Keresés

Részletes keresés

Lutra Creative Commons License 2021.01.08 0 0 96232

Taizs Gergő

Megriadni

azt mondta
mióta pár éve ráeszmélt
az elmúlás tényére
sokszor semmibe révedő tekintettel
próbál értelmet verni a pillanatba

erre ő azt mondta
hosszú őszülő szakállán végigfuttatva
dohányfüstös ujjait hogy mindezt már
gyerekkora óta tudja és viseli
senkinek sem könnyű ez fiú

látod a buszmegállóba költöző ködöt?
a hajnali órákban kopott közöny
rángatja az utcalámpák piszkos fényét
újabb éjjel nehezedett ránk most
kifújjuk szánkon
a megfáradt álmokat
s akár rozsdás zsanérra fűzött
ablakot feszegeti a hátakat
néhány megfejtésre váró miegymás és izé
ezt leszámítva minden ugyanaz marad
polcon felejtett mesekönyvek összefirkált lapjai
huszonöt évnyi porcelánba csorgatott porszem
élet-ereklyék egy-egy kimerevített képen
látod
összekarcsúsodik egy négyzetméteren az egész élet

halkabb_on Creative Commons License 2021.01.06 0 0 96231

Reményik Sándor: Jóakarat


"Én jót akartam, - s minden rosszra vált..."
Van-e szörnyűbb szó, szörnyűbb tőrdöfés,
Mellyel a szív magának ád halált,
S önnön hajába markol szaggatón
A Kétségbeesés?!


"Én jót akartam.
Zephirt vetettem, - és vihart arattam. -
Szóltam a földnek: gyorsabban forogj! -
S az megindult alattam,
Mint a horkanó paripa, vadul.
Egy tégla nem tetszett a templomfalban,
Megmozgattam, - s a templom összedőlt.
Én jót akartam"


Mikor eljő az ítéletnek napja,
A végső nap
S a maga jussát minden szív kikapja,
Mikor a Bíró rátekint merőn:
Egyensúlyozni bűnök tonnasúlyát,
Egy hópehely a másik serpenyőn;
Lángtengerek közt keskeny tejfolyó,
Kárhozat-földjén üdvösség-barázda:
Jóakarat - elég lesz ez a szó?...

Lutra Creative Commons License 2021.01.06 0 0 96230

Hervay Gizella

Előszó

Aki azt hiszi, hogy az irodalom irodalom,
az hülye.
Világos.
Ez a könyv nem könyv.
Íme:
Ma reggel kedvem volt énekelni
és énekeltem egész délelőtt.
Énekeltem és mosakodtam,
énekeltem és vertem a párnát,
énekeltem és papírt fűztem az írógépbe.
Nem ment az írás.
Gyötörni kezdett,
hogy mért nem tudtam élni eddig,
mért jöttem zavarba, ha telefonálni kellett,
mért féltem, hogy a manikűröslányok kinevetnek,
mért szégyellem repedezett ujjaimat,
mért hallgatok estéken át a barátaim között,
mi ez a görcs, ez a gombóc, ami elviselhetetlen,
ami miatt szájhúzva hívnak a barátok magukkal
– könnyen elronthatom a hangulatot –,
mért nem maradt mellettem senki?
Hát igen, hát igen, elviselhetetlen vagyok.
 
Mire ideértem, hol volt már a jókedv, az éneklés!
– Minek ez az egész? – vertem a gépet. –
Mit tudok még valakinek is mondani?
 
S ekkor egyszerre megértettem, hogy ami én vagyok,
ez a csupa-félelem, csupa-gátlás
a megalázottak, a kiszolgáltatottak ismertetőjegye,
s hogy többen vagyunk ilyen jeggyel szomorítottak a földön,
mint ahányan éheznek, vagy mint ahányan belehalnak.
Itt vagyunk, mi gyengék és kiszolgáltatottak
öröklött nyavalyáinkkal, a történelem mocskos ujjnyomaival.
 
Én a szabadságot cafatonként tépem ki magamnak.
Semmim sincs, ami eleve adott.
Szülőföldet, hazát, mindent magamnak kellett megszereznem,
míg más beleszületett.
 
És minden pillanatomat –
a jó szót, amiért leülök a parkban a padra,
és megcsodálom a ronda kézimunkákat,
a bögre vizet, amire rászolgáltam Gyímesközéplokon,
a barátaimat,
mindent, mindent,
és mindennap újra meg újra mindent ki kell csikarnom,
nincs, aki segíthetne,
ne is segítsen – konok vagyok,
csak teszem magam, hogy nem bírom,
mindig csak majdnem esek össze,
aztán újból és újból...
 
Ó, de hiába!
Látják a védtelenséget szemeden,
hallják hangodon,
látják zavarodon,
esett mozdulataidon.
Tudják, hova üssenek,
minden előző ütés cinkosuk.
Visszavágnak:
– Mért hagyod magad? –
 
Mért hagyod magad, kiszolgáltatottak menete,
gyűrű a föld körül?
Védd magad a földdel,
védd magad magaddal,
védd magad kicsikart szabadságoddal,
védd magad szerelemmel!
 
Ez a könyv nem könyv.
Egyetlen lehetőségem immár,
hogy szabadságom megteremtsem,
s minden ízét megízleljem.
 
Ebben a könyvben tehát mindenkit szembeköpök,
aki csak megalázott,
az élettől eltanácsolt,
sajnált,
ellökött,
becsapott.
 
Ez a könyv egyetlen nagy szembeköpés
mindazokért, akiket valaha is megaláztak,
és megaláznak.
És aki azt mondja, hogy van fontosabb ennél,
az nem tudja, hogy az irodalom nem irodalom,
az tehát hülye.

Lutra Creative Commons License 2021.01.06 0 0 96229

Markó Béla

Maszkok


                                      Aki azt hiszi, hogy az irodalom irodalom,  az hülye.
                                                                          (Hervay Gizella: Előszó)
 
Igen, így van, az irodalom nem irodalom.
Ütni-vágni kell vele, beverni egy szeget
a falba, vagy főbe lőni a zsarnokot végre.
A szó sohasem szó, a múlt sohasem múlt,
a jövő sohasem jövő. Kérdés, hogy van-e
ennek az egésznek logikája. Vagy olyan
a világ, mint a hagyma, rétegesen egymásra
helyezett maszkok, és végül nincsen arc?
Értem én, és nem csupán értem, hanem
megértem, vagyis nyilván én is megértem
azt a kort. Megérte-e? Ma sem tudom.
Kiért nem volt az irodalom irodalom?
Érted? Értem? Értünk? Elértünk-e vajon
valahova? De ennél is sokkal fontosabb,
hogy persze a vers nem vers, nem is volt az
soha, és a szabadság sem szabadság, de
a diktátor diktátor-e? Mert ha igen, van egy
repedés valahol. A hazugság hazugság-e
tényleg? Ha igen, meg kell változtatnunk
ezt a sommás ítéletet, és részleges lesz
minden, amit teljesnek hittünk. Ugyanis
ezek szerint a rossz rossz, de a jó nem jó.
A rossz a cél, a jó csak eszköze a rossznak.
Utoljára 1978-ban találkoztunk Budapesten.
Egy hét alatt kétszer is összefutottunk
az utcán. Jöttél fel éppen az aluljáróból,
én mentem lefelé. Te fel, én le. Megálltunk
egy pillanatra. Váltottunk néhány szót.
Aztán tovább felfelé, lefelé. Ez sem az volt,
ami volt. Se fel, se le. Micsoda hatalmas
magány összefutni valakivel egy nyüzsgő
metropoliszban kétszer is. Másodszor
talán egy könyvesbolt előtt. Akkor most
nem magány a magány sem? Nem szerelem
a szerelem? Nem gyűlölet a gyűlölet?
Vagy mégis? Nem élet az élet, hiába is
próbálkozunk? Minden másképpen van?
Nem könny a könny? Az árnyék sem árnyék
az arcon? Sötét árkok közt napsütötte
fűcsomók? Találni kellene egy verset,
ami csak vers. De attól félek, nincs ilyen.
A választás nem választás. Bármit választasz,
úgysem az lesz. Egyszer volt igaz minden.
A legvégén. Mert éppen az lett, amit akartál.
Nem újabb ablak kifelé. Nem újabb ajtó befelé.
Nem felfelé. Nem lefelé. A halál csak halál.

Lutra Creative Commons License 2021.01.06 0 0 96228

Bánki Éva

Utószó

Most már elmondom.
Látni sem bírom a szenvedést.
Ezért menekültem a kisvárosból nagyvárosba,
külvárosból a kertvárosba. De nincsenek sehol
igazán biztonságos helyek. A haza már csak ilyen:
túl sokat tudsz róla. A kertünk végében ott áll a lépcső,
ahonnan az orosz katonák 1944 végén leszivárogtak
a Szépvölgyi útra. Ha éjjel felriadok, és elhúzom a függönyt,
látom is Kolját vagy Andrjusát, ahogy csendben dülöngélnek
a gyümölcsfák között. És én nem tudom eldönteni:
gyilkosok-e vagy részeg tinédzserek. No de mit számít,
ha reggel úgyis megölnek. Ám mért nem futok el?
Talán mert nehéz lenne tökéletesen megtanulni
egy másik nyelvet. Mikor rájöttem, hogy soha
nem fogok álmodni portugálul, a magyarságommal is
gyorsan kibékültem. Annyira ciki volt az ilyesmi
a kilencvenes években, hogy már-már jól is esett.
No és a szerelem?! Annyira… igen, igen, persze…
De vajon mennyire? Tizenöt éve rabolni akartam
a játszótérről egy kisgyereket. Gondoltam, pár órára
hazaviszem, utána pedig megölöm magam, ha nekem
úgysem lehet. Vajon szerelmes voltam-e egy férfiba annyira,
mint egy sokáig meg nem született, titkos gyermekbe?
És ezzel a titkos tudással foglalkozom a szerelemmel.
Trubadúrok? Nem tudja? Leülhet. Egyes.
 
Kedves igazgató úr! Kedves hallgatók!
Kedves szerkesztő úr! Kedves Marika néni!
Írom én is. Mintha nem unnám őket. Mintha lenne kedvem
bármelyik kedveshez. Éjszaka fiatal gyilkosokról olvasok.
Settenkedve lopakodnak kisvárosból nagyvárosba,
aztán föl a hegyre. És csöndben összesúgnak.
 
Mennyi mocsok! Mennyi hazugság! Mennyi kedves!
Kedves kedves! Mi mind szolidárisak vagyunk mindenkivel,
zengi a tévé, hirdetik az újságok. Kedves igazgató úr!
Kedves hallgatók! Kedves rákom! Kedves halálom!
Hogy itt mindenkinek mindig milyen jó a kedve!
És csak kerülgetik egymást, mint a hajnal csendjében
óvakodó katonák. Az irodalom nem irodalom.
Nem a sok kedves, áttetszővé csiszolt mondat szövevénye.
Hanem a kijelentések azon része, ami nem fér el
sem a rádióban, sem a tévében. Sem a levelekben.
 
A többi… a többi… A torkunkban ragadt mondatok.
A gyalázat és a félelem. Amiről örökké álmodunk.

Lutra Creative Commons License 2021.01.05 0 0 96227

Lázár Bence András

Anya, kilencvenhat

Anyám aztán elfelejtett visszafelé
számolni, naptárt sem vett többet.
A kinőtt ruhákat egytől egyig odaadta
valakinek, akinek még szüksége lehetett
rájuk, csak egy pár cipő maradt, jelképnek.

Ezt te hordtad fiam, magyarázta.
„Ezt te hordtad, amikor még kék volt az ég,
amikor még épp, hogy csak, a lábadat, mint
kezdő egy billentyűt a zongorán, úgy tudtad
mozgatni.” Azóta itt lóg a kilincsen.

Kilencvenhat lehetett, téli ősz, november vége,
az ég szürke, mint az a pianínó, amin anyám tanult
meg játszani. Ő a harmadik emeleten, méhében
a húgommal. A klinikakertben vödrökbe szedték a diót.

Én apámmal a nappaliban, otthon. Elmesélte, hogy
anyám, mennyire finoman, mint két lepedő elcsúszása
egymáson, tudott játszani, és hogy két kis balettcipőt
tartogat a szekrényben.

Kilencvenhat lehetett, a levegő nyirkos, mint
két összeszorult test, anyám a harmadik emeleten.
Csak hat és félhónapos volt, sajnálom. A kertben tovább
szedték a diót.

A kinőtt ruhákat aztán egytől egyig odaadta
valakinek, akinek még szüksége lehetett rájuk,
csak egy pár cipő maradt. Az ég megszűnt kék lenni,
és eltűntek a dátumok.

A nappaliba aztán visszahozatta
a pianínót, azóta rendszeresen félreüti
a billentyűket.

Lutra Creative Commons License 2021.01.05 0 0 96226

Mrena Julianna

Ágon ülő

mintha fújna még a szél
ágon ülve didereg
zajos kelet jeges dél
hűlt helyében szendereg
nincsen észak vagy nyugat
még az ég is nagybeteg
meglelve egy új utat
minden innen elszökött
s Ágon Ülő sem kutat
a fák fölött a csend mögött
hogy hol lehet a szép világ
mit lúdvérc titkon elkötött
elég neki az az ág
az ülni jó a tűzre jó
ő van ott s a pusztaság
a megszülő a felfaló
Ágon Ülő szendereg
ő az egyedülvaló

halkabb_on Creative Commons License 2021.01.05 0 0 96225

Tóth Árpád: Egy lány a villamosban


Fiatal lány volt, ám ölébe ejtett
Szemmel már úgy ült, mint dús terhü nő,
Ki révedezve sejti már a rejtett
Jövőt, mely szíve alján csendbe nő,
Maga körűl minden zajt elfelejtett,
Lesiklott róla Gond, Tér és Idő, -
Körötte durva, lármás utasok
Tolongtak, s ő csak ült és olvasott.


Néztem hevűlt arcocskáját merengve:
Ki tudja, milyen sötét hivatal
Felé viszi szegény leányt a zengve
Robogó, zsúfolt, sárga ravatal?
De addig még övé a betűk lelke,
A kopott regény minden szava dal:
Grófnővé szépűl, herceg lejt feléje,
S féltérden helyezi szívét eléje.


S megáldottam magamban ócska könyvét;
Óh, mert lehet akármi ponyva bár,
Letörli egy sorsocska árva könnyét,
S a vad világ többé nem oly sivár:
Egy árnyalattal tűrhetőbb, egy gyöngéd
Sóhajjal jobb, nem fáj úgy élni már, -
Egy rossz író is így érhet föl tisztelt
Rendű és rangú harminchat minisztert!


Ó, hadd rontsák hát mások a világot,
Politikák, jelszavak és hadak!
Csak a tollakat ne fogja meg átok,
Írók kicsinyje s nagyja, rajta csak!
Isten szivét nem bízta, csak tirátok,
S míg ég és föld bús rommá omlanak,
Hű könyveinkben daloljon a lélek
Vigaszos daccal: mégis szép az élet!

halkabb_on Creative Commons License 2021.01.03 0 0 96224

Jevgenyij Vinokurov:

ÉVA


Ádám, hidd el, fel se ködlött
súlya a büntetésnek,
mikor a tiltott gyümölcsöt
faágáról letéptem.


Vakká tett a gőg hatalma,
s vétkem mégse bántam.
Bűnhődöm már - de az alma
íze most is a számban.


(Fordította: Cseh Károly)

Pannika127 Creative Commons License 2021.01.02 0 0 96223

Reichard Piroska

 

Feszült csendben

 

Szédit a hallgatásod,

mintha sziklafalról néznék szakadékba.

Földrengés lehetett,

ami ilyen mélységeket ásott.

Aki innen leindult,

visszalopódzott féluton:

elébe vágott a meredély éle,

elébe állt a tiltó sziklafok.

De én tudom:most vagy leérek,

vagy lezuhanok.

Érzed-e milyen nagyon félek?

A pillanat peremén állok

s élet-halál döbbenetével a szivemben

belekapaszkodom a mosolyodba,

ha most szemed el nem ereszt

e feszült csendben:

talán zokogva, talán mosolyogva

letalálok... végre letalálok...

 

Nyugat, 1929/21. szám

Lutra Creative Commons License 2021.01.02 0 0 96222

Certheis Veronika

Mintha

Játsszuk azt, hogy tényleg. Legalább egész szavakból,
mintha ugyanúgy írtuk volna át a szabályokat kiskorunkban,
és mindketten tudnánk, ki kopog, mert a másik hangja mélyebb.
Játsszunk activity-t, én rajzolok, te mutogatsz,
írjuk körül magunkat, találgassunk,
míg a homokórában lepergett szemek dombjába
két oldalról alagutat ásunk. A kezünk találkozik.

Játsszuk azt, hogy ugyanaz a zene szól fejünkben,
és egy ütemre lépünk, nem maradsz le, nem rohanok,
te követsz, ha én balra, én téged jobbra.
Játsszunk csendet, sátorsötétet,
mintha lakatlan szigeten lennénk egy tó közepén,
ahol nem kell minden este ellenőrizni,
kulcsra zártuk-e az ajtót feszülő félelmeink előtt,
duplán.

Játsszuk azt, hogy nem állítunk be jelszót,
sem feliratot, mintha menne anyanyelvi szinten,
mintha sem bajszos belgára, se kíváncsi öregasszonyra
nem lenne szükségünk, hogy felderítsük
eltékozolt örökségünk indítékait.

Lutra Creative Commons License 2021.01.02 0 0 96221

Búth Emília

Rímekbe kapaszkodom

Rímekbe kapaszkodom
jelző-rendszerekbe
szövőszéken szálakat
vetek át keresztbe
mondatokat hurkolok
fésülök csomózok
homlokomat hold süti
ujjaimban pózok
mint tölgy sápadt levelét
kezem ölbe ejtem
amit éjjel megszövök
nappal elfelejtem

Pannika127 Creative Commons License 2021.01.01 0 0 96220

Nemes Nagy Ágnes

Fák


Tanulni kell. A téli fákat.
Ahogyan talpig zúzmarásak.
Mozdíthatatlan függönyök.


Meg kell tanulni azt a sávot,
hol a kristály már füstölög,
és ködbe úszik át a fa,
akár a test emlékezetbe.


És a folyót a fák mögött,
vadkacsa néma szárnyait,
s a vakfehér, kék éjszakát,
amelyben csuklyás tárgyak állnak,
meg kell tanulni itt a fák
kimondhatatlan tetteit.

 

 

DIA Nemes Nagy Ágnes összegyűjtött versei

 

 

Pannika127 Creative Commons License 2021.01.01 0 0 96218

Petőfi Sándor

EST 

 

A nap lement.
Eljött a csend.
Szellőüzött
Felhők között
Merengve jár
A holdsugár.
Mint rom felett
A képzelet.
A városi
Nem élvezi;
Falun keresd:
Mi szép az est.
Utcára mén
Leány, legény,
S dalolni kezd;
Hallván a neszt,
Dalol vele
A fülmile
Lágy éneket
A lomb megett.
A kert alól
Furulya szól;
A pásztor ott
Tüzet rakott:
S mig elterűl
A tűz körűl,
S megszólal a
Bús furulya:
Ökre, lova
Jár tétova,
És harmatos
Füvet tapos.
Akközben a
Kert ajtaja
Halkan kinyíl;
Miként a nyíl
Odasuhan
Vig-boldogan
A pásztor, és
Van ölelés,
Van csókolás -
Ki volna más,
Ki eljöve?
Mint szép hive.
Mulassatok,
Ti boldogok!...
Mért köztetek
Nem lehetek?

 

 

Pest, 1844. július-augusztus

halkabb_on Creative Commons License 2021.01.01 0 0 96217

Ady Endre: Boldog új évet


Ezúttal sírva, szépen
Forgok meg lelkemnek régi
Gyermekes életében:
Boldog új évet kivánok.


Boldog új évet kivánok,
Mindenki tovább bírja
E rettenetet,
E szamárságot,
Mint szegény, mint bírom én, én,
Gyönyörködve,
Óh, én szegény
Lelki kémény.
Boldog új évet kivánok.


Ontom a füstjét
A szavaimnak,
Pólyálva és idegesen,
Be messze ringnak
Az én régi terveim,
Az én régi társaim is
De messze vannak,
Boldog új évet kivánok.


Új év Istene, tarts meg
Magamnak
S tarts meg mindenkit
A réginek,
Ha lehet:
Boldog új évet kivánok.

Lutra Creative Commons License 2021.01.01 0 0 96216

Gergely Ágnes

Fohász lámpaoltás előtt

Uram, óvj meg a tökéletességtől.
Mint vasalópokróc szélén az ékalakú
égésnyom: hagyd meg rajtam
hibáimat, kezed nyomát. E városban,
hol a két part egymást vicsorogva nézi,
rajzolj rám holland tulipánmezőt. S ha
tárgyaidra írod: „vigyázat, nagyfeszültség”,
helyezz el cinkosként áramkörödben. Olyan
ritkán látható az esthajnali csillag, régi
juhnyájak őre. Kumuluszok közt, a
szétragadt világban nem látjuk egymást.
Perzselt, pusztuló, zárlatos csontjaimban
őslények emlékezetével
add világítanom, míg besötétlik.

halkabb_on Creative Commons License 2020.12.31 0 0 96215

Ady Endre:
Adjon Isten mindenkinek


Adjon Isten békét, kedvet
Asszonyoknak, embereknek,
Sok örömet mindenkinek,
Pénzt, szerelmet, vágyat, hitet.
Gyönyörű-kék itt az Ég.


Úgy szeretném megtalálni,
Úgy szeretnék azzá válni,
Kinek az élet teher:
Az ember könnyen megy el.
Gyönyörű-kék Itt az Ég.


Által-adni úgy szeretném
Sok hirtelen vágyam, eszmém,
Sok drága kincset, nagyot,
Amihez már vén vagyok.
Gyönyörű-kék itt az Ég.


Néha-néha szerelemmel
Telik meg az ilyen ember.
Néha-néha úgy megsajog,
Más bánat, bú és más bajok.
Gyönyörű-kék itt az Ég.


Adjon Isten ifjuságot,
Szabadságot, boldogságot,
Egészséget, pénzt és hitet,
Szerelmet, hírt mindenkinek.
Gyönyörű-kék itt az Ég.

Lutra Creative Commons License 2020.12.30 0 0 96214

Füst Milán

Barátaimhoz

Mint a kedves után, ki szép volt és kegyetlen,
Könnyű és fájdalmas pillantást vetek majd a dombok felé s feléd is ó gyönyörű élet,
Ki meggyötörtél s most a rideg sírba küldesz, elviselhetetlen
Éjszakáim bús engeszteléseűl.

Nem szemrehányás ez! Mert nincs az én szívemben semmi már,
Mi igazam keresné. Lelkendezés voltam, mondhatatlan
Vágyakozás s olyas után, amit nem ismerhetek… Hajoltam-hajladoztam, mint szélben a fák,
És nyújtogattam nyakam, mint a struccmadár, – sovány nyakam…
S nem tudtam, mitévő legyek a sóvárgástól, olyakkora volt bennem a néma fájdalom…

De most az esengés sírjába tér. Sokáig ingott, remegett, titokba’ sírt,
Majd elfordult mindattól, ami vonzza s elcsitult.
Még nem tudom, hogy mire mén? vaj’ nem ordít-e fel a sírban is, akár az éhes farkasok,
Melyek vad tél-időn a havas falvakat környékezik – és mindhiába!
Elhalóban van a lelkendezés, – nemsokára lehunyt jóbarátaim!
Oly ívet futott meg… egy vonzás irányában elhajolt, de célt nem ért soha.

Ne nevessetek rajtam. Csillag voltam, szerencsétlen siető!
S ha nektek más nem voltam is, – egy gyengéd pillantás talán, mely egyre csak búcsúzik tőletek,
És azért simogat, hogy emlékekép elvihesse, milyen volt az arcotok?
S ha nem voltam egyéb itt, mint a bús mosoly, amelyet elviseltetek,
Vagy tán a vad, fájdalmas szó, amelyre megdobbant a szív és felhorkant:
Hogy vaj’ miféle fájdalom beszél magában így? Mely Isten-adta, Isten-küldte átok az, mely így zokog?
Akkor is, ó akkor is, megérdemeltem egykor barátságotok. – Szív voltam, tört szív, emberek!
S hogy feledni fogtok, az a vigaszom.

Lutra Creative Commons License 2020.12.30 0 0 96213

Makó Ágnes
 
Az ajtónk mögött

Először azt mondták,
rendetlen a kertünk,
de maradhatunk,
csak gereblyézzük össze a port,
metsszük meg a sövényt
és fogjuk be a pofánkat.
Rendbe tettünk mindent,
és azt mondták, nem lesz baj,
csak javítsuk meg a tetőt,
a homlokzaton a beázást és mind az öt repedést.
Elkészültünk gyorsan,
de nem mentek el.
Egyre többen jöttek, sétáltak a füvön,
meggyet szedtek, dohányozva nézték az eget,
egyre több lett kezükben a fegyver.
Ránk fogták félkomoly mosollyal,
onnantól a házban maradtunk.
Amikor bejöttek az előszobába,
először levették a cipőt,
kávét kértek cukor nélkül.
Másnap bevágták az ajtót,
sáros bakanccsal léptek a szőnyegre.
Összeráncolt homlokkal nézték a kávéfőzőt,
kiöntötték a levest, azt mondták, sótlan.
Szerda délelőtt kiküldtek a dolgozószobából,
azt mondták, nem jól dolgozunk,
csupa hazugságot írunk,
haszontalan, semmirekellő szövegeket.
Éjfélkor négyen megjelentek a hálószobában,
kiugrottunk az ágyból,
mielőtt kidobták az ablakon.
Azt mondták, nem szerethetjük egymást,
mert ez bűn.
Aztán szétlőtték a vécét,
porzott a papír és a porcelán.
Ültem rajta, körülöttem szétesett a ház,
fénycsíkok szabdalták a téglatörmeléket,
füst lepte a ruhásszekrényt és a mosogatót.
Mostanra csak az ajtónk maradt.
Mögötte biztonságban vagyunk.
Többé nem nyitjuk ki senkinek,
aki meg akarja mondani,
hogyan kell élni.

Lutra Creative Commons License 2020.12.30 0 0 96212

Varga Rudolf

Az elásott kutya éve


A sajnálatos
események után
vállunkon ötven károgó
novemberrel
bolyongunk, tébolyunk
gyóntatófülkéjében csendben
elkopott az ítélőszék?
fanyüvőférgek,
szúvak rágták
szét? szétrágták? elkopott?
vagy nem is volt tán soha?
sosemvoltnapok ígértek
csendes esőt, száraz
ösvényt létünk ingoványán, ígértek
napos évszakot, próbára tett
remény sápad azóta is a bujdosók
borostás arcán, s a szavak, a megpörkölődött
szavak azóta szalonok nyegle
nyelve lett, operabálokon
villog, ünnepelteti
magát a megdicsőült
ocsmányság, holnapra kiderül, nincs,
nincs jövő, mennyországkulcs
sincs a lábtörlő alatt.
A gyávaság fogságában a szűzhó
alatt azóta is véres az avar, halottkémek
törött szárnyakat, elveszett
végtagokat, veszett ügyeket
trancsíroznak, öltögetnek
történetünk bonctermében,
hóhérok, vétlen
áldozatok, mészárosok, izgága
srácok lélekrészei rángnak a hideg
márványasztalon, megbékélésünk jeges
iszonyatában fülünkbe folyton
egy kérdést süvít a szél,
mi lett jobb?
a kufárok, pénzváltók, uzsorások
feldöntött asztalaik helyett állítottak
holdigérő holdingokat,
napkeletig, napnyugatig
nyúló, golyóbiztos bankokat, de a csend
összeesküvésében megnyesett tollaikat
növesztik, megint-megint
csatárláncba állnak a nyughatatlan
angyalok, s maguknak ültetnek
újabb akasztó fákat.

Lutra Creative Commons License 2020.12.30 0 0 96211

Veress Miklós

Az igék születése


           „És amaz Ige testté lett, és lakozott mi közöttünk…”
                           /Szent János írása szerint való Evangélium/

Az Ige testté lett: bizonyság
gyanánt hogy végre kimondhassák
kik nem értették égi mását
Évmilliárdokig várt és készült
amíg Mária csecsemőt szült
s tán akkor már méhében hordta
mikor az ember ősi horda
vagy még előbb hogy az anyagnak
rejtett bimbai kifakadnak

Hiszen a test volt öntudatlan
mely ott rejtőzött az anyagban
majd őssejtekben majd halakban
a szauruszi ősszörnyekben
mikor az ige holt terekben
már ocsúdott a pillanatra
amiért Isten megalkotta.
Mosolyra könnyre és a vérre
évmilliárdtól – harminc évre.

Akkor a testet körbeállták:
pásztorok királyok imádták
meztelen feküdt – így hát látták
fiúnak szülte meg őt Mária
ki szalmát terített alája
Ám csupán a csodában hittek
kik hozzá kincset mirhát vittek
s nem tudták értelmét a tettnek
hogy az igék miért születnek

Ismertek ők is sok igéket
csak azt nem mindég hogy mivégett:
hiszen ha város porig égett
sikoly volt a kórusos ének
szakállukba dörmögtek vének –
más volt igéje hódítónak
mint akit keresztfára lógat
s hogy egymást épp ezért nem értik:
Nem milliárd – kétezer évig

Mennyiszer válhat ige testté
mintha nem önmagát keresné:
véressé, gonosszá, üressé
ha mélyéből a jászoloknak
a törpe eszmék vicsorognak
s míg gyilkolják a csecsemőket
már Bethlehemek fölé nőnek
vagy Barrabásnak vagy Latornak –
s holnap igéinkkel gyilkolnak

Fakul a kép – de most már értem:
ki tolong ott az előtérben
ki az ki állva és ki térden
hogy egyre messzebb az a jászol
attól ki bárány vagy csak pásztor
pedig az övék is ez ünnep
ha csillagai majd letűnnek
a sohasem-volt születésnek
s magára marad Mária s József

Nékik is csupán csecsemő az
kiben mindenre ott a válasz
amitől önmagaddá válhatsz:
van ki is áccsá más királlyá
népek hordává avagy nyájjá
akiket lehet majd terelni –
a lehetőség meg ezernyi
hogy megírja egy költő: Biztos
itt született ma Jézus Krisztus

Testvéreim – akik most csendben
e kicsiny magyar Bethlehemben
állunk s mosolygunk önfeledten:
ne feledjük hogy testté lettünk
amíg csillag ragyog fölöttünk
hogy létünknek értelme annyi -
igének kell majd megmaradni
nem szobornak vagy utcanévnek
nem jelszónak – bizony igének

mert igétlen halnak ki népek

Lutra Creative Commons License 2020.12.30 0 0 96210

Baka István

Én itt vagyok

Én itt vagyok de hol vagy te Uram
S hol voltál amikor kerestelek még
A borban asszony-ölben álmok eszmék
Tömjénködében is csak önmagam
Találtam nem voltál a bűnre mentség
S a büntetés sem egyetlen szavam
Se szólított meg Te se szólítottál
S azt sem hiszem már Te vagy aki voltál

Kint száll a köd és megmozdulnak a
Kőszobrok most egy képzelt őszi kertben
Európa vonaglik a bika
Hátán Apollón nyila még tegezben
És mosolyogva gondol Marszüászra
Lenyúzott bőre kéjes-nyers szagára

Kéjek s kínok között vezet az ember
Isten vagy emberek jelölte útja
Csodálod-e hogy amire befutja
Halálvággyal telik nem félelemmel
S akármit tesz ölelve bár vagy ölve
Visszazuhan a Káosz-anyaölbe

Kutattalak s nem leltem rád Uram
Most megpróbálom mégis kitalálni
Valaki vagy Te vagy csupán akármi
Sorvégre rímnek jól jöhetsz ugyan
De jobban élsz a vírusban s a rákban
Mint a tehozzád esdeklő imákban

S ha megtagadlak azzal adnék létet
Neked hát nem tagadlak s végre véged

Megszabadultam tőled mégis árvád
Vagyok Uram ki várva várva vár rád.

halkabb_on Creative Commons License 2020.12.30 0 0 96209

Baranyi Ferenc:
Kék madár - zöld fák


                       Kassai Franciskának

 

A mesebeli madarat
elfogjuk olykor, hogy utána
úgy dönthessünk: legyen szabad.
S szorosan az ablakhoz állva
eresztjük el a messzi ég
felé, mely húzza ismerősen -
s akkor a madár színe kék.
Csak akkor. Mindig eltűnőben.
Nincs más, csak ez a pillanat,
mely tollait kékkel befújja,
hiszen pihéin átszalad
a sugárzó mennybolt azúrja
és hiteti, hogy élni szép:
van Kék Madár, mely visszaszállhat!
S engedek én is kicsikét
az illúzió igazának,
hisz ez a szárnyalás visz el
a boldogsághoz, mert iránya
cikcakkos, tört íveivel
ráröpteti szemünk a fákra,
s meglátjuk végre a csodát,
mit addig is kínált az ablak:
zöldellnek, zöldellnek a fák!


S ez hihetőbb örömet adhat.

Lutra Creative Commons License 2020.12.29 0 0 96208

Kállay Kotász Zoltán

Van még mit


Csak a pánik lenne indokolt.
A pánik, gondolom, miközben ráfordulok az Álom utcára,
ott, ahol a szögletesre vágott sövény mögött alaktalan, sárga családi
ház áll.
Óvatosan lépdelek a ködben, mert a köd nyirkot telepít a lehullott
levelekre.
Végveszélyben a pánik egészséges reakció,
a nyugalom beteg érzéketlenség.
De mikor van végveszély?

Nem hallottam még, hogy egy ember,
aki a legegyszerűbb dolgokon csodálkozott,
ártott volna valaki másnak.
Ártani azok szoktak, akik nem csodálkoznak semmin sem.

Ha végignézel az utcán, mindenfelé építkezést látsz.
Átépítik a régi sátortetős házakat, megszélesednek, megemelkednek,
a tetejük se olyan meredek már, lakótér lesz a padlásból.
Állnak fontoskodva, felhúzott vállal.
A kertek egyre keskenyebbek. Annyi, amennyit a ház meghagy.
Ebben a tömbben lakik T. Zs., anyám egykori osztálytársa.
Elborzadok, hogy Zs-vel soha nem találkozhatnak már.
Anyám ebben a vonatkozásban is meghalt.

Emlékszel? Régen nem zártuk a lakásajtót.
Se egyre, se kettőre… se a középső, se az alsó, se a felső,
se a hevederzárat… amelyek mind-mind nem is voltak.
Ha otthon vagyok, minek zárkózzam?
Három-négyévente berepült valamilyen madár, ha jól emlékszem, veréb
a szellőzőablakon a lépcsőházba,
kétségbeesetten verdesett, neki-nekiütődött a zárt ablaktábláknak,
amíg porolóval, újsággal, lapáttal ki nem tereltük.
A nem várt események sora ezzel le is zárult.

Napok óta várat építek a kisszoba közepén, fakockákból.
Mindig csak pár darabot teszek hozzá, van,
hogy el is veszek belőle, vagy átrendezem a helyőrséget a tornyokban,
a néhány centis műanyagkatonák hadát, amelyek védelmezik
erődítményemet.
Ez a vár úgy lesz egyre biztonságosabb,
ahogy a valós életem egyre bizonytalanabb.
Várakozással telnek a napok, mintha térden járna, vezekelne az idő.
Áldozatnak is könnyebb lenni, gyilkosság áldozatának.
Ha kicsi darabot vesznek el belőled,
cipőt, kabátot,
a veszteség fájdalma őrületbe hajszol.
De ha mindennek vége… akkor mi fájjon?

Nem szoktam felriadni zajokra, de ma mégis.
Kaparászás a fülem mellett… Kell pár pillanat, amíg felismerem:
a fejem mellett, az ágytámlán valamilyen féreg mászik. Az
éjjeliszekrény felé kapok,
megvan. Agyonnyomtam a mobiltelefonommal.

Megbocsátani hitet, hitetlenséget,
egyenrangúvá tenni eredetit a képződménnyel…
Egyenrangúvá tenni eredetit a képződménnyel?
Kérdések és magyarázatok sorra kiöregednek,
s mint utolsó esélyüket,
végül elvesztik esztétikai jelentőségüket.

Mit mulasztottam el korábban, amiből
tanulnom kellene? Most?
Bólogatnak az öreg jegenyék az éjszakában, nem látni őket,
újhold van, vaksötét,
lombjuk zúgása mesél csak robogó, ködoszlató szélrohamokról.

Minél öregebb és tapasztaltabb valaki,
annál jobban tud és szeret csodálkozni.
Mert csodálkozni nem a csodán, az egyszerin kell,
hanem az ismétlődőn, az állandón. Ebben van a csoda!
A csodálatos csodátlanságban.

Van még mit eltékozolnom?

halkabb_on Creative Commons License 2020.12.29 0 0 96207

Lányi Sarolta:
Nagyon csendes szerenád


Téged dicsér a némaságom
s daltalan ajkam néked áldoz
lelkem fojtott félénk szavát
te hallod, ha nem is kiáltoz.


Beszél majd énhelyettem hozzád
az őszi táj halkan szelíden
s az esti szél füledbe dúdol,
hogy örökre tiéd a szívem.


Tiéd elmém munkája, gondja
s az álmom is tiéd legyen...
...ó halld e rejtett, hű zenét:
dalol neked az életem.

Pannika127 Creative Commons License 2020.12.28 0 0 96206

SzergejJeszenyin

 


HALLOD - SZÁN CSILINGEL

 

Hallod - szán csilingel, hallod - szán csikordul.
Lánnyal, nevetővel, szán röpít bolondul.

 

Csiklandozó titkot suttog a szél ajka,
fagy-gyalulta síkon csilingel a trojka.

 

Haj, ti paripáim! Rajta, röpíts, szánom!
Pityókos juharfa táncol a tisztáson.

 

Odahajtunk hozzá, szökkenünk a hóra,
s hárman táncolunk már harmonikaszóra.

 

 

RAB ZSUZSA

 

 

*

 

 

FÖLDECSKÉM, TE, SZÜLŐFÖLDEM

 

Földecském, te, szülőföldem,
tengődő, bajos vidék!
Csak a szík, a fák a ködben,
meg a folyón túli rét...

 

Keresztjét felhőkbe vágva
Öreg templom bólogat.
Kakukk sírdogál az árva
tájon. Mégis ittmarad.

 

Szülőföld, érted fog, érted
batyut, botot a szegény,
ont zarándok-verítéket
tavaszi víz idején.

 

Poros, cserzett arcok, távol
utak szikkasztott szemek,
Krisztus szelíd bánatával
teli, szikár emberek.

 

 

RAB ZSUZSA

 

 

 

 

 

 

Lutra Creative Commons License 2020.12.28 0 0 96205

Szilasi Katalin

Áttetsző

Áttetsző lettem,
régi pergamen.
Idegszálak, erek
hieroglifáit
fejtegetem.
Szavakba kódolom,
hogy megérts,
hogy megérintsen.
S ha mégis elmarad,
tudom,
nem szeretni
a nehezebb.

Lutra Creative Commons License 2020.12.28 0 0 96204

G. István László

Rilkére

Tanyázni és vigyázni: egyszerre
hogy megy? Angyallá kell lennie,
aki utódot hagy itt. Az angyal meg
iszonyú. Szó sincs szárnynövesztésről. A
földi angyal úgy hírnök, hogy nem is
tudja. Persze, az égi sem tud feltétlen
semmit, csak rajta át tudódik, ami
van. A földi még ennyit se: a hír
feje körül nem glória. A hír, mint
a húr rezgése: saját, ez is, untig.
Csak a saját rezgéstől meghalni
szoktak, összedőlni híd, nem új életet
teremteni. Összedőlnek most hidak: az
összes kényelmi úté, nincs nap- vagy szél-
árnyékos promenád. Vághat a Nap, zúghat
a szél. Kisfiam, mint a reflektor fénye
gondolok most lelkedre (ha van), bevilágítok
oda, ahova Nap se ér — szemed
még húsz hétig csukva, de lásd: minden
fény csak azt akarja: élj. És minden
szél (még nem létező) hajad kuszálja, össze-
gyűjti a frontokat, hideget-meleget,
hogy Rád záporozzon: glória nélkül
is őrzöm utad, és amennyi hírt
tudok (hogy Istentől, ki nem
mondhatom), mindet Te kapod. Azt meg
elviseled, hogy iszonyú vagyok.

Lutra Creative Commons License 2020.12.28 0 0 96203

Vajda Péter

Menedék


Ma bebújtam a kamrába,
oda sem férnek a nagyok,
kézen-lábon csúszva-mászva,
hiszen most kutya vagyok,
aki fél az emberektől.
Itt dobozpuha a meleg,
hiába hívnak, nem megyek föl.
Kolbásszal teli üvegek
játszanak velem a polcok alatt,
ugat velem a porcukor,
datolyán kúszó tésztadarab,
a porszívón rongy guggol
kacagva, már nem szipogok.
Sópárnára kucorgok lassan,
hallgatom, hogy kinn mi mozog.
Vihar lehet, mert dörögve csattan…

Hátha benyitnak.
„hát Te meg itt vagy?”,
kérdezik,
és nekik
a pormacska tátog csupán.
Jó lenne, ha nem haragudna apára anyukám.

 

 

halkabb_on Creative Commons License 2020.12.28 0 0 96202

Bella István:

Ballada a kovácslegényről


Mondják ma is, ha este lett,
s emlékeznek a vének,
kovácslegény volt, csudagyerek,
vasat tört, tüzet tépett.
 

Léptétől, így mesélik,
megdőltek minden falak.
Hát földbevetették derékig,
hogy inai hamvadjanak,
 

S mondják, már gyűltek a varjak,
zöld halál kiáltozott,
de megvívott vélük, harmadnap
hajnalra átváltozott,
 

Lába érc, izzó gyökér lett,
a mélyben a szív megeredt,
dereka ágakat vérzett,
lángokat levelezett,
 

És mondják, madarak szálltak,
szárnyukon négy ég felett
hordták a csudafának
magvát, az embertüzet,
 

S im, szikrázik, dől a madárhad,
az ég is kitollazik,
hatalma támad a lángnak,
kő, csillag hamvadozik,
 

Mondják, azóta sarjad
az a fa, rügyei megerednek,
mert újra kigyújtják mindennap
a lázba, a kínba vetettek.

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!