Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
ne mondd hogy régóta karnyújtásnyira voltál minden zárat föltörtem minden ajtót kitártam utcazajnak álcázta magát az élet nélküled szivárgott el az időből kitoloncolt idő idegen figura selyembőrén bolyongtam kalapot sem hordott mélabús madárijesztő sopánkodott
ne mondd hogy a nyár tömött lombjai között te voltál a párját hívó gerle a gyökerek szövedékében te ébresztgetted halottaimat hogy neked megmentsenek minden szív alakú kővel nekem üzentél és a délutánok ülepedő fényében téged kellett volna meglátnom évezredek logarlécén a kezdetek kezdőpontján s hogy te voltál a gyulladt szememben érzett porszem és kihalt napok falvaiban várakoztál ajkadon egy merényletcsókkal hogy torlaszként te feküdtél boldognak hitt másodperceim elé
ne mondd hogy az önkívületbe esett tócsák tükrében fel kellett volna ismerjelek s hogy fűtött szobámban fakó csönd teleltél át és amikor a fasor gótikus folyosóján eltűntem te suttogtál bennem a félelem torokhangján és a sírásaimmal semlegesített semmiben az ősz hullafoltos tájain te voltál az életben tartó bizonyosság s hogy a havas útra a te képmásod gyalulta egy kamion hideg fénykése
hol vagy kereslek faggatom a csendet gyertya fényébe nézve neved ordítva az égre nincs válasz nincs támasz csak a következő élet adhat vissza téged megismersz majd száz halál között fényünk felragyog ha minden eltörött mert ahol szeretet van nincs távolság csak az idő lepereg s egy jobb jövő nő lelkünk magjából mit elvet az Isten…
hol maradnak a szavak amik megszemélyesítik a tárgyakat hogy életre kelhessenek hol a tegnap feltett kérdésre a válasz mint kínai selyemre festett leheletkönnyű csendélet amikor a köhintéstől felrebben fészkéből egy gerle és szárnyával örvényt kelt a mozdulatlan levegőben
öregség szagú decemberben a házak között vadászó róka szemében ragyog az áldozat képe tisztára mosott ablakon jégvirágok indáznak a szándék acélkemény rugója moccan leírni mindent ami méltó hogy fennmaradjon az idők végezetéig legyen végre valami más valahol nagyon messze
elvesztett küzdelmekről epekedő órákról szóló leírásban a semmit nem bánásban nyugtalan virrasztásban mint az óceánokba tartó szárazföldek megállíthatatlan nyomulása vagy bármi más csoda az igazság létezése egy megtagadott név ami valakihez tartozott akiben hinni lehetett volna a bizalomvesztés hegynyi súlya
tévedések nyilvántartása növekvő lista kétely-nehezék a mindennapokon már semmi sem biztos még két test meztelensége sem akár az örökké és a gyöngédség kéje a hitetlenség csapdája hangosan csattan a csalódás akár a tüske ütötte seb amiből kibuggyan a vér és aláírás helyett piros pecsétet ejt a papírra vetett versen
Magamban, e besötétült zugban, a lélek puszta földjén, mennyezetem alá behúzódva, beburkolózva csöndbe, némaságba, házába a nyáladzó csiga, bezárkózva ajtóval, ablakkal, hogy ne lássak, a négy világtájjal, hogy ne halljak, mit se tudjak martalóc vircsaftjáról a mostannak, mának, befordulva a falnak, másvilágnak, hogy ne tudjak fordulatok visszafordultáról, félreutakról, erények kiárusításáról valahány sarkon, országos vásáron, tíz körmömre maradtan, elzárva kilátást, kijáratot, ne tudjak az eltájolt távlatokról, szavak csendjéről, hallgatásáról, ne tudjak e maga ellen forduló, magára ártalmas hazáról, e völgyeket ásító közömbös időben föl ne neszeljek naptalan napjaimból.
Megnevezhetem-e általad a szavak tapintatlan csöndjét, azt a hallgatást, amely a mondat angyalának érdeme? Tudom, mi áll Tőled távolabb, minthogy hozzásegíts a megnyugvást ígérő némasághoz, mégis elbizonytalanodom. Ma éjjel olyan közeli a fájdalom, ebben a sajgásban a régi napok éjei vezetnek. Szavak, melyekkel hiába gondolták el a kimondásodat, és ugyanakkor épp e szavak kínálják a megközelítésedet. Utak, a visszatérő napok útjai ezek. Láthatatlan kezek tapogatnak bennem, de a kiújuló remegés csak hasonlít a régi félelemhez. Aki egy műtő hideg vasaira gondol, hallja a fémes koccanásokat, de aki már látott megriadt szemekbe nyíló távolságokat, ő felteheti ezt a kérdést. Téli szél mozgatja kinn a téli fákat, és az árnyak foltjai a függönyről lelépnek. Inkább nem oltom el a fényt. Beszélnem kellene magamról, aki szájára veszi a meg- nevezhetetlenségedet. Arról, hogy tudom, ez az én csak félig vagyok én. Édes Istenem, hová terelnek, mondd, hová a néma angyalok? Hová visznek a nyelv angyalai, hogyha még nem az el- hallgatás beszélő csendjére kell ébrednem reggel? S egy mondat szótlansága tovább feszíti az éjszakát, az éj rám eső részét - Benned.
Fogytán Fogytán a tintám fogytán a papírom nincs már megváltó tervem lejárt már a szavatossági időm valamikor valaki mondott valamit és én akkor nem értettem egyet vele ma már nem vitatkozom nem mondok semmit nem nyakaskodom nem kezeskedem
más ígéretet nem teszek csak annyit hogy élek amíg leszek
Mégis, mit gondol ez a nő? Én fogom felnevelni a megszületendő porontyát? Csak úgy beállít, és azt mondja: világra hozom ezt a gyereket. A pasas, akivel csinálta, persze, hallani sem akar róla, Juli pedig akarja. Semmit sem kér tőlem, nem is állítja, hogy szerelmes lett volna a pasasba, akivel lefeküdt. Arra sem emlékeztet, hogy nem ígértünk egymásnak feltétlen hűséget, kapcsolatunk szabadnak indult. Mit szabad? Most még én érzem rohadtul magam, mert miután megcsalt, itt fogom hagyni, boldoguljon, ahogy tud. Majd csak elveszi valaki vagy felneveli egyedül a zabigyerekét. A mi szép napjainknak mindenképpen vége. Keserű szájíz marad csupán. Persze, megint késik, az orvostól jön. Miért érzem mégis úgy magam, mint aki bajban hagyom őt? Juli elárult, cserébe én is ezt tehetném vele. Na és ha egyedül marad? Én is az vagyok. Különben is: hol itt a baj? Elmegyek, méghozzá Júdás búcsúcsókkal. Tudják, hogy a francia nyelvben az ajtón levő kémlelőlyukat „júdás"-nak nevezik? Életünk csupa árulásokból áll. Szüleink elárulnak, vagy mi őket, eláruljuk önmagunk ifjúkori eszményeit, vagy bennünket barátaink, házastársunk, szerelmünk, majd idővel gyermekünk, aki más akar lenni, mint ahogyan mi neveltük. Mondhatnánk azt is, hogy nem csak Ödipusz-, vagy Elektra-, hanem állandó „júdás-komplexusban” is szenvedünk, életünk része az árulás. El-árulni: áruba bocsátani. Valamiért megtagadni ami addig igaz volt, hogy a fordítottjába menjen át. Hogy megbocsátás is van a világon? Attól az árulás árulás marad. Mennyiért mindez? Kétezer év alatt nem sokat változott az árfolyam, a harminc sékel ma sem sokat ér. Ha otthagyom, nem lesz többé Juli. Természetes egyszerűsége, tiszta, ösztönös lénye hiányozni fog, nem véletlenül egészítettük ki oly jól egymást. Amit adott, kedvessége, más által nem pótolható. És ha gyereke lesz, megváltozik? És mi van a "József"-komplexussal? A mindenek fölött való, a szeretett lény iránti érzelemmel? József szépnek látta Máriát, és segédkezett a szülésnél, a köldökzsinórt elvágni, aztán később éjjel felváltva járkáltak le-fel a csecsemővel, aki nagyobbacska korában apának szólította Józsefet, hiszen tőle tanult mindent, és kapott szeretetet. Azért utána még három gyermekük született. Hány férfi kerül a világon ilyen helyzetbe, leányanyát, vagy terhes nőt vállalva? Mégis, mi a fontosabb? A nő, az anya, a gyermek, vagy a tudat, hogy egy másik férfi gyereke... Még ha véletlenül is történt. Elvetetni nem akarja. Azt mondta, a gyereket szereti, nem a pasast. Nem követelhetem, hogy halálra ítélje a magzatot. Nem lehetek a kis ártatlan júdása. Mindennek tetejébe az apa arab egyetemista volt. Még megérem, hogy miután felnevelem, a szent dzsihád nevében tizenévesként géppisztollyal fog odaszegezni az ajtófélfához engem, az eretnek keresztényt. Legalább ne lenne muzulmán! Én mit árulok el? A nemzetemet, hitemet? Mindezt miért? Elmenni. Spongyával letörölni mindent magam mögött. Nem én hibáztam. Betartottam a szabályokat. Talán jobb lett volna házasságban élni ? Mi a biztosíték, bármire? Ma ilyen a világ. Röhögni fognak rajtam. Nincs alvás az első időkben. Ráadásul, amikor tini lesz, majd a szemembe vágja, hogy pofa be, nem én vagyok az apja. Bonyolítom az életemet. Más nő talán jobb lenne? Ha közös a gyerekünk lesz Julival, akkor ott a megkülönböztetés, ez az enyém, az a másik férfié. Káin és Ábel. Júdás ártatlan volt, de az ő küldetése messze nehezebb volt a többi apostolnál. Mert más lenni, a nehéz feladatot véghez vinni. József is vállalta a gyermeket, hogy ne kövezzék halálra jegyesét, szerelmét. Juli mosolyogva közeledik felém. Ő már tudja, miként döntöttem.
Ha a lélek halhatatlanságát kutatom magamban, a jelen -szülte gondolatba kapaszkodom. A test és a lélek csak addig egy, míg el nem választja őket egymástól a halál, mely ott van minden eddigi jelenben, és bennem is vigyázzban áll. Hirosimában, ha valaki farúddal üti meg a parki harangot, annak hangja összeköt a jelennel minden volt és lesz pillanatot, még akkor is, ha az erő, mellyel ezt a gondolatot gondolom, pusztán transzcendencia, ellentétben áll azzal, amit megtapinthatok.
Sodródom az időben. Az örökkévalóságban szorongok.
Mióta elhagytál, nyugtalanul keresem utam nemléted ködében. Szorítok rajta, hogyha meglazul valamely emlék, ha nemrég, ha régen kötött hozzád. Napi feladatul elgondolom, miben volnál tevékeny, ha nem tartózkodnál épp odatúl, mikor haladunk apránként az évben. A tél, a nyár, a tavasz és az ősz körhintaként forog lázas agyamban. Biztos vagyok benne, hogy visszajössz, s ott folytathatom, ahol abbahagytam a veled való örök párbeszédet - Majd rájövök, hogy tán már nem is élek.
............................
Minden szerelem
Minden szerelem javarésze önzés — sokan hirdették évezredek óta. Ha csak ez hajtja, könnyen megcsömörlés lesz a gyönyörre vágyó szív adója. Másképp kell élni — tudtuk mind a ketten, meg kell kísérelni a lehetetlent: ne a jóért folyjék köztünk a verseny, hanem hogy ki fogja vinni a terhet. Most végül nekem kedvezett a végzet, nem neked kellett egyedül maradnod. Az én életem lett a gyászos akkord, mellyel kicseng a varázslatos ének, mely sok év előtt szállva ajkainkra, most fájva tér az öröklétbe vissza.
Hiába az antennák, jelfogók erdeje, emeletekkel fejünk felett éles kép, tisztán csengő hír, pontos üzenet, bizony sár az, mire ölünkbe hull, kifog rajta enmagunk zavaros tere.
Gázol mibennünk egy csillogóbb világ, elvág sorsdöntő, kétes napjainktól, és egy közeli káprázattal ámít és vadít, ahol biztos kéz, rideg lépés az úr, ha nem tiporná el a halál nyomtalanul.
Igen, múló tény ölel s öleljük egyre, míg elborzadunk, szakad belőlünk a sár, nem lesz az a kép, amire virradunk, viharzó foltokban megannyi édes nyár és kapumélyen moccanó puha keblek.
nevesincs napszak éjszaka és hajnal határán megrekedt kor ahol folyton alszanak a madarak üreges csontjaiknak túlságosan hideg a szél ami néptelen utcákon hordja szét a jólét szórólapjait
házak homlokzatán deklasszált nemzeti ünnep maradékaként rúdtáncos zászlók tekeregnek bekúsznak a nyomornegyedek a nagyvárosokba bélrendszerükben giliszták kanyarognak a vezető nélküli metrójáratok
sehova nem tartoznak az emberek elveszítik nevüket kedves arcukat tócsák zavaros tekintetében a búcsúzás mintáit válogatják egy istenveled-hez lakatlan lakás a világ úgy tűnik mindenki odébbáll
fák sírása hallatszik a kiolvasatlan hírlapokból ígéretek rágcsálják az összegyűrt papírt műanyag flakonok ácsingóznak hátha visszatérnek egykori tulajdonosaik akik utolsó cseppig kiitták belőlük a remény ásványvizét
talán létezik valahol valami vérszegény megoldás a változásra egy jogos álom ami jelentésével nem csapja be a sivár udvaron zajongó verebeket talán még nem késő van valahol egy tiszta forrás amiből félelem fájdalom és gyűlölet helyett emberi beszéd zuhog
szülővárosom vagy de akkora itt a nyugtalanság és más időszámítás szerint szeretsz
mindezek ellenére rendületlenül hiszek a mélyen gyökerező élet állhatatosságában a tavasszal újra éledő gondolatok zöld koncentrációjában a váratlan vágyban mint eredendő örömben a jeanne d’arci nap harci hevében a haladás elszánt menetelésében az örök békesség felhőfreskóiban
és továbbra is tagadom a százszorszép álmok megalkuvásokra cserélését a meghatódottságot kiváltó másodpercek meglazítását az emlékek zálogba adását a várakozás üveges tekintetét a hívásokra igent visító visszhang ragadozó madarát a komfort nélküli szívek meghirdetését az albérlet rovatban a sajnálatra felfeszített alamizsnaöleléseket a kézfogások helyett legyintést az összekapaszkodások helyett elutasítást
szülővárosom vagy de tág térben falat időt adsz így nem tudom megtanítani neked az adás anyanyelvét és nem tudok alkalmazkodni a kiszolgáltatottság éghajlatához neved a kijárat kiköltözöm belőled
hosszú hideg hónapok közelítenek s én már annyit térdeltem a szerelem küszöbén keresek egy magasztosabb eszmét amiben áttelelhetek
Mi volt szép? Mi még? Kapásból, s ahogy Kína mondja: a Tízezer Dolog, az Egész Élet. Napfény, hópehely. Nőkből, lányokból még egy tízezer. Tízezer dal, kép, szobor. A tudás. A nagy Szfinx s a papírgyártó darázs. Tízezer álom, vers és gondolat. A Cuha völgye. Mikroszkóp alatt a lélek. A bors keresztmetszete. Repülőgépről Svájcra nézni le. Egy távolodó csónak. Meduzák Helgolandnál. Kalypszó. Egy faág a börtönből. Kislányom mosolya. Az igazság. A régi Korcula. Mosztár tücskei. Párizs. Titisee. Tíz fényévem a Sziriusz felé... Nem, nem, így a leltár is töredék: Szép volt a vágy, hogy Semmi Sem Elég!
Minden csak por, magány és vágyak. Minden csak éj, homály, szorongás. Minden csak űr, céltalan imbolygás ezen a földön.
üres kezek simogatják a szelet,
vak szemek figyelnek nem tudva, hogy vakok, a lábak mindig ugyanarra járnak újra meg újra.
Látatlan látunk és ködben bolyongunk.
Vagyunk, és nem tudjuk, kik vagyunk. Van bennünk, van az örök lángból, de csak tükörkép. Örök őszben hullanak ránk a napok. Álmok között illan az élet minden dolga. Eljön egy éjjel a halál. És hallgatja a bennünket kitöltő csöndet.
Fejét balra billentve figyeli a nyüzsgést, szereti, amikor zsizseg a tömeg, ha nyár van, ilyenkor még az árnyak is életre kelnek, de a mínuszokban csak az apró visszhangzik a műanyag pohár alján, az is olyan sután, mintha félne az érme a hidegtől. Álmában élhetőbb jelent képzel magának, szárnyakat növeszt, átszeli az eget, reggelre megszökik innen a lelke, az aluljáró lépcsőin kicsit tétovázik, majd lila füstté lesz.
Ha a szavak bennünk elégnek, tovább süt, simogat, duruzsol a kéz.
Halk áramlásában nyugalom lakik. Kibontja ujjaim — tenyerem szirmait, s míg arcodat puhán átlengi valami virág — átveszi kezem minden hangulatát.
Az eddig tapintott dolgok most bőröm alatt égnek, az eddig simogatott arcok most arcodhoz érnek, s mert eddig embert is bántott már e kéz, — most arcodhoz ér, s önmagába néz.
Ha már a szavak bennünk néha elégnek, nagyon kell érezd, hogy süt, simogat, duruzsol a kéz.
