[A hivatkozott kép már nem található meg a tar.hu-n] Önmagad beutazása: a mindenség beutazása. A térbeli világ úgy viszonylik a mindenséghez, mint a ruhazseb az élő-testhez.
Éjjel, a csillagos ég alatt felfohászkodsz: Míly nagy a világ! De ládd: egyetlen gondolatod a legtávolabbi égitesten is túl-fut pillanat alatt.
Egy gondolattól a másikig végtelenül hosszabb az út, mint csillagtól csillagig.
Az ember a teret végtelennek érzi, de valójában úgy szorong a térben, mint egy börtönkamrában, melynek sem hossza, sem szélessége nincs egy teljes lépés. Aki lényében a végtelen áramokig hatol, a kamra falán kis rést ütött; aki személyiségét feloldotta, a kamra falán akkora rést ütött, amelyen már kifér.
Ez közel sem olyan szép, mint a Laura meséje... De néha vannak olyan pillanatok, amikor minden elveszett... Egy ilyen pillanatban írtam le ezeket a gondolatokat...
Elindultam...
Elindultam. Mindegy,hogy hová, csak el. El a szürkeségből, el a hétköznapi megszokásoktól, el valahová máshová.
Virágos réten gyalogoltam át. Lábaimnál hangyák és fényesen csillogó bogarak szaladgáltak, fűszálak hajladoztak, pipacsok mosolyogtak. Langyos szellő cirógatott. Könnyűnek és szabadnak éreztem magam. Átgyalogoltam kedves falvakon, végigmentem országutakon. Felmentem egy hegyre. Magas fák susogtak körülöttem. Madarak csirrentek, surrogtak fölöttem. A hegytetőn beszívtam a boldogság friss kakukkfűszagát. Gyönyörű látvány tárult elém. Gazdagon burjánzó élet fakadt a hegy túloldalán. Fütyörészve indultam neki az új lehetőségeknek. Mentem, mentem, s közben már szürkült az égbolt. Lépteimet saját árnyékom nesze követte. Némaság vett körül. Árnyékom sem volt már, csak súlyosnak tűnő végtagjaim. Szemem nehezen szokta a szürkeséget.Köd ereszkedett a tájra. Mentem gépiesen, hogy minél hamarabb szabaduljak, de egyre sűrűbb lett körülöttem a homály. Meg-megbotlottam egy-egy fáradt kőben, kikapaszkodó gyökérben. Nekem csapódott néhány kóbor ág.
A köd körülvesz és beburkol. Nincs biztos pont, csak vaksi tapogatózás. A köd és a helyzet kilátástalan. Beleolvadok a szürkeségbe. Beleveszek a semmibe. Az út végtelennek tűnik. Nincs elágazás, ha van, akkor sem látszik. Vakon menetelek, ki akarom magam szakítani a rám nehezedő ködburokból. Pók hálójába került légynek érzem magam. Valahol leselkedik rám egy rém, talán majd elnyel. Ha nem, elnyel a mély szürkeség. Kiáltanék, de hangom nem hatol át a hálón. Én sem hallom saját hangomat. Tehetetlenül vergődök kétségeim, reménytelenségem poklában.
Pedig szépnek láttam. Pedig színes volt. Pedig gazdagon virágzott. Most meg szürke, nedves, homályos és csúnya. Nincs itt semmi. Illetve van. Itt van a nagy Semmi.
Ha rájöttél, okosabb vagy a királynál. Nekem a kis mesék tanításai tetszettek inkább, mint a kerettörténet, de így, hogy tudjuk már, hogy ő a királynő, rájöhetünk, mennyire jó volt a cséti taktikája. Ez a vége:
"A király megrezzent és hátraszökkelt, minta kard járta volna át keblét. És amint szinte magánkívül meglepetésében maga elé bámulva állt, a leány, mintegy akarata ellenére elkezdett kacagni. A férfi pedig csak állt, nézte őt, először meglepetve, majd szégyenkezve, végül pedig kimondhatatlan
gyönyörrel.
- Nevess, amíg csak kedved tartja, mert kacagásod zene a fülemnek. De ó, te álnok cséti, mit jelent mindez? Nem te voltál az, aki nem engedted, hogy hűtlen legyek a királynőhöz? És mégis mit tettél vost velem?
- Ó te balga ember, azt hitted, mert egy nő könnyű, és üres volt, mint a bambusz, azért már minden nő olyan kell, hogy legyen? És hitted azt is, hogy eltöltheted életedet a nő nektárja nélkül? Hallgass hát reám, és én elmondom, amit nem tudsz. Midőn atyám követet küldött hozzád, hogy fölajánljon engem néked, én is elküldtem megbízottamat, ki elhoztaarcképedet, és mindent elmondott nekem felőled. És már régen szerettelek, mielőtt megpillantottalak volna. Elhatároztam, hogy te is így légy vélem;
ezért vágyat keltettem benned, mikor még nem tudtad ki vagyok. Egy napon nem jöttem el hozzád - és ama napot utánad epekedve töltöttem, s a távolmaradás csaknem több volt, mint amennyit el tudtam viselni. És most meg akarom neked mutatni azt, amit sohasem ismertél: életed édességét. Mert ha vidám vagy, meg akarom kétszerezni vidámságodat; ha bús vagy, meg akarom felezni veled a bánatot, és így öröm lesz az néked, mélyebb az örömnél. És ha jól érzed magad, mulatsággal és változatossággal fogom üdíteni lelkedet; ha pedig beteg vagy, ápolni foglak, és ha fáradt vagy, a keblem lesz majd alvópárnád, hol nyughatol - s éjjel és nappal a lelkem a lelkeddel lesz, és karjaim
ölelni fognak. És ha nem kívánsz, távol leszek, és ha ismét akarsz, ott leszek nálad. És ha előtted halok meg, úgy rendjén van az, és le kell mondanod rólam. Ám ha te hagysz engem itt hátra, akkor követni foglak a máglya tüzén keresztül, mert nem akarok nélküled élni egyetlen napot sem.
Mert miként az álomkép, a holdfény, az árnyék, vagy a tükörkép a tó színén, a semmibe kell hogy oszoljak én is, ha az, mi nékem lényeget és valóságot adott, eltávozott. Mert mi volnék én más, ha nem másolata és tükörképe és visszhangja a Lénynek, aki benned él? És miként az istenek kiköpülték a tenger vaját, a nektárt, úgy fogja szerelmed a felszínre hozni lelkem lényegét, és meg fogod érteni, hogy a hűséges hitves a szépség édes vaja, az ifjúság tüzes bora, a gyönyör édes gyümölcse, a kacagás sava, és hasonló a gyöngyhöz, mintha hullámhabból és tengertajtékból született volna. És én
leszek a te nektárod és kámforod és lótuszvirágod és édességed - és megismertetem veled életed ízét és tartalmát. És látni fogod, hogy nélkülem puszta volt az, üres szó értelem nélkül, és éjszaka holdvilág nélkül.
- Édes cséti, elfeledkeztél valamiről.
- Miről?
- Nem viszel úrnőd számára lótuszvirágot a tóról?
- Ó király, igazad van!
- Te leszakítod a virágot, én pedig a karjaimban tartalak, hogy bele neessél. Lásd, idehoztalak a víz fölé, hogy kétszeresen láthassam arcodat egy helyett. És most melyiket csókoljam meg, és melyik fog megcsókolni engem - a cséti, vagy a királynő?
- Mind a kettő."
Tehát vége. És mostmár nem kell várni, lehet a tanultakat a gyakorlatban alkalmazni! :o) Laura
- Köszöntelek ó, király! Úrnőm egy lótuszvirágot szeretne, és ezért küldött
engem, méltatlant urához.
Édes cséti, szeretnék kérdezni tőled valamit, de félek.
- Ugyan, mitől félsz, ó, király?
- Cséti, meg tudod-e nekem mondani, hogy szerelmes vagyok-e én beléd, vagy
sem?
- Hogyan ítélhetne az orvos, ha nem ismeri a tüneteket?
- Azért kérdezlek téged, mert én magam nem tudom eldönteni. Mert már
régebben is azt hittem, hogy szeretek, de akkor egészen mást éreztem, mint
most. De ha akkor szerelmes voltam, akkor most nem vagyok az. De ha most
vagyok szerelmes, nem lehet, hogy akkor is az voltam. Te talán tudsz erre
válaszolni, mert te nagyon okos vagy, én pedig egyáltalán nem vagyok az. Ha
látom, hogy jössz, elhomályosodik a világ előttem, és tűz fut rajtam végig.
A hangod meg elkábít, és úgy borzongat, mintha jeget raktak volna a hátamra.
Remeg minden tagom, és a fülemben cseng, bong valami, és végképp nem tudom,
hogy mitévő legyek. És bár a szemem könnyes, mégis kacagni szeretnék, úgy
örülök, és ha megpróbálok beszélni, reszket a hangom, hallod, most is,
valami úgy összeszorítja a torkomat, hogy még lélegzeni sem bírok, és a
szívemet összefacsarja a bánat. Nem is tudom elmondani, hogy mit érzek, csak
azt tudom, hogy ha itt vagy, az maga az élet, és ha elmégy, az maga a halál.
- Jobb lesz távoznom, ó, király, mert szavaid úrnőmhöz méltók, nem hozzám.
- Kétségbeesésbe kergettél, de én már semmivel se törődöm! Férfi vagyok,
méghozzá erős férfi, te pedig nő vagy, gyenge nő, nem mégy el most, nem mégy
el soha többé, mert magaddal viszed az életemet is!
- Jaj, ne szoríts olyan nagyon, csak egy kis levegőt engedj! Hát nem jöttél
még rá, ó, király,édes uram, hogy én vagyok a királynő? Én vagyok a
királynő!
Ülök a patak partján, nézem a vizet. Sötét van, az átvonuló felhők rajzolatát bámulom, talán nem is látom, amit nézek... Nem kifelé figyelek, hanem befelé.... Sötét van, az átvonuló felhők hullámzó képe ringat, ott bent is kavarog minden... és fáj... Kék éj...kék álom a kék felhők alatt... kék lélek... félek... kék várakozás, kék csönd... élek...?
Hajnalodott.
- Talpra, senkiháziak! Hasatokra süt a nap. Gyerünk dolgozni, vár a jó, frissítő munka, a csákány, az ásó, a lapát nyele, pattogjatok, álomszuszékok! - rikoltotta az Egyalvó.
- Bizony, azonnal keljetek fel! Mit gondoltok, lustálkodásból is megéltek? - kiabált a Kétalvó.
- Nosza, ki a jó meleg ágyacskából! - mondta a Háromalvó.
- Ajaj, lassacskán föl kéne kelni - ásított a Négyalvó.
- Miért nem hagyjátok az embert aludni? - méltatlankodott az Ötalvó.
- Még alszom - mormogta a Hatalvó.
A Hétalvó nem szólt semmit. Aludt.
Aztán persze fölkeltek mind a heten.
Jaj, de kedves topic! Örülök, hogy rátok találtam!
Nocsak, még egy virágra is leltem... :-))
Gyöngyvirág kedves! -ne szomorkodj, mindenki kerülhet alkotói válságba...
Sziasztok! Táborban voltam, de örülök, hogy hiányoztam, és hiányzott cséti. Már írom is a mesét, amiből már nem sok van hátra... :-(
- Köszöntelek ó, király! Úrnőm az én érdemtelen személyemmel küldi urának ezt a shámi virágot. Ha királyi álmod édes volt, ő is elégedett.
- Édes cséti, hogyan alhatna az, aki maga előtt látja élete végét?
- Ilyen fontos lett neked az élet, ó, király? Még meg sem telt a Hold, és én emlékszem az újhold idejére, mikor semmire sem becsülted az életedet.
- Mert akkor még nem ismertelek.
- De hiszen én is csak nő vagyok, ó, király. Jelentenek számodra bármit is a nők?
- Mindegy, hogy mi vagy, nem érdekel! Ha nő vagy, akkor a Teremtő két asszonyi fajtát alkotott. Az egyikbe tartozol egymagad, a másikba az összes többi nő.
- És melyik csoportba tartozik vajon az én úrnőm?
- Mért nem hagyod legalább egy pillanatra elfelejtenem, amire úgyis túl gyakran gondolok?
- Nem helyes, ó, király, amit teszel. Meddig akarod úrnőmet várakoztatni? Az örökkévalóságig?
- Cséti, ne mérgezd ezt a gyönyörű hajnalt! Jó, tudom, hogy igazad van, amit teszek, nem méltó hozzám. De tudd meg, hogy ennek te magad, és nem kevésbé úrnőd az oka. Nem választhatott volna mást, csak éppen téged? De nem, dehogy, isten ments, hogy mást küldött volna, hiszen akkor soha nem ismertelek volna meg téged, soha nem értettem volna meg életem értelmét. Bizony, akár így, akár úgy, mindenképpen elvesztem.
- A jövő csak az istenség előtt áll nyitva. A te kötelességed a királynővel szemben egyszerű, és nyilvánvaló.
- Szép vagy édes cséti, de keményszívű. Édes a hangod, de a szavad méreg. Holnap teljesíteni fogom a kötelességemet, meglátogatom a királynőt, és utasítom csillagászaimat, hogy tűzzék ki az esküvő napját. De ma, ma még hadd nézzelek téged! Hadd teljen be veled a szívem! Legalább estig maradj itt, és én erőt gyűjtök a holnapi napra.
- Ó, király, nincs ember, aki fölfedhetné, és nincs tudomány, amely elháríthatná, amit az istenség a jövőről határozott. Élt egyszer egy király, akinek a sok felesége közül az egyiket Shrínek hívták. Kedves volt, szelíd, és kicsiny. A király mégis szenvedélyesen szerette. A három világ minden kincsét sem tartotta soknak, hogy megóvja őt minden bajtól. Egy napon a király halálra ítélt egy súlyos bűnnel vádolt férfit, és az ítéletet rögtön végre is hajtották. Kis idő után a király papjai megdöbbenve jelentették, hogy az istenek haragszanak, mert a kivégzett brahman volt, s magad is tudod, hogy egy bramant a király sem ölhet meg, mert magára zúdítja az égiek haragját. A papok azt mondták a királynak: „Életed, és királyságod forog kockán, s ha nem hozol megfelelő áldozatot, mindnyájan elveszünk.” „Kész vagyok az áldozatra!” – mondta erre a király. „Dehát mi legyen az?” Mire a papok: „Fel kell áldoznod azt a feleségedet, akit te a legjobban szeretsz, és a ki téged a legjobban szeret.” A király szívébe szörnyű rettegés szállt, és hazudott. „Akit én a legjobban szeretek, és aki engem minden királynőm közül a legjobban szeret, az Priadarshini. Jaj, szegény szívemnek, ő a legszebb valamennyiük közül.” A papok azzal távoztak, hogy rendben van, az asszonyt másnap reggel feláldozzák. Reggelre nagy tömeg gyűlt az áldozati kő köré, a király is odavitette trónját. Az áldozó pap késsel a kezében várakozott már, mikor elővezették a hosszú fátyolba burkolt áldozatot. De ahogy levették róla a fátylat, a király megrettenve látta, hogy nem Priadarshini, hanem Shrí vár a halálra. A király szívébe kín hasított. Felugrott a trónról, és szinte önkívületben rohant a paphoz, és kiabált, hogy „Nem, ne őt, ne őt!” De a pap felemelte a kést, hogy megölje Shrít. A kés azonban beleakadt a ruhájába, és leesett. Ahogy a pap lehajolt érte, a király zokogva átölelte Shrít, a pap kése ebben a pillanatban sújtott, és a királyt sebezte halálra. Shrí, aki életben maradt, nem értette, hogy mi is történt. Aztán a király mellé kuporodott, ölébe vette halott fejét, és néhány perc alatt ő is élettelenül hanyatlott le. Megszakadt a szíve. A tömeg megrettenve, halálos csendben állta körbe a két holttestet. Végül a pap szólalt meg: „Az áldozat immár teljes. Az istenek megbékélnek, mert egy helyett két életet kaptak.”
És most bocsáss el ó, király, mennem kell, úrnőm vár...
- Ne, máris menni készülsz, alighogy ideértél? Ó, mesélj még, hadd hallom a hangod! De ha nem akarod, ne szólj semmit, csak maradj itt, hadd nézzelek! Így az arcod mosolygása, szemed sötét kékje beleolvad majd a lelkembe, és örök időkig megmarad, hogy megóvjon a kétségbeeséstől, amiért végleg elmentél.
- Ó, király, pedig valóban mennem kell, itt az ideje. Úrnőm vár, és haragszik, ha kések. De lehetséges, hogy úrnőm még visszaküld hozzád, mert holnapig még sokmindent kell elintéznünk...
- Elment, már nem is látni őt. Shámi virág téged hagyott itt maga helyett. A te szívedben is tűz ég, mint az enyémben. Te a fákat, ő engem lobbantott lángra. Itt várok, s ha nem jön, ne lássak több hajnalt!
sziasztok!!de jo hogy ujra itt vagyok.valami vigasztalo felemelöt küldjetek nekem,mert összeroskadok.Kiborito házigazdánk volt,és amikor a fiamnak is feltünt,akkor haza is jöttünk.A kicsiknek tetszett a nyaralás.ir zenével keltegettem hangulatom.szabadtéren az esö elmosta az elöadást((.
