Éjfélkor a sötét belémlát, ilyenkor vallanak a némák, és a süketek dobhártyája beleremeg az éjszakába. Nem könnyu a magunkba-nézés, ítéloszékhez önidézés, jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól, ha ilyen éjszakán elalszol!
Az ébrenlét a bátorság itt: lehurrogni lelked, ha ámít, rágondolni, amire nem mersz, akármilyen nehéz, keserves, büntetni magad röstellt könnyel, társ-nélküli, szegetlen csönddel, nézni, midon a képre fény száll, amit az éj tükre elédtár.
Ó én tudom: a gyöngeségem legláthatóbb a tükör-éjben, s én látom legjobban, hisz éjjel magam vagyok rossz számizével. Nincs kínzóbb a felismerésnél: hazugnak látni, mit beszéltél, mondandónak, mit elhallgattál, adandónak, amit nem adtál.
Magam vagyok magam fegyence, bíráim legkegyetlenebbje, s még az lehet csak, akin látszik, hogy éjszakákat áttusázik, aki velem éber az éjben: legyen bírám s ha kell, pribékem, de megítélni hogy merészel, aki nyugodtan alszik éjjel?!
Legyen a bírám talpig ember, magát-vizsgáló becsülettel, s ítéljen el, egyazon szinten, mint embert ember, istent isten, mint ön-legyozo ön-legyozot, miként legyozöttet legyozött, de sárga törpék tu-sisakban ne mocorogjanak alattam.
Ha számonkéro éjben alszol: jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól! Bár nehéz a magunkba-nézés, ítéloszékhez önidézés, de áldozzunk ennyit magunknak, kiéjszakázott igazunknak, s azoknak, akik tisztelettel úgy neveznek minket, hogy ember.
Ahogy a virág hull, s ifjú öreggé lesz:
a maga idején borul virágba
minden erény és bölcsesség, az élet
minden lépcsője, s nem tarthat örökre.
A szív a lét minden hívó szavára
legyen kész, hogy búcsúzzék s újrakezdjen,
mert így tud majd csak más, újabb körökbe
belépni bánat nélkül, bátorsággal.
És olyan varász él mind a kezdetekben,
Amely megvéd s élni segít szavával.
derűsen lépjünki terekből terekbe,
ne válasszuk egyiket sem hazánknak,
a világszellem nem köt, nem határt szab,
de kitágít, lépcsőkön fel, emelve.
Alig miénk az otthon biztonsága
egy életkörben, már a petyhüdés jön:
csak ki mindig kész útra, indulásra,
szabadulhat a bénító közönytől.
És úgy lehet, hogy a halál órája
is új terek felé küld megifjulva.
Hív bennünket a lét szava mindig újra...
Fel hát szívem: búcsúzz új gyógyulásra!
Az ablaknál ülök csendben egyedül, kint veri az utcát az őszi eső, s itt benn megbénít a városi magány. A perceket számolom, múlnak nyomtalan, hasztalan igyekszik az örömök képe, megkopott emlékek széthullnak fejemben, súlyos terhével az üresség rámszakad. És egy újabb perc megint itthagyott. Percre perc és nyomasztó gondolat: amint a percek követik egymást, messzibb a múlt, távozik a jelen, amilyen messziről közelít a jövő, az elmúlás perce annyival közelebb. Időt tékozlok, pedig oly kevés, s egy perc ismét rabja lett a múltnak. Az ablaknál ülök csendben egyedül, kint veri az utcát az őszi eső, s itt benn a lelkemben: városi magány.
- Tudod, Barátom, az idő néha így, de bennünk és velünk együtt múlik el.
Fodor Ákos: Csak ez A sötétben megütsz valakit, aki szeret, megüt valaki, akit szeretsz. Talán nincs is egyéb, csak ez. Nem folytatás, nem vég, se kezdet, csak ez a puha sötétség, ez a kemény ütés. A szeretet.
Hűtlen
Puha ajkaddal szakítsd fel vágyaim lüktető kérgét
húsom és vérem Előtted lobog, most csak érted vagyok
Tiéd most mindenem, mit eddig magába zárt a hűség
Temess magadba engem, ölj meg! Hitem már elhagyott!
Hittem és adtam! Nem tudom mit vártam, de mást kaptam!
Te csak szeress! Nem adok s nem kapok, a pillanatba olvadok!
Ölelj e forró katlanban, hisz szétfúj a szél úgy is a holnapban,
állunk majd dideregve egymás mellett, s nézünk mint a vakok!
Találkozunk, nézzük egymást s nem látjuk a tegnap éjszakát
elfedi előlünk a langyos szél, a félelem és a maradék hűség!
Éljük inkább tovább, csukott szemmel a elsivárosodott mát
S ha mégis újra összeolvadunk, vágyam szívemet tépi szét!
Valószinüleg a berlini fal szabad oldalán állt az alábbi Erlkönig átköltés
Wer kriecht so spät durch Kraut und Rüben?
Der Ossi ist's und will nach drüben.
Erreicht den Zaun mit Müh und Not,
Doch Strom war drauf jetzt isser tot.
Erste Allgemeine Verunsicherung (Text Thomas Spitzer) : Heimatlied
Mert ma éppen nagyon aktuális.
Wo die Berge steh´n, so hoch und wunderschön.
Jo durt is mei Tram, bin i daham.
Wo jeder Schiathlet über jedem Dichter steht,
sich durch der Schenkel Kraft ein Denkmal schafft.
Wo man vorn einisauft und hint´ sein´ Freund verkauft
und dann in d´ Kirchen geht, Vaterunser bet´.
Wo man des Jesukind im Herrgottswinkel find´t, aber andererseits auch´s Hakenkreuz.
Wo die Vergangenheit nach Auferstehung schreit.
Wie´s schon amal war, vor 50 Jahr´.
Heimatliebe, Heimat - jodlähidü, eines kann ich nicht verstehn (duljö),
Heimatliebe, Heimat - jodlähidü, warum will ich dich wiedersehn.
Links - zack - pusch!
Links - zack - pusch!
Links - zack - pusch!
Links - zack - pusch!
Asoziale, radikale, abnormale hier im Saale!
Kriminelle Kreatur - warte, warte nur!
Querulanten, Ignoranten oder gar Sympathisanten!
Lang ist der Gesetzesarm, pfernt euch in den Darm!
Ref.:
Lalalala....lalalalalalaaaa!
Anarchisten, Kommunisten, ihr werd´s uns nix überlisten!
Zehn von uns gegen ein von euch für `n sauberes Österreich!
Hausbesetzer, Gastarbeiter, Punker, Schwule und so weiter!
Zehn von uns gegen ein von euch für neues Deutsches Reich!
Ref.:
Lalalala....lalalalalalaaaa!
Der Opapa hat damals g´sagt: "Tut´s euch net echauffier´n. A paar Narren mit dem Hakenkreuz, was soll da scho passier´n?"
Ja so kann man sich irr´n, ja so kann man sich irr´n.
Auf einmal war´s zu spät, jetzt schaut der Opa blöd!
Wir marschier´n, wir marschier´n, es vertrocknet unser Hirn!
Vorwärts, Marsch, delirium - dumm im Kreis herum.
Wir parier´n, funktionier´n. Oarschloch zamm beim salutier´n!
Ritterkreuz, Gedächtnisschwund, Kameradschaftsbund!
Ref.:
Lalalala....lalalalalala...
Lalalala....lalalalalala...
---------------------------------------------
Ha majd tegnappá foszlik a ma És tetteim emlékké fakulnak, Ha áltad szőtt köpönyegem letépi a holnap Ha csak reméled azt miben hittel hittem És nem torpansz meg félúton, Ha örzöd a lángot amit vittem És megosztod fényét hevét mással, Fegyelmezetten odaadással, Ha ráérzel egy szóra hirtelen,.. Akkor, bár kanyargott utam, De nem volt jeltelen.
Múlnak az évek. Ahogy gyérül a hajunk, elcsöndesedünk, elpuhulunk. Hol vannak az eszmék, az ideák? Hol van már a lázadó kisdiák? A világot akartuk megváltani, de nincs már kivel és nincs minek. Csak csodáljuk az akkori tiszta, szent gyermeket, s az akkori szellem álmai? Mára már szelíd vágyak; Egy jó leves, nyugalom, csend, nézni a gyereket, hogy fut, hogy keres, hogy álmodik életet egy bábba s hogy készül kilépni a Világba, az életre, a harcra. Már ha lesz egyáltalán még harc és lesz még élet és lesz még társ és lesz még.......
Vasszínű, vad lobogói közül
nyugtalanul gomolyog ki a nap,
gőzei dőlnek, az ellebegő fény
hulló ködbe harap.
Borzas a felleg, az ég tükörét már
fodrozza a szél, a kék tovaszáll.
Felsikító betűt ír alacsony röpüléssel
s készül a fecskemadár.
Nyugtalan őszül, emelkedik,
süllyed a lombon a rozsda,
hűvös az égi lehellet:
nem melegít, csak füstöl az ég,
csak sóhaja van ma a napnak.
Gyík surran a nagy temetők fala mellett
s húsdaraboló dühe dong,
Izzik az őszi nyalánk darazsaknak.
Férfiak ülnek az árkok partjain és a halál
mély tüzeit figyelik,
szálldos a vastag avar szaga már.
Szálldos az úton a láng
s lebben! fele fény, fele vér!
lebben a szélben az égő
barna levél.
és súlyos a fürt, a kacsok zsugorodnak,
zörren a sárga virágok
szára, a mag kipereg.
Úszik az alkonyi küdben a rét
s a távoli, vad szekerek
zörgése lerázza a fák
maradék levelét.
Aludni tér a vidék,
száll a halál fehér,
szép suhanással, az ég
dajkálja a kertet.
Hajadban nézd! arany őszi levél,
ág sírt feletted.
Ó, de te lobbanj föl az ősz, a halál fölé,
s emelj föl engem is Édes:
légy szerelemre okos ma,
csókra okos, álomra is éhes.
Szeress vidáman, ne hagyj el, az álom
sötét egébe is zuhanj velem.
Aludjunk. Alszik már odakinn a rigó,
avarra hull le ma már a dió,
nem koppan. S bomlik az értelem.
