Vannak területek, ahol ez eléggé nyilvánvaló. Pl. az ilyen szabályok, mint: "Igyekezz természetesen viselkedni!", vagy "Ne legyél rosszkedvű!", vagy "Aludjál már!", vagy "El ne pirulj!", vagy... izé... szóval képzelj ide egy felszólítást merevedés produkálására... :o) E szabályok olyan viselkedéseket próbálnak előírni, ahol (nyelvi) szabályoknak éppen hogy nincs helyük.
De a nyelvi viselkedés nyelvi viselkedéssel való kontrollálásának kísérlete is -- noha nem annyira nyilvánvaló -- ugyanide tartozik (pl. "Ne akarj akarni!", "Ne gondolj erre!", meg az előbbi példa is, stb.).
Az „elhatározás” szabályirányított viselkedés (rule-governed behavior). Speciálisan ez, hogy: „Nem beszélek többet”, egy ún. track, maga a (neki megfelelő) viselkedés pedig tracking. Ez nem más, mint „A form of rule-governed behavior under the control of a history of coordination between the rule and the way the environment is arranged independently of the delivery of the rule.”
Mivel a szabályt te magad fogalmaztad meg, ezért felfogható sajátszabálynak is (self-directed rule). Hogy jobban megértsük (hehehehe, jó vicc, mi? :o))), nézzük a szabályt a teljes formájában. Így fest: „Nem beszélek többet, mert úgy jobb lesz / mert különben nem lesz jó.” Ez esetben mint stratégiai problémamegoldást („strategic problem solving”) elemezhetjük funkcionálisan. A stratégiai probléma nem más, mint „A verbal problem in which the problem solver has placed the desired goal or purpose into a relational frame”. Mindkét esetben ugyanoda jutunk: a szabály végrehajtása magában foglalja a kimenetel detektálását – magyarul: „Jobb lesz” (ha nem beszélsz), illetve „Nem lesz jó” (ha beszélsz). A kimenetel azonban maga is nyelvi (annak megállapítása, hogy beszélsz-e vagy sem). Ezért bele sem tudsz kezdeni a végrehajtásba, hiszen az maga, valamint a kimenetel észlelése szintén nyelvi lesz.
Ördögi kör ez, nem működik Minél jobban erőlteted, annál rosszabb lesz (magyarul: annál inkáb belegabalyodsz a nyelvi viselkedésedbe).
Az egész hóbelevancnak, mármint ezzel a nyelvi viselkedéssel kapcsolatos gondoknak az egyik kulcsmondata ez:
"Nem is valamiről, hanem valamiért kell beszéni, nem?"
Ez egy biológiai kényszer. Figyeld csak meg: az emberek egy percet sem bírnak ki egymás társaságában anélkül, hogy folyamatosan locsogjanak, folyamatosan beszámoljanak egymásnak aktuális mentális állapotaikról. És ha éppen társaságban nincsenek, hát hangtalanul beszélnek magukban, szüntelen.
Érdekes, számtalanszor elhatároztam már, hogy hosszú időre némaságba vonulok. De sosem sikerül megvalósítanom.
"Egyenként -- azt, aki szakemberhez fordul a gondjával" - és akkor megint a "Hit mint ... " topik ? Pro és kontra ?
"De a "világon" abszolút nem tudok változtatni" - És az itteni ténykedésed ? Biztos, hogy nem hat többek gondolkodására ?
Vissza az alapkérdésre: "... addig én nem osztom az aggodalmadat a kultúránkban terjedő célfelszámolást illetően"
Nem csoda hiszen magad is ugyanezen munkálkodsz a saját területeden. De: 1. Ma a társadalomban (a viselkedés alakításában) pl.: a "becsület" és társai növekvő, vagy csökkenő szerepet játszanak ? 2. Avagy gondolj bele egy kicsit másként (megint a Hit topik is ide tartozik) - az emberi gondolkodás sajátosságait figyelembe véve (azokra az "értelmetlen" kérdésekre gondolva amelyek az élet értelmére irányulnak). Az ember mindig tűz
ki célokat, ha a régieket sikerül visszaszorítanod, "találnak újakat".
Ami ebben engem aggaszt, hogy ma egyre inkább jellemző valamely eszközt kinevezni célnak, önmagában - lásd pl. akár a logikus gondolkodást, pénzt, jólétet. Itt is egymásraépülő hierarchikus szinteket redukálunk.
Az eredmény szerintem pedig - végletekig vive - az a bináris, notwe által többszörösen "robotszemléletnek" minősített gondolkodás lesz amivel azért mintha nem teljesen lennél kibékülve.
A sok Off után: megtaláltam azt a könyvet amit emlegettem a topik témájához kapcsolódva annó (Ken Wilber: A Működő Szellem rövid története), de egyfajta New Age szerű "nagy" szintézis, ami mindent és mindenkit összefogva - hit, filózófia, művészet, tudomány - magyarázza a világot. Egyszeri elolvasást talán megér, ha jut rá időm akkor a "szellemi rendszertanát" megpróbálom vázolni.
Nem a "kultúrát" kell kezelésbe venni, hanem az embereket. Egyenként -- azt, aki szakemberhez fordul a gondjával.
Amúgy igen, a meditáció pl. nagyon hatékony eszköz ezen az úton (de nem az egyetlen eszköz, és nem önmagában).
"Szétválasztani" -- nem, azt nem lehet. Ha ne adj isten az egész "nyugati kultúra" -- értsd: az emberek többsége -- eredménnyel alkalmazná e módszereket, akkor az a kultúra nemigen hasonlítana a mai "nyugati kultúrához". (Nekem sem tetszik egyébként ez a cél- és sikerorientált, kompetitív világ -- "Csak egy győzhet! A leggyorsabb!" vagy "Ez kihívás számomra!" stb.) Szeretem a csendet, a nyugalmat, a szemlélődést -- mondhatjuk így: az áhítatot.
Épp a minap elkaptam a TV-ben egy olimpiai tornaversenyt, ahol asszem egy orosz ugró akkorát esett, hogy rossz volt nézni -- majdnem derékszögben hátrahajlott a dereka (gerince). Alig bírt felállni. Ezek után két perc múlva odaállt az újabb ugráshoz (amely után már egyáltalán nem bírt felállni, ölben vitték le). A riporter kommentárja valami ilyesmi volt az első ugrás után: "Azért becsületből megpróbálkozik másodszor is."
Amíg ilyen a "közfelfogás", hogy félholtan is ugornod kell, mert különben oda a "becsületed", addig én nem osztom az aggodalmadat a kultúránkban terjedő célfelszámolást illetően.
kedves taith!
Írtam neked egy mailt, de visszajött valami hibaüzenettel:-(
Na, mind1, a buddhista topikban olvastalak és arra reagáltam. Most nincs időm mégegyszer leírni, lényeg, hogy teccet amit írtál, szívesen értekeznék veled 1-2 dologról.
Üdv': Efraym
Persze. Sőt, az sem bántana, hogy nincs nyelv, nincs mivel (és hová) írkálni. :o)
A lényeg az -- ahogy én látom --, hogy a nyelv olyan, mint az Erő (Power) a Csillagok Háborújából. Van egy világos és egy sötét oldala. Az előbbinek köszönhetjük a (viszonylagos) fizikai jólétünket. Az utóbbinak a pszichológiai (lelki) rosszullétünket. Erről szól az angol nyelvű írás, hogy hogyan lehetne gyengíteni a "Dark Side"-ot.
Nem is valamiről, hanem valamiért kell beszéni, nem? Ezzel éppen ma reggel szembesültem utoljára egy politikai nyilatkozatot hallgatva. Mindegy, hogy mit jelentett, de jól hangzott. ("legyünk dinamikusak" stb.)
Ízelítőnek az elő- (vagy utó-)szóból egy mellbevágó részlet:
...language need not be psychologically positive to survive and prosper because it is a robust cultural phenomenon. Language is like a virus: almost a different life form that has humans as a host. With each statement and each phrase, we pass on the virus, unable to function without encouraging its spread. The monks see the problem and try silence, chanting, koans, mantras, and prayers but they too remain infected. Like mitochondria in cells, language in some ways looks like a foreign entity, and yet like cells themselves, we have become dependent upon the invader for our existence.
Az előző hozzászólás kulcsszavai: meditáció, nyelv, megvilágosodás, vallás, kultúra.
A témában itt egy érdekes írás, egy tudományos könyv elő- (vagy utó-?)szava. Ott kezdődik, hogy The Relevance of ACT in the Twenty-First Century. Kulcsszavak: mint fent.
Jól van. Itt egy cikk, amit egy másik topicba írtam, de azt kevesen olvassák, ezért gondoltam, bemásolom ide (ezt a topicot ugyanis még kevesebben olvassák :o)), hátha van valakinek hozzáfűzni valója.
Jól van na, nem kötelező elolvasni...
-----------------------------
Képzeld el, hogy kellemes tavaszi napon egy tisztáson heverészel. Nézed a zöld leveleket és a barna fatörzseket, a kék égre rajzolódó falevelek kontúrját, a felhők járását; hallod a levelek susogását és a madarak csivitelését; érzed a finom virágillatot és a kissé nedves fű tapintását.
Hol van ebben a pillanatban az a sok dolog, amelyekről írtál? Hol vannak a „célok”, a „hibák”, az „erények”; a „nagy felelősség”, az „önsorsrontó tinédzserek”, „az emberek úgy általában”? Hol van a fájó „múlt”, hol a gondokkal terhes „jövő”? Ülj fel, és mutass rájuk!
Nem tudsz rájuk mutatni. Ezek nincsenek sehol, csak a te gondolataidban, a szavaidban. (Mellesleg a tisztást csak a kontraszt kedvéért említettem; de éppúgy mondhattam volna azt is: „Te most a számítógéped előtt ülsz, és a képernyőn egy rakás furcsa ákombákomot – „betűket” – nézel. Emeld fel a fejed, nézz körül, és mutass rá a fentebb felsorolt dolgokra. Hol vannak?”)
Az ember, legalábbis a mi nyugati kultúránkban, állandóan olyan dolgokkal foglalkozik, amelyek az adott pillanatban nincsenek jelen. Belegabalyodsz a gondolataidba, a szavakba, és észre sem veszed, mi van körülötted ITT és MOST.
A szavak azonban, úgy tűnik, nem csak szavak. Mondd ezt: „barack”. Megjelenik egy barack képe (látod, ugye?); szinte érzed az illatát (érzed, ugye?); ha beleharapsz, érzed az ízét (most érzed, ugye?); ha a tenyeredbe fogod, érzed a puha, bársonyos tapintását (most érzed, ugye?)… Pedig igazából sehol nincs ITT és MOST semmiféle barack. Mindezeket az érzeteket a puszta szavak hozták elő belőled. A szavak képesek dolgok szinte összes sajátosságát magukkal hordozni. Hacsak… HACSAK! Most kezdd el hangosan ismételgetni: „barack, barack, barack…”, úgy két percig. Eleinte előjönnek a fizikai tapasztalatok, ahogy fentebb soroltam, de egy idő után lassan elenyésznek, és nem marad más, mint a „barack” hangsor tisztán akusztikus élménye. Hová lett az „igazi” barack? Mit jelent hát ez a szó, sőt: „jelent” egyáltalán valamit? (Ezt a gyakorlatot ne feledd el, később hivatkozni fogok rá.)
Persze most nyilván mondanád, hogy jó, jó, mindez igaz, de akkor is itt vannak a mindennapjaink, a gondjaink, a kötelezettségeink, a céljaink és a jövőnkről való gondoskodás, stb. Szóval mondanád (és írnád is már :o)) ezt… Ez azonban azt jelenti, hogy megint belegabalyodtál a szavakba. Kérlek, most állj meg egy pillanatra, és nézz körül! Hol vannak mindazok a dolgok, amelyek egy másodperccel előbb még foglalkoztattak? Nincsenek sehol.
Félreértés ne essék, minderről te egyáltalán nem tehetsz. Kisgyermekkorodtól kezdve, amióta elkezdted a beszédtanulást, a fizikai környezetedet lassan, de biztosan beszőtték a szavak. Nézz körül. Nem is kell kérdeznem: Mit látsz? Mit hallasz?, anélkül is elkezded mondani a látható, hallható, szagolható stb. dolgok nevét. Szépen lassan, de halálos biztossággal szavak kezdték címkézni mindazt, amit látsz, hallasz, ízlelsz, szagolsz és tapintasz, majd kicsit később ugyanez történt a saját szervezeted jelzéseivel is („érzések”, „érzelmek”, „beállítottságok”, „személyiség” stb.). Mint ahogy egy buja növény gyökerei át- meg átszövik a talajt, úgy kisgyermekkorunktól kezdve a környezetünket is lassan befonják a szavak; a környező világ és a saját „belső” világunk is nyelvivé válik: a tapasztalataidról szavak jutnak eszedbe, a szavakról újabb szavak, és így tovább; és ez a folyamat nagyon hamar elszakad a valóságos (magyarul: érzékszervi) tapasztalattól. Olyan dolgokról beszélsz, amelyeket soha nem láttál, és soha nem is fogsz látni; ha nagyon nyaggatnak, el is ismered ezt. A szavak és a dolgok, majd nagyon hamar a szavak és más szavak a legkülönbözőbb kapcsolatokba lépnek egymással: a világ minden dolga tetszőleges más dologgal tetszőleges kapcsolatba kerülhet. Így lesz egy piszokfolt a szőnyegeden a „hanyagságod jele”, sőt: „hiányos neveltetésed(!!!!!!!) eredménye”; egy lombjait hullató fa a hátsó kertben „az elmúlás jelképe”, stb. (Ezt a folyamatot nevezhetjük akár a „tudat” kialakulásának is… vagy ne nevezzük annak… Mindegy.)
Mindez azonban nem volna baj, ha a szavak nem hordoznák magukkal azt az átkozott tulajdonságukat, amit köznapi nyelven „jelentésnek” nevezünk. (Én stimulus funkciónak nevezem, de ezt csak nagyképűségből jegyzem meg itt. :o)) Mint ahogy a „barackos” példában láttuk, egy szó képes a valóságos tapasztalat összes tulajdonságát magával hozni. Nos, a „barack” még hagyján – de mi van, ha az embernek ilyen szavak járnak a fejében, mint: „Ma annyi dolgom lesz, hogy belebolondulok”, vagy „Jaj, le fog tolni a főnököm”, sőt: „Nem bírom már tovább a magányt”, vagy: „Semmit sem ér az életem, jobb lenne, ha meghalnék!” Akár a „barack”, ezek a szavak is nagyon valóságosnak tűnnek, és végtelenül megkeseríthetik az ITT és MOST pillanatot, BÁRMIKOR.
Mit lehet tenni? Nos, a gondolatokat nem lehet leállítani. Egyetlen élőlény sem képes arra, hogy azt a viselkedést, amit egyszer megtanult, hirtelen, mintegy parancsszóra leállítsa. Így az ember sem. A gondolataidat, a „gondolkodást” nem tudod abbahagyni. Ha te meg én ülünk egy szobában, és én rámutatok az asztalon egy ceruzára és megkérdezlek: „Mi ez?”, te akármit csinálsz is, ki fogod mondani – esetleg csak magadban --: „ceruza”. Minél jobban „nem akarod” kimondani, annál biztosabban ki fogod mondani. (Ugyanez a jelenség lép fel akkor is, amikor „nagyon akarjuk”, hogy hasson már a meditáció. Minél jobban „akarod”, annál kevésbé fog megtörténni.) Vagy ha azt kérdezem tőled: „Milyen színű ez a ceruza?”, nincs sok választásod, mondani fogod: „piros” (vagy „kék”, „zöld” stb.)
Nos, ha leállítani nem lehet a gondolatokat, akkor marad egy lehetőség: a hatásukat (a „jelentésüket”) közömbösíteni, vagy legalábbis mérsékelni. Erre nagyon sok módszert kitalált már az emberiség; ezek általában valamelyik vallás eszköztárába tartoznak (pl. énekek, áhítat, mantrák, koanok, elmélkedés stb.) Ez nem meglepő, tekintve hogy valószínűleg a vallás volt az egyik legkorábbi kulturális jelenség azt követően, hogy az ember repertoárjában megjelent a nyelvi viselkedés. És ide tartozik a talán leghatékonyabb módszer is: a meditáció.
A meditáció fantasztikus jelenség; talán majd írok róla részletesebben is. Most csak röviden. A meditáció megtanít arra, hogy közvetlenül megtapasztald a jelen pillanatot. A meditáció megtanít arra, hogy egyetlen gondolat vagy érzés sem maradandó. A meditáció megtanít arra, hogy a legkellemetlenebb gondolataidat és érzéseidet biztonságban, mintegy kívülállóként szemléld. A meditáció megtanít arra, hogy bele tudsz vágni egy cselekvésbe, függetlenül attól, hogy mit gondolsz vagy érzel. A meditáció meghozza a nyugalom és a békesség tapasztalatát. A meditáció megtanít arra, hogy kevésbé ítélkezz mások és magad felett. A meditáció megtanít arra, hogy minden szálon kapcsolódsz a világhoz. A meditáció megtanít arra, hogy a szavak nagyon szegényesen írják le a tapasztalatodat; hogy a közvetlen tapasztalat sokkal komplexebb annál, amit a szavak közvetíteni tudnak. A meditáció megtanít arra, hogy a szavak csak szavak, és a valóság valami teljesen más (lásd most a „barack, barack, barack…” gyakorlatot!). A meditáció megtanít arra, hogy észrevedd a különbséget a közvetlen tapasztalat és a szavak között; és végül, segít haladnod abba az irányba, ahol a közvetlen tapasztalat egyszerűen már sokkal valóságosabbnak tűnik, mint a szavak. (Nyilván még én sem tartok itt, különben nem írkálnék ilyen bazi hosszú és unalmas hozzászólásokat olyan embereknek, akiket még nem is láttam… :o))
Mindezt nevezhetjük „megvilágosodásnak”, vagy Isten érintésének, de nevezhetjük egy ősi, nyelv előtti állapothoz való visszatérésnek is, amikor az ember még tényleg a természetes környezete része volt, és nem gabalyodott bele reménytelenül egy nem létező, de nagyon is valóságosnak tűnő veszélyekkel teli szimbolikus, nyelvi világba. Nevezhetjük így is… de akárminek is nevezzük, az is csak egy gondolat, amit máris fel lehet írni képzeletben valami jól látható helyre, és szemlélni, szemlélni…
Hát koncentrálj a légzésedre, vagy írkáld föl a gondolataidat hatalmas betűkkel falra, vitorlára, falevélre, villanyújságra, TV-képernyőre, léggömbökre vagy kis táblákra, melyeket csinos lányok visznek egy parádén, és szemléljed őket. Ne várj ettől semmit, csak csináld. Akár van hozzá kedved, akár nincs, minden nap egy fix ideig… Just do it.
Mutatok egy röngenképet egy röntgenorvosnak. Azonnal kiszúr rajta valamit, egy elváltozást, objektumot, törést stb. Most megnézem én. Egy rakás sötétebb és világosabb folt… Nincs ott semmi ezen kívül. De legalább annyit tudok, hogy ez egy röntgenkép.
Most elviszem a képet Új-Guineába, s odaadom egy bennszülött pápuának. Nagyon tetszik neki, nézegeti, elrakja… Egy év múlva közli velem, hogy szerencsét hozott neki a sima, lapos, fényes tárgy, ez a talizmánja.
Mi volt akkor „valójában” ez az izé? Röntgenkép, semmitmondó foltok, vagy talizmán? Hát attól függ, kinek… Mindig konkrét emberek szerepelnek az ilyen történetekben, a saját „history”-jükkel… Ez az, amit csak a kontextualizmus vesz figyelembe.
(A fentihez hasonló példát milliót lehetne hozni: dolgok, amik csak szakemberek / bizonyos kultúrkörhöz tartozó emberek számára léteznek, másoknak nem.)
Ha te (akárki is vagy) most aszondod, hogy ez nem így van, akkor azt te mondtad, a saját historyddal együtt... :o))
Elmentem (pont most, mikó beindult a csevely… Kár.)
Amikor regényt olvasok, kétségkívül megkonstruálok bizonyos mentális képeket.
Nem konstruálsz semmit, hanem az olvasott szavak hatására viselkedsz. Nyelvileg.
Viszont csodálkozom, hogy erről beszélsz, mert a minap határozottan tiltakozni látszottál, amikor felmerült annak a lehetősége, hogy az embernek van valami belső látása, egyáltalán, hogy képi reprezentációk lehetnek az agyában.
Huh!!!
Most gyorsan „megkonstruálok” egy képet: egy háromkerekű, zöld, pipázó delfint. A vizuális élmény itt van, látom. Szerinted akkor most hirtelen létrejött a fejemben egy objektum, ami ennek a „reprezentációja”? És ha most piros szárnyakat teszek (képzelek) erre a delfinre, akkor mi lett az előbbi reprezentációval? Mármint a konkrét objektummal? Átalakult a fejemben, fizikailag?
Francokat. Csak viselkedek itten összevissza. Folyamatok zajlanak, az agyamban is, de semmi maradandó entitás, fizikai objektum nem keletkezik ottan.
Mégeccer:
Viszont csodálkozom, hogy erről beszélsz, mert a minap határozottan tiltakozni látszottál, amikor felmerült annak a lehetősége, hogy az embernek van valami belső látása, egyáltalán, hogy képi reprezentációk lehetnek az agyában.
A „belső látás” oké, amennyiben egy olyan élményt jelent, ami hasonlít az „igazi” látáshoz. Mondom: élmény; te tapasztalod.
A szervezeted végrehajt egy bizonyos fajta viselkedést, amit te úgy élsz meg, hogy „látsz” képeket, jeleneteket; hallasz hangokat stb. Ez egy dolog. Ennek azonban semmi köze semmiféle fejedben lévő, hipotetikus „reprezentációkhoz”.
Kérlek gondolkodj ezen egy picit. Semmi köze az élményeknek holmi hipotetikus entitásokhoz. Pl. ha „szúró” fájdalmat érzel a hátadban, az nem jelenti azt, hogy fizikailag ott lenne valami hegyes, éles tárgy. Ha volna is a „fejedben” (vedd szó szerint!) valamilyen objektum, „megkonstruált kép”, mi módon láthatnád azt? A szemeddel nem látsz bele a fejedbe, igaz? Akkor hogyan látod?
Semmilyen koponyán belül elhelyezkedő objektum nem magyarázhatja meg a saját vizuális képét… Legalábbis az én szóhasználatomban ez így van…
Értem én egyébként, hogy mi itt a gond… Pár éve engem is összezavart a kérdés. A nyelvi megszokás miatt van (mint millió más félreértés).
"Ha nem mondod ki, akkor is visszahatnak. Ez maga a nyelvi viselkedés (gondolkodás)."
Igaz.
"Nem, nyilván a kontextus nem volt kedvező. Talán elvonta a figyelmed a betűk formája, vagy a hanghatás."
Nem tudom. Vegyük ezt: "a rózsa illata". Értem a kifejezést, tudom hogy mit jelent. Vannak emlékeim rózsákról, ha érezném az illatukat, fel is ismerném azt. De itt és most, amikor kimondom, nem érzek rózsaillatot.
"nem is beszélve pl. egy regénybe való beleélésedről (ahogy szinte látod a szereplőket, tájakat, eseményeket), vagy akármilyen vizuális, auditórikus dolog elképzeléséről."
Amikor regényt olvasok, kétségkívül megkonstruálok bizonyos mentális képeket. Viszont csodálkozom, hogy erről beszélsz, mert a minap határozottan tiltakozni látszottál, amikor felmerült annak a lehetősége, hogy az embernek van valami belső látása, egyáltalán, hogy képi reprezentációk lehetnek az agyában.
"Ezt álmodban állapítod meg, vagy utána? :o)"
Utána, természetesen. Tehát emlékezetből. Emlékszem rá, hogy álmomban a nappali vizuális élményekre kísértetiesen emlékeztető tapasztalatokat éltem meg. Talán még le is tudnám rajzolni egyik-másik éjjeli tapasztalatomat.
Köszönöm! Bár nem Isten hozott, hanem magamtól gyöttem. :}
Úgy is jó, lényeg, hogy itt bagy! (Látod, a funkcionalista szemlélet… :o)
Igen ám, de amikor hangosan kimondom a gondolataimat, akkor ez egy bizonyos akusztikai jelenség, ami visszahat a viselkedésemre.
Ha nem mondod ki, akkor is visszahatnak. Ez maga a nyelvi viselkedés (gondolkodás).
Amikor viszont nem mondom ki a gondolataimat, akkor elmarad az akusztikai jelenség. Ilyenkor mi a szubsztrátuma a nyelvnek? Egyszerűbben: hol vannak ilyenkor a mondatok? A fejemben?
Ha viselkedésnek tekintjük e jelenséget, akkor nemigen tudok mit mondani arról, hogy hol vannak a mondatok, gondolatok. A lépések hol vannak, amikor járunk? Folyamatok zajlanak, kétségkívül jelentős részben az agyban is, ki is lehet mutatni őket (math2 most örülne :o)).
"Próbáld meg úgy kimondani (akár magadban, akár hangosan) pl. az „elefánt”, a „reccsenés”, a „rózsaillat”, a „kézvakarás”, a „hegedűhang” stb. szavakat, hogy nem „érzékeled” velük párhuzamosan a megfelelő érzékszervi élményeket. Nem fog menni."
Kipróbáltam. Kimondtam sorra ezeket a szavakat, de nem érzékeltem semmit. Nem láttam tőle elefántot, nem éreztem rózsaillatot, sőt még hegedűhangot sem hallottam. Valamit rosszul csináltam?
Nem, nyilván a kontextus nem volt kedvező. Talán elvonta a figyelmed a betűk formája, vagy a hanghatás. De azért feltételezem, hogy bizonyos körülmények közt mégis működik, különben egy tárgy egyszerű leírását sem értenéd meg (magyarul: ha azt mondanám: „Add már ide légyszi a piros töltőtollat, ott van az asztalon”, nem tudnád megtenni), nem is beszélve pl. egy regénybe való beleélésedről (ahogy szinte látod a szereplőket, tájakat, eseményeket), vagy akármilyen vizuális, auditórikus dolog elképzeléséről.
Bár persze te tudod, nekem nincs más választásom, el kell hinnem, amit mondasz… :o))
Fene tudja, álmomban sokkal inkább tapasztalom úgy, hogy bizonyos eseményeket látok, mint ha éber állapotban kimondom azt a szót, hogy "kesztyű".
Ezt álmodban állapítod meg, vagy utána? :o) Pl. itt és most, amikor a fenti mondatot írtad? (Nyilván akkor is… Hű, de bonyolult ez, hogy mi mindig ITT és MOST vagyunk, nem? Akkor mi van a múlttal, jövővel, emlékekkel, várható következményekkel…)
"Jó vóna ontológiáról társalkodni... "
Nagyon szívesen. Bár, úgy tudom, a kontextualisták erősen aontologikusak. (Nem tudom, van-e ilyen kifejezés, de ha már ilyen szépen megalkottad, használhatjuk. :})
Ja, de ott vannak a másik világnézetek… Azok (vagyis képviselőik) állítják ennek-annak-amannak az „ontológiai státuszát”; én meg aszondom: „Na né mán, ez a fickó itt és most éppen ontológiáról beszél… :o))
Köszönöm! Bár nem Isten hozott, hanem magamtól gyöttem. :}
"Mármint hangos beszéd nélkül, úgy érted? Nos, mink (gonosz behavioristák :o)) nem látunk lényegi különbséget a publikus és a privát beszéd között. Mindkettő nyelvi viselkedés; olykor olyanok a körülmények, hogy hangosan kimondod a „gondolataidat”, máskor meg nem olyanok."
Igen ám, de amikor hangosan kimondom a gondolataimat, akkor ez egy bizonyos akusztikai jelenség, ami visszahat a viselkedésemre. Amikor viszont nem mondom ki a gondolataimat, akkor elmarad az akusztikai jelenség. Ilyenkor mi a szubsztrátuma a nyelvnek? Egyszerűbben: hol vannak ilyenkor a mondatok? A fejemben?
"Próbáld meg úgy kimondani (akár magadban, akár hangosan) pl. az „elefánt”, a „reccsenés”, a „rózsaillat”, a „kézvakarás”, a „hegedűhang” stb. szavakat, hogy nem „érzékeled” velük párhuzamosan a megfelelő érzékszervi élményeket. Nem fog menni."
Kipróbáltam. Kimondtam sorra ezeket a szavakat, de nem érzékeltem semmit. Nem láttam tőle elefántot, nem éreztem rózsaillatot, sőt még hegedűhangot sem hallottam. Valamit rosszul csináltam?
Mondjuk, ha erősen koncentrálok, behunyt szemmel el tudok képzelni bizonyos nagyon leegyszerűsített, absztrakt formákat, amik elefántot vagy kesztyűt idéznek fel bennem, de ezek nagyon haloványak és elmosódóak a valódi vizuális élményekhez képest.
"Viselkedsz. Az emlékezés, képzelődés (álmodozás stb.) viselkedés. A szervezeted hasonló viselkedést produkál ahhoz, mint amikor valójában, aktuálisan megtapasztalod e dolgokat."
Fene tudja, álmomban sokkal inkább tapasztalom úgy, hogy bizonyos eseményeket látok, mint ha éber állapotban kimondom azt a szót, hogy "kesztyű".
"Jó vóna ontológiáról társalkodni... "
Nagyon szívesen. Bár, úgy tudom, a kontextualisták erősen aontologikusak. (Nem tudom, van-e ilyen kifejezés, de ha már ilyen szépen megalkottad, használhatjuk. :})
