Tegnap ragyogó napsütéses szombat délután Villányba keveredtem. Hosszú-hosszú évek után először néztem végig az útmenti kirakat-pincesoron, kocsmasoron. Vendég alig volt. Az üzletek némelyikén Eladó felirat. A jónevű helyi borokat több helyen is kétliteres műanyag flakonokban kínálják a betévedőknek. Tisztában vagyok azzal, hogy nem az utcai kimérésekben kell a borkultúra magasztos élvezeteit keresni, mégis elkeseredtem, mert Magyarország egyik legnemesebb, legtöbbre tartott borvidékének főutcájában jártam.
Nem lenne könnyebb a helyzeted, ha a gyerekek még nem repültek volna ki. Nálunk több mint tízenegy volt még egy gyerek is a fészekben, félidős egyetemista volt akkor már, de hirtelen kisgyerekké vált. Pedig nem váratlanul jött a mindent megváltoztató vendég, számítottunk rá - mégsem tudtunk felkészülni a pillanatra, az új életre. Az első időszakban nekem kellett feldolgozni magamban a szituációt, mégpedig sürgősen, hogy tartani tudjam a lelket a lányomban.
Nem mesélem el az egész történetet, csak a lényegre utalok: azt kellett megértenem, amire már az esküvőnk napján felhívták a figyelmünket anno, hogy ásó-kapa, vagyis a halál választhat el egymástól bennünket. Ez akkor eljött. Véget ért egy élet. Pontosabban kettő: mert nekem is új életet kellett kezdenem, pont került az első mondat végére. Ennek megértése adott erőt a lányom támogatásához és a magam életének normalizálásához is.
Oxana, saját tapasztlatomból tudom, hogy ilyenkor semmi sem segít, mert ami azelőtt történt, az megismételhetetlen, ami pedig most, az visszafordíthatatlan, mégis fogadd őszinte együttérzésemet.
Sajnálom, reménykedjünk, bízva a sok rossz mellett lesz valami jó.
2004-ben megtapasztaltam én is, azért maradt el a feleségem műtétje, mert nem volt vér, ami nem volt igaz
Volt vér, de félre volt téve valakinek
Végül is bajáról küldtek vért, hogy lehessen műteni.
Most meg még nagyobb szemétség van, hónapokat kell várni vizsgálatokra.
Jobbulást apának.