációval rendelkező magyar gazdaságban nincs egyetlen magánvállalkozás sem, amely tőkeerejével, piaci részesedésével az európai élmezőnybe tartozna. A nemzetgazdaságok és a nemzeti kötődésű multinacionális vállalatok versengésére épülő világban Magyarország lemarad, ha az állam nem vállal aktívabb szerepet a gazdaság fejlesztésében. Abban vagyunk érdekeltek, hogy központosított jövedelmünk nagyobb részét fordítsuk az állami fejlesztés finanszírozására. Szélesítenünk kell az állam részvételét az oktatási rendszer modernizálásában és a piaci alapon meg nem térülő infrastruktúra-fejlesztésben, valamint a nemzetgazdasági húzóágazatok meghatározásában és megerősítésében. E döntések évtizedekre szólnak, ezért ezeket a mainál átfogóbb gazdasági, politikai megállapodások keretében kell meghozni.
5. A fejlesztés országstratégiája
Minden fejlesztési politika az erőforrások szűkösségének korlátjaitól szenved. A magyar gazdaság évi három-négy százalékos növekedése önmagában csekély mozgásteret hagy. Az Európai Unióhoz való csatlakozást követően azonban olyan dinamikus társadalmi, gazdasági együttműködés részeseivé válunk, és olyan jelentős mértékű fejlesztési forrásokhoz jutunk, amelyek segítségével Magyarország minden korábbinál gyorsabb és átfogóbb modernizáció útjára léphet. A mi felelősségünk, hogy a források szűkösségét most ne váltsa fel a programok szűkössége. A modernizáció lényege a gazdasági versenyképesség és a társadalmi igazságosság hagyományosan egymással szemben megfogalmazott igényeinek együttes, egymást erősítő kielégítése.
A következő évek modernizációs és fejlesztéspolitikájának fő eszközét az Európai Unió és a kapcsolódó nemzeti források segítségével megvalósuló fejlesztési programok jelentik. Az első szakasz a 2004-től 2006-ig terjedő időszak, amelynek során mintegy 1350 milliárd forint értékű fejlesztés valósulhat meg. Ez az összes hazai közösségi fejlesztés mintegy 50 százaléka. Ennek nyomán évente hozzávetőleg 0,7 százalékkal növekszik a nemzeti jövedelem, és összességében több mint 100 ezer új munkahely jöhet létre. A mintegy 20 ezer projekt kidolgozásában és végrehajtásában több mint 2 ezer önkormányzat, 10 ezer gazdasági és ugyanennyi civil szervezet vesz részt. A program magában foglalja a gazdasági versenyképesség, a humán erőforrás, a környezetvédelem és az infrastruktúra fejlesztését, a regionális, valamint az agrár- és vidékfejlesztést.
A 2007-től 2013-ig terjedő európai uniós tervezési időszakban 35-37 milliárd euró, mai értéken mintegy 10 ezer milliárd forint európai közösségi forrás szolgálja az ország gazdasági, társadalmi modernizációját.
A hetvenes évek óta nem volt ilyen koncentrált és átfogó fejlesztési program Magyarországon. A program - kiterjedtsége és a mozgósított források alapján - alkalmas arra, hogy hordozza a modern Magyarország megszületésének és megteremtésének reális vízióját. Az ezt megalapozó programot Magyarországnak a jelenlegi kormányzati ciklusban, 2005 végéig kell elkészítenie. A kormányzó szociáldemokraták és liberálisok kezében van tehát Magyarország jövője.
6. Vállalkozás, innováció, tudás, teljes foglalkoztatottság
E modernizáció lelkét a teljesítmény, a vállalkozás, az innováció, a tudás megbecsülése, az ebből fakadó sikerek elismerése adja. A jogok Magyarországával a felelősség és a lehetőség Magyarországa tart egyensúlyt. A magyar embereket találékonyságukról, leleményességükről ismeri a világ. Az elmúlt száz évben 1956 felemelő forradalma mellett tudományos, kulturális és sportsikereink váltottak ki elismerést a világban. Szent-Györgyi Albert, Teller Ede, Kertész Imre, Ligeti György, Rubik Ernő, Puskás Ferenc, Egerszegi Krisztina - sokáig folytathatnánk a sort.
Magyarországot azok fogják felemelni, akik tehetséggel, munkával, vállalkozással és befektetéssel gyarapítják családjuk és az ország jövedelmét, vagyonát. A többet tanuló, dolgozó, vállalkozó emberek teszik erősebbé az országot. Gazdaság- és társadalompolitikánknak így az lehet a célja, hogy a munka jólétét teremtsük meg. A jövedelmek állami újraosztása nem az egyéni erőfeszítés helyettesítését, hanem a kirívó társadalmi méltánytalanságok csökkentését, a mindenkit megillető jóléti minimum biztosítását szolgálja.
Magyarországnak meg kell szabadulnia az üzleti életet, a vállalkozásokat és azok vezetőit övező általános előítélettől. A piactagadó és szkeptikus szocializmusban gyökeredző, majd a privatizáció társadalmi igazságtalanságot is termelő gyakorlata miatt megerősödött ellenérzések mára akadályozzák az ösztönző üzleti környezet kialakulását. A magyar vállalkozásoknak elsősorban nem állami támogatás kell. Az sokszor ugyanannyit rombol, mint amennyit épít. Sokkal fontosabb az egész társadalom, benne a helyi közösségek, az önkormányzatok, a kormányzati szervek jó szándékú figyelme. A siker megbecsülése, az értő és együttműködő partnerség.
De sok tennivalójuk van a gazdasági társaságok tulajdonosainak és menedzsereinek is. A vállalkozó kifejezés az elmúlt tíz évben az ügyeskedő szinonimájává vált. Üzleti életünk jelentős részét a jogszabálykerülés, az alkalmazottakért, a szélesebb társadalmi és természeti környezetért viselt felelősség elhárítása, a politikai kapcsolatokon keresztül keresett kivételes állami elbánás megszerzésének szándéka hatja át. A nagyobb társadalmi megbecsüléshez a társadalmi felelősség őszintébb és átfogóbb vállalásán keresztül vezet az út.
A modern szociáldemokrata politika nem feledkezhet meg a munkásokról és az alkalmazottakról sem, akik a tőkéhez kényszerűen kötődő kapcsolatukban gyengébb, kiszolgáltatottabb szerepben vannak. A tőke rugalmasságát, mobilitását biztosító, de a munkások és alkalmazottak jogvédelmét is garantáló átfogó jogi szabályozásra van szükség. Ezek az intézkedések csillapítják a munkaerőpiac egyes torzulásait, védik a kialakult pozíciókat. Emellett a munkaerőpiacot és a munkaerő-kínálatot úgy kell megformálni, hogy a magyar munkaerő megszerzéséért a tőke magasabb árat és nagyobb kockázatot legyen hajlandó vállalni, és így a kínálati piacból keresleti piac alakuljon ki. Ehhez megbízható gazdaság- és erőforrás-tervezésre, a gazdaság igényeire gyorsabban és pontosabban reagáló minőségi szakképzésre és felsőoktatásra, a munkaerő mobilitását segítő lakáspolitikára van szükség.
A magyar baloldalnak a teljes foglalkoztatottság megteremtésére vonatkozó stratégiai céljai csak akkor teljesülhetnek, ha a jogvédelem passzív eszköze a gazdaság dinamizálására, a befektetések ösztönzésére, a képzés modernizálására irányuló általános gazdaságpolitikai keretbe illeszkedik. A defenzív és statikus munkásvédelmet tehát ki kell egészíteni az offenzív és dinamikus munkaerő-piaci fejlesztéssel.
7. Külpolitika az országstratégia szolgálatában
A magyar külpolitika elmúlt évtizedben kialakított céljai a NATO-tagsággal, az Európai Unióhoz való csatlakozással, az Unió további kiterjesztésével, a közös európai kül- és biztonságpolitika kiszélesítésével nagyrészt teljesülnek. Ily módon a magyar külpolitika sikeresen vezeti át az országot a kitaszítottság és jogfosztottság érzésével telített múltból a jövőbe. Magyarország a legfejlettebb országok gazdasági, politikai közösségének egyenjogú tagjaként az európai együttműködés formálásában, érdekeinek határozottabb megjelenítésében találhatja meg új külpolitikai prioritásait. A brüsszeli szabályok elfogadását és követését felválthatja e szabályok alakításának politikája. A párbeszédben és vitában formálódó közösségben az érvek erejét jelentős részben az egyes országok saját határain túlnyúló gazdasági, kulturális befolyásának mértéke határozza meg. A magyar külpolitika akkor lesz hatékony, ha nemzeti gazdaságunk, kultúránk figyelemre méltó teljesítményt mutat fel. Az intézményi, szervezeti integrációt elősegítő, valamint a múltbéli nemzeti sérelmeket ápolgató külpolitikai célok helyébe a magyar vállalatok és intézmények gazdasági, üzleti érdekeinek fokozottabb képviselete, a magyar kultúra és tudomány határon túli jelenlétének széles körű biztosítása léphet.
A magyar külpolitika célrendszerében változatlanul kiemelt szerepet kap a határon túli magyar közösségek érdekeinek védelme, nemzeti önazonosságuk megőrzésének és megerősítésének támogatása. A kisebbségi politika jobboldali, nacionalista keretét a modern magyar baloldal semmilyen tekintetben nem fogadja el. Megközelítésünk alapját a szélesebb emberjogi, kisebbségvédelmi közelítés adja. A határon túli kisebbség egyéni és kollektív jogaiért történő kiállás, a sorsvállalás megbecsülésének őszinte nemzeti érzelmeit csak az hitelesíti, ha az beágyazódik a kulturális, vallási és más természetű kisebbségek jogvédelmébe. A modern Magyarország érdeke, hogy kisebbségpolitikáját egyértelműen eltávolítsa a jobboldal nacionalista közelítésétől, és azt a közös európai identitásba ágyazva felvilágosult polgári liberális emberjogi alapra helyezze.
8. Jóléti reform vagy bukás
A magyar gazdaság növekedését, jövőbeli jólétünk alapját mai jövedelmünk befektetése teremti meg. Önmagát emészti fel az a jóléti rendszer, amely forrásait a befektetésektől vonja el. Magyarország ezt tette az elmúlt három évben. A következmények kijózanítóak: lelassult a növekedés, felborult a költségvetési és a fizetési egyensúly, növekszik az eladósodás. A nagyobb társadalmi egyenlőség és igazságosság nevében meghirdetett jóléti rendszerváltás programjának folytatása két ok miatt is új közelítést igényel. Részben elérkeztünk a pénzbeli jóléti ellátások növelésének rövid távú egyensúlyi és hosszabb távú versenyképességi korlátjaihoz, másrészt pedig egyre nyilvánvalóbb, hogy jelenlegi jóléti rendszerünk mély szerkezeti és működési problémái útját állják a társadalmi egyenlőség további kiterjesztésének. A jólét növelésének és igazságos elosztásának baloldali programja a jóléti rendszerek átfogó reformját igényli. A baloldal számára világos az alternatíva: reform vagy bukás.
Az európai jóléti rendszerek több mint ötvenévesek. Mára nagyrészt betöltötték funkciójukat, hozzájárultak a legnehezebb helyzetben lévők felemeléséhez, a társadalmak összetartásához. A rendszer, amelyet itthon a jólét megteremtésére és kiterjesztésére hoztunk létre, ma sok más országhoz hasonlóan nem azokat védi, akiknek erre a legnagyobb szükségük van, hanem azokat, akiknek e nélkül is több jut. Feje tetejére állt a világ. Hozzáértők szerint a legnagyobb arányú elvonások a legalacsonyabb jövedelműek foglalkoztatását terhelik. A lakás- és családtámogatás adó- és kamattámogatásra épülő jelenlegi rendszere a magasabb jövedelműeknek kedvez. Egészségügyi és oktatási rendszerünk szolgáltatásaihoz a magasabb társadalmi státusban lévő emberek könnyebben és nagyobb mértékben férnek hozzá.
Jóléti rendszerünk eltorzult, és többé nem a társadalmi igazságtalanságok csökkentését, hanem az elit közpénzből finanszírozott támogatását és újratermelését szolgálja. Társadalompolitikánk a szolidaritás baloldali köntösébe bújtatott konzervatív politika. Szociális társadalom helyett az öncsalás, rosszabb esetben az önzés társadalma formálódik.
A jóléti rendszer átalakítása a legkényesebb politikai kérdések egyike. A politikai és közbeszéd elvált a szakmai, tudományos diskurzustól. Sok esetben féligazságok és hataloméhes, felelőtlen torzítások határozzák meg a hivatalos szakpolitika tartalmát. A jelenlegi helyzetben kevés az esély a nyugodt, szakmai alapú politikai vitára. Egy modern szociáldemokrata pártnak mégis világos jelét kell adnia annak, hogy tisztában van a jelenlegi rendszer alacsony hatékonyságával, eredeti céljaitól eltérő eredményű működésével és társadalmi igazságtalanságaival. Az önző szociális populizmust csak a jelenlegi jóléti rendszer általános és széles körben osztott kritikája fékezheti meg, ami hosszabb távon utat nyithat a társadalmi igazságosság hatékonyabb szolgálatát célzó átfogó jóléti reformoknak is.
A modern szociáldemokrácia nem osztja sem a neoliberális, sem a hagyományos konzervatív társadalompolitika megközelítését. Nem hisszük, hogy a hatékony piac társadalmilag igazságosan osztja szét az erőforrásokat, hogy a piaci verseny képes helyettesíteni a nem haszonelvű közösségi együttműködést. De nem gondoljuk azt sem, hogy az állami támogatásokkal és kiváltságokkal megvédett és megerősített középosztályok által megtermelt többletjövedelem automatikusan lecsorog az alacsonyabb státusú társadalmi csoportokhoz.
A kívánatos reformok nem kevesebb, hanem több szolidaritásról szólnak. Arról például, hogy a bennfentesek, a beavatottak, a tűzhöz közel állók szívesség-kereskedelmét felváltja a közjavak és közszolgáltatások igénybevételének mindenki számára garantáltan azonos hozzáférést biztosító rendszere.
Büszkék vagyunk az alkotmányban biztosított egyenlőségünkre. Adózóként ugyanazok a szabályok vonatkoznak mindannyiunkra. Az állam teljes súlyával ránk nehezedve kikényszeríti a jogszabályokban előírt adófizetési kötelezettség teljesítését. De ugyanez az állam nagyrészt szótlanul tűri, hogy a közös adóforintjainkból fenntartott egészségügyi és oktatási szolgáltatásokból való részesedés mértékét és minőségét az határozza meg, hogy ki milyen családba született, milyen faluban vagy városban él. A szolgáltatások egyéni igénybevétele és az ellenérték közös megfizetésében való részvétel lényegében független egymástól. Így mindenki ugyanabban érdekelt: sokat vásárolni és keveset fizetni. Ennek következményeként korlátlanná válik a kereslet, csökken a minőség, folyamatos a pénzügyi hiány. Ez a rendszer az erősek és a befolyásosak érdekeit védi, ők mindig megtalálják az utat a számukra szükséges, jó minőségű szolgáltatásokhoz.
A magas jövedelműek képesek igénybe venni az adókedvezményeket. Hiába fizetnek e csoportok több személyi jövedelemadót, ha azt adókedvezményként azonnal vissza is kapják. A kedvezmények és támogatások erdejében a tanult és tájékozott középosztályok tagjai eligazodnak, az igazán rászorult alacsony iskolázottságú, kis jövedelmű emberek eltévednek. Az igazságosság és az egyenlőség szándéka észrevétlenül önmaga ellentétének szolgálatába szegődött.
Ha a baloldal érdemben szeretne segíteni a legelesettebbeken, és növelni szeretné a nem aktív rétegeknek, közöttük leginkább a nyugdíjasoknak nyújtott támogatást, akkor változtatni kell. A módosabb rétegek - a jóléti ellátásokhoz kötődő társadalmi jövedelmeik csökkenése ellenére - mégsem lesznek a szükséges változások vesztesei, hiszen a sikerpárti új Magyarországtól ennél sokkal többet kapnak. A nyilvános megbecsülést, a társadalmilag motivált és elismert gyarapodás lehetőségét. Mert csak abban az országban nem szégyen jómódúnak lenni, amely szolidáris a szükségben szenvedőkkel, és amelyben közös a meggyőződés, hogy adóforintjainkat igazságosan osztjuk el.
9. A Harmadik Köztársaság megerősítése
Az ország és a szociáldemokraták előtt álló egyik leggyötrőbb kihívás az ellenségeskedésbe fordult belpolitikai küzdelmek megfékezése. A szemet szemért politika tönkreteszi az országot. Az előttünk álló feladatok többsége nem oldható meg négy évre szóló, félországnyi többséggel. A politikai riválisok felett aratott pirruszi győzelmekben elvész Magyarország.
Kár lenne tagadnunk, bajban vagyunk. Nem mi, a magyar baloldal, hanem az egész ország. Mire valaki legyőzi a másikat, tönkremegy Magyarország. A magyar baloldal mélyen meg van arról győződve, hogy a háborúskodás kirobbanásáért a jobboldal „két Magyarország" koncepciója a felelős. Gyanítható, hogy a jobboldal ennek az ellenkezőjét hiszi.
A politikai küzdelmek természetük szerint és minden esetben kitöltik a rendelkezésre álló közjogi, államjogi keretet. A demokratikus normák sérelmével bővített mozgástérhez valamennyi szereplő igazodik. A játékszabályokat a legkisebb önkorlátozást jelentő minta alakítja. A demokrácia sérelmével felpuhított szabályok rossz példája ragadós, hatása alól ma már egyetlen versengő fél sem tudja kivonni magát. Az oknál fontosabb az állapot, a felelősségben előbb-utóbb mindenkinek osztoznia kell.
A nemzeti közép politikája eredetileg helyes felismerésre épült. Csak egyetlen Magyarország van. A kormányzó pártoknak az ellenzék pártjai, nem pedig azok szavazói a riválisai. A pártok felelőssége lehet részleges, a kormányé nem. A pártok versengése nem terjeszthető ki a civil társadalomra, a köz- és államigazgatásra, a gazdasági életre.
A nemzeti megegyezésre épülő politika komoly sérelmeket szenvedett az elmúlt időben, hosszabb távon még sincs alternatívája. Nincs két Magyarország. Nem igaz, hogy a győztes mindent visz.
A jelenlegi veszélyes helyzetből nincsen gyors kiút. A politikai jóhiszeműség maradéka is a semmibe veszni látszik. Ma úgy tűnik, nincsen realitása egy átfogó politikai megállapodás megkötésének a két politikai oldal között. Akkor sem, ha az ország érdeke ezt kívánná. Egy erős, szervezett, világos demokratikus elveket valló, egységesebb baloldal együtt tud élni az elődjei által kinevezettekkel. Jól kormányozva el tudja érni a politikai magatartás uralkodó szabályainak megváltoztatását, a szükséges kompromisszumokat. Legrosszabb esetben pedig annyi alkalommal mér választási vereséget jobboldali riválisára, amíg annak politikai kultúrája be nem fogadja az ország által kívánt változásokat.
De van, amit ma is meg lehet és érdemes is megtenni.
Határozottabban szétválaszthatjuk az állam politikai, igazgatási és közszolgáltatási feladatait. Két ellentétes hatású szabályt kellene alkotnunk. Az egyikkel világosan kiszélesítenénk, és a valóságos gyakorlathoz illesztenénk a politikai kinevezettek körét. A másikkal a fennmaradó, az előző körbe nem tartozó funkciók betöltőinek politikai tartalmú tevékenységét korlátoznánk a jelenleginél szigorúbban.
Úgy tűnik, hogy nem teljesülő demokratikus eszmény a közigazgatás teljes mentesítése a politikai küzdelmektől. A Harmadik Köztársaság négy kormányzati ciklusának mindegyikének elejét az igazgatás harmadik, negyedik szintjéig leérő, a politikai megfontolásoktól sem mentes személycserék jellemezték. A politikai befolyás kiterjesztésére való törekvés felülírja a közigazgatás írott normáit. Ez a gyakorlat rombolja a köztársaság demokratikus talapzatát, és széles körben okoz megengedhetetlen szakmai, emberi bizonytalanságot. Nem szabad elvont ideákhoz ragaszkodni, ezért politikailag és közigazgatás-szakmailag egyaránt elfogadható új szabályt kell alkotnunk. Ennek alapján a mainál szélesebb körben - a kormányozhatóság reális szükségleteihez igazodva - határoznánk meg azokat a köz- és államigazgatási funkciókat, melyek betöltőitől a kinevező kormány politikai lojalitást várhat el. Az ezen kívül esőket azonban a mainál hatékonyabb, szigorúbb szabályok védenék a politikai természetű beavatkozásoktól.
Ezen túlmenően szükség van olyan részletes és nyilvános közszolgálati etikai kódex öszszeállítására, amely mások mellett rögzíti azt, hogy a politikai kinevezettek körébe nem tartozó állami vezetők, vezető köztisztviselők milyen módon érintkezhetnek a pártpolitika világával, képviselőivel, milyen programokon vehetnek részt, milyen nyilatkozatokat tehetnek, milyen politikai jellegű kapcsolatokat ápolhatnak.
Tisztán jogi természetű normákkal nem védhető meg a köztársaság intézményrendszere. Valódi védelmet a demokratikus közszolgálati ethosz hosszabb időt követelő meggyökeredzése fog jelenteni.
A demokratikus jogállam igényli a tiszta, átlátható és nyitott politikai verseny feltételeinek megteremtését. A modern baloldalnak akkor is érdemes e verseny tisztátlanságát szóvá tennie és annak megszüntetését kezdeményeznie, ha azok jogszabályba való foglalására az ellenzék ellenállása miatt csekély esély van.
A pártelvű vetélkedés tisztaságát legerősebben a szürke zónával érintkező pártfinanszírozási rendszer árnyékolja be. A jelenlegi szabályozás nyilvánvaló elégtelensége minden politikai pártot kártékony kompromisszumra kényszerít. Anyagi támogatásért az üzleti világ kegyeit kereső pártok és politikusok kényszerű politikai-gazdasági alkuba keverednek, amely során választóik és az ország érdekeit szükségszerű sérelmek érik.
A demokratikus és nyílt pártverseny feltétele a mai követelményeknek megfelelő párt- és kampányfinanszírozás kialakítása. Ennek során a jelenlegi három-négyszeresére kellene emelni a pártok működési, és mintegy ötvenszeresére a választási kampány költségvetési támogatását. Indokoltnak látszik a mindenkori ellenzéki pártok támogatásának a mainál progresszívebb támogatása annak érdekében, hogy ellensúlyozni lehessen a kormányzó pártoknak az állami erőforrások természetes igénybevételéből fakadó egyoldalú előnyét. Tekintettel arra, hogy a pártok működtetésének költségei jelentős részben függetlenek az aktuális parlamenti helyek számától, célszerű lenne a legalább egy százalékot elért, és országos listát állító pártok állami támogatásában növelni a választási eredménytől független működési alaptámogatás arányát és mértékét. Az új szabályok aztán lehetőséget teremtenének arra, hogy a jelenleginél sokkal szigorúbban korlátozzuk a magánszemélyek és az üzleti vállalkozások bekapcsolódását a pártok tevékenységének finanszírozásába.
A javasolt szabályozással keletkező államháztartási többletkiadás nem éri el a nemzeti jövedelem egy ezrelékét. Ez csekély ár a - legalább pénzügyi értelemben - tiszta, demokratikus pártversengés feltételeinek megteremtéséért.
10. Merjünk baloldalinak lenni!
Nincs okunk szemrehányást tenni magunknak. Megváltozott a világ, másként kell most benne élnünk. De nem kell semmi újat kitalálnunk. Egyszerűen csak merjünk baloldalinak lenni!
Alakítsuk át Magyarországot úgy, hogy erősebb és igazságosabb legyen! A jog egyenlőségét egészítsük ki a lehetőségek és az esélyek egyenlőségével, a felelősség kiterjesztésével! A baloldal történelmi értékeinek követése új megoldásokat igényel. Erről kell szólnia az új szociáldemokrácia új programjának.
Budapest, 2004. január 12.
Gyurcsány Ferenc
a választmány tagja
