Kérésedet nem tudom teljesíteni, de megkértem a műokost, hogy foglalja neked össze:
A Mississippi vize azon a délutánon olyan lustán hömpölygött, mintha örök életére ráért volna. A nap vöröses aranya hosszú csíkokat húzott a víz hátán, a Nyugati Csillag lapátkerekei pedig olyan komótosan kavarták fel a folyót, mint öregasszony a kukoricalisztet a vacsorához. A kazán egykedvűen sziszegett, a fedélzet alatt a gépész káromkodása időnként felhallatszott, odafent pedig minden úgy történt, ahogyan a Mississippi mellett mindig történik: lassan, de végérvényesen.
A kormányosfülkében kellemes virginiai dohány illata terjengett.
Sam, a kormányos, már harminc esztendeje vezette a gőzösöket New Orleans és St. Louis között. Arcán annyi barázda húzódott, ahány homokpad lapult a folyó fenekén, s úgy olvasta a víz fodrait, ahogy a prédikátor a Bibliát. Egyetlen pillantásból megmondta, hol hazudik a sodrás, hol rejtezik uszadékfa, és hol készül a folyó becsapni az embert.
Mellette, egy fényes mahagóniládán üldögélt egy különös idegen.
Úriembernek öltözött, de nem úgy, ahogy a déli urak szoktak. Ruháján nem látszott por, csizmáján nem volt sár, kezén nem akadt egyetlen sebhely sem, ami arra vallott volna, hogy valaha is dolgozott. Minden negyedórában elővette aranykeretes pápaszemét, kifényesítette, majd olyan elégedetten mosolygott, mint aki birtoklevelet írt a Teremtő nevében.
Azt beszélték róla, hogy tudós ember.
Ő maga azonban azt állította, hogy ennél sokkal több.
– A jövőt tervezem – mondta.
Sam ezen akkorát köpött a nyitott ablakon, hogy egy béka ijedtében lebukott a víz alá.
– Érdekes mesterség – jegyezte meg. – Errefelé legfeljebb a kártyások tervezik előre a következő partit.
Az idegen nem sértődött meg.
– A világ száz év múlva sokkal fejlettebb lesz.
– Mármost – felelte Sam –, ezt minden utazó elmondja. A misszionárius szerint mindenki jámbor lesz. A bankár szerint mindenki gazdag. A politikus szerint mindenki elégedett. A szélhámos pedig azt ígéri, hogy mindenki gazdag lesz, csak előbb neki kell odaadni a pénzét. Maga melyik fajta?
– Én a haladás embere vagyok.
Sam lassan biccentett.
– Az még veszélyesebb.
Az idegen nem értette a célzást.
– Képzelje el – kezdte –, hogy az emberek egyszer majd hatalmas városokban laknak.
– Miért?
– Mert ott lesz a munkájuk.
– Akkor miért nem ott építik fel a házukat, ahol most laknak?
– De ott építik.
– Akkor mi a csoda az a város?
Az idegen sóhajtott.
– Nem így. Az emberek olyan házakat vesznek majd, amelyek tízszer annyiba kerülnek, mint egy egész ültetvény Kentuckyban.
Sam majdnem elengedte a kormánykereket.
– Tízszer?
– Igen.
– Aranyban?
– Aranyban.
– És mit kapnak érte?
– Egy kisebb házat.
– Miért vesznek kisebbet drágábban?
– Mert közelebb van a munkahelyhez.
Sam hosszú ideig nézte a folyót.
– Tudja, uram – mondta végül –, egyszer láttam egy embert, aki húsz dollárért vett egy lyukas csónakot, mert azt mondták neki, gyorsabban úszik. Akkor azt hittem, annál nagyobb bolond már nem születhet. Most kezdem azt hinni, hogy csak túl korán halt meg.
Az idegen tovább mosolygott.
– Ez még semmi. Az embereknek ló nélküli kocsijuk is lesz.
– Ló nélkül?
– Ló nélkül.
– Akkor ki húzza?
– Egy gép.
– És mit eszik az a gép?
– Benzint.
– Drága?
– Igen.
– Minek kell?
– Hogy eljussanak dolgozni.
– Miért?
– Hogy megkeressék a benzin árát.
Sam pislogott néhányat.
– Várjon csak... Ha jól követem a gondolatmenetet, akkor vesznek egy drága házat, hogy közel legyenek a munkához. Azután vesznek egy drága gépet, hogy eljussanak a munkához, amihez már eleve közel költöztek. Aztán dolgoznak, hogy kifizessék azt a gépet, amelynek egyetlen célja, hogy elvigye őket oda, ahol megkeresik a gép árát.
– Pontosan!
Sam komoran megszívta pipáját.
– Maguk odafenn tényleg nagy mesterei lesznek a körforgásnak.
Az idegen felbátorodott.
– És ez még csak a kezdet.
– Ne mondja.
– A feleség is dolgozni fog.
– Hát akkor ki főz?
– Senki.
– Ki neveli a gyerekeket?
– Más emberek.
– Akiknek ezért fizetnek?
– Természetesen.
– Abból a pénzből, amit addig keresnek, amíg más vigyáz a gyerekükre?
– Így van.
Sam lassan levette pipáját.
– Uram... maga olyan világot ír le, ahol minden ember pénzt ad valakinek azért, hogy helyette élje az életét.
Az idegen diadalmasan felkiáltott.
– Ez a modern gazdaság!
– Értem.
Sam sokáig hallgatott.
A gőzös közben komótosan kerülgette a homokpadokat. Egy tutaj úszott lefelé a sodrással. Valahol messze egy gém rikoltott.
Végül ismét megszólalt.
– És ha ezek a szerencsétlen emberek egész életükben csak rohannak egyik számlától a másikig... ha nincs idejük pecázni, pipázni, a gyereküket tanítani vagy a tornácon üldögélni... akkor mi történik velük?
Az idegen arca felragyogott, mint egy aranyláz idején meggazdagodott kereskedőé.
– Ó, ezt már kiszámítottuk.
– Kiszámították?
– Az emberek szomorúak lesznek.
– Azt elhiszem.
– Fáradtak lesznek.
– Ezt is.
– Túl sokat esznek.
– Az sem lep meg.
– Elhíznak.
– Az már következik.
– És akkor...
Az idegen lassan benyúlt mellényzsebébe, elővett egy csillogó kis üvegcsét, és úgy emelte fel, mintha maga Kolumbusz mutatná az Újvilágot.
– ...akkor én a benzinkúton eladom nekik a vitaminos gyógyszert, amely megszabadítja őket attól a kórtól, amit a túlhajszoltság okozott.
Sam sokáig nézte az üvegcsét.
Aztán kinézett a folyóra.
A Mississippi ugyanúgy hömpölygött, mint Ádám idejében. A víz semmit sem tudott a haladásról, a tőzsdéről, a részvénytársaságokról vagy a jövőről, mégis minden tavasszal megtalálta az útját a tengerhez.
Az öreg kormányos lassan visszatette pipáját a szájába.
– Tudja, uram – mondta csendesen –, jártam már mindenféle kikötőben. Láttam szerencsevadászokat, akik aranyat árultak ott, ahol csak sár volt. Láttam prédikátorokat, akik a mennyország telkeit osztogatták. Láttam bankárokat, akik a más ember pénzéből építettek palotákat. De maga különb náluk.
A Jövőcsináló szerényen meghajolt.
– Valóban?
– Persze. Mert a többi csaló legalább megvárta, míg az ember bajba kerül. Maga előbb megépíti a bajt, aztán árulja hozzá a megoldást.
A gőzös tovább haladt lefelé a Mississippin.
A folyó pedig, amely már sokkal régebb óta ismerte az embert, mint az ember önmagát, nem szólt semmit.
