Keresés

Részletes keresés

Lutra Creative Commons License 2024.12.24 0 1 98594

Miriam van Hee

Tél

az órák lassan siklanak tovább
itteni életünkön át mert szólani
szinte lehetetlen nevetés
visszhangja se kél kész ragály
itt a csend

éjszakánk meg azzal telik
hogy vigyázzuk lessük hajnalig
azt mi úgysem jön el utca-zsivajt
álmodunk és gyengéd csevejt
egy híd alatt

ott kinn a kertet elnyeli a hó
kétely és vágyak különös
keveréke tart meg ezért
nézünk nézünk fehér hajó
ringva a nyílt vizek felé

/Lackfi János ford./

halkabb_on Creative Commons License 2024.12.24 0 1 98593

Juhász Gyula: Karácsony felé


Szép Tündérország támad föl szívemben
Ilyenkor decemberben.
A szeretetnek csillagára nézek,
Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,
Ilyenkor decemberben.


…Bizalmas szívvel járom a világot,
S amit az élet vágott,
Beheggesztem a sebet a szívemben,
És hiszek újra égi szeretetben,
Ilyenkor decemberben.


…És valahol csak kétkedő beszédet
Hallok, szomorún nézek,
A kis Jézuska itt van a közelben,
Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,
S ne csak így decemberben.

Lutra Creative Commons License 2024.12.23 0 0 98592

Nikolaj Liliev

Hervadnak emlékek, dalok

Törött szárnyaink összenyomnak,
hervadnak emlékek, dalok;
s úgy vágunk a kapaszkodóknak,
hogy hordunk minden bánatot.

Elfutnak mellettünk az évek,
hullámok hullámok után,
mert a feledés vize mélyebb:
átcsap napjaink aranyán.

Hol vagytok, ti elhitt remények,
és fejünkről, ti koszorúk?
A szomorú halotti képek
fölött száz forrás titka zúg.

S a köd álmában, őszi, szürke,
határtalan egek alatt
hiába dalolunk egünkre.
föl-föllobbanó nyilakat.

/Tornai József ford./

Lutra Creative Commons License 2024.12.23 0 0 98591

Simor András

Agyamhoz

Hozd létre újra
emlékeimet,
ne adjam őket
soha senkinek,

hozd létre újra
tegnapjaimat,
mert ha elhagynak,
lelkem megriad,

a semmi ágán
várok hajnalig,
kérdezem: élek,
vagy már csak alig?

Kérdezem: volnék,
vagy másvalaki
lettem, ki tudja,
agyam vallja ki,

teremtsen újjá
hullámaival,
kezdjen tombolni,
mint a szélvihar,

mi kitép fákat,
leránt háztetőt,
éljek, mint tegnap,
mint tegnapelőtt.

Lutra Creative Commons License 2024.12.23 0 0 98590

Simor András

Magamat nem találom

Már az életet veszik el.
Az ébredést. Az álmot.
A napokból valami jót.
Mit ébren nem találok.
Mint zenész, ha a hegedűn
a húrok meglazulnak,
kapkodok a hangok után.
Lármává silányultak.
A dunyha alá bújni jó.
Aludni lök a semmi.
Már az életet veszik el.
Egyre nehezebb lenni.
A napokból valami jót.
Az ébredést. Az álmot.
Mint zenész, ha a hegedűn
minduntalan hiányt fog.
Őt irigyelem. A fenyőt.
Óriássá nőtt a kertben.
Tűlevelekkel verset ír,
vitatkozik helyettem.
Kik az életet elveszik,
legyenek átkozottak.
Hogyan várjam a holnapot?
Nézem a napot, holdat.
Amiért éltem, elveszett.
A bolyba kéne futni.
A hangya hogyan menekül?
Legyen út, bár egy lyuknyi.
Ébredni. Várni valamit.
Holnaputánig lenni.
A dunyha alá bújni jó.
Aludni lök a semmi.
A szerelem is elveszett.
Almafán nincsen alma.
Mint a házába a csiga,
belebújok magamba.
Fölöttem a semmi ege,
kinevet, hazugul kék.
El kéne menni innen, el.
Legszívesebben futnék.
Valami zugba, mi haza,
avagy hazának látszik.
Oda, hol otthon lehetek.
Várni holnaputánig.
De nincs élet. Nincs ébredés.
Se éjszaka. Se álom.
Kilök az ágy. És fölkelek.
Magamat nem találom.

Lutra Creative Commons License 2024.12.22 0 0 98589

Sigmond István

Molekulák 2. – Egy szelet kenyér

Az a kuka egyáltalán nem volt bizalomgerjesztő, ütött-kopott, elformátlanodott régi jószág, rozsdalepte, meggörbült fedővel, az ilyennek a közelébe sem mennek az emberek, utálkoznak felemelni a fedelét, hogy beledobják a szemetet. A kukás embernek nem voltak ilyen gondjai, kotorászni kezdett a sokféle hulladékban, s lám, mit ad Isten, egy szelet kenyér akadt a kezébe. Zöld foltok voltak ugyan rajta, erősen penészes volt, de kenyér volt, kenyér. Egyelőre csak megszagolta, ilyenszerű szagot már sokszor érzett, de ez valahogy iszonyatosabbnak tűnt a többinél. Úgy döntött, zsebre teszi a szerzeményt, egyszer erre a szeletre is sor kerül majd, amikor muszáj lesz sort keríteni rá.

Hullott a hó. Nem hullott, zuhogott. Aztán a szél dönthetett, hogy megtáncoltatja a hópelyheket, de ezt olyan veszett erővel csinálta, hogy az embernek meg kellett fogódzkodnia egy-egy kapukilincsben, hogy magával ne hurcolja ez a fékevesztett fenevad, nem volt hová menekülni, zárva volt minden, üzlet, kapu, templom, iskola, éjfél körül járt az idő, ereszekről lecsüngő jégcsapok, csúszós út, két-három méterre is alig lehetett ellátni, istenverte téli éjszaka. A kukázó megvetette a hátát egy hatalmas kirakat előtt, ráfeszült a kirakat üvegére, rettenetesen fázott mindene, eleven jégcsapnak érezte magát, egyre jobban fájt az arca, a két füle, a keze, aztán eljött az a pillanat, amikor nem a megfontolt gondolat vezeti a kezeket, csak az életben maradás ösztöne, amely néha világrengető eredményeket is hozhat, most csak arra volt jó, hogy az ökölbe szorított, megfagyott kezek beverjék a kirakat üvegét.

Odabent mosógépek, hűtőgépek, konyhai villamosgépek sorakoztak egymás mellett, s valamivel hátrább, ahol a gáztűzhelyeket állították fel, egy szakadt nadrágú, sápadt arcú, csontsovány öregember csüngött egy kötélen. A kabátjából kitűrődő papírlapon egy néhány szavas szöveget lehetett olvasni. „Nem bírtam tovább. Sorry.” Az ember megtapogatta a testet, még meleg volt. Ha öt perccel hamarabb érkezem, gondolta, életben találom. Nem gondolkozott tovább, futásnak eredt. Kimászott a betört kirakaton, s a megveszekedett erővel tomboló szélben visszarohant a kukához. Elővette a zöld foltos, penészes kenyérszeletet, s visszadobta a kukába. A fedelet is elhelyezte az eredeti helyére, s eltávolodott néhány lépésnyire a helyszíntől. Aztán visszament a kukához, felemelte a fedelét, s mintha először történt volna, kotorászni kezdett a belsejében. A penészes kenyérszeletre hamar ráakadt, a kezébe vette, majd elhelyezte a belső zsebében. És rohanni kezdett. Széllel szemben, megfagyott arccal, megfagyott fülekkel, de csak odaérkezett az üzlethez, megvetette a lábát az üzlet egy másik kirakata előtt, ráfeszült a kirakat üvegére, aztán eljött a pillanat, amikor nem a megfontolt gondolat vezeti a kezeket, csak az életben maradás ösztöne, amely néha világrengető eredményeket is hozhat, mint most például, amikor ökölbe szorított, megfagyott kezével beverte a kirakat üvegét, végigrohant az üzleten, s hátul, ahol a gáztűzhelyeket állították fel, ott talált egy szakadt nadrágú, sápadt arcú, csontsovány öregembert, aki betűket írt egy papírlapra.

Elővette a penészes kenyérszeletet, kettétörte, s a felét átnyújtotta az öregembernek.

– Egy kicsit zöld – mondta.

– Nem baj – mondta az öregember.

Ettek.

Lutra Creative Commons License 2024.12.22 0 0 98588

Juhász Tibor

Kétségek között

Nem melegít, fagyaszt a nap. Szikár
alakom fényében stabilan áll.
Nézem a világ öntelt rendszerét
és nem tudom, mi lehet a halál.

Egyetlen életemet forogja
magával e bolygó a semmiben.
És csupasz lapockával kérdem én:
lehet-e hinnünk még valamiben?

Jelentéktelenségünk csodája
mutat, üzen vagy akar valamit?
Betakarja az égkék kétely a
gondolat szárnypróbálgatásait.

Egyedül magam szükségleteit
tudom. De meghalni mit jelenthet?
Karjaiba zár a társas magány
és tán pusztulni, ha elereszthet.

Lutra Creative Commons License 2024.12.22 0 0 98587

Jenei Gyula

Építkezés

nyeregtetős házak egyensorában foghíjtelket
vásárol majd a fiatal házaspár, és építkezni
kezd. a férfi magas lesz, sovány, szemüveges
(akkoriban szinte minden szemüveg vastagkeretes),
és klottgatyában jár. a felesége
szőke, kissé telt, de még formás fiatalasszony,
örökös viselete fekete bikini. amikor portájuk
előtt elbicikliznek az egykedvű férfiak,
öntudatlanul is arra fordulnak, tekintetükkel
a fiatalasszony hajladozását keresik. mert
állandóan ott dolgoznak, építik a házukat
éveken át ketten. munka után kerékpárjukat
a drótkerítésnek támasztják, és alapot ásnak,
betont kevernek, rakják a falat újfajta kockatéglából,
és ablak lesz a házon, és a sátortető
faszerkezetét is ketten, s a szürke palát felrakni
is ketten, mindent ketten csinálnak: házat,
három gyereket. később csak a nyarakra
emlékszem, a lapos, nyári alkonyokra, amikor
vízért megyek a kútra, s amíg a sovány sugár
a kannákba csorog majd, nézem őket, akiknek
szép házuk lesz, sátortetős, modern, nagyablakos.
és áram is lesz már a telken, mert ha besötétedik,
a csupasz izzó fényénél dolgoznak tovább. meg
hétvégeken. homokdomb lesz az udvaron, esőben
sárga, aszályban seszínű homok, s amíg
malterba kerül, abban játszanak a sárgahajú
gyerekek: bugyiban, gatyában. nyár lesz,
kiég az árokpart füve, megég a meztelen bőr,
aztán barna lesz. lehet, hogy csak egy-két évig
építkeznek, de nekem később végtelennek
tűnik az idő, amiben eltelik majd a gyerekkorom,
s a házatlan pár háza felépül, bár sokáig befejezetlen
marad: nem festik le, nem kőporozzák
a durva vakolatot, s az udvar is sokáig
rendezetlen, mintha kint maradna egy képzeletbeli
tábla, hogy építési terület (mert
tart még a szándék, ha a pénz el is fogy).
sokáig függöny sem lesz az ablakukon, csak
a tévé kékes fénye csorog ki az éjszaka pocsolyáiba,
és nőnek a szőke gyerekek, s később
fogalmam sem lesz, hány közülük a fiú és
a lány. azt sem tudom, mi lesz a házaspárral,
és kik laknak negyven év múlva a kettejük által
épített kockaházban. vajon felnevelik együtt
a gyerekeket? vagy szétmennek? a nagy
nyarakra hideg jön. nagyon hideg.

Lutra Creative Commons License 2024.12.22 0 0 98586

Szabó Bogár Imre

Utolsó vetítés

A
Városház téren hármasával,
(négyesével)
lődörögnek céltalan.
Arcukon nem is bőr bíborlik,
arcukon fagyott cékla van.

Ugye
undorító, ahogy köhögnek, nyögnek, köpködnek,
s bűzlő mancsukat orrotok alá tartják remegve!
Reszelős hangon valamit nyafognak,
kunyerálnak.

(Bundátok alatt
most végigszalad
hátatokon a hideg,
pillanatnyi rettenet.)

Hát
ne tűrjétek tovább e roncsok zaklatását!
Ne engedjétek közelebb magatokhoz
e gőzölgő, bűzös, rongyokba csavart,
megfagyott-cékla-arcú
senkiket!

Ti más emberek vagytok, bizonyára.
Mondhatnánk így is: az emberek
most már igazán ti vagytok.
Bizonyára.

Akkor hát…
Mire vártok? Űzzétek el őket a szép
Városház térről,
korbáccsal, husánggal, parittyával!
Ki a Városból velük!

Ott aztán, kinn a havas prérin,
ahol fehér pára
fagy a szempillára,
lőjétek őket éles tölténnyel halomra,
ne csak játszadozzatok velük
lágy gumilövedékkel!

És
adjatok hegyes tőröket vad kamaszoknak,
hadd gyakoroljanak e tántorgó koldusokon,
mert lehet, hogy
egyszer majd megint szükség lesz az
efféle elmélyült szaktudásra!

A
megroggyant,
fagyott-cékla-arcú koldusoknak meg
teljesen mindegy már,
hiszen fülledt szobátokig,
a hatalmas pénzbeton-
-kerítéseken
át
nem juthatnak
sehogy.
De sehogy!

Többnyire a menhelyek, kórházak
szépen kovácsolt
vaskapui előtt
meg a rideg hidak alatt
rogynak össze.

Ilyenkor
bevizelnek, maguk alá csinálnak,
nyálkás trutymót hánynak..

De
olyan dallamos, olyan nyugtató
elmondani magatoknak,
hogy:

Ezek
a
Városház téren hármasával,
(négyesével)
lődörögnek céltalan.
Arcukon nem is bőr bíborlik,
arcukon fagyott cékla van.

Lutra Creative Commons License 2024.12.22 0 0 98585

Rékasy Ildikó

Az utolsó szavak

Feladni mindent – jó dolog
lehet. Mint meglazult hurok,
hull le egyszerre mind, ami
húsba vágott, szorongatott.

És nem kell többé senki sem.
Holt és élő úgy lesz velem
már, mint a lelkem szerves része:
emlékezni szükségtelen.

S véges végig kitartanak
mellettem a kedves szavak,
noha nem szólnak senkihez.
Értem vannak, mind hiteles.

Megnedvesítik ajkamat,
s bár ha ecettel néhanap,
mindegy az is: kell valami
végső szomjamat oltani.

Lutra Creative Commons License 2024.12.22 0 0 98584

(Magyarországi cigány népköltés)

Ha a szegény dolgozik

Ha a szegény dolgozik,
Úgy tartják: csak játszódik.
A gazdához, hogy elméne egyszer:
Kérlek, gazda, adjál ennem…
Nincs mit adnom, hagyjál engem –
Heveredj el, aludj inkább:
Fejed fektesd a küszöbre,
Lábad balra, rá a padra.
Le sem is dőlt még a jámbor,
Jön a gazda, jön a házból:
Elég immár az alvásból,
Ideje, hogy elindulj a nyájjal.
Bizony, többet nem aludott,
Hanem hamar fölpattanva,
Szemét álmosan vakarva
Látta: delel isten napja.
Víz híján nem mosakodván,
Bocskor híján meztéllábon,
Ruha híján öltözetlen
Ment a nyájjal, ment el, távol –
Le a völgybe a juhokkal,
Föl a hegyre a barmokkal,
Fehér hó, hogy szálingózott,
Szegény ember igen fázott –
Anyját egyre csak átkozta,
Hogy őt e világra hozta,
S hogy nem inkább megfojtotta.

/Szegő László ford./

Lutra Creative Commons License 2024.12.22 0 0 98583

Simor András

Tiltakozó levél

Az itt lakók
fel vannak
háborodva
mert
este 10 órakor
verset
zenét
kell hallgatniuk

Nem
embernek való
élet ez

Mindenféle
kócos
fiúk
meg lányok
randalíroznak

Kérjük
a kerület
a főváros
az ország
vezetőit
intézkedjenek

Verset
zenét
hallani
nem akarunk

Lutra Creative Commons License 2024.12.22 0 0 98582

Botár Attila

(Új esztendő)

Kemény szelek. Skótföld. Szeretteid
ide gondolnak, szívük eldadogja,
hogy „eresz”, „jégcsap”, „hajnal”, „havazik” –
kézfejedre a szemük olvadozza
a sós borostyánt, még meg nem fagyott.
Mikor látnak majd? Jobb, ha nem tudod.

Lutra Creative Commons License 2024.12.21 0 0 98581

Nemes László

Nem tudom

Nem tudom,
csak egy kép itt, az asztalon,
mi lett volna, ha nem,
ha nem futottam volna el,
ha nem mondod:
menj hát, ha gondolod,
hiszen itt csak gyűlölet, halál…
és te rábólintottál az utamra, apám.

Nem láttuk egymást többé már soha,
ha jött volna talán,
jöhetett volna még egy hír,
egyetlen üzenet, levél,
a találkozás reménye…
de köztünk csak a világ,
ágyúk, bombák világa,
akkor talán
kibírta volna még egy ideig
a te szíved is…

Csak nézem, nézem még mindig,
kilencven évemen is túl,
ezt a fényképet itt, az asztalon…
ezt a szomorú, ősöreg-fiatal arcot,
alig ötven éveset talán,
mit kellett volna tennem, tennünk akkor,
ebben a kegyetlen világban
ma sem tudom.

Lutra Creative Commons License 2024.12.20 0 0 98580

Ágai Ágnes

Ma, tegnap, holnap

Hagyd a jövőt az utókorra,
majd elbánik vele.
Tervezd a jelent,
facsard ki a mának nedveit,
a rozsdás múltat
dobd a kukába!

A tegnapok bőrödbe égtek,
a tegnapok holnapig fájnak,
növessz új bőrt,
a mát nyújtsd meg
és bújjál úgy bele,
hogy elfedje tegnapod.

A ma úgy tágul,
mint a luftballon,
tüdőd, ha bírja, óriásra nő.
Ne hagyd elszállni,
markold jó erősen,
különben elillan észrevételen.

A múltat felfalja az idő,
A jövő kontúrja ingatag,
A jelen szilárd és végtelen,
ha nem nézed aggódva
a múló perceket.

Carpe diem – mondta a bölcs latin,
tudta, csak a jelen
van számodra jelen,
élvezni csupán azt tudod.
A ma zamata átjárja ínyed,
a tegnap kiszáradt holt vidék.
Ma létezel, tegnap csak voltál,
holnap már nem leszel.

Lutra Creative Commons License 2024.12.20 0 0 98579

Simor András

Protest

Reggelig hallak.
Nem alszom éjjel.
Ablak csikordul.
Hajnali vészjel.

Hová is mennél?
Bujkálsz a holdban?
Miféle filmet
nézhetnél ottan?

Mit fordíthatnál,
prózát vagy verset?
Vagy dalt, mit Jahve,
vén zsidó szerzett?

Én protestálok!
Az ágyban fekve.
Nappalom nincsen.
Nappalom este.

Nem totyakos vén
bennem a lélek.
Míg eleven vagy,
az vagyok, élek.

Míg némán nézlek,
belül üvöltök.
Legyen hétfő, kedd,
szerda, csütörtök!

Vagy mondjam végig?
Péntek és szombat?
Hazug vasárnap,
ünnepem, hol vagy?

Fészbúkolsz, látlak,
ünnepem itt van.
Élek, vagy fekszem,
nem ágyban, sírban?

Hozzám a fecske
hiába röppen.
A nap se kel föl
ekkora ködben.

Nincs tavasz. Nyár sincs.
Mező kiégett.
Nem alszom éjjel.
Itt tartlak téged.

Reggelig hallak.
Ablak csikordul.
Tükörből félholt
mered rám zordul.

Míg eleven vagy,
az vagyok. Élek.
Belül üvöltök.
Csontomig félek.

Vonító farkas
nézi a holdat.
Hová is mennél?
Ha nem itt, hol vagy?

Lutra Creative Commons License 2024.12.20 0 0 98578

Simor András

Éjszaka

Zajok jönnek a másik ágy
felől, megnyugtató zajok.
Nem vagyunk két külön világ,
ha te itt vagy, én is vagyok.

Én se vagyok, ha nem vagy itt,
az éj hurok a nyakamon.
Aligha élek reggelig,
ha elmész, elmegy holnapom.

A félelem talpig beföd,
gonosz éneket hegedül.
Sűrű az árnyék, mint a köd.
Aludni se jó egyedül.

Lutra Creative Commons License 2024.12.20 0 0 98577

Simor András

Könyörgés

Keresgélem,
aki voltam,
hol van napom,
hol van holdam?

Rossz ébredni,
rossz az álom.
ha magamat
nem találom.

Hová mennél?
Jaj, ne menj el!
Az este fáj,
fáj a reggel.

Ha nem volnál,
én se lennék,
csak itt maradt,
rémült emlék.

Lutra Creative Commons License 2024.12.19 0 1 98576

Peter Altenberg

Nem fáj

Kedvelek valakit -
Most nincsen itt.
Nem baj

Síromra ez jön, más semmi:
Szerettelek.
Hogy kit, nem tudja senki -
Nem fáj

/Karinthy Frigyes ford./

Lutra Creative Commons License 2024.12.19 0 0 98575

Baranyi Ferenc

Kései szerenád

A holdsugár melletted oly szegényes,
mert szebben tündökölsz: te vagy a fény,
a bőröd olyan selymes, mint a szellő,
amely tovább suhan a víz színén,
szép vagy, akár a dél, akár az alkony,
vagy mint az éjfél, melynek hűse gyújt –
immár a Balaton is néked hódol,
hisz nézd: a hullám elibéd borult.

És már a Hold is hódol fenn az égen,
a fénye fénylőbb ragyogásba olvad,
eláraszt mindent ez a nagy sugárzás,
már bennem is örömtüzek lobognak,
hatalmas fénnyel világítva lelkem
naptalanságát s fagyát oldva fel,
már a „lidérces, messze fény” is éget –
s hűltnek hitt szívem fölhevülve ver.

Lutra Creative Commons License 2024.12.19 0 0 98574

Boda Magdolna

hadd legyen ünnep

Kávéházban nem olvasnak verset,
inkább könyvtári fotelbe süppedve,
(mondják: főként a sznobok) vagy kádban
fürdés közben, vagy a reggeli teához,
ha a könyv épp kinyílt ott leesvén a polcról,
föltartják tekinteted
néhány percre a rövid sorok.

Minden tőlem telhetőt megteszek.
Neked, de csak neked, és csak ma,
hadd legyen ünnep.
Nézem a címjegyzéket,
hogy mivel tartozom,
leginkább persze magamnak.
A tengeri szél maradt csak,

mely kicserzi bőröm,
kiszárítja hajam,
sója kimarja ajkam
s mely oly populáris téma:
mutatja egy költészeti statisztika
A szél: kerget az égen egy
gyönge felhőt éppen,

utoléri egy rímben,
az felolvad a kékben:
nincs tovább;
csak pára, egy maszatos képben,
nem vers, csak fogalmazás.
Mélyről morajló hangok
kelnek ki a partnak csapódó habokból.

És hogy miért kell írni épp erről?
Hogy emlékeztessenek, amikor a szavak
végre előmerészkednek a csendből.

Lutra Creative Commons License 2024.12.19 0 0 98573

Esnagy József

Népdal

Rabol az úr, az istenadta,
Jó dolga van, gátja nincsen.
Áll a háza, tornya fénylik.
Már-már ő maga az isten.

Hanta-banda nagy a hangja.
Abból oszt, amit elvesz.
A koldus őt nem riasztja.
Akinek van, annak kedvez.

Nagyravágyó beteg állat
úgy dölyföl, mint nap az égen,
rá-rá húz az ostorával,
veri a port a szegényen.

Lutra Creative Commons License 2024.12.17 0 0 98572

Fecske Csaba

Keserű dal

hazám hazám te árva
miért jöttél világra
győzelemre bukásra
rügynek korhadó ágra
költői bokrétának
Isten kalapjára
mije vagy a világnak
állatorvosi lova
mije a magyaroknak
akik nem sokasodnak
egymást gyilkolják inkább
kiszolgáltatott inkák
navahók mohikánok
retkes rezervátumban
ahol semmi sem úgy van
ahogy kéne lehetne
mint elnyűtt ócska ruhát
múltad akasztod szegre
újat varratsz helyette
díszmagyarod molyette
hát a fene megette
szokásod a porhintés
törököt fogsz megint és
megint megtapodsz minket
nem érted mit szeretne
a nép az istenadta
nép néped a te véred
acsarogsz mint a véreb
elmegy aki nem bírja
már áthullott a rostán
ki Istenbe' se hisz tán
s marad végképp magára
hazám hazám te drága
ne vígy minket a jégre
józanodj ki már végre

Lutra Creative Commons License 2024.12.17 0 0 98571

Rékasy Ildikó

Illúzióvesztés

Hogy nem a Mikulás hozza az ajándékot,
és igazából színek sincsenek,
csupán hullámok, amplitúdók, fénytan,
hogy fogalmainkkal, úgy mint a vakok,
csak tapogatjuk a „magánvalót”,
hogy a szavak letéphető címkék,
jelentésükre semmi garancia,
más Bábelben a hangok más kombinációi
jelölik ugyanazt, mindamellett
az egy nyelvet beszélők sem értik egymást,
hogy minden titkok közül
mégis a legfurcsább az „én”,
a szubjektum: mintha semmi sem
létezne kívüle és nélküle,
hogy az idő, a mi időnk is, merő illúzió,
s az élet merő illúzióvesztés:
ennyit fogtam fel végül az egészből.

Lutra Creative Commons License 2024.12.17 0 0 98569

Zászlós Levente

Radnóti emlékére

A mécsvirág ha nyílik,
te már sohasem látod,
sem hunyó alkonyaikor
a tűnő napvilágot.

Ki pásztorok utóda
voltál –, idilli táj
helyett zordan körülvett
ágyúszó, füst, homály;

s lettél a lángoló kor
nem értett prófétája,
ki intő szavait csak
szelekbe kiabálja…

Nekünk is az az álmunk:
kor, mely valóra vált
békét, derűs szerelmet
és „tiszta, szép halált.”

Lutra Creative Commons License 2024.12.16 0 0 98568

Rigó Béla

Fodor Ákos
     (1945–2015)

Halálhírére verseivel próbálunk vigasztalódni.
Például ezzel:

Három negatív szó

Nincs
Semmi
Baj.

Ez most is derűsen szép. Csak sajnos, nem igaz.
Az összetéveszthetetlen arcára büszke Ákos – általam elsőként megtalált – nekrológjához Petri György képmását mellékelték. Később korrigálták. Csak a tényt magát nem tudták helyesbíteni.
Mindez a sors őhozzá illő fintora. Hogy megírná! De most el kell, hogy orozzam tőle a témát. A forma nem kétséges: Ő volt a magyar haiku egyik legnagyobb mestere, ebben búcsúztatom.


GYÁSZ

Címszavakban

Nincs Fodor Ákos.
Nekrológ Petri-képpel.
Hibából mérték.

Igazoló jelentés

Fodor vagy Petri?
Szakállas, nem szakállas?
Költő oszt költő.

Halhatatlanság

Hiánylistákon
kezd gyűlni életműved
– fejből idézve.

Lutra Creative Commons License 2024.12.15 0 0 98567

Ágai Ágnes

Szó, ami szó

Nagyon egyszerűen kellene szólni
ebben az agyonbonyolított világban.
Veretes, tiszta, igaz beszéddel
lehántva a sallangokat,
az utánzatok idegen koloncát,
a cifra cikornyák vadhajtásait.
Fehér szavak kellenének,
újra felfénylő, megtalált szavak,
lesikált, erős tölgyfa szavak,
masszívak, faraghatóak,
kemények, érthetők.
Vissza kell adni hitelét,
becsét, szépségét a szónak,
a szóra érdemes szavaknak,
melyekkel szót válthatunk,
és szót érthetünk egymással
jó szóban szűkölködő korunkban

Lutra Creative Commons License 2024.12.15 0 0 98566

Kerti István

Hattyúdal

Egy tó rejtett zugában egyedül dalol,
hátha meghallják panaszát valahol.
Sűrű búba mártott lélekkel,
búcsúzik az élettől e fájdalmas énekkel.
Hívására senki nem felelt,
ő mégis tovább énekelt.
Énekelt az örömről, mely oly kevés volt,
s a bánatról, mely lelkében honolt.
E percben még a szép is fájt,
de ez sem parancsolt a dalnak álljt,
mert úgy érezte, muszáj énekelni
a kék holdnak elmesélni,
hogy mindig egyedül volt.
Most, hogy minden álma holt,
még mindig a szerelemről dalol,
mert egykor hitte, rátalál valahol.
Most vége!
A tó sarkában kuporog,
a kék hold ráhunyorog,
s ő fájdalmasan folytatja énekét,
és érzi ráomló végzetét.
Sűrű búba mártott lélekkel,
búcsúzik az élettől e fájdalmas énekkel.

Lutra Creative Commons License 2024.12.15 0 0 98565

Fábián József

Semmibe szórt szavak

Nincs már más,
csak a szó dübörög az agyadban, a vérben,
még sincsen mire mondanod:
éltem.

Semmire mentél.
Bár zakatolhat a szó,
facsarodhat a fejben az elméd,
rád röhög éjjel
a „Várlak.
A Semmi vagyok csak, a nemlét.”

Lutra Creative Commons License 2024.12.15 0 0 98564

Ocsovai Ferenc

Eretnekek mantrája

Amikor nem találja a világ benned
a lélek vizéből lágyan kioldott szépet,
így kiáltozva átkozol el könyvedben
minden egyes leírt sort, betűt és rímet,
és egy durva, sziklás hegyi utat látsz
magad előtt csak, amin vándorolva
téged soha senki meg nem ért:
egyszeri ajándékodat semmi
pénzért soha el te ne cseréld.

Amikor elkeseredetten csendül fel
minden hang és szólam gitárodon,
amit csak görcsösen megpengetsz;
ha nem úgy zeng a Dal, mert csak
mások által füledbe súgott álmokat
és kétes, talmi hírnevet kergetsz,
és úgy érzed meddőn harcolsz,
hogy a múzsák üdítő nyelvét
minél tökéletesebben beszéld:
egyszeri ajándékodat semmi
pénzért soha el te ne cseréld.

Amikor sok rettenetes titok és végzetes,
tiltott tudás tódul be éjszakánként, mint
megannyi zsivajgó denevér ablakodon;
ha tündéri virágoskertet nevelsz,
de szemed mindig megakad
az egyik barázdában fészkelő
undok, mérgezett, gaz gyomon,
vagy olyan vad rejtelmekbe avattak be,
amelyek csöppnyi nedűjétől szédelgő
fejed azonnal elveszíti józan eszét:
egyszeri ajándékodat semmi
pénzért soha el te ne cseréld.

Amikor valaki meglátja benned, amit te
magad már nem tudsz: a kozmikus szikrát
és a nemesebb rendű, örökérvényű értéket,
mégis azt érzed, hogy nehéz súlya alatt,
akár egy magányos, dühöngő bika,
szíved a gyásztól kiégve
és boldogtalanul lépked,
így eldobnád magadtól a fáklyalángot,
hogy az értéktelen, ám boldog tömegek
kényelmes és csábító sorsát reméld;
egyszeri ajándékodat semmi
pénzért soha el te ne cseréld.

Amikor kóbor üstökösként szabad
lennél, s megfojt, majd’ megfullaszt,
hogy oly sokan, annyi mindent,
és olyan nagyon akarnak tőled,
és ha révetegen hullámzó,
zokogva fájó gondolataid irigyen
orozzák el közben tulajdon jövődet;
csak annak keresd, aki önmagadért,
zsarnoki törvények nélkül is szeret,
gyóntató, szelíd, fátyolos
és kútmélységű tekintetét,
ám egyszeri életedet semmi
pénzért soha el te ne cseréld!

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!