Segédnickemen sem. Még mme de stahl megjegyzéseire sem... :)
De talán térjünk vissza a vita témájához. Gyurcsány hasonlított egy olyan hokijátékoshoz, aki el tudta hitetni, hogy ő irtó jól tud hokizni. Meg is szerezte a bizalmat és a lehetőséget.
Aztán mikor elkezdődött a tényleges játék, akkor sajnos kiderült, hogy nemcsak, hogy hokizni nem tud, de még csak korcsolyázni sem. Egyedül ahhoz ért, hogy baromi nagy adósságokat csináljon a csapatnak. Ilyen helyzetben már a szövegelés nem elég... hokizni kellett volna, csakhogy az aztán semmiképpen nem ment neki.
Csak idő kérdése volt, hogy ez kiderüljön, és az egész hazugságvár a fejére omoljon.
Nem szoktam takaroggyozni, nem az én stílusom. Gyurcsány Ferenc hosszan tartó "munkálkodása" beérett, ez nyilvánvaló. Saját minősíthetetlenül rossz munkája, rossz döntéseinek eredménye rogyott rá, és nyomta őt agyon, politikai értelemben.
Ahogy Orbán Viktort az elvégzett jó munkájának aranyfedezete tartotta meg a saját támogatóinak megbecsülésében.
Minden rossz vagy jó munka elnyeri méltó büntetését ill. jutalmát. Előbb-utóbb.
"Orbán '89: Gyurcsány az egyetlen normális ember...">>>>
>>>>Itt Orbán egyértelműen arra céloz, hogy Gyurcsány olyan vitapartner, aki ravaszabb a többinél, aki előtt vigyázni kell, hogy milyen érveket sorol fel az ember!!
Majdnem minden második válaszadó Orbán Viktort szeretné kormányfőnek, míg a hétvégén kormányfőjelöltté emelt Bajnai Gordont csupán 8 százalékuk tartaná alkalmasnak – a Nézőpont Intézet hétvégén készült felmérése szerint. Beszédes, hogy a hétvégén megkérdezetteknek mindössze 6 százaléka tartja még Gyurcsány Ferencet alkalmas kormányfőnek.
A még hivatalban lévő kormányfő-pártelnök megítélése két hét alatt is sokat romlott: 55 százalékról (a Nézőpont Intézet március 9. és 12. között, a Heti Válasz számára készült felmérése szerint) 62 százalékra emelkedett a politikai életből való távozását óhajtók aránya. Két hét elteltével az MSZP-szavazók 17 százaléka is Gyurcsány utáni korszakról álmodozik (korábban csak 7 százalékuk támogatta ezt).
A Nézőpont Intézet felméréséből az is kiderül, hogy háromból ketten előrehozott választást akarnak (64 százalék), s csupán a megkérdezettek ötöde (19 százalék) támogatja a miniszterelnök-cserét. Az új miniszterelnöknek és megválasztásának társadalmi támogatottsága tehát igen alacsony. Külön érdekesség, hogy az MSZP-szavazóknak az ötöde (21 százalék) is az előrehozott választások pártjára állt, s csak 37 százalékuk akarja a kormányfő-váltást (decemberben még csupán 11 százalékuk óhajtotta Gyurcsány Ferenc bukását, míg 87 százalékuk maradása mellett voksolt).
A reprezentatív közvélemény-kutatás március 28. és 29 között készült, 500 fő telefonos megkérdezésével. Az adatok kerekítettek; a pontos adatok: Gráf 4,5%, nem tudja/nem válaszol: 36,5%.
A kérdés: miféle okoskodás alapján készült a februári címlap és hátlap. A címlapon a kalapos Orbán Viktor igyekszik kezet fogni a sábeszdeklis Gyurcsány Ferenccel, közöttük Mádl Ferenc mosolyog. A kép egy zsinagógában készült, a Dohány utcaiban. Ám hogy pontosan mikor és milyen alkalomból, a lapból nem tudhatjuk meg, a szerkesztők nem tartották fontosnak feltüntetni. Bár a kép érdekes, sőt pikáns, nem világos, hogy milyen kapcsolatban áll a februári Egyenlítő cikkekben megtestesülő tartalmával.
Az 1989-es emlékezések dömpingjét hozza az esztendő. A húsz évvel ezelőtt történtek felidézése nem csak a rendszerváltáshoz, hanem a harmadik köztársasághoz fűződő viszonyunkról is tanúskodik. Két kép, címlap és hátoldal Gyurcsányról és Orbánról.
Hetedik évfolyamánál tart az Egyenlítő,a Politikatörténeti Alapítvány havilapja. A tavalyi évfolyam 1968 felidézéséről szólt, az ideinek a rendszerváltó 1989 áll a középpontjában. El lehet merengeni azon, hogy a nemes cél, a húsz évvel ezelőtti történések felidézésének a legjobb módját választották-e, amikor nyilvánosan hozzáférhető, ráadásul nem is „korabeli” értelmiségi reflexiókat közölnek újra a februári számukban. Nem teljesen világos, Krasznahorkai László 2007-es, Nádas Péter 2003-as vagy Dobai Péter 1996-as okos mondatai miként idézik meg 1989 februárját. Értem én, miről tanúskodnak, hiszen közkeletű elképzelés, hogy a rendszerváltás az értelmiség forradalma volt. Csakhogy ezek a szövegek éppúgy illusztrálhatnák 1989 novemberét vagy éppen 1994 januárját is. Úgy sejtem, a szerkesztői szándék bizonyosan valamiféle szellemidézés vagy korfestés lehet. Nem túl merész, de legalább akceptálható törekvés.
Ennél nehezebb kérdés, miféle okoskodás alapján készült a februári címlap és hátlap. A címlapon a kalapos Orbán Viktor igyekszik kezet fogni a sábeszdeklis Gyurcsány Ferenccel, közöttük Mádl Ferenc mosolyog. A kép egy zsinagógában készült, a Dohány utcaiban. Ám hogy pontosan mikor és milyen alkalomból, a lapból nem tudhatjuk meg, a szerkesztők nem tartották fontosnak feltüntetni. Bár a kép érdekes, sőt pikáns, nem világos, hogy milyen kapcsolatban áll a februári Egyenlítő cikkekben megtestesülő tartalmával. Magam semmi összefüggést nem találtam sem a válságról szóló nemzetközi sajtószemlével, sem a szociáldemokrácia és az MSZP átpozicionálásáról szóló írásokkal, de még 1989-cel sem.
A hátlapot ebből a szempontból nem érheti kifogás. A kép 1989-et dokumentálja, még ha nem is februárt. Itt van képleírás is: „A Magyar Ifjúsági Szervezetek Országos Tanácsának [MISZOT] megalakítása, 1988. november 27. A montázs Prohászka Imre fotóinak felhasználásával készült.” A kép bal oldalán az ifjú Gyurcsány, pogácsák, Pepsi, vizeskancsó és Stumpf István. A jobb oldalon fideszesek: Szelényi Zsuzsa, Orbán Viktor, Kósa Lajos. Csakhogy ők láthatóan a Parlamentben ülnek, nem pedig a MISZOT alakuló ülésén. A montázs „összetevői”, a két fotó készülte közt hónapok telhettek el, leginkább másfél év – erről azonban hallgat a képaláírás. Külön komikuma az eljárásnak, hogy az 1989-et illusztráló hátoldal képei 1988-ban és 1990-ben készültek/készülhettek.
Történelemhamisítással van-e dolgunk, s ha igen, szándékosan vagy gondatlanságból követték-e el? Túlzott elvárás-e a montázson számon kérni a történelmi hitelességet? Általában igen. Ám itt a szándék – ha hihetünk a képaláírásnak – egy időpillanat, a MISZOT 1988-as megalakulásának a dokumentálása, márpedig az nem így történt.
A pártállami hatóságok vegzálta és nyolc hónapja életre hívott Fidesz kongresszusi döntése alapján valóban részt vett a MISZOT (elnök: a reformkommunista Stumpf, egyik alelnök: a KISZ-es Gyurcsány) megalakításban és munkájában, sőt eleinte még fideszes alelnöke is volt a szervezetnek Langmár Ferenc személyében. Csakhogy a Fidesz 1989 májusában kilépett a KISZ (így a pártállam) bábáskodásával összehozott ernyőszervezetből, mondván, nincs szükség egy Hazafias Népfront-típusú ifjúsági konglomerátumra, a jövőben a határozott politikai arculattal rendelkező, önállóan tevékenykedő szervezeteknek kell létrehozniuk érdekegyeztető fórumaikat.
Nem lehet eltagadni, a MISZOT és a Fidesz a kezdetektől homlokegyenest másról szólt. Az előbbi a pártállam túlélésén munkálkodott, az utóbbi a demokrácia megteremtésén, s csak a kort jellemző turbulenciák sodorták össze őket darabideig, de ettől még pillanatig sem váltak egylényegűvé. A kortársak nagyon is tudatában voltak ennek.
A fotómontázs meglévő képekből építkezik, sokszor egymástól távoli képeket illeszt egymáshoz, és ezzel új minőséget állít elő. Láttat és nem eltakar, nem mos össze és főleg – Balassa Péter újraközölt írása címét kölcsönvéve – nem maszatol. A montázst pedig történelmi illusztrációként használni felettébb rizikós vállalkozás.
Minden bizonnyal a címoldalra kívánt rímelni a hátoldal: ezek lettek, ezek voltak – történelmi folyamat részesei vagyunk, amelynek a kezdőpontján már ott volt Orbán és Gyurcsány is, mint ahogy ott vannak most is. A közvélemény is hajlamos a magyar demokrácia történetét afféle two men show-nak látni. És ezt sugallja az Egyenlítő oldalpárja is. De ez túlzó leegyszerűsítés, és tán nem is ennyire siralmas a helyzet.
"Magyarország nemzetközi tekintélyének összeomlása.
A magyar gazdaságpolitika és irányítói az ezredfordulóig a régió tekintélyes képviselőinek számítottak, mára nem számítanak annak. Az ország egésze, ezen túl politikai és gazdaságpolitikai elitje leértékelődött. A miniszterelnök, az ellenzék vezére, a pénzügyminiszter és a jegybankelnök – a válság idején leginkább számító szereplők –, nemzetközileg nem hitelesek. (Gyurcsány és Orbán előzetes tárgyalásairól a nemzetközi sajtó egyszerűen nem vett tudomást.) Magyarországot csak botrány esetén veszik észre.
Nehéz ma magyarnak lenni itthon és a világon."
Eddig az idézet.
Köszönjük, idestova 7 éve regnáló MSZP-SZDSZ kormány!
Az SZDSZ ugyan egy ideje hivatalosan nem tagja a kormánykoalíciónak, de gyakorlatilag változatlanul közreműködött a kormány hatalmának megtartásában, és Magyarország rossz úton való megtartásában, tehát a felelősségük változatlanul fennáll.
Ahogy a választópolgárok felelőssége is fennáll, akik ezt a bandát a meggondolatlan szavazatukkal a nyakunkba szabadították.
A rossz választásnak következményei vannak, ezt a leckét most keserves áron tanulgatják a magyar választópolgárok.
Reméljük, Lengyel László - csakúgy, mint az elmúlt 20 évben - továbbra is szilárdan őrzi azt az előre látó képességét, amivel kiérdemelte a fordított Cassandra nevet.:)
A kérdés: miféle okoskodás alapján készült a februári címlap és hátlap. A címlapon a kalapos Orbán Viktor igyekszik kezet fogni a sábeszdeklis Gyurcsány Ferenccel, közöttük Mádl Ferenc mosolyog. A kép egy zsinagógában készült, a Dohány utcaiban. Ám hogy pontosan mikor és milyen alkalomból, a lapból nem tudhatjuk meg, a szerkesztők nem tartották fontosnak feltüntetni. Bár a kép érdekes, sőt pikáns, nem világos, hogy milyen kapcsolatban áll a februári Egyenlítő cikkekben megtestesülő tartalmával.
A fotómontázs meglévő képekből építkezik, sokszor egymástól távoli képeket illeszt egymáshoz, és ezzel új minőséget állít elő. Láttat és nem eltakar, nem mos össze és főleg – Balassa Péter újraközölt írása címét kölcsönvéve – nem maszatol. A montázst pedig történelmi illusztrációként használni felettébb rizikós vállalkozás.