Igazad van, itt is bárhol kérhetsz, de nekem ez nem állt össze a fejemben, meg annyira sok másra kellett figyeljek, hogy valahogy kiesett. Kicsit úgy voltam vele, hogy azért ez egy vallási töltetű gyaloglás, ezért templomokban kerestem a pecsétet.
Kávézókba, vendéglátóipari egységekbe nem igazán ültem be. Tulajdonképpen a gyaloglás alatt napi max 10 EUR-t költöttem a bolti vásárlással, meg az ötödik naptól a reggelivel. Ez Laredoban ment fel 20ra mert ott ugye a zárdában szálltam meg.
A portugál Caminon három napon van meg, azt ugye nagyon kezdőként vállaltam be - és oda credential-t sem vittem. Tiszta mázlim volt, hogy Miguel így is befogadott az albergue-jébe 4 napot.
A Camino Portugues-t májusban szeretném megcsinálni valamikor, talán jövőre. Eddig Portótól vagyok meg Esposende-ig.
A Del Norte nagyon szép tájakon halad az időjárás az, ami próbára tud tenni. Írországi klímára kell számítani sok esővel. Hajrá!
"nincsenek igazán kijelölt pecsételőhelyek, mint az OKT-n, ahol pontosan lehet tudni, hogy melyik településen hol lehet, sőt kell is beszerezni a pecsétet."
A Portugál Caminon gyakorlatilag bármelyik útba eső kávézóban, kocsmában, szálláshelyen adtak pecsétet, és általában külön caminós volt, nem olyan, mint nálunk a céges. Sőt, az útvonaltól párszáz méterre eső szállodában is kaptam külön camino-s pecsétet. Talán két vagy három helyen volt templomban is, és persze a turistairodákban is van. Abszolút nem volt probléma beszerezni.
Szemeztem a Camino Nortéval is, úgy hogy köszi a beszámolót.
Az izgalmas-üldözősre sikerült negyedik éjjel után viszonylag korán, 7 órakor keltem magamtól, meglepetésemre nem voltam olyan ergya állapotban, mint ahogy azt tippeltem volna még előző éjjel a nagy futások után. Ám az is tény, hogy aznap reggelre kábé a mindegy is mindegy volt, úgyhogy a reggeli toalett és gyors diákcsemege majszolás után egyből útra álltam. Az idő esős-felhős volt, az út első fele szinte nyílegyenesen vitt be Nojába, ahol sürgősen pecsételnem kellett jó párat, hogy ezzel megalapozzam jogosultságomat a santanderi zarándokszállás használatára, ami egy éjszakával odébb volt esedékes.
Furcsa mód ez a pecsételés dolog nem igazán működött nekem odakint, holott az Országos Kéktúrán megszoktam a rendszert, de valahogy a camino-t nem tudtam összehozni a pecsételéssel. Az első napon Bilbao-ban totál el is felejtettem. A második napon mindössze egy darab pecsétet szereztem a castro urdiale-i turista információnál. A harmadik napon Laredo-ban a zárdában kaptam egy pecsétet Leonidától- Ő magyarázta el nekem végül, hogy errefelé mi a rendszer.
Tehát a Camino-n napi minimum két pecsétet kell szerezni, azonban nincsenek igazán kijelölt pecsételőhelyek, mint az OKT-n, ahol pontosan lehet tudni, hogy melyik településen hol lehet, sőt kell is beszerezni a pecsétet. Ez bevallom nagyon zavart, mert a Camino vallásos jellege miatt én feszt kerestem a templomokban kirakott pecsétet, de per spec egyet se láttam. Kiderült, hogy ezt elég lazán kezelik, bármilyen pecsét jó, általában az albergue-ekben szoktak pecsételni, illetve a turista információknál, ahol a pecséthez akkurátusan oda is írták a dátumot.
Ezek a pecsétek jogosítanak fel a zarándokszállások használatára Ha nincs pecsét, nincs credential, akkor sima turista vagy és akkor nem használhatod ezeket a padlóáras szállásokat.
Ötödik napomat kezdtem meg ami azt jelentette, hogy legalább tíz pecsétnek kellett volna lenni a credentialomban, nekem meg csak három árválkodott benne. Galád tervet agyaltam hát ki magamban- én biza triplázni fogok Noja-ban!. Az még mindig nem tíz, de az első napot Bilbao-t lehazudhatom úgy, hogy első nap kiment a fejemből az újdonság miatt.
Nojába egy óra séta után értem be, szombat reggel 8 révén még aludt a város, viszont a főtéren találtam egy reggelizőhelyet, ahol isteni kávét és vajas croissant rendelhettem és letoltam az első pecsétet. Mázlim volt, mert a vendéglátós nem tudta, hogy nemcsak pecsételnie kell, hanem dátumot is írni, úgyhogy kicsit úgy irányítottam aljasul a dolgot, hogy a pecsétét az előző napi dátumhoz közel nyomattam. Isten bocsássa meg nekem a megátalkodottságomat.
Ami aznap nem volt egyedüli, hiszen már csak három napom volt hátra a visszautazásig, úgyhogy már a túra tervezesi szakaszában láttam, hogy sajnos kénytelen leszek úgymond “kispistázni” - vagyis letérni az ösvényről és rövidíteni - ahhoz, hogy időben be tudjak érni Santanderbe.
Nojától adott volt a kispistázás lehetősége, mert itt a Litoral és a szárazföldi Camino kettévált. A Litoral északnak fordult és felment Isla-n keresztül a földnyelv északi sarkába, majd végig a parton csinált egy nagy kurflit a Campiazo folyóig, ott a folyó partján ismét visszatért a szárazföld közepébe, hogy átkelve a Campiazo folyón ismét felfusson az északi partszakaszra. A Camino Nojától dél felé fordul és ugyanezt a nagy kacskaringózást a szárazföld felé teszi meg. Én meg úgy döntöttem, hogy az arany középutat választva ráállok a Noja-tól a földnyelvet átszelő CA 141-es országútra és aztán Ajo után egy helyen letérve csatlakozok rá ismét a Litoral és a Camino újraegyesített ösvényére Szent Panthaleon kolostorának romjánál.
Azt a kolostorromot és a helyét már a GoogleMaps-en is nagyon megcsodáltam, mert a műhöldképről nézve egy csodálatos, sötétzöld füves, fenyveserdős fennsíknak nézett ki egy magaspart felett, ahol képzeletem szerint idális éjszakai helyet találhattam magamnak, lévén, hogy csak egy-két farm volt el-el szórva a környékén és a legközelebbi települések is odébb látszottak. Ez az estém volt az utolsó előtti vadkempinges estém, utána már csak egy várt rám valahol a santanderi öbölben, egy lakottabb részen, amit csak sacc per kb láttam a googlemaps-en.
Ezeken gondolkoztam a kávézóban ülve és ismét finom reggelit csócsálva. Nagyon kellemes volt az egész, mert bár minden szürke volt és inkább októberi, és üres, a kávézó rádiójából áradó klasszikus zene hihetetlen hangulatot csinált. Jó sokáig ücsörögtem ott, még reggeli után is, mert annyira jó komoly zenék mentek. Fél kilenc felé álltam fel, hogy átmenjek először a noja-i templomba a második pecsétért, aztán a vele szembe levő turista információhoz a harmadikért.
Hihetetlen szerencsém volt, mert amikor beléptem a templomba, épp szembejött velem az atya, akinek rögtön kezébe tudtam nyomni a credentialt, amivel mosolyogva tűnt el a sekrestyében. Jó sokáig elvolt bent, én közben beültem a padsorok közé kicsit diskurálni a Kaporszakállúval. Tíz perc is eltelt, mire a pap visszajött és ragyogó arccal közölte velem, hogy Szent Péter pecsétjét nyomta a füzetembe, aminek én is szerfelett örültem vala. Olyan áhítatos örömmel mondta nekem, hogy milyen pecsétet kaptam, hogy éreztem, hogy ez valami nagyon különleges dolog lehet, Szent Péter jó fej, eleve bírom a búráját, ha szabad így fogalmaznom, úgyhogy jó volt tudni, hogy aznapra berekült a könyvecskémbe túratársnak.
A turista információban egy gücögős hölgy várt, sokat kuncogtunk, miközben megejtettük a pecsételést és én még kérdeztem pár dolgot, lévén hogy hétvége volt, nem voltam benne biztos, hogy az elkövetkező két napban ezen a vidéken lesz-e nyitva bolt, bármi.
Miután begyűjtöttem a tömegnövelő három pecsétet, már csak a bevásárlás volt hátra, viszem, reggeli kekszem addigra már lefogyott és Laredoban annyira jól esett délben szendvicset enni, hogy itt is meg akartam ismételni az élményt. Noja főutcájáról némi letéréssel értem el egy Carrefour boltot , majd feltöltekezés után nekiindultam az úton kívüli útnak.
Bevallom eleinte feszengtem amiatt, hogy kispistáztam. A mellettem elhaladókba beleképzeltem azt, hogy biztos megrónak amiatt, hogy ott mászkáltam és nem a hivatalos utakon. Ám nem sokkal később elzúgott mellettem egy kartács, aki szemmel láthatóan ugyanarra a következtetésre jutott az aznapi szakaszolást illetően, úgyhogy megnyugodtam, hogy nem én vagyok itt egyedül a sundabunda.
Az ötödik nap így az országúton haladva, ami szinte nyílegyenesen hullámzott a tájban, nem történt semmi. Kétoldalt farmok, szeres települések voltak és mindenütt vagy valami erjedt cefreszag vagy trágyaszag vagy a Santanderben már érzett édeskés fűszernövényszag szállt a levegőben. Tiszta szél ezen a részen nem fújt és nem hozott színtelen-szagtalan oxigéneket. Dél tájékára értem át Ajo-hoz, ahol egy hegymenet indult ahhoz a bekötő ösvényhez, ami felvitt a Szent Panthaleon kolostorromhoz. A szerpentin aljában egy útkereszteződésnél leültem kicsit pihenni és szendvicsebédelni.
Ücsörgés és csócsálás közben elment előttem egy férfi, aki fennhangon énekelt, fütyörészett. A fütyörészés errefelé egyébként nagy divet. Laredóban a tengerparti sétányon is a nagy zuhéban gyorsgyalogolt mögöttem egy férfi és mindenféle spanyol nótákat fújt az orra alatt és nőket is hallottam dallamokat sípolni az ajkaik közül itt-ott a falvakban. Eleinte nem nagyon törődtem a dologgal, bár tetszett, hogy itt így szórakoztatják magukat az emberek. Azonban itt Ajónál valahogy én is akklimatizálódni kezdtem és ha fütyülni nem is fütyültem, de dalra biza fakadtam.
Ültem az országút sarkán a betonon és féltorokból énekeltem, ami eszembe jutott. Aznap elindult bennem a zene- és ennek később még lett folytatása.
Egy óra felé, miután a repertoárom végére értem, felálltam és folytattam az utat felfelé. Az út félkörívben kerülte meg Ajo-t, ami egy klasszikus kisváros, kezdődik egy völggyel, majd felfut a dombtetőre, ahol egy középkori templom tornya figyeli a köréje sereglett csupavörös házacska sokaságát.. A távolban feltúnt a tengerpart is a füves magaspartokkal és a közéjük ékelődött kisebb, világoskékszín vizű, sárgahomokos strandokkal.
A letérést viszonylag könnyen megtaláltam, és meglepetésemre szembejött egy tábla CAMINO VIOLETA… Nofene. Úgy látszik, ahogy kéktúrából is van egy rakás térségi verzió, úgy a Camino is ilyen turisztikai márkanévvé fejlődte ki magát. Nos a Camino Violeta nagyon szimpatikusnak tűnt, mert a Del Norte-vel ellentétben úgy láttam, hogy erdei ösvényről erdei ösvényre megy. Legalábbis ezen a szakaszon ez volt a helyzet. Furcsa alakú és levélzetű fák erdejében haladtam olyan volt, mintha a fák levele leolvadt volna a fák törzsén, de valójában maguk a fák voltak ilyenek. Aztán jött egy sötétzöld fenyveserdő, majd bamm egy kilátópont … és ott volt előttem kiterítve a 3D terepasztalra az úticélom, a santanderi öböl, Santander városa, a reptér, a kikötők, az öböl végén a kilátótorony. Elképesztő érzés volt meglátni az utam végét!
A levegő párás volt, a város nem bontotta ki magát élesen a messzeségben, még éreztette, hogy azért nincs karnyújtásra, még volt közöttünk egy éjszaka és még egy nap menetelés de már ott volt előttem és tudtam, hogy meg fogom tudni csinálni - és ez hihetetlenül jó érzés volt!
Nem volt könnyű elszakadni a látványtól, azt be kell valljam.
Nemsokára jobbkézről becsatlakozott mellém a normál Camino és a Litoral közös ösvénye, rajta több zarándokkal. Innentől kezdve valahogy felgyorsultak az események, mert bár felértünk arra a fennsíkra, amit a GoogleMaps-en láttam és megvolt az egy-két elszórt parasztház, de a Camino élesen balra kanyarodott egy lejtőre, ahol nagyon hamar kiskertek tűntek fel, de sehol sem láttam a kolostor romjait. Tanácstalanul elkezdtem fel-le járkálni, még a farmok közé is bemerészkedtem, de sehol nem fedeztem fel a templomromot. Egy arra járó brit hölgytől még meg is kérdeztem, hogy neki van-e tudomása Szent Panthaleon romjáról, de jellegzetes brit humorral csak annyit közölt, hogy hát három mérföldnyire látott valamit, de hogy oda vissza nem megy senki kedvéért, az is tuti, majd legurult az ösvényen.
Ott álltam hát a farmos, bevetett termőföldes senki földjén és nem tudtam, mi tévő legyek. Olyan szép volt a rom és a környéke a műhold képen és itt nyomát se látom. Jó bal oldalra kicsit meredekebb domboldal van, bevetve gabonával.. Mögötte fenyves, mint a műhold képen… lehet, hogy bevetették a rom környékét és azért nem látszik az útról…
Még tettem egy kísérletet, hogy a farmházak között lemegyek a földnyelv peremére, a magaspartra, de nagyon sok kutya riasztott és a gazdák még távolról is láttam, hogy nem értették, mit keres egy turista a Camino ösvényétől távol. Úgyhogy elengedtem a kutatást Szent Panthaleon után és már épp tartottam vissza a Caminohoz, amikor az úton keresztben elém állt egy hatalmas félvér farkaskutya és oldalt a morc arcú gazdája, kezében egy husánggal.
A kutya meredten nézett rám, láttam, hogy pörögnek a gondolatai, és épp azt próbálja meg eldönteni hogy a saját belső tinder alkalmazásában jobbra vagy balra húzzon-e. Majd erőteljes léptekkel, szigorú arccal elindult felém. Én szeretem a kutyákat, nem félek tőlük, úgyhogy a közeledő harci ebet kedves suttogással “Szia Szépségem, hát hogy vagy? Mi van, mizu?”-val próbáltam leszerelni magyar nyelven. A kutya meglepődött a furcsa hangoktól, de úgy látszott, hogy tetszett neki a sustorgás, mert amint a kezemhez ért, megnyalt és beállt elém simire. A gazdája ekkor agresszíven ráüvöltött, majd felém is peregni kezdtek a spanyol szavak.
Yo ne hablar Espanol - válaszoltam, mire a gazda vigyorgo arccal azt mondta Tu ne hablais Espanol Tu hablais Perro! Mi Perro!” Vagy valami ilyesmit hallottam ki - nem beszélsz spanyolul, de a kutya nyelvén beszélsz, az én kutyám nyelvén! Majd meglengette a husángot, mint Toldi Miklós, vállára csapta és Buen Camino-val elköszönve dolgára ment.
Elindultam hát lefelé a hegyről, a falu felé. Kora délután volt még és az utam utolsó szakaszához értem. A Santander környéki dimbes-dombos füves, lakott vidékre. Ez némiképp borította a programot, mert ugye Szent Panthaleonhoz terveztem letáborozni, most pedig ismét szálláshelyet kellett rögtönözni, de mint minden rosszban, ebben is volt jó, hiszen így máris pár kilométerrel beljebb voltam a másnapi távomba, ami 27-30km-nek ígérkezett a tervezéskor.
A faluba leérve megálltam egyet uzsonnázni a falu temploma tövében és ismét evés közben ért a zenei élmény. Kicsivel feljebb, ahol a főteret sajdítottam, zene szólt, elektromos zongora - és csodálatos tangókat, spanyol dalokat vitt hátán a szellő. A számok végén örömrivalgást és tapsot hallottam - csak nincs valami falunap? Koncert? Épp készültem felállni, amikor egy szívfájdítóan szép dallam érkezett a légben. Nem tangó volt, valami ismeretlen nóta, de olyan gyönyörű volt, hogy könnyeket csalt a szemembe. Egyszerűen meg kellett várni a végét.
Az utolsó záróakkord felcsendülése után vettem csak fel a hátizsákot és indultam el a hang forrásának irányába. Kiderült, hogy nem a főtéren volt falunapi buli, hanem egy helyi kisvendéglő sátrában gyűltek össze a helyi szenyorok és szenyorák és táncoltak, tangóztak, keringőztek, táncoltak önfeledten, boldogan. Nagyon megirigyeltem őket, legszívesebben beálltam volna közéjük, nagyon vitt engem is a zene, de nem akartam betolakodni a közsségükbe úgyhogy pár szám után elindultam, hogy a parton ismét hálóhelyet keressek magamnak. Ez a Camino már csak ilyen… hálóhelytől hálóhelyig döcög az ember.
Most, ahogy ezeket a sorokat írom - és közben a GoogleMaps-en próbálom rekonstruálni, hogy merre járhattam és miért nem leltem rá Szent Panthaleonra, kell rádöbbenjek, hogy bár szigorúan követtem a Camino vonalát, messze elkerültem azt a részt, ahol a kolostor romos fennsík van. Mégiscsak végig kellett volna menni a farmok között, egészen ki a partig. Sőt, most ahogy a falut és az utána következő szakaszt nézem, jövök rá arra is, hogy ezen a részen tényleg csak vitték alattam az ösvényt, mert én bizony egyáltalán nem voltam ott fejben akkor, szinte alig ismerem fel, hogy merre jártam és merre kellett volna legyek az eredeti terveim szerint.
Az igazság az, hogy ennek a kómás tévelygésnek oka volt, nem is kicsi. Amint a lábamat az ösvényére tettem, hirtelen hihetetlen erővel rám szállt egy érzés. Nem is érzés volt, hanem egy másik dimenzió, teljesen másutt voltam hirtelen lélekben. És abban a másik dimenzióban szembejött velem Ő. És hosszú órákra velem volt abban a kavargó forró sötét közegben, amibe kerültem. Akkortájt mintha Ő is felém gondolt volna. “Én vagyok a Maga Ördöge!” - mondta. Rettentő erős volt a jelenléte és nem is tudtam szabadulni tőle, hiába sütött körülöttem a nap, nagyon messziről, a szemem mélyéről - mintha egy sötét moziteremben ültem volna és egy vetitővászonon futott volna a valóság - láttam a körülöttem levő világot, a hullámzó, hosszú zöld füves gyepet, a fehér sziklás partokat, az akvamarin öblöket.. A létező világ távol került tőlem és én egy másik helyen voltam az Ő társaságában. Mikor engedett, enyhült a vízió, olyan volt, mintha egy ájulásból ébredtem volna. Szédültem, kavargott a fejem. Hirtelen megint éreztem a valódi hőmérsékletet és ismét ott voltam benne a tájban. Addigra kiesett jó két-három óra.
Persze mondhatjuk, hogy az álmatlan éjszaka és az addigi fizikai megterhelések kezdték kilőni a fejem, de én ezt a víziót, dimenzióváltást ennél többnek éreztem. Nagyon éles megélés volt.
Innentől már csak a szokásos délutáni program futott, a táborhelyemet végül ravaszul egy magán legelő legmélyére tettem, a szörfiskolások öble fölé. Történt ugyanis, hogy a partmenti sétány mindkét oldalon véges-végig volt villanypásztorozva, azonban egy helyen egy kis részen a kerítés megszakadt és mögötte a fűben nagyon halovány kitaposott részt vettem észre. A térképet elővéve derült ki, hogy az a lekerített mező és a benne a magaspart peremén futó alig látható járás a litoral része. Aki a parti úton, a Camino-n járt, nem is gondolhatta, hogy ott, a villanypásztor mögött túraút van. KIváló megoldás volt ez nekem, hiszen így teljesen legálisan léphettem be egy magánterületre , ahova mások nem léptek be, mert nem tudták, hogy túraút és jócskán besétálva a fűtenger közepére egy gödrösebb részen meg is leltem az aznap éjszakai ágyamat. A vicces az volt, hogy amíg eleddig maximálisan rejtőzve vadkempingeztem. Most mindenki láthatta, hogy ott vagyok. És ez volt a mesteri csel! Mert van az a szemtelenség, ami már nem szidást ér, hanem elismerést. Ki hinné, hogy majd valaki ott, a nyílt placcon fog vadasozni, mindenki szeme láttára? Senki.
Úgyhogy leültem a mély fűbe és innentől már csak várnom kellett, hogy ismét értem jöjjön az éjszaka. Hogy kiürüljön a part és egyedül maradjak, miközben felettem a sűrű szürke felhőzet fokonként mélyítette árnyalatát egész a végső feketeségig.
Ha belegondol az ember, miért lenne véletlen? Mindig akkor és ott, amikor kell a támogatás... egyszer csak lesz. Én hiszek ebben, mert a túrák mindig ezt bizonyították be.
Az a nehéz, hogy az ember ezt mondjuk a hétköznapi életében is így meg tudja élni, mert ha a túrán működik, akkor máskor is működnie kell.. aztán mégsem élünk vele, nem figyelünk oda. Ezen sokat gondolkozom egy ideje.
“Csató Honvéd! Nem láttam a mai álcázó gyakorlaton!”
“Köszönöm Uram!”
Akár ez is lehetne a negyedik camino-s napom mottója, sőt ha igazán belegondolok, akkor EZ a negyedik napom mottója, még akkor is ha azért ez a nap tartogatott számomra még sok mást is. Mondhatni meglepetésekből nem volt hiány, de ne vágjunk a dolgok elébe, csak haladjunk szépen sorban.
MIután a harmadik nap éjjelére szerencsésen “zárdába kerültem”, ahol ha melegvizes zuhany nem is, de hidegvizes mindenképp várt és egy kellemes kétágyas szoba egy fiatal német lány szobatárssal, akivel tényleg szó szerint ha 5 percet láttuk egymást, mert mikor megérkeztem, ő még a városban kepesztett, én meg gyorsan kimostam mindent, amit lehetett, aztán mikor megérkezett, én lementem a templomba az esti misére, amit a zárda és nem Csehov három nővére tartott, nékem kissé mediterrán mód lazán, mert a mise első részében az egyik testvér jó egy órán keresztül skandálta a Santa Maria kezdetű imát úgy, hogy közben a kezét vizsgálta, kiszedte a piszkot a körme alól, utána megint megnézte ,majd a ruházatáról szedegette a porcicákat, miközben gépiesen ecsetelte, hogy milyen mujer volt Santa Maria a többi mujer között…. Úgy éreztem, hogy nem volt ott nagyon a miséjén, sőt fejben gyanúsan már a többi teendőjén mélázhatott. Mindenesetre a mise így is szép volt, a nővérek szépen gitároztak, énekeltek, jó lezárása volt ez a napnak.
Mikor visszaértem a szobába, este 8 volt és déli világosság, én mégis felborultam az ágyban és a következő emlékem az, hogy már másnap reggel van és a német lánnyal kászálódunk ki a takarónk alól.
A zárda nagyon kegyes a zarándokokkal, mert nemcsak fürdést, mosási lehetőéget és ágyat ad éjszakára párnahuzattal és lepedővel - takarót magadnak kell vinned - hanem reggel még istenkirály kávé, tea, kakaó és két jókora szelet márványsüteménnyel is ellátják a zarándokokat. Nagyon jól esett végre igazi reggelit enni. A korábbi napokon a zabos keksz és napközben csak a magvak bár határozottan jól estek és kitisztítottak, így a negyedik napra már vágyam és étvágyam lett igazi kajára is.
Reggeli után komótosan készültünk mindannyian, mert egy rövidebb, 17-km-es szakasz jött, főképp sík terepen, egy kompos átkeléssel a santonai öblön és egy kisebb hegymenettel a Punta el Brusco-nál.
A napi adag első 5km-e Laredó homokfélszigetén haladt végig és már itt láttuk, hogy bár a terep könnyű lesz, az idő viszont cudarságokat tartogat a számunkra. A felhők leereszkedtek majd a tenger szintjéig, először csak aprószemű eső esett sűrűn, majd besodródott egy monszunszerű esőfüggyöny, ami a látótávolságot is eléggé lerövidítette. Más szóval a reggel első órájában már szarrá áztunk.
A komphoz együtt ment a társaság. Ott bomlottunk fel részekre, mert egyesek még beültek a part menti kávézóba duplázni a reggelit, maradékunk pedig nekiállt keresni a komp “stégjét”, ami sehol nem volt látható a mélyhomokos parton.
Nemsokára a túlpartról átpöfögött egy kishajó és ohne zsinór ráfutott a homokpadra, akkor értettük meg, hogy itt bizony a beszállás a strandról történik, nem pedig úriasan holmi beszállóegységből.
A kompút vagy kompót nem volt hosszú, ámde annál vizesebb. Ömlőtt az eső és ez aznap egészen délig így is maradt kisebb-nagyobb megszakításokkal, ami miatt én hamar letettem arról, hogy az éjszaka alatt vizes maradt frissen mosott ruháimat a hátizsákra aggassam szárítási céllal.
Santona városán gyorsan átértünk. Én beugrottam egy Lupa boltba vízért és két szendvicsért. A kasszánál bájos jelenet bontakozott ki, ami alatt megértettem, hogy gyerekkori barátném Ilda, miért lett életreszólóan szerelmes a spanyolokba, különösen a spanyol férfiakba. “Olyan szórakoztatóak!” - szokta volt mondani.
A kasszánál három idősebb hölgy kavargott és tetris mód tologatták egymás és saját húskészítményeiket a kassza szalagon, miközben maguk között valami élnék diskurzust folytattak. Kicsit olyan volt, mintha hátulsó pár előre fusst játszottak volna, mert az, amelyikük hátra került, hirtelen a többiek elé vágott és egyszersmind előre is vitte a saját tálcás marhasültnek valóját. A kasszás lány meglepő türelemmel várta az öreg hölgyek valcerjának a végét, a sorban mögöttem azonban két idősebb spanyol úr egyre kajánabb arccal figyelte a jelenetet, majd az egyikük egyszer csak megszólalt és valami hihetetlenül bájos grádenciával rászólt a kasszaszalag királynőire : “Szenyoras, kérem fogják be a szájukat és most már döntsék el, ki fizet először! Mi is szeretnénk haladni!”
Annyira bájos, aranyos hangon mondta, hogy nem lehetett nem mosolyogni rajta.
Ezután jött egy hosszabb síkvidéki séta fel a tengerpartra, ami eseménytelenül telt. Csak annyi extra volt, hogy ekkor vettem észre az úgynevezett zarándokjárást a többieken. A zarándokjárás egy olyan gyaloglási forma, amivel aprókat lépsz, de azt nagyon gyorsan, mindegyik zarándoknál ezt a lépés technikát fedeztem fel miközben én lassan, kimért léptekkel mentem utánuk, mintha a sarki buszmegálló felé mentem volna.
Délben értem a Punta el Brusco bucijához. Ez egy elég meredek oldalú hegy, ami kettévág két homokos tengerpartot. Talaját tekintve ugyanaz a csúszós agyagos-mészkőszilánkos történet, mint az eddig hegyek, kétoldalt a szokásos tüskés növényzettel. A letérésnél örömmel láttam, hogy az aznap esti szállásomnak kinézett helgueras-i albergue már itt hirdette magát és a tábla szerint a hegyen keresztül mindössze 2km távolságra volt már csak. Dél van és már csak két km! Hát én kocsonyává fogom pihenni magam holnapra! Dejódejódejó! Örvendeztem vala.
Aztán elkezdtem a mászást a hegyre.
És ezzel együtt ismét eleredt az eső.
A hegyoldal feléig értem, amikor egy olyan kitett rész jött, ahogy maga az ösvény is meredeken lejtett, tehát nem az a szokásos vizszintesre kitaposott kátyúsodás volt, amit ilyen helyeken tapasztal az ember másutt, hogy a keskeny vájúban tudna felfelé haladni. Nem Itt 70 fokos szögben lejtett az ösvény és semmilyen kapaszkodó nem volt, amibe az ember támaszt lelhetett volna. Tettem egy kísérletet, hogy rámenjek az esőtől tükörfényessé vált agyagos részre, de ahogy léptem, már csúszott is ki a lábam alól a talaj és csak nagy nehézség árán tudtam magam lefékezni, mielőtt beékelődtem volna az alattam levő vegetációba.
Ismét döntési helyzethez érkeztem. Egyedül vagyok a hegyen, ömlik az eső, hogy valaki ma erre jön-e kétséges, a hegy feljebb még kitettebb és a másik oldalon a lejtő a googlmaps tanulsága szerint még meredekebb. A fejemben ekkor megszólalt egy hang - Timi irány lefelé a hegyről, mielőtt még nagyobb baj történik! Én meg hallgattam rá.
Lejönni sem volt könnyű, még úgy sem, hogy azért itt a túrapapuccsá avanzsált auchan klumpát azért már a hegy lábánál átcseréltem a túracipőre. Mint egy elcseszett gólem értem vissza a hegy aljába, nyakig sárosan, agyagosan.
No akkor most a 2km a szállásig valójában 5km plusz lesz, hiszen az egész hegytömböt meg kellett kerülnöm, hogy a másik oldalán kilyukadjak Helguerasba. Nem túl jó hír, de hát délután 1 óra, 5km az mondjuk másfél óra, jó lesz a délután hármas érkezés is, akkor is rommá pihenhetem majd magam.
Az eső bezzeg ekkor elállt, ami arra azért jó volt, hogy az előző este kimosott zoknit a kézfejemre húzva menet közbem picit tudtam szárítani. De nem sokat.
Másfél óra gyaloglás után eljött az útkereszteződés, ami a főútról levitt Helgueras felé. Aznap esti szállásom ismét megörvendeztetett egy hirdetőtáblával, hogy 2km Albergue, úgyhogy roppant boldogan fordultam rá a célegyenesre, de valahol kezdtem magam furcsán érezni. Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Na mindegy, délután három biztos az elsők között leszek ott, 5kor nyit a szállás.
Helguerasba beérve hamar megtaláltam a hupikék törpikék színre festett épületet és már készültem a legszebb mosolyommal belépni, amikor egy fiatal lány állt elém szigorú arccal és fejét rázva és kezével kaszálva jelezte, hogy nem. Nincs albergue. Bezárt. Helyette kávézó lett, nem fogadnak többet zarándokot. Na buenos noches! A kávézótulajdonos srác megpróbált segíteni, de olyan drága szállást javasolt a 3kmel odébb levő Noya városában, hogy elengedtem a dolgot. Nincs más hátra, akkor ma megint vadkempingezni fogunk. Hála istennek tengerpart rohadtul hosszú, vagy 5km ha nem 7 és jó széles is és kétharmada a természetben van, messze a két településtől. Ha visszasétálok a parton, akkor megallhatok Punta El Brusco ezen oldalában, messze mindenkitől.
Kicsit még neteztem a sráctól kapott nettel, amitől ő rendkívül mérges lett, amit nem értettem, mert eleve többet fizettem neki a segítségéért cserébe kikért kapucínerért, de úgy látszik, nem voltak túl jó élményeik a zarándokokkal, amit a legutolsó santanderi éjszakámon meg is értettem, hogy vajon miért.
Délután négy volt tehát és szállás nélkül maradtam. Úgyhogy lebandukoltam a tengerpartra és az egyik zuhanyból feltöltöttem minkét másfél literes palackom, gondován arra, hogy most mó egy napig nem lesz más vízvételi lehetőség hiszen napnyugtáig is kell víz és másnap mire beérek majd Nojába, az külön idő lesz.
A vízvétel után egyéb ötlet és lehetőség híjján kifeküdtem a tengerpartra aludni. Hideg volt nagyon az óceán felől fújt a szél, szürke esőfelhők voltak mindenütt, a hőérzet kb 15 fok volt. Nem is volt csak egy darab merész Teréz, aki vízbe merészkedett aznap.
Hat órakor cuccoltam át a Punta el Brusco lábához, ami egy elég érdekes hely volt, mert a hegy előtt is volt egy csomó sziklatömb a homokban, félemberni- embernyi magasak, szélesek. Bevallom én ennek roppantul örültem mert megint védve éreztem magam hiszen hátam mögött a hegyoldal volt,előttem a sziklatömbök és alattam… Édes Istenem, alatt a pihe-puha tengeri homok! Hát én ma olyat fogok aludni, hogy még! Már feltéve, hogy nem esik ugye, de ezen a fövenyen ez se zavar! Húúú de isteni lesz. Meg hideg is, de újfent nem fogok átöltözni, maradok a nappali ruhámban, sőt biztos, ami biztos, felvettem még egy nadrágot, a pulcsit és a lábamon hagytam a túracipőt is. Csak a legminimálisabb módon bontottam ki a hátizsákom. Csak a sátrat terítettem le, a takarót vettem ki és a törülközőt párnának. Mai napig áldom a szerencsém hogy aznap este így döntöttem.
A parton sokáig volt mozgás, rengetegen végezték esti sétájukat, hozták ki a kutyájukat, ami meglepett, mert Helgueras 2km-re Noja kb 7re volt onnan. A spanyolok tényleg komolyan veszik a testmozgást.
Este 11 felé azonban egyedül maradtam és akkor már mertem kiteríteni a sátrat és bebújni. Istenkirály volt! A ponyva felfogta a szelet, bent a takaró alatt meleg volt, a homok alattam meg elmondhatatlanul kellemesen süppedős. Kéjesen élvezkedtem az addigi legkényelmesebb hálóhelyemen. Bizony, vetekedett a zárda ágyával is!. Már jócskán sötét volt, amikor annyira elálmosodtam, hogy mélyen elaludjak és ilyen messze a lakott településektől tényleg úgy gondoltam, hogy kikapcsolhatom a figyelőrendszeremet is erre az éjszakára. Még egy kicsit vackolódom, befordulok a jobboldalamra, eligazítom a fejem alatt a törülközőt és mindjárt elalszom. Érzem, mindjárt mélyen elalszom. Még ez a zakatolás se zavar, amit a halászhajó okoz. Itt is késő éjjel halásznak úgy látszik…. Hmmm, de jót fogok aludni!
Te, ez a zakatolás egyre közelebb jön.Najó, még ezért felkelek, felülök, megnézem, milyen a kivilágított halászhajó!
CSESZD MEG EZ NEM HALÁSZHAJÓ, HANEM EGY TEREPJÁRÓ VÉSZVILLOGÓVAL!!!! Jön a parton és felém tart! BASZKI, A PARTI ÖRSÉG!!!! A kocsi reflektora még nem ér ide, de egyértelműen erre tart!
Kétségbeesetten a sziklatömböm mögé lapulva pörgött az agyam, hogy mit csináljak, ha most elkezdek futni az erdő felé, azt már észre fogják venni,meg ebben a mély homokban nem is lehet futni, pláne nem, hogy a kezembe kellene felmarkolni az egész cuccomat.
Pánikban fordultam hátra és elkezdtem vizsgálni a hegyoldalt mögöttem. Egy helyen egy mélyedést, fedeztem, fel egy apró barlang szerűséget, Épp akkora volt, hogy egy ember hason fekve kinyúljon benne meg még mögötte volt egy kis kürtőszerűség. Mint a villám felmarkoltam a hátizsákomat és behajítottam a kürtő mélyére, utánadobtam a sátrat, a takarót, a kalapomat, a fényképezőgép táskámat, a sálamat és a törülközöt, aztán már csak annyi időm volt, hogy én magam is becsusszanjak a nyílás száján és a falhoz tapadjak.
Megérkezett a terepjáró. A reflektorával végigpáztázta a tengerpartot, de nem jött be teljesen a sziklák közé, tőlem kicsit jobbra megfordult és elindult visszafelé. Hűbazzeg, ez ká meleg volt! Lapultam a barlang mélyén és eszembe jutott, hogy elfelejtettem a telefonom képernyőjén nullára venni a fényerőt. A sziklába feszülve rettegtem azon, hogy nehogy véletlenül megnyomjam a gombját, és felvillanjon, mert akkor nekem végem! Végem? Hát ki tudja, de 3000EUR gyanús…
A terepjáró hangja egyre jobban távolodott, amikor már csak akkora hangerővel hallottam, amikor először észrevettem, előmerészkedtem a nyiladékból, odakúsztam a szikla mögé, ami mögött addig feküdtem és óvatosan kidugtam a fejem, mint valami második világháborús lövészárkos… a szentségit, ezeknek a kocsiján hátrafelé is van két reflektor! Meg is álltak tőlem száz méterre. Tőlem száz méterre? Várjál, nem egy szemeteskuka van ott? Hát de! Óóóó, akkor mégse a parti őrség! Jöttek begyűjteni a szemetet! Óóó, akkor jó, akkor vissza az egész! Akkor nem lesz baj, most szépen kiürítik, aztán mennek haza aludni. Bár a fene se hitte volna, hogy éjjel egykor állnak neki szemetet szedni…
Mivel úgy láttam, hogy a kocsi hátsó reflektora sem ér már el hozzám, felálltam a szikla mögül és visszabattyogtam a barlanghoz. Egyesével kihúztam belőle a cuccaimat, de valahogy nem volt kedvem visszafeküdni a korábbi helyemhez, úgyhogy kicsit odébb a szikla bejáratától balra és kissé előrébb levő félember magas és kifli alakban meghajlított kőtömbhöz depóztam a dolgaimat. A terepjáró közben eltűnt a horizonton. Huh, megúsztam! Akár alhatnék is. De valahogy dolgozik az adrenalin, meg valahogy nincs kedvem visszabújni a sátorba. Inkább akkurátusan összehajtogattam mindent és a kiflialakú szikla közepébe halmoztam mindent, én meg nekidőlve a sziklának, félültőhelyzetben próbáltam megnyugodni. Nem lesz baj. Kiszedték a szemetet, hazamentek. A távolban látom is hogy mennek Noja felé. Meleg helyzet volt, valljuk be!
Az éjszaka ismét csendes lett, csak a tenger hullámai verték a partot szeliden. A sistergés lassan ismét elálmosított és már kezdtem megint elaludni, amikor.. Cseszd meg, ezek VISSZAJÖNNEK! Ismét felhangzott a dohogás a távolból, óvatosan kidugtam a fejem a szikla mögül, a szentségit, ezek pont velem szemben jönnek! Telibe süt a reflektor! Én ilyet eddig csak háborús filmekben láttam, meg ilyen hasfelmetszős thrillerekben! Nem tudok már visszamenekülni a barlangba, mert totál a sziklámra süt a reflektoruk! És jönnek egyre közelebb és mellettem egyre fehérebb a sziklafal, ahogy közeledik a fényforrás. Tapadtam bele a sziklába, minden porcikámmal igyekeztem a lehető legkiflibb kiflivé válni, követni a szikla ívét. Hallom, hogy a terepjáró nem sokkal a rejtekhelyem előtt megálll, a hegyoldal mellettem már hófehéren világít. Kis szünet, Te Úristen, csak nehogy kiszálljanak és gyalog bejöjjenek a sziklák közé. Mit fogok mondani? Mondjuk azt hogy kijöttem csillagokat nézni? Ilyen beborult ég mellett?
A kocsi motorja ismét felmorajlott és a fénycsóva jobbra végigfutott a hegyoldalon. Megfordultak! Bammeg, nem hiszem el! Nem hiszem el! Megúsztam volna másodjára is? Igen, úgy néz ki megúsztam másodjára is, de megint megálltak pár száz méterre, miért?
Ekkore szerencsém nem lehet! Ez egy jelzés! NEM MARADHATOK ITT! Fel kell menjek a hegyre! El kell bújjak a hegy erdejében, nincs más választás! Harmadjára biztos nem fogom megúszni! Ezek egész éjszaka itt fognak fel-alá járkálni, most már biztos! Írták a neten, hogy természetvédelmi területen ellenőrzik a vadkempingezést, de a védett mocsár Helguerasnál van, két kilométerre… legalábbis a térkép szerint. Ez is természevédelmi terület volna?
A jeep eltűnt a partmenti dűnék mögött. MOST kell menekülni és nincs lehetőség többször fordulni! A sátorból gyorsan batyút kötöttem, belehajítottam minden szabadon levő eszközömet és a hátizsákot félvállra kapva, a batyút a másik hónom alá csapva kitörtem a szikla mögül. Csetelve-botolva értem el a hegyoldalban azt a meredek lépcsőt, ahol nekem aznap le kellett volna jönnöm a hegyről, ha átgyalogoltam volna rajta. Nedves, csúszós, saras, alig látom a sötétben, de nincs apelláta, fel kell menni!
Kínkeservesen felgyűrtem magam a lépcsőn, ami egy vízszintes, fákkal benőtt kiszögelésre vitt fel a part fölé. Tovább nem láttam utat a sötétben. Okés, akkor itt maradunk. A cuccaimat gyorsan mind becsomagoltam a hátizsákba, amit nekitámasztottam egy fatörzsnek. Leültem elé a földbe és háttal nekidőltem. Csak ezt az éjszakát éljem túl! Ha itt megtalálnak, nem érdekel, bevihetnek! Mostmár Ká fáradt vagyok és elegem van a menekülésből!
Fél óra sem telt el és már jött megint a terepjáró. Istentelen jól kódoltam az üzenetet, mert ezegyszer nem állt meg a sziklák előtt, hanem jó mélyen bement melléjük, körbevilágította az egész területet, majd elfordult afelé a kiszögelés felé, ahol én rejteztem. A fejemre húztam a pulóverem kapucniját, ami sötétzöld és hasra feküdtem, arccal a föld felé.Még szerencse, hogy a hátizsákom barna és fekete, passzol a háttérhez.
A terepjáró reflektora végigsöpört rajtam,a lombok között, majd megfordult és elindult visszafelé. Ekkor már háromnegyed kettő volt.
Nem bírom tovább. Nem bírom idegekkel! Felültem és nekidőltem a hátizsákomnak. Egy kemény órát vártam, hogy hátha visszajönnek, de többet nem jöttek. Hajnali háromkor kiszedtem az esőkabátomat, hogy megvédjem magam a feltámadt szél ellen és úgy, ahogy voltam, teljesen felöltözve, ültő helyemben összekucorodva zaklatott álomba merültem.
NEM SZABAD Spanyolországban tengerparton aludni! Egyszerűen NEM SZABAD!
Érdekesek ezek az "angyalos helyzetek"! Nekem valamikor az AK-n volt egy hasonló esetem:
" Ájulás közelében a falu szélén bandukoltam, amikor váratlanul az egyik udvarból egy egyetemista-forma lány kezdett kiabálni, hogy várjam már meg. Kiszaladt és lelkesen kérdezte, honnan jövök. Amikor megtudta, hogy Debrecenből, boldogan újságolta, hogy ő ott dolgozik és most végre haza tudott jönni. Kérdezett az utamról, szokásaimról és jót beszélgettünk. Nagyon jól esett ez a találkozás, mert erősen elcsigázott állapotban voltam. …még hogy nincsenek angyalok?!"
Lehet, hogy ezek az esetek csupán a véletlen furcsa játékai, vagy csak belemagyarázunk dolgokat. Viszont ki tudna minket meggyőzni az ellenkezőjéről, ha mi csodaként éljük meg a történetet!?
CAMINO HARMADIK NAP: SOMEONE SENT AN ANGEL TO WATCH OVER ME…
Sötétszürke, mogorva éggel indult a harmadik reggel, összefüggő felhőpaplan borult rám a lombok fölött. Esőmentes éj után ébredeztem sziklabölcsömban a hajnali ötös berregés után nem igazán akaródzott kibújni a takaró és a bivaksátor pólyájából. Előttem az óceán acélszürke színű volt és hullámmentesen sziszegve verte a partot valahol pár méterre alattam. Vissza-vissza bóbiskoltam, miközben magamban hálát adtam a Kaporszakállúnak, hogy meghallgatta előző esti rimánkodásomat és ez éjjel megkímélt az álázástól.
Fél hét felé az oldalamra fordultam, azzal a szándékkal, hogy még egy kicsit durmolok, ám fordultomban véletlenül kitekintve a tőlem kb kétszáz méterre haladó Camino ösvényre, egy mozgó alakot fedeztem fel. Hajnali fél hétkor megérkezett az első túratárs, egy másik zarándok tipegett a sziklás, göröngyös talajon nyugat felé, amerre az ösvény vitt.
Nofene! De korán kezdődik itt az élet! Mondjuk logikus, Cerdigo faluja fél-egy kilométerre van innen, ha ott szállt meg, simán ideérhetett egy reggeli hatos indulással. Ej, nem lehet lustizni, mert nemsokára jönni fognak a többiek is!
Felültem hát és lassan elkezdtem magam kihámozni az éjszakai bábomból. Harmadik napomon voltam már, két kültéri, félig éber éjszaka után, kezdett elindulni bennem a kimerültség. Kicsit lassan forgó aggyal kezdtem el pörgetni a reggeli rutint, a macskamosdást, a fésülködést.. Ami jó hosszúra sikeredett, mert a hajam úgy összecsomozódott, hogy alig bírtam szétválasztani kézzel is. Mivel az előző napi ruhában aludtam, öltözködéssel nem kellett bajlódnom, a sátrat próbáltam minél előbb eltűntetni, mint ékes bizonyítékát a vadkempingezésnek. Ekközben az úton még két túratárs masírozott el, szerencsére még ők is reggeli kómában voltak, csak maguk elé néztek, nem vették észre, hogy ott vagyok.
A csomagolás - mosdás után nyakára hágtam a zabos keksznek és a reggeli kakaónak - kávét nem sikerült venni továbbra sem. A kakakó elég pocsék ízű volt, utánaküldtem pár marok diákcsemegét, hogy elvegyem az ízét. A reggeli zenhangulat elmaradt, mert egy olyan szakasz következett, amiről a tervezés során csak azt jegyeztem meg, hogy jó sok kavargás lesz benne, emiatt a reggeli közbeni bambulást térkép-vizslatással váltotttam fel. A kezdődő fáradtság miatt mindent kétszer kellett végigvennem fejben, aminek nem örültem, mert ez a fajta kábaság növeli az eltévedés esélyét, másrészt pedig zabálja a telefon energiáját, ami ekkor már hatvan százalékon állt. Csak bírja ki Laredo-ig!
Laredo volt az aznapi végcél. Egy Castro Urdiales-hez hasonló nagyobb város, ahol az első eltervezett zarándokszállás várt rám reményeim szerint. Ráadásul KETTŐ darab szállást is jeleztek a weboldalak, úgyhogy a bőség zavarában érezhettem magam, de valahogy az Albergue de Pelegrinos Casa de la Trinidad felé hajlott a szívem, amit egy igazi zárda működtet és pont a Camino útja mellett van, rögtön a város elején, tehát nem kellett keresztül-kasul tévelyegni a városban, hogy meglelje az ember. Akkor reggel még nem tudtam, hogy mennyire népszerű egy ilyen szálláshely, az ára miatt gondoltam, hogy rettenetesen, hiszen mindössze 10 EUR volt egy éjszaka, de itt is élt a szabály, hogy csak és kizárólag érkezési sorrendben lehetett benne helyet foglalni, semmi előfoglalás, lécci-lécci tarts nekem egy ágyat ma éjszakára nem volt megengedett. Emiatt már most reggel és később végig a nap folyamán azon imádkoztam és ostromoltam az Urat, hogy hadd legyek benne abban a kb 15-18 főben, akik aznap este beférnek a szállásra.
Kb 20km volt a táv és a térkép szintábráit nézve rádöbbentem, hogy meglehet, hogy ez lesz a legcombosabb szakasz az egész túra során, mivel egy hatalmas sziklahegyet kellett vagy az oldalában vagy jócskán megkerülve, egy erőteljesen hullámzó, több kaptatós útvonalon abszolválni. 20km. Ilyen terepviszonyok között, és már kicsit nyikorgok, bár a lábfejem a papucsos gyaloglás ellenére elsőrangú bőrben van… hát számoljunk mondjuk 2km per óra sebességgel, akkor az tíz óra gyaloglás lesz megállások nélkül. Az azt jelenti, hogy ha most 7 óra van, akkor 17 órára fogok beérni, a nyitásra.. De akkor már biztos sokan lesznek ott! A hétszázát, nem lehet lazsálni! Pattanás és menés! Minimum 4re ott kell lenni, hogy tutira az elsők között legyek! Én ma fürödni, mosni és ÁGYBAN aludni szeretnék! Kérlek Uram, add meg, hogy ez ma összejöjjön!
Amennyire reggeli hangulatban lévő ízületeim engedték, “gyorsan” magamra rántottam a hátizsákot és óvatosan tipegve a karrmező látható és fűvel rejtett sziklái között kitipegtem a nem kevésbé göröngyös útra, majd némiképp megigazgatva a hátizsákot rakétákat gyújtottam.
A nap továbbra sem akaródzott jelet adni magáról masszív felhőzet veszült az égen, de a levegő kellemes volt, az ösvény partmenti fenyves, bozótos, területen haladt le-fel, majd kiért egy tág, nyílt hosszúfűves mezőre, aminek a hátsó részén délceg fenyőfák sötétzöldelltek, jobbra pedig az óceán acélkékje feszült.
A mezőn tarkabarka kupacot pillantottam meg és egy álmos arcú fiatalembert, aki hozzám hasonló üres arccal, téblábolt a cuccai körül.
“Wild camping?” You too?” - kérdeztem tőle, mikor odaértem hozzá. A srác álmos szemeiben fény csillant és visszamosolygott “Si!” “Forever wild camping!” És összenevettünk. Megvolt a reggeli energiabomba és a közös érzés. Ő még javában csomagolt, úgyhogy nem vártam meg, mentem tovább. Gyaloglás közben kicsit elgondolkoztam rajta, hogy ő jobban választott éjszakára táborhelyet, mert a hosszú fűben istenkirály lehetett puhán elnyúlni, míg én a sziklák közé préseltem magam, de aztán megnyugtattam magam, hogy én legalább szélvédett helyen voltam, neki azért az este első része hüsi lehetett, mert naplemente tájékán nagy orkán tud fújni az óceán felöl.
Közben az úton felszaporodtunk, több zarándok tűnt fel előttem és mögöttem is, többségük túrabotokkal ütemesen, tempósan menetelve. Hűha, csak ők megvannak vagy tizen! És hogy hasítanak, hogy mennek! Mint a meszes! Biztos el fogják foglalni a szállást, mire odaérek!- szólalt meg bennem a kishitűség. A stresszelődést csak az oldotta, hogy hirtelen fehér sárga pászma vágott végig előttem az úton. Megfordultam és megpillantottam a Napot messze bent a tenger fölött, amint a szürke bolyhos felhők között először fehér korongként, majd eskü! Kitártszárnyű angyalként pászmákkal a vízre ezüsthidat vont. Csodaszép volt a fényhatás! Hideg volt és nem épp nyári reggeli fények, inkább valami éjszaki, sarki hangulat, de a maga hidegségével is lenyűgöző volt! Egy hófehér angyal figyelt rám-ránk a hátam mögött már kora reggel a tenger felől…
Az út nyílegyenesen vitt nyugat felé, a távolban megjelent az aznapi első kihívás - az Ojos del Diablo, az Ördög Szeme hegy. Hatalmas sziklatömb, aminőhöz hasonlót a Tátrában lehet látni és amit kétféleképpen járhat be egy zarándok- vagy a partmenti úton, ami meredeken és elég kitetten fut a hegy oldalában a tenger feletti meredélyeken, vagy a hegy mögött több kilométeren át haladva egy országúton, ami itt-ott keresztezi a Santander-Bilbao autópályát. Nos mondhatnám azt, hogy tökös voltam és én a tengerparti szakadékos utat választottam, de az nem lenne igaz. Biztonsági játékos voltam, az, hogy végigcsináljam fontosabb volt annál, semminthogy elmondhassam, hogy végigmásztam a sziklafalat.
Úgyhogy amint beljebb haladva a tengerparttól átértem a Rio Agülera folyó hídján, az országúton maradtam, ami szintén istenes kihívásnak bizonyult, mert ismét egy jó másfél órás kaptató jött velem szembe. Szerencsére a felhők miatt hüvős volt a lég, ámde nagyon párás, jócskán lucskosan értem fel a szintező szakaszra, és ekkor már a mindenem is fájt. Szerencsére volt elég vizem, mert a kaptató aljában, amikor már épp készültem kétségbeesni, hogy sehol nem lesz vízvételi helyem, hirtelen szembejött velem a semmiből egy pihenő amihez volt szabadtéri artézi kút is. A Caminoról sokszor mondják, hogy az ember csodálatos meglepetésekben részesül a vándorlás során, én ezt maximálisan alá tudom támasztani, mert végig az úton, amikor TÉNYLEG nagyon megszorultam valamivel, vagy valami miatt, akkor hirtelen, a semmiből mindig ott termett valami, vagy valaki, aki egyenesbe állított. Santanderben a bilbaói busznál például majdnem rossz buszra szálltam a pályaudvaron, amikor a Fentiek mellém küldtek egy északi túristát, aki azzal jött oda hozzám, hogy biztos ez-e a bilbaói busz. Csak így. A semmiből. Kérés nélkül. Úgy, hogy nem tudhatta, hogy én Bilbaóba mentem. És lefordította nekem a menetrendi táblát és kiderült, hogy rossz helyen álltam, ha nem jött volna oda hozzám, lekéstem volna a buszt.
És ott volt a bilbaói hölgy, aki szintén a semmiből pattant elő, amikor nem tudtam értelmezni a függővasút jegyvásárló automatáját. És még számos ezer más apró segítség érkezett végig az úton, mindig pont akkor, amikor az ember már épp széttárni kezdte a kezét, hogy na akkor most ez hogy is lesz ezután?
Így kaptam meg az Ördög Szeme alatt a pihenőt is a vízzel amit nem jelzett a térkép és így kaptam meg azt a pihenőt is, ami az Ördög Szeme oldalában bukkant elő, mikor már azt hittem, nem bírom tovább, úgy leszakadt a vállam a hátizsák súlyától és mert a sűrű párás légben valahogy nehezen is kaptam levegőt. Alig bírtam levenni a hátamról a táskát, a karomat még vízszintesig sem tudtam felemelni, csak lógott a testem mellett és még úgy is élesen nyilalt a kulcscsontom környéke. Le kellett feküdjek egy padra, de még a fekvés is fájt végig a hátamon, a vállamon, azt hittem, sose lesz vége. Csak reméltem, hogy egyszer majdcsak alább hagy.
Fertály óra múlva tűnt úgy, hogy kidühöngte magát meggyötört testem, akkor éreztem, hogy kezd engedni a szorítás. Hanyattfektemben megpróbáltam óvatos karkörzéseket, nyújtásokat csinálni, Nem volt könnyű. A pullovert is csak úgy tudtam levenni, hogy előre kellett dőljek, hogy felfelé kibújjak belőle, mert a karom még mindig nem ment vállmagasságig sem. Abszolút mélypont ért el.
Kicst próbáltam feltankolni magam, ettem egy marék diákcsemegét, betoltam egy fél tasak napraforgó magot és az egészet lefolytottam egy mars csokival és jó pár glugla vízzel. Kis emésztési szünet után azonban talpra kellett állni és menni tovább. Hát nem mondom, hogy ezek voltak a legboldogabb pillanatok az addigi túrán. Ráadásul egy hosszas lejtmenet következett, ami miatt a hátizsák súlya még jobban ránehezedett a vállamra, hiába húztam a lehető legszorosabbra a derékszíjat és kapcsoltam be a sternum pántot is, semmit nem használt. A hegyek közötti völgybe vezető szerpentin ekképp ki is esett az emlékeim közül. Csak arra tudtam koncentrálni, hogy legyen már vége. Legyen már vége.
Már az utolsó kanyarnál fordultam be a volgy bejáratához, amikor ütemes kopácsolásra lettem figyelmes, amit sistergés követett. Hátrafordultam, egy zarándoktárs, indiai, érkezett utánam. Valahonnan tolt egy boldogtalan vaskos faágat, amit félig-meddig használt túrabotnak, ami azt jelentette, hogy néha ledöfte maga mellé az útra, de egyébként csak húzta maga után az egész miskulanciát. Ő sem volt túl jó passzban, de láttam rajta, hogy ő is összeszorított foggal próbálta tartani a tempóját. Kicsit Buen Camino’-ztunk egyet, meg pár keresetlen szóval lelkesítettük egymást, majd hagytam, hogy lekörözzön engem, én pedig újfent kiálltam egy válllazításra az út szélén.
A völgyben egy egymásba folyó településegyüttes várt, azt hiszem ezt hívják szeres településszerkezetnek, amikor itt- ott csoportosulnak házak, meg az út mentén állnak rendben. Délidő volt, megint megnyíltak az egek és ismét árnyék nélkül a szalmakalap és a túrakendő árnyékába menekülve lehetett csak enyhíteni a 29 fok hőérzetet. Jelzések erre sem voltak sehol, ellenben volt egy csomó útkereszteződés. A sok egyforma ház és hegy között kicsit elvesztettem a tájékozódási képességem, nem tudtam hirtelen belőni, hogy merre mehet tovább az út. És mint rendesen, ekkor megint mellém lépett egy angyal és keresetlen angolsággal közöltek, hogy:
Szia, Jó Camino-’t akarsz egy rövidebb utat Laredo felé? Menj akkor itt balra, majd lesz egy játsztótér jobbra, aztán majd neked megint balra és ott lesz a Szent Julián kápolna aztán csak mindig balra arra van Laredo! - mondta és azzal elfordult, hogy folytassa a pletykálkodást a szomszédaival.
A legjobbkor jött ismét a kéretlen segítség! Megint összeállt a fejemben az irány és a kép. Nem mondom, hogy nem ügyetlenkedtem még párszor a házak között csalinkázva, de viszonylag hamar rátaláltam az útra, ami a völgyből kivitt és ráállított arra a tenger melletti hegytetőre, amelyen a Camino kvázi nyílegyenesen vitt be Laredo felsőbe.
A hegy ismét combos volt, ráadásul karr mezős. Jó kis szuszogás volt felérni a tetejére, viszont a kilátás mindenért kárpótolt. Keletről a hátam mögött látszott a cerdigoi partszakasz, ahonnan jöttem, az Ördög Szeme hegy, nyugaton pedig felsejlett a jövő, a santona-i öböl, ahol másnap várt a kompos átkelés és egy rövidebb szakasz Helgueras-ig a Punta el Brusco hegyen át
Sütött a nap, mintha kényszerítették volna és a víz felől sem jött enyhület és amikor már azt hittem, hogy a kaptató végét látom, kiderült, hogy hohóóó van MÉG MÁSSSIIIK! Egy hetven éves, hosszú, őszhajú, széparcú férfi jött utánam, szemmel láthatóan komoly túrázó volt, látszott a járásán, meg a nézésén, hogy nem semmi hegyi bubus az illető. Francia volt és mikor mellém ért, csak annyit mondott :” Hát… nem sokan járnak erre ugye?” Akkor még azt hittük, csak ketten voltunk a hegyen. “Nem, tényleg nem válaszoltam nevetve - nem is értem, miért” Az öreg bólintott, majd végigmérte a papucsaimat. Vágott egy fintort, majd nekidőlt a hegynek. Kisvártatva eltűnt a rekettyésben, én pedig őt követve kiértem a “fennsíkra” ami igazából nem is volt fennsík, mert nem volt lapos, hanem ugyanúgy hullámzott, mint errefelé bármi más. Az út két oldalán durván szúrós bokrok sorjáztak, az ösvény keskeny volt és tele volt kiálló sziklaszilánkokkal, amelyeket mintha valaki belemártogatta volna a mélyvörös iszapba, és tehénlepényekbe, amelyek egymást váltották. Nem semmi egyensúlyozásba került, hogy kőhegyről kőhegyre lépve lavírozzak a mocsár és a tehéntaccsok között. A bozótosban közben egymás után tűntek fel a hely “áldozatai” Zarándokok tucatjai pihegtek egy-egy nagyobb sziklán ülve, vizsgálgatták a atöviseket a kezeikben, lábaikban. Egy fiatal német párosnál már a ragtapasz is előkerült.
Én is megkaptam a magam tövisét köröm alám amikor egyszer egyensúlyomból kibillenve egy mellettem meredező ág után kaptam, de akkor ez már baromira nem érdekelt. Csatakos voltam, büdös,és elegem volt az aznapból, ami úgy nézett ki, hogy még az utolsó kilométerekre is tartogatott nem kevés kihívást.
Aztán elmaradt a fennsík és kiértünk Laredo hát hogy mondjam, szőlős? Hétvégiházas? Részébe. Itt ismét egy erőteljes völgymenet indult. És vele együtt a versengés a szállásért. Szinte láttam, ahogy a francia szeme összevillant a német párocskával, majd mintha startpuska dörrent volna, kilőttek a többiek közül. Láttam az öreg arcán, hogy magában azt mondja: Nyavalyások, lenyomlak benneteket, mint a csikket. A németek arcán meg az tükröződött, hogy na ne már tata, azt hiszed, menő vagy? És kipörgő túracipővel, kondenzport kavarva maguk után lezúdultak a hegyről.
A rohadt versengés… az van mindenhol és mindenkor.
Én továbbra is a magam váci utcai tempójában haladtam lefelé, oda-oda köszönve az út szélén kidőlt túratársaknak, miközben belül feszülten számolni kezdtem az időt, hogy mikorra fogok beérni, a kilométereket, hogy mennyi van még hátra, közben legszívesebben bedugtam volna a fejem egy hidegvizes csap alá, hogy megmossam a hajam, mert éreztem, hogy egy merő lucsok és mindezek tetejébe folyamatosan azt mantrázam, hogy CSAK LEGYEN HELYEM A SZÁLLÁSON! CSAK LEGYEN HELYEM A SZÁLLÁSON!
A dűlőút egyszercsak betonútra váltott, és mit látnak szemeim? Mit? HÁT EGY UTCAI ARTÉZI KUTAT! Amennyire törődött állapotom engedte, letéptem magamról a hátizsákot, kiráncigáltam belőle a piperetasakot és a következő percben kéjes örömmel az arcomon habosítottam a sampont a fejemen.Ismét csak kérni kellett és megadatott… Elképesztően jól esett a rögtönzött hajmosás a hideg csapvízben. Hirtelen ismét széppé vált a világ és benne én is. Vagy valami ilyesmi. Ezután szinte tánclépésben haladtam lefelé a városba és elég könnyedén ráakadtam egy kis középkori utcában arra az igreja-ra, ami egybe volt építve a zárdával és ahol aznap este végre ágyat reméltem magamnak.
Szívdobogva léptem be a boltíves csarnokba, ahol egy apáca és egy Muzsika Hangjából előlépett Maria-szerű, éteri kisugárzású nő fogadta és vizsgázatta a zarándokokat. Csodaszépen beszélt angolul és olyan hihetetlen kedvesség, nyugalom áradt belőle, amit csak az igazán megtért lelkeknél lehet tapasztalni.
Gyorsan végeztünk a kihallgatásommal, felkísért a kétágyas szobába és miközben a szabályokat magyarázta egyszer csak rám kérdezett: “Nem vagy jól ugye? Bajban vagy!”
És akkor kb 5 perc ismeretség után ott álltam egy vadidegen előtt, aki a vesémig lelátott….
“Pakold le a holmijaidat és utána gyere le hozzám a recepcióra, beülünk a templomba beszélgetni. Megtanítok neked valamit!” - mondta és tapintatosan magamra hagyott, hogy rendbe tudjam szedni magam.
Így lépett be az éltembe Leonida testvér, akitől aznap délután megkaptam azokat a mondatokat, amelyeket már jó ideje kerestem. Útmtuatást adott azokra a gondjaimra, amelyek már jó ideje bántanak és amelyek be-be törtek a gondolataim közé végig a túra során, de amiről még én magam sem akartam magammal igazán beszélni. Azon a napon, az út felénél nemcsak szállást kaptam, hanem egy angyalt is, üzenettel.
Megerősít abban, hogy ha vadasozni akar valaki, akkor duplán igaz a természetjáró mondás, hogy ne látszódjon, hogy hova mész és ne látszódjon, hogy ott voltál...
Angliában volt, úgy 30 éve. Egy zenekar alibi technikusaként kerültem oda, de a turnét az utolsó pillanatban lefújták. Kint csupán egy címem volt, de az a lakás üresen állt. Érdeklődtem a szomszédoktól, de ők rám hívták a rendőröket. Ez már este 11h körül volt, éppen készülődtem, hogy valahol meghúzom magam, de a rend őrei, bár határozottan kulturáltan, megoldották.
Szóval ne érdeklődj a szomszédoktól, és ha mégis, hamar húzzál arrébb a dzsindzsásba.
CAMINO MÁSODIK NAP: WIFI? NO! ÉS NINCS ELECTRICITEIT SEM!
Hajnali ötkor, az ébresztőm rezgésére ébredtem fel. Szándékosan csak berregésre állítottam, hogy a bokor rejtekében ne hallja meg senki, hogy ott vagyok. Hajnali öt. Ebben az órában idehaza már elindul a madárcsicsergés és az ég feketéje világosabb árnyalatokra vált, mielőtt a horizonton megjelenik a felkelő Nap belépését előkészítő vörös függöny.
Hát Spanyolországban NEM ez a helyzet. Hajnali ötkor a legsötétebb az éj, a pirkadat hajnali hatkor kopogtat az ajtón és a madarak is csak akkortájt kezdenek torokköszörülésbe. Minthogy a sötétben semmit sem tudtam volna csinálni, hát visszadőltem a pocsolyámba még egy kicsit dagonyázni, utóaludni. Na jó ez túlzás, nem volt pocsolya, de az biztos, hogy a sátor belül is csuromvizes volt és a takarom és a pizsamám is nyirkos volt az éjszakai esőtől.
Hat óra felé is csak igen lassan indult el a világosság, magam számára is meglepő módon elég frissen ébredtem az éjszakai történések ellenére. Mivel a tájon mély csend honolt, gyors reggeli fürdés mellett döntöttem, úghogy az egyik másfél literes vizet tusfürdősített szivacs kíséretében vadkempinges zuhannyá alakítottam és a reggeli hűs légben csapattam egy egész testes mosakodást a bokorban. Édes Istenem. Akkor még élt bennem a decens túrista…a rákövetkező napok azonban viharsebességgel leszoktattak erről az eltartott kisujjas, úrinős turistáskodásról és bevallom, a továbbiakban varacskos módra hajtottam a napokat, de ne rohanjunk a dolgok elébe ennyire. Mindent csak szép sorjában!
Tehát ott álltam esztelen és meztelen a bozótban, tusfürdőtől illatozva, mint egy elfuserált, túlkoros és kissé testesebb Vénusz és a hegy tetején végigfutó aranysárga fénysáv fényében végre megláthattam, hol is töltöttem az éjszakát. Hát legnagyobb megnyugvásomra, legalább nem a szarban feküdtem. Csak kicsit mellette.
Szennyesemet akkurátusan elcsomagoltam és magamra öltöttem a váltóruhát azzal a tervvel a fejemben, hogy majd valahol, valamikor a nap folyamán megállok ruhát mosni a tengerben.
A reggeli tollászkodás után kicsit megpihentem, és a bokornak támaszkodva, a reggeli kakaót és becsomagolt zabos kekszet csócsálva bámultam bele a semmibe. Áldott csendes negyedóra volt ez, az egyedüli pillanat a napban, amikor tényleg semmire nem kellett gondolnom, koncentrálnom.
A reggeli nap amilyen lassan jött, oly gyorsan szökkent fel az égre, fél hétkor már délcegen aranyozta be a leveleket, úgyhogy komótosan és rendkívül lassan feltápászkodtam és egy búcsúpillantást vetve éjszakai vackomra, útnak vetemedtem.
Szép napsütéses volt a reggel, tiszta kék égen pár felhőpamaccsal. A szél kellemesen fújt az Óceán felöl, fuvallatában hozva felém azt a kellemes, utánozhatatlan sós vízillatot. Az előző este megjárt parkolón, utcácskán haladtam lefelé La Arena falujába. Eredetileg itt reggeli vásárlást terveztem a tengerparttal szembeni abc-ben, de mivel még volt bőven vizem és kajám is, hát egy rövid nézelődés után a tengerparti bodegáknál, folytattam a gyaloglást le a homokos tengerpartra, ahol a Camino haladt deszkázott járdán. A reggeli hullámok ütemesen, lágyan verték a part menti homokot, mely narancssárgás-barnás árnyalatú volt, a reggeli napfényben már szinte vörös. A szokásos reggeli sportolókba botlottam, de egyébként teljesen kihalt volt a település és utána a partmenti sétány is. A napfény, a világoskék ég, a mélykék óceán a fehér hullámfodrokkal, az erdőkkel borított hegyoldalak, a kellemes levegő és a csend lélekemelő nyugalommal ajándékozott meg. Még az elém kerülő meredek partmenti hegyet is légies könnyedséggel abszolváltam, pedig istenesen meredek lépcsőn jutottam fel arra a magasparti ösvényre, ami a következő 7,5km-en az utamat jelentette. A lépcső egy elvadult erdőben haladt, mint valami zöld alagút vett körbe és finom reggeli vadvirágillatot árasztott.
Kiérve a magasparti ösvényre ismét megcsapott az óceáni szél és vele együtt elém tárult a végtelenség látványa, melyben a gyaloglás során emlékek tűntek fel a horizonton,a már régen elmúlt korábbi világomból. Elindult hát nálam a belső utazás. S míg a lábaimat egymás után rakva, szemeiben a csodálatos tájjal, legbelül is elkezdődött egy vándorlás gondolatok, emlékek többféle időbeni dimenziója között.
Az út kellemesen cikk-cakkozott és lassan kikanyarodott a partmenti hegy oldalából és ráfordult egy nyugat felé tartó irányba. A messzeségben megjelentek a távoli hegyek, amiket a túra későbbi napjain kellett majd megmásszak és némiképp közelebb , ámde korántsem karnyújtásnyira - feltűnt Castro Urdiales városa, az aznapi nagy célpontom, ahol a térkép tanulsága szerint Burger King volt egy sarkon, ahol netet akartam lopni és telefont tölteni.
A vadasozás során a víz, a száraz láb mellett az elektromosság olyan fontos, mint egy falat kenyér- csak hogy ezzel a jól megtermett képzavarral éljek. Bár az útvonal ezen része eléggé egyértelmű, hiszen csak követni kell az Óceán partját, azoban a letéréseknél alapvető fontosságú, hogy az ember rendelkezzen térképpel. És hát ugye papírtérkép, túristatérkép erről a vidékről nincs, csak online, és sosem lehet tudni, mikor lehet legközelebb tölteni a telefont, ezért mindenegyes amperrel és volttal úgy kell takarékoskodni a telefonon, mint az űrben suhanó Voyager űrszondákon. Ha vadkempingezel és hozzám hasonlóan nincs powerbank-od, akkor bizony mindent le kell kapcsolni a telefonról, még a képernyő fényerejét is minimumra kell állítani ahhoz, hogy minél több időt ki tudj préselni a kütyüből, hiszen bár lehet, hogy előre ki tudod nézni, hogy mikor és hol lesz olyan vendéglátóegység, ahol tölteni tudsz, mint ahogy én kiszúrtam a castro urdiales-i Burger King-et, sohasem tudhatod, hogy a kiválasztott cápázási pontodon tényleg fogsz-e tudni tölteni. Emiatt én bizony komolyan számontartottam a túra alatt végig, hogy a telefonom napi energiafogyasztása mennyi volt, hála Istennek mindig kitartott a következő toltőpontig, Még úgy is, hogy ezen a vidéken, itt Spanyolország északi részén nem adnak csak úgy szabad konnektort. Free Wifit meg még annyira sem.
Castro Urdiales előtt kb 5km-el megszűnt a tengerparti kényeztetés, le kellett térni a parti útról egy ipari terület miatt és egy kacskaringós és elég erőteljesen hullámzó kurflival alábújva a Bilbao-Santander autópálya felüljárójának Ontón falvacskán keresztül vitt az út. Ez először egy meredek völgymenetet jelentett a faluba, majd a falu túloldalán egy eszméletlen kaptatót jó másfél óra hosszan, végig egy országút betonján haladva. Dél volt ekkor már és itt, a hegyektől körbevett völgyben, melyben az idilli fehérfalú spanyol házas kisfalú csücsült, csodás virágokkal befuttatott ablakokkal. Délidő okán itt is harangoztak és egy sarkon befordulva egy furcsa, istállóajtós konyhájú házba botlottam. A konyha ajtaja ketté volt vágva, mint egy lóistálló boxajtaja, az alső része derékmagas volt és csukott, a felső része tágra kitárva. Mögötte a falnál rögtön egy faasztal állt kis fa székekkel és Carlos José egy atlétából előbukkanó őszülő szőrös mellkassal, nyitott kockás ingben pont az ajtóval szemben épp kezdte kanalazni a paprikást. Vagy hát ugye paprikást nem, de valami vöröses szaftos húsos kaját véltem látni előtte. Alejandra, a felesége közben körbecikázta a konyha minden szegletét és amit ehetőt talált, vagy ami fűszerre hasonlított mind Carlos José elé csapta az asztalra. 50 év házasság pergett ott le a szemem előtt zanzásítva pár szekundumban.
Ontónban esett meg az is, hogy lerúgtam a lábamról a dekátlanos túracipőt. Egyszerűen nem bírta tovább elviselni a lábam, nem tudom, miért. Mondjuk tény, hogy itthon is mindig papucsban mászkálok az erdőben, nem hittem volna, hogy ez ennyire befolyásolta a lábaimat. Egy biztos, a második nap felénél a dekátlanos cipőben elkezdtem érezni a talpközépi ideg, más szóval a bőnyegyulladás tüneteit, ami a lábujjaknál, különösen az öregujj és a mellette levő ujj alatti párnarészen jelentkezett. Lerúgtam hát a cipőket és elővettem a pár napja vásárolt Auchan croggs- szerű papucsokat. A váltást egyben arra is felhasználtam, hogy “begépzsírozzam” a lánctalpaimat. Egy hosszútávú gyaloglás során mindenkinek fontos odafigyelnie arra, hogy a talpa, a lábfeje hogy működik. Legyen mindig száraz, sose legyen vizes se a cipő, se a zokni, mert az feláztatja a bőrt és egyből vízhólyagot okoz, illetve mindig legyen az embernél VAZZE-lin és időközönként kenje be a talpát, a lábát, mert a VAZZE-lin puhává varázsolja a bőrt és egyben ugye sikosít is, tehát a gyaloglás közben óhatatlanul fellépő súrlódást a zokniban, a cipő talpán, elsőrangúan lehet semlegesíteni egy jól beVAZZEliznezett lábfejjel.
Úgyhogy Ontónban gépzsírozás után felkaptam a pacskert és ismét útnak dőltem. Ahogy a faluba le kellett ereszkedni az autópálya alatt, úgy a falu másik végén irgalmatlan meredeken és jó hosszan kellett masírozni, hogy az autópálya fölé keveredjen az ember, majd egy felüljárón át haladva a pálya mellett magasodó hegyoldalában folytatódott a hegymenet a jó déli napfényben, immáron szél nélkül, mert a part felöl érkező fuvallatot lefogták a partmenti hegyek.
Hát mit mondjak, egy jól megtermett éticsiga lehagyott volna, amilyen tempóban toltam fel magam a hegyoldalban. Itt már más caminozók is beértek. Amerikaiak voltak és úgy döntöttek, hogy bőven elég lesz nekik az én tempóm, úgyhogy egészen a hegy tetejéig mögöttem bandukoltak. A túlolalon levő lejtőn viszont begyújtötták a rakétákat és elporzottak mellettem.
Ekkor már csak egy ereszkedés egy öbölbe és két hegymenet választott el Castro Urdiales-től. És ekkor jött a következő biológiai nehézség - két nap után nagydolgoznom kellett … volna, de sehol nem volt semmi eshetőség. Jó nagy ereszkedés után gyöngyöző homlokkal és ökölbe szorult alféllel érkeztem meg Miono településre, ahol az alsó területi bántalmaim miatt nem figyeltem eléggé és véletlenül le is tértem a Camino útvonaláról, jó pár száz méterrel hosszabbítva szenvedéseimet. Miona egy nagyon kellemes kis falu két partmenti hegyfal közé zárva, kicsiny, türkizszínű, sárgahomokos tengerparttal és lovardával. Ez utóbbinak alapjáraton örültem volna, de ott és akkor már csak arra tudtam koncertózni, hogy hol lehet itt kérem nyugodtan …… már bocsánat a naturalizmusért, de ez volt az igazság.
Szerencsémre a strand mellett levő hegyoldalban, ahol a Camino ismét hegymenetet vett, egy kis családi vendéglő állt, isteni sült és fokhagyma illatot fújva vele a levegőbe. A vendéglő tulajdonosnője volt olyan kedves és ingyen beengedett a mosdóba. Én akkor úgy éreztem, hogy nálam boldogabb ember nem is lehet a Föld kerekén! Kiürítve testemet és lelkemet, rendezve a soraimat még egy kicsit ücsörögtem a kifőzde mosdója előtti padokon. Épp egy caminos csapat távozott a helyszínről és a tulajdonosnő, aki a fő-fő főnöknek és cincérnek nézett ki, bőszen perlekedett a konyhában lapuló, szakácsként funkcionáló férjével. Ismét csak nem tudtam kivenni, mi lehetett a vita tárgya, de a hangsúlyozásból a fantáziámnak engedve az alábbi értelmezést adtam magamnak a kirobbant családi perpatvarhoz, amit sűrűn kísért az edények csapkodása, a serpenyők padlóhöz vágása. Amilyen kis szilfid volt a hölgy olyan vaskos volt a stílusa, nagydarab férje meg megszeppenten a sarokba menekülve nézte az asszonyka tombolását
“Manuel már százszor megmondtam, hogy ne tegyél annyi hagymát a paelába, de sose hallgatsz rám! Itt ügyetlenkedsz, a vendégek meg elégedetlenül távoznak! Hát hányszor mondjam neked, hogy a paelába, nem kell sok hagyma??!!! Rettenetes vagy Manuel! Nem is értem, hova tettem a szemem, amikor hozzád mentem! Nem is értem, hogy kellhetett ez nekem!”
“Én sem értem” - cincogta Manuel, de csak úgy magának.
Miután jól kiszórakoztam magam a vérbő családi drámán, ismét az ösvényre léptem. Egy meredek felfelé menet után egy füves mezőre értem, majd felsorakoztak mellettem Castro Urdiales kertvárosi részének házsorai. Itt is érvényes volt a spanyolokra jellemző sorházas építkezés, néhol egészen meglepő megoldásokkal, mert hiába volt jobbra a csodálatos kilátás a tengerre, egy lakópark házait úgy húzták fel, hogy szigorúan egymást nézték az ablakok kb 3 méter távolságra egymástól.
Kicsit kezdett eleredni az eső és már én is kezdtem eléhezni, pedig még volt két kilométer és még egy hegymenet a város fő plázsáig, ahol a Burger King várt rám a konnektorral és a wifi-vel. Ahogy azt én akkor gondoltam.
Az eső jó kis zuhévá fejlődte ki magát, mire leértem a városba és némi kellemetlen meglepetésként ért, hogy a műhold képekhez képest a város partmenti sétányát felújították, tehát az az emlékem, hogy a Burger King ott van, ahol a kockás csempe kezdődik a parton, alapjaiban borult meg, mert MINDENHOL kockás csempe volt. Az esőfüggöny mögül próbáltam kiszúrni a sétány és a part menti út közé ültetett csodaszép flórán keresztül a házak falán a jellegzetes céges logót.
Végül jó fél óra kutakodás után meg is leltem a helyet… és jött a meglepetés! NINCS konnektor az étteremben! Sőt wifi is alig. Volt helyette egy gyerekzsúr. A kirendelt menümet majszolva betekintést nyertem a spanyol gyereknevelés rejtelmeibe. Nos a spanyol gyereknevelés titka az, hogy nincs titka. Sőt rendszere sincs. A gyerekeket nem korlátozzák semmiben, az üvöltözés, a rohangálás csúszás-mászás, a padló felnyalása és amit még el lehet képzelni, mind megengedett. Nem is nagyon volt más az étteremben, csak a zsúrozók- illetve aki betért, se nagyon akaródzott ott maradni sokáig.
Ebédemet elköltve kicsit ücsörögtem a tébolyult hangzavarban várva, hogy odakint az eső hátha alábbhagy. Amikor már azt vettem észre, hogy a több decibel hangerővel zajló bulli kezd halkulni számomra - de nem azért, mert a gyerekek lecsillapodtak volna - hanem mert már a fülem nem bírta feldolgozni a hanghatásokat - indultam csak el kifelé. Odakint önkéntelenül felsóhajtottam a hirtelen rám zúduló csendben. Nem mintha a plázson nem lett volna élet, csak addigra már annyira megsüketültem, mint egy pattantyústiszt, hogy mindezt már nem érzékeltem. Úgyhogy bárgyú vigyorral az arcomon és a körbeülelő némaságban elindultam a tourist information felé, hogy VÉGRE pecsételjek egyet a credentialba, amit előző nap elfelejtettem, illetve, hogy megtudjam, hol van a városban Ekorski bolt. Víztartalékaim erőst lefogytak addigra ugyanis és Castro Urdiales után a következő állomásom Cerdigo falva utáni tengerparti erdőség volt éjszakai táborhelynek kijelölve, úgyhogy a másnap reggeli kávét is be kellett szerezzem.
A tourist information szieszta miatt zárva volt, úgyhogy úgy döntöttem,hogy bejárom addig a város katedrálisát és főterét, ahol az árkádok alatt ebédutáni kávézásra gyűlt össze a nép - és ahol rájöttem, hogy a spanyol gyereknevelést nem lehet kinőni felnőtt korra sem, mert az ebéd utáni feketelevest kortyolgató és trécselő ismerősök, barátok, meg aki még leült bárkinek az asztalához egy kis kvaterkázásra ugyanúgy ordítva adta elő aznapi gondolatait, mint a Burger King szülinaposai. Az árkádok alatt ekképp egy focistadion hangulata terjengett mondjuk egy nyerésre álló Barca mérközés góljai után.
A katedrális ismét a középkor remekműve volt, bár úgy tűnt, hogy a benne lakó szellemek nem nagyon kedvelték a zarándokokat, mert többen is többször majdnem hasraestünk a mellékhajóban haladva, a padlóból kiálló gerendázatok miatt. Az egyikünk úgy kiesett az egyensúlyából, hogy a botlás után felsőtesttel előredőlve végigrohanta a sekrestyét, majd a végén levő kovácsoltvas falon csattant s legott leborult a kerítés mögött őt szomorúan néző szent szobra előtt…a templom légköre megkövetelte az áhítatot.
A templom, a tourist information pecsételés és az Ekorski bevásárlás után kicsit ledőltem egy padra szunyálni egy fél órát. Délután 4 volt, még kb 5km várt rám az éjszakai szálláshelyig, úgyhogy megengedtem magamnak egy kis lazulást.
Öt felé álltam talpra és fordultam le a Camino Del Norte ösvényéről és álltam rá a Sendo Litoral útjára Ez a kettő abban különbözik egymástól, hogy a litoral végig a part mentén halad, a CDN viszont bemegy a szárazföld belsejébe. Nekem a part vonzóbb volt, látni akartam a végtelen vizet, úgyhogy maradtam a partmenti füves mezőn. Eseménytelen órák következtek, tőlem jobbra a tenger morajlott, balra sötétzöld, magas hegyoldalak meredeztek és én a gondolataimba merülve haladtam kilométerről kilométerre a part menti mezőn, majd egy letérés után kiléptem az országútra és ott folytattam a bandukolást.
Hat óra felé ismét sötétedni kezdett, jöttek ismét az esőfelhők és én is beértem ahhoz az útkereszteződéshez, ahol a Litoral ismét egyesült a CDN-el és kart karba öltve bevonultak a part menti erdőségbe, mely erdőség csak az útról látszott erdősségnek, valójában kis farmergadaságok sorát takarták. Itt szembejött velem egy rosszarcú férfi, aki eléggé megnézett középtájon és valamit morgott magának, majd többször is utánam fordult, amitől nem kicsit lettem ideges, de mivel nem jött utánam, egy idő múlva megpróbáltam elengedni az emlékét.
Az ösvény egy régi temető mellett jobbra kanyarodott és egy elég erőteljesen karr mezős erdőbe vezetett le ismét a parthoz, ami itt magaspart volt, tehát több méterrel és egy szakadékos partfallal állt a csapdosó hullámok felett.
Este 8-9 óra felé járva itt már elkezdtem keresni a megfelelő helyet az éjszakai pihenéshez. Némi keresgélés után jobbra letérve az ösvényről mélyen behatoltam a néhol térdig érő sziklatömbös karr mezőbe, mígnem egy félembernyi kőfal mellett, mely mögött már csak a szakadék volt, úgy döntöttem, hogy megvan a táborhelyem. Ideális helynek nézett ki, mert fejtől és egyik oldalról szakadék és sziklatömbök vették körbe, tehát onnan nem jöhetett senki, a másik oldalról a karrmezőben éjszaka ha valaki arra akart volna jönni, hát tuti biztos kitörte volna a bokáját, szemből pedig ismét egy szakadékos rész volt az óceánnal.
Némiképp rejtezve egy kisebb kőtömb taréj mögé leraktam a cuccaimat, leterítettem a sátrat. Majd némi gondolkozás után úgy döntöttem, hogy én itt nem öltözöm át éjszakai ruhába. Túl közel vannak a farmok, ha netán baj lenne, akkor jobb, ha már eleve fel vagyok öltözve. Úgyhogy eljött számomra az első olyan éjszaka, amikor végképp átléptem a civilizáció határát. És úgy ahogy voltam, az aznapi ruhámban dőltem le aludni. Másnap Laredo-ban volt elméletileg szállás, majd ott fürdöm, mosok bármi, addig csak kibírom egy ruhában két napot és egy éjszakát.
Jó volt ledőlni az egész napos menetelés után. Mivel ekkor már láttam, hogy a naplemente 11 óráig nem fog eljönni, hát csak feküdtem a földön és nézelődtem, figyeltem a környeztem, van-e mozgás, aztán lassan eljött a naplemente ideje és nyugati irányban a fények szikrázó arannyá váltak. Lassú volt, mire lement a nap és még utána is jó sokáig néztem a szürke, felhős égboltot, ahogy fokról fokra váltott át világosszürkéből sötétszürkébe, néhol a felhők bodrán rózsaszínes, vöröses, lilás árnyalatokkal. Velem szemben halászhajók sorakoztak fel a tengeren. A sötétség beálltakor mind reflektort gyújtott, amivel bevilágították a rejtekhelyem, jó sokáig nem is tudtam aludni miattuk, aztán szépen lassan kelet felé fordultak és elpöfögtek az éjszakában. Végre tényleg nyugalom lett és sötét. Csak ma este ne essen az eső! Kérlek Uram, csak ma ne essen már semmi csapadék!
Nem semmi első nap! Egyszer én is jártam hasonlóan külföldön, akkor valaki rám hívta a rendőröket. Azok, bár udvariasak voltak, nem sokat cicóztak: elvittek egy panzióba, akár akartam, akár nem. Hát bizony nekem is egy napnyi költőpénzem bánta...
Ja, hogy úgy. Egyszer vettem én is egy ilyen ásványvizes palackra csavarható csövet, de aztán nem nagyon vált be, mert ez inkább futóknak való, akiknek nincs ideje kivenni a hátizsákból az itókát.
Én maradtam az 1 palack jég 1 palack víz egymás mellé csomagolva és leszigetelve megoldásnál.
A cső végét megokosítottam, két filctoll kupak szűkítő van benne Ha iszom, akkor a szívás után visszafújom a palackba, ami a csőbe felszökött. Az ásványvizes palack kupakját meg csak annyira vágom ki, hogy éppen be tudjam préselni a csövet.
Nem a kifolyás a veszély, hanem a fertőtlenítés. Ezt még javítanom kell, mert most ha leér a földre, akkor utána sterilizálni kell. Nem téma, de itt még van hova fejlődni.
Két és fél órás repülőút végén masszív felhő szivacsban landoltam egy kisméretű reptéren. A csomagkiadónál gyorsan átpakoltam a hátizsákom, immáron a túrához szervezve tartalmának sorrendjét, hiszen az érkezésem napja egyben a túra első napja is volt, amihez azonban még át kellett érjek a kindulási városba, amihez az interneten szerzett információk szerint a reptérről landolás után fél órával induló helyi “volán”busszal, az ALSA-val terveztem átutazni.
És egyből jött az első kellemetlen meglepetés. Errefelé NEM lehet helyközi járaton a sofőrtől jegyet venni. Regisztrálni kell a társaság weboldalán és online kell jegyet venni - hangzott a tájékoztatás a reptéri információs pultban ülő kedves hölgytől. Na vazze. Erre nem számítottam.
Fél óra kétségbeesett kapkodás következett, küzdöttem a reptér wifi rendszerével, ami tizenötpercenként regisztrációt kért, küzdöttem a busztársaság spanyol nyelvú oldalával, a buszra vihető poggyászmennyiséggel és a felárakkal, miközben a társaság oldala is folyamatosan kihajított és felváltva kellett újra megadnom az adataimat egészen a legutolsó vérvételem eredményéig mind a reptéri wifihez, mind a busztársaság jegyfoglaló alkalmazásához. 25 perc idegbeteg kísérletezés után, mikor végre sikerült elérnem a jegyvásárlás menüponthoz, szomorúan láttam, hogy 23!!!! EUR-os jegyárat dobott ki a gép. 23 EUR. Az egész aznapi keretem… Jó mondjuk kaja van nálam, túlélem, vizet meg csak szerzek valahonnan. Nagy sóhajtás kíséretében rányomtam a fizetés gombra és … ÉS KIDOBOTT rendszer! Ott álltam megint, hogy újra be kellett volna regelnem a reptéri wifire, a jegyvásárlós alkalmazásba, fel kellett volna töltenem az életrajzom, a motivációs levelem és eddigi iskolai végzettségeimet bizonyító dokumentumaim… és akkor úgy döntöttem, hogy KAFFJA BE MINDENKI!
A fejem gyors problémamegoldó üzemmódba kapcsolt, okés, akkor nem a másik városból indulok és jövök vissza, hanem innen indulok a másik városba. Azért biztos, ami biztos visszamentem az információs pulthoz, ahol a hölgy meglátva kedvesen elmosolygott és alig kezdtem bele a problémám ecsetelésébe, máris mondta, hogy “ja azt elfelejtettem mondani, hogy nem kell ám online foglalnia jegyet, ha nem akar! Ha bemegy a városi járattal innen a reptérről a buszvégállomásra, ott tud készpénzzel is jegyet venni a másik járatra!” Hát nagyon szépen köszönöm! Ez kiváló hír! Akkor 26,50 Eur lesz az utazási költség, de hát így mulat egy magyar külföldön!
Úgyhogy beálltam a városi busz megállójába és háromnegyed órával később már ott álltam a belvárosi buszpályaudvaron. A másik busz indulásáig még volt másfél órám, úgyhogy gondoltam, kicsit körbenézek az állomás környékén. Találomra elindultam egy utcán, amin végignézve a távolban várfalszerűséget láttam, ami izgalmas látnivalónak ígérekezett, úgyhogy elindultam a szemerkélő esőben. Ami egyből szembetűnő volt számomra, hogy Spanyolország mintha úszna a pacsuliban. Mindenütt rendkívül erős, fűszeres parfűmillat szállt, a férfiakon is ilyen édeskés, erős, keleties parfűm volt, ami eleinte bevallom, taszított. Nálam a férfiillat az ilyen hűvös, tiszta Old Spice arcvíznél kezdődik ,nem pedig a tömény már-már nőiesnek ható pézsmánál. A másik, ami feltűnt, hogy a nők imádják a flitteres ruhákat, elegánsan öltözöttek, az utcák rendezettek, sok a bolt, amik ráadásul inkább ilyen kisvállalkozásoknak néznek ki, semmint nagy láncoknak.
Hamar odaértem a várfalhoz és kiderült, helyesen tettem, hogy hagytam magam vezetni a megérzéseim által. A város katedrálisa előtt álltam és épp nyitva volt az ajtaja. Bent a templomban szinte tapintani lehetett a középkort.. A faragványok, a szobrok, a festmények mind elképesztő aurát árasztottak, a szobrok arckifejezései elképesztően finoman megmunkáltak és kifejezőek voltak, a legapróbb részleteikben hordozták a szenvedés, az érzések, a lélek megnyilvánulásait. Bevallom letaglózott némelyik alkotás ereje, hirtelen azt éreztem, hogy én legszívesebben csak ilyeneket nézegetnék most napszámra. A hatást fokozta, hogy a templomban a rejtett hangszórókból valami csodaszép éteri zene áradt és az egész templomban mirtusz illat szállt. Délidő volt, a déli mise ideje, leültem hát a hívek mellé egy kicsit imádkozni és beszélni a Kaporszakállúval. A mise csodaszép volt, a pap gyönyörű hangon énekelt csodaszép dalokat, eleve a spanyol nyelv roppantul dallamos a fülnek, ott az ódon falak között, a mirtuszillatban és a jámborarcú szentek között elevenen megjelent több ezer év letűnt kora. Bevallom, jól esett a lelkemnek ott lenni.
Ám nem volt sajnos sok időm az áhítatra, menni kellett vissza buszállomásra . OLvastam róla, hogy a mediterrán népek lazák az ügyintézés terén, úgyhogy nem is lepődtem meg nagyon, aikor az állomás jegypénztárába érve hogy bár két pultos volt, csak az egyik dolgozott, roppant lassan, a másik egy csak ült egy helyben és mereven nézte a monitorát. A sor már meghaladta a tizes számot és alig mozdult. 7 perc. Még 7 perc és indul a busz - kezdtem feszengeni a sorban kilencedik állóhelyemen. Semmi haladás. Még 5 perc és indul a busz!, Ekkor vettem észre, hogy oldalt vannak jegyautómaták. Isten neki fakereszt, megreszkírozom!. Hála Istennek elég könnyű volt a kezelőfelület, úgyhogy pikk-pakk meglett a jegy 7,50EUR-ért. Vigyáztak rám a Fentiek, hogy még legyen pénzem aznapra innivalót venni….26 eur helyett 11 eur-ból volt meg a teljes utazás.
A buszút nyugodtan telt, és a tájjal való ismerkedés mellett ízelítőt kaptam a helyi időjárásból is, ami erőteljesen emlékeztetett Írországra. Egyik percben tűző nap, a következőben szakadó eső és orkán. Ezt a rákövetkező napokban a saját bőrömön is volt szerencsém nem egyszer megtapasztalni, különöst az utolsó túranapon tudtam meg, milyen a spanyolok Istene, de erről majd később.
A busz egy modern városközpontba tett le. Körbenéztem és az volt az érzésem, hogy valahol az USA-ban vagyok. Általában nem okoz nekem gondot a tájékozódás, de ott úgy meg voltam kavarva fejben, hogy ha nem lett volna kéznél egy villamossín, hát szerintem én még ma is ott ingázom a téren fel s le.
Szerencsére ott volt a villamos, és a nyomvonalát követve leértem a folyóhoz, aminek a partján haladva várt rám 14 km a kikötőig, ahonnan még 7km-t kellett megtennem az aznap estére kinézett “szálláshelyemhez”, ami a Zieberna névre keresztelt partmenti hegyvonulatot jelentette, illetve annak nyugati oldalát.
Az idő kellemesen felhős volt, a tenger felől fújt a szél, aminek örültem, mert nekem ez a kb 19-20 fok az igazi hőmérséklet a gyalogláshoz. Úgyhogy energikus léptekkel csapattam rá a folyón átívelő hídra.
“És képzeld el! Itt Bilbao-ban a hús is 50%-al olcsóbb!” - hangzott fel hirtelen mögöttem egy hang. Ez meg mi a frász? Egy fiatal srác sietett mögöttem, szája elé tartva a telefonját, szemmel láthatóan élőzött valakivel. Mindenhol vannak magyarok és mindenhol a kaja árát firtatják…
“Na az az olcsó hús engem is érdekelne!” Szóltam vissza a srácnak, aki ugyanúgy ledöbbent attól, hogy magyar hangot hallott, mint én. Meglepetésében felém fordította a telefonja kameráját - amibe én kaján arcot vágva és csábosan kacsintva beleszóltam a nem tudom kinek-kiknek, hogy aszongya :”mindenütt vannak magyarok!”
Aztán a srác már vágtatott is tovább, én meg kényelmes sétatempóban ráfordultam a partmenti sétányra. Szépen kiépített betonút vezetett a folyó partján, kétoldalt régi, lepusztult gyárépületek hirdették azt, hogy valahol Bilbao egy komoly ipari központ lehetett, most viszont a gyártás már leállt és az ipari komplexumok vagy az ebek harmincadján rohadnak, vagy épp irodaházzá, iskolává avanzsálnak, a köztük levő üres telkekre meg ilyen modern apartman házakat húznak fel egymás után. “VENDE 300M2” olvasom kiírva az egyik épület falára. Körbenézek. A lakóépület impozáns, kb mint Budapesten a Marina Part, de a környezet siralmasan lepukkant. Ki az isten venne itt 300 négyzetmétert…? Eléggé üresek is a felhúzott házak, nem igazán látok életet az üvegablakok mögött, csak főként üres szobákat. Egy-egy ablakban Árpád sávos zászló virít. Úgy látszik a baszkok is piros-fehér sávokban találták meg a nemzeti identitásukat - vagy ideköltözött pár hazai szavazó. De csak semmi politika!
A városkép egyébként eléggé egységes, mondjuk az épületek mind sorházak és egy kaptafa, ahol tömbrehabilitáció van, ott azért igyekeznek körültekintően bánni a környezettel is, bár tény, hogy faültetésben ők se jeleskednek. Ezt rövidesen fájdalmasan kellett tudomásul vennem, mert az ég egyszer csak kitisztult és telibe talált a délután 2 órás ordító napfény. Kicsit elszontyolodtam, olyan portugál érzésem van, amikor a playa-n tapodtam a deszkákat és rétegenként égett le a bőr a testem ruha alól kilátszó részeiről, miközben minden eresztékemből folyt az izzadtság. Árnyék meg sehol.
A modern lakóövezet egy kanyargósabb szorosba érve átadta helyét a hatvanas éveknek… az út mentén kis szerelőműhelyek sorjáztak, majd érkezett egy kietlen mocsárvidék, kiépített gyalog-futó-kerékpárúttal. Itt már beindult az élet, a spanyolok a portugálokhoz hasonlóan imádnak a partokon grasszálni, futni, gyorsgyalogolni, bringázni. Rengeteg sporttárs hasított körülöttem a szélrózsa minden irányában, miközben immáron két órája gyalogolva a síkon nálam már kezdett beállni az első mélypont, különsen, hogy a nap továbbra is kétszáz fokon tüzelt rám, miközben körös körül szürke fellegek kezdtek gyülekezni - és egy kanyar után szemből a túlparton megjelent a Zieberna első vonulata, egy ufó alakú felhővel kettévágva a csúcsát. Már nem vagyok messze! Már nem vagyok messze az első kijelölt pihenőmtől!
A folyón lesz balra egy gyaloghíd, jobbra egy tér és nekem a tér sarkában kell majd keresni egy Carrefour boltot, hogy vizet vegyek, meg kávét másnap reggelre.
Ezzel a frissítő gondolattal és örömmel, hogy immáron beértem Portugalete városnegyed budai oldalára, tehát lassan leketyeg az első 14km és a szürke felhők is már végre behúzták a cippzárat a Nap előtt, úgyhogy ismét kellemesen hűs a levegő, kicsit könnyedebben léptem, tekintetemmel keresve a folyón a gyaloghidat.
Ám nem volt sehol semmilyen gyaloghíd. Ellenben láttam két hatalmas fémszerkezetet a folyó két oldalán, amiről kiderült, hogy egy függővasút tartoszlopai.Nem gyaloghíd van tehát a folyón, hanem függővasút! Na Buenos Noches! Megint jegyet kell venni! Nézem a kiírást, csupa spanyol és azt sem tudom, hol kezdjem, mert még csak be sincsenek számozva a lépések. Szerencsémre mellém pattant egy idős - hatvan-hetven körüli hölgy, aki elég jó angolsággal bevezetett a jegyvásárlás rejtelmeibe. Ezután a következő örömöm az volt, hogy a Carrefour boltot is pontosan megtaláltam ott, ahol korábban a térképen látni véltem. Gyors vásárlást intézem, megvettem a reggeli kávé - helyett kakaót és háromliter vizet, valamint egy ollót, mert a vizespalackok kupakját ki kellett lyukasztanom ahhoz, hogy a gégecsöveket a palackba vezetve működtethessem a házibuhera camelbak-et.
A boltból kijöve kicsit elgondolkoztam, hogy lehet, hogy elhamarkodtam a vásárlást, hiszen másnap reggel is rögtön lett volna bolt kéznél, lehet, hogy mégse kellett volna terhelnem magam plusz három kiló vízzel, ráadásul a Zieberna hegy előtt… de most már mindegy cicuka, ha vinni kell a keresztet, akkor vinni kell!
A szerzeményeimmel leültem a téren, kicsit levettem a cipőmet, a zoknit, átvizsgáltam a talpam az első kilométerek után hogy áll az alváz. Még minden rendben volt úgyhogy kicsi szuszogás után felmálháztam és nekifogtam az aznapi etap utolsó, akkor még 7 km-esnek gondolt, s egyben legnehezebb részének, a hegymenetnek a Ziebernára.
Mikor a függővasút átért a folyón, az eső cseperegni kezdett, majd nagyon gyorsan erős zivatarrá nőtte ki magát, emiatt át kellett öltözzek esőkabátba és a cipőmre felhúztam a házi készítésű cipőkamáslit, amit egy szemeteszsákból vágtam ki azzal a céllal, hogy ha törik, ha szakad, száraz maradjon a lábam, mert a vizes, átázott cipő és zokni a hosszútávú gyaloglás gyilkosa. Épphogy készen lettem az átöltözéssel már ömlött az eső, de úgy, hogy látni se lehetett a vízfüggöny mögül. Este 8 óra is volt már, a sötét fellegek, az eső és a kései időpont miatt elfogott az aggodalom, hogy nem fogok időben felérni a hegyre sötétedés előtt. Akkor még azt hittem, hogy ott is 9kor kapcsolják le a villanyt, mint nálunk. Szerencsére tévedtem.
Az út a Zieberna felé a kikötői iparvidéken haladt át először, nem sok mindent láttam, mert az eső miatt csak mereven magam elé tudtam csak bámulni. Aztán elindult a hegymenet, ami jó óra-másfélóra hosszú kaptatót jelentett az országút melletti gyalog-biciklis úton Másfél óra kaptatás után jött egy völgymenet egy bájos faluval ékített völgybe, ahonnan az utolsó szakasz indult immáron kőkemény meredeken fel a Ziebernára. A falu házain már lámpások égtek, a stílusuk kicsit olyan tirolias volt, semmint spanyolos, vagy nem tudom. Már épp nekidőltem a hegymenetnek, amikor eljött a letérés a főútról az erdei út felé, ami itt a falusi házak között kétfelé ágazott.
És ekkor lecsapott rám a TÉRFIGYELŐ RENDSZER! Már épp fordultam volna jobbra a Ziebernára tartó erdei szerpentin felé, amikor a velem szemben levő sötét ház sötét ablakából egy vaskos férfihang szólt rám spanyolul egy idős hölgy szájából - a magyar szinkronosok szerint a spanyoloknál férfihangú nők és nőhangú férfiak vannak… - stimt.
Nem tudom, hogy Inez - hívjuk így - mit mondott szó szerint nekem, de a rám áradó spanyol szóáradatból valami olyasmit vettem ki, hogy
“Hova mész??? Nem arra van a Camino, hanem balra érted? Balra! Camino balra, aztán majd ott lesz a következő falu (pueblo)
A hölgy a nyomaték kedvéért még rámsüvítette, hogy LEFT.
Baszkföldön voltam. Ahol tilos a vadkemping. 3000EUR a lefülelés. Erre Inez már itt a faluban lefülel és ha nekiállok ellenkezni és a hegy felé veszem az utam, biztos TUDNI FOGJA, hogy mit akarok csinálni az éj leple alatt! BIZTOS tudni fogja, hogy én aljasul vadkempingezni fogok! Sőt, Inez olyan, hogy képes felhívni a következő pueblóban Juanitát, a kétszázéves barátnőjét, aki szintén a falu utolsó házában ül az ablak mellett és keselyűként őrködik a tilosban császkáló zarándokok felett
Juanita! Most járt itt valami pellegrina, odaért már hozzátok? Figyelj már oda, mert nekem gyanús, hogy valaki ilyenkor jár erre, ugyan hol akar ez aludni??? Josénál már nincs hely, a következő településre míg beér már zárva lesz minden. Figyelj már oda Juanita, nekem ez a hátizsákos gyanús!
Nem tudom, hogy ez a beszélgetés lezajlott-e de bevallom, én ezt így képzeltem el és rettentemben, hogy lelepleződtem hagytam magam letéríteni a tervezett útvonalamról és a harmadszor felém hajított LEFT utasításra engedelmesen balra fordultam és elindultam teljesen ellentétes irányba - mint ahogy terveztem, akartam és még ilyen hasonlók.
Elindultam hát felfelé a Camino útvonalán. Az eső közben kissé alábbhagyott, keskeny betonúton, susnyástól körbevett erdőségen haladtam meredeken felfelé, majd beértem egy faluba, ahol semmilyen jelzés nem volt a továbbiakat illetően - a jelzések eleve szinte sehol nincsenek, a Camino Del Norte-n főként ösztönből, térképből dolgozhatsz, jelzésekre egyáltalán nem számíthatsz.
Találomra kiválasztottam egy irányt, ami párhuzamosan haladt a tőlem jobbra magasodó Ziebernával, szomorúan fogadtam el magamban, hogy akkor nem lesz meg a Zieberna csúcsáról a fotó a bilbaói öbölre… ugyanakkor azzal nyugtattam magam, hogy hátha irgalmatlan szerencse, hogy nem jutottam fel a hegyre, hiszen a neten korábban látottak alapján a hegy baromira meredek, csúszós agyagos talajú, lehet, hogy az egész túrámat tettem volna tönkre, ha felmentem volna és esetleg lefelé valahova olyan helyre léptem volna, ahova nem kellett volna és ezzel már rögtön az első napon hazavágtam volna az egész túrát. Minden rosszban van valami jó és a tapasztalatom az, hogyha az ember odafigyel a jelekre, ha elfogadja azt, amit kap, akkor sok mindentől meg tudja kímélni magát. Ez egyébként a múltkori portugál camino-n is bebizonyosodott és a mostanin is számos olyan dolog történt, ami csak megerősített ebben az elképzelésemben.
Az idő közben haladott sietve, a nap már lement és eljött a sötétség, akkor még nem tudtam, hogy ez azt jelentette, hogy már éjfél felé közelgett az idő lévén, hogy arrafelé 11-12 felé áll be a sötétség. Én meg még sehol nem voltam, csak meneteltem a sötét éjszakában valami út mentén, ami le-föl hullámzott a hegy oldalában. Kétoldalt lezárt farmok, esélyt sem láttam arra, hogy bárhol tábort verjek. Egyre kilátástalanabbnak éreztem a helyzetet. Hirtelen egy felüljáró jelent meg előttem, mögötte pedig házak, egy településre értem be, ami meredeken vitt lefelé a völgybe. Már bent voltam majdnem a közepén, amikor megjelent a tábla “La Arena” Na basszus!!! Abban a faluban vagyok, ahol nekem holnap reggel kellett volna lennem!!! Viszont ha én most ebben a faluban vagyok, akkor ha visszamegyek a felüljáróhoz, akkor ott lesz felfele út a Ziebernára, hiszen ide hozott volna be az ösvény a hegycsúcsról! Lehet, hogy meg vagyok mentve? Lehet, hogy mégis fogok tudni aludni ma valahol? Netán ott, ahol kinéztem magamnak a neten?
Sarkonfordultam és visszacaplattam a meredeken a felüljáró felé. Miközben felfelé szuszogtam, bal oldalt egy kis mellékutcát pillantottam meg. Fura érzésem lett. Nekem erre kell mennem. Ezen a kis utcán kell mennem. Nem tudom, miért, de ezt éreztem nagyon erősen. Elindultam hát felfelé akkor már a teljes sötétségben. A kis utca merdeken kanyargott felfelé, majd kiért egy placcra, ahol parkoló autók voltak. Ott a sötétben döbbentem rá, hogy én ezt a placcot ismerem! Ez az a parkoló, ahova a Ziebernáról lefelé vezető ösvény leér. Csak át kell menjek az út túloldalára és ott lesz a sövényben elrejtve egy keskeny csapás. És mit ád Isten ÍGY VALA!
Az akkor már koromsötétben megleltem a kis vágatot a sövényben, ami rávitt egy erdei útra, amin meglepetésemre egy lezárt karámkapu fogadott. A Zieberna ösvényét úgy látszik a helyi gazda kisajátította…
LESZAROM! -volt az első gondolatom és átmásztam a kapun. Ha már illegális a vadkemping toljuk meg birtokháborgással is! Ekkor már nagyon fáradt voltam, úgyhogy minden idegszálammal a bozótosban felfelé kanyargó ösvényen a sötétben olyan helyet ekrestem, ahova levethettem magam vízszintesen végre aludni. Nem sokkal később balra egy felkopaszodott bokor tövében meg is leltem a gödröt. Örömömben teljesen megfeledkeztem az óvatosságról és nagy csörtetések közepette elkezdtem kibontani a túlélő sátrat, lehajítottam a ruháimat, intéztem egy gyors esti tisztálkodást, bebújtam a pizsamába és fejest ugrottam a sátorba - amit végül nem kifeszítve, sátorként használtam, hanem inkább földre leterített hálózsákként. Csak már, amikor jól kicsörömpölve hanyat feküdtem, vettem észre, hogy valójában nem vagyok messze a parkolótól, és a parkolóban mozgás van, emberek beszélgetnek és az egyikük el is indult azon az ösvényen, ami hozzám vezetett…A jeges rémület futott végig rajtam. A lépteket hallottam a felfelé vezető ösvényen, majd hallottam, hogy az illető megrángatja a vasból készült karámkaput. Aztán csend lett, majd kocsiajtók csapódtak és az autók elindultak valamerre. Huh, ezt megúsztam!
Ekkor nagyot sóhajtva beleszagoltam a levegőbe … és bakker, trágyaszagot, vizelet és ürülékszagot éreztem ott, ahol feküdtem. Banyek. A sötétben sikerült belefeküdnöm egy ilyen összeszart helybe? Nem érdekel. Egyszerűen nem érdekel. Ká fáradt vagyok, majd holnap aggódom a szar miatt! Most már úgyis benne fekszem, ha igaz, úgyhogy tök mindegy.
Ezzel oldalamra fordultam, hogy akkor alvás. Azonban még nem volt vége az éjszakai meglepetéseknek. Már épp kezdtem mély álomba zuhanni, amikor a sátor ponyváján mászkálást érzékeltem. Megráztam magam, amire az illető, aki rám mászott sziszegett-fújtatott egyet, erre rámordultam. Fagyott csend lett. Ekkor jutott eszembe, hogy talán nem kéne izmoznom, mert hanyatfekve bárki azonnal átharaphatja a torkom. Szerencsémre az illető fogta magát és elment.
Ám az idegeimnek nem tett túl jót a találka, úgyhogy az alvást rendkívül éber fülekkel folytattam. Egy óra múlva elkezdett cseperegni az eső, majd erősen rázendített, dőlt a víz mindenhonnan - és a vízhatlannak hirdetett túlélősátor 15 perc alatt csumára átázott. Ott feküdtem hajnali kettőkor a vízben, vizelet és trágyaszagtól körbelengve, a sötétben… de már ez sem érdekelt. Majd holnap. Majd holnap megoldok mindent.
Minthogy az olcsó repjegy a schwechat-i repülőtérre szólt - és hát eléggé korai indulással (reggel 7.30 felszállási idő) Nem volt más választásom, mint előző nap kibuszozni a reptérre és ott berendezkedni az első vadkempinges éjszakámra. A reptéren.
Fogalmam sem volt, hogy fogom tudni eltölteni azt a 14 órát, ami a reptérre érkezésem és a becsekkolási idő között feszült, úgyhogy kicsit szorongva szálltam le a buszról. Ám a schwechat-i reptér komplexuma - bár építészetileg szerintem eléggé randa - szervezettség és utasszórakoztatás szempontjából eléggé ott van a szeren. Elég gyorsan leperegtek a délutáni órák azzal, hogy bejártam az egész komplexumot, feltérképezve a szóbajöhető wc-ket, alvóhelyeket, vízvételi pontokat. Aztán kicsit körbejártam a területet épületen kívül is, úgyhogy mire elindult az este, már egészen otthonosan mozogtam a terminálon, int Tom Hanks a filmben.
De vissza a reptéri vadkempinghez - az a jó, hogy a nagy repterek be vannak rendezkedve arra, hogy az utasoknak esetleg ott kell tölteniük az éjszakát, erről weboldalak is szólnak, hogy melyik reptéren, melyik terminálon lehet jól aludni. Ez némiképp változhat, hiszen a terminálok installációit, bútorait időközönként szokták cserélni, ezért mindenképpen megéri, márcsak önszórakoztatás miatt is végigjárni a komplexumot. Én is ilyen változtatás “áldozatává váltam”, hiszen az információim szerint a D1 terminálban volt javallott aludni, ott voltak régen karfa nélküli széksorok, azonban most már nem ez a helyzet. A C1 terminál EMIRATES légitársaság becsekkoló területe viszont elsőrangú hely éjszakázásra. Vannak kényelmes lábkinyújtós bőrfotelek, karfa nélküli padsorok és a becsekkolópult sarkában a földön is lehet aludni védve a fő mászkálós folyosón járkálók szemei elől.
Én némi töprengés után a karfa nélküli széksort választottam, kényelmesen elhelyezkedtem és az alvási időnek kijelölt 11 óráig a telefonomra letöltött szakkönyv olvasásával, jegyzeteléssel töltöttem az időt. 11kor gyors tévé macis pipere után kedvenc wc-mben, felborultam aludni. Akkor még csak én voltam egyedül a területen. Fél-egy órával később nagy mászkálásra riadtam fel, akkor jöttek- érkeztek meg a hozzám hasonló éjszakai zombik, akik mind körém telepedtek aludni.
Hajnali egykor ismét riasztás volt, mint kiderült a repteret minden éjjel egykor teljes mértékben fertőtlenítik, felmossák a padlót - ezt azért jó tudni a jövőt illetőleg, mert ha netán ott kellene aludni még egyszer, akkor érdemes kivárni ezt az éjszakai fertőtlenítést és utána a padsorok helyett elnyúlni a földön - ahogy pár keleties kinézetű éjszakai hálótársaim is tették.
Miután levonult a porondról az utolsó takarítógép és hajnali fél kettő lett, a terminál elhalkult, a csarnokok kiüresedtek és csak egy tompa alapzúgás dohogta be a tereket. Fejemre húztam a szemfedő alakú vesetáskámat, kettős célzattal- egyrészt, hogy sötétet csináljak magamnak alváshoz, másrészt, hogy ha netán valaki le akarta volna tépni rólam a pénzemet rejtő készséget, hát azzal a swunggal fel is ébresztett volna. Two in one safety és security measures.
Bekucorodtam a padra a takaróm alá, fejem alá rendezve a hátizsákot, szép lassan belezuhantam az éjbe.
18 000-re esett a repjegy ár! Érted?18! Priority-vel, két csomaggal 40! Merjem meglépni? Schwechatra kéne kimenni, az plusz…Egész évben dolgoztál és sehova sem mentél, nehogy már ne vedd meg! Menjél! Egy hónapja itt vekengesz, hogy 25 a repjegy, most meg alapból 18, az, amit magadnak mondtál, hogyha annyi volna, megvennéd, hát tessék, itt van! Erre most nekiállsz nyavalyogni! Hát jó, megveszem. Te Szent Ég! Nem voltam erre felkészülve, már megint az utolsó pillanatban! De most legalább van két hetem leszervezni. Múltkor egy hetem ha volt. Hát vágjunk bele!
Ezzel indult a történet: egy hihetetlenül mélyre zuhant repjegyre, ráadásul nyári időszakban, két héttel az indulás előtt. És jött 14 felbolydult nap, amikor a nulláról kellett az utolsó szegig mindent alaposan megtervezni, szervezni munka mellett, vizsgák mellett.
Hogy is állt össze a dolog?
Hát először is nyilván a túra útvonalát kellett kiokoskodjam, amit a reptér mint kezdő és végpont, valamint a rendelkezésre álló hét - na jó inkább hat nap eléggé behatárolt. Korábbi camino-s tapasztalatból kiindulva napi átlag húsz kilométerrel számolhattam kelet és nyugati irányban. A sebtiben összeszedett ezerféle weboldalból, valamint a GoogleMaps frissített térképalkalmazásának segítségével végül úgy döntöttem, hogy nem a reptértől elfelé, hanem a reptérhez visszatérve fogok haladni, hiszen így az esetleges mizériák miatt gyorsabban térhettem volna vissza a fő kiindulási ponthoz, illetve van annak egy varázsa, amikor szembe jön veled az utad vége és nem úgy hagyod abba, hogy na akkor itt most megállok, hátraarc és majd később innen folytatom.
Miután megvoltam a haladási iránnyal és a napi kilométerbontással, jött az éjszaka leszervezése. Ismét számos oldal adott ezerféle információt a térség szállásairól, amelyek árai .. hát nem az én zsebemre szabottak voltak. Szerencsére egy félreeső információból megtudtam, hogy MÉG vannak államilag üzemeltetett zarándokszállások, ahol nagyon padlóáron lehet még ágyat fogni egy éjszakára. Ezen szállások olyan 10-15-20 EUR költséggel futnak, nehezítettségük, hogy nem lehet előre foglalni őket, hanem a nyitásra odaérve érkezési sorrendben leeht bejutni. Ha későn érsz oda és tele a hely, akkor sajnos fedél nélkül maradsz. Bevallom ez a körülmény a túra alatt eléggé stresszessé tett azokon a napokon, amikor zarándokszállással - albergue de peregrinos-al számoltam éjszakára. Komoly aggályom volt a napi menet során, hogy minimum egy órával a nyitás előtt beérjek és sűrűn imádkoztam az Égiekhez, hogy legyen fedél a fejem felett…
Azonban az is igaz, hogy a napi meneteimet tervezve sokszor úgy jött ki a lépés, hogy sehol nem volt ilyen olcsó albergue a láthatáron, ezért a kinttartózkodásom hét napjából négyre találtam csak albergue-et. A maradék három napot eleve vadkempinggel terveztem, ami Nyugat-Európában eléggé necces, mert durván tiltott tevékenység. Spanyolországban a helyi közigazgatási területek maguk döntik el, hogy engedik-e, de erről sajnos nincs egy hivatalos weboldal és a követség se tudott tájékoztatni, hogy az általam érintett területeken mi a helyzet. Ismét egy kétszázadrangú keresés során kaptam azt a kétes információt, miszerint Baszkföldön teljes mértékben tiltott a vadkemping, Cantabria tartományban viszont 24 órát lehet sátrazni. Sajnos dátum nem volt az oldalhoz, tehát az információ lehetett hamis is, a főbb forrrások 3000 EUR helyszíni bírságról szóltak lefülelés esetére.Különösen érzékenyek a katonai valamint a tájvédelmi körzetek területére és környékére
Azonban mivel nekem mennem KELLETT és hát kevés pénzből - napi cca és MAX 20 EUR-os keretből - ami a szállást és a NAPI TELJES étkezési keretemet is jelentette egyben - nem apellálhattam magánszállásokra, a vadkemping arra három napra nekem adott és kikerülhetetlen megoldássá vált.
Ekkor azonban újabb megoldandó problémák jelentkeztek, hiszen a vadkemping sátrazást jelent, és a Camino Portugues-en megtapasztaltak alapján a sátram NEM alkalmas hosszútávú túrázásra, mert túl súlyos. Úgyhogy elkezdtem a neten keresni ultrakönnyű megoldást. Végül a Varagordnál találtam egy faék egyszerűségű úgynevezett “túlélő sátrat” 7000HUF-ért, aminek a súlya grammokra és mérete összehajtva tízcentikre tehető.
Megvoltam tehát az útvonallal, a szakaszolással, a szállással. Igenám, de a vadkemping nemcsak azt jelenti, hogy a szabad ég alatt hálsz, tehát az időjárást is jó előre le kell csekkold, hogy tudd, mire számíts, hanem a vadvilágot is fel kell térképezd, mert Magyarország elég barátságos ország, mindössze kétféle mérgeskígyóval, akik az ország elenyésző helyein tekeregnek, azonban a mediterrán térség bővelkedik venomos csúszómászókban, közülük nem egy halálos mérgű. Úgyhogy a túrám következő feladata az élővilág feltérképezése volt, ami azt a szomorú eredményt hozta, hogy 5 darab mérgeskígyó van Spanyolországban, ebből kettő halálos marású és az a kettő pont azon a részen tanyáz, ahol mászkálni, aludni terveztem. Nem kevés Bear Grylls-i hagyományokat követve, neten okosodva megtudtam, hogy a kígyók ellen NÉMI áfiumot ad a menta illóolaj, illetve a fahéj. Állítólag a kígyók nem bírják a menta és a fahéj szagát, táborhelyet körbe kell szórni ezzel a két cuccal és némiképp védve érezheti magát az ember - bár gyanítom, ez inkább placebo. Illetve a kajákat nagyon durván zárni kell, ne legyen csábító a sátor langy melege. Így lett, hogy az úti pakkomba bekerült egy fiola erős borsmenta olaj és egy vékony tasi őrölt fahéj….
És hát a kaja. Az a nagy szerencsém, hogy amikor hosszútávú túrákat járok, akkor érdekes mód a kajabevitelem csökken. Ez durva ellentétben áll azzal a ténnyel, hogy a nagy fizikai megterhelés miatt ugye a logikus az lenne, hogy eléhezem, megéhezem, de több korábbi túrámon azt tapasztaltam, hogyha jól bezabáltam egy-egy szakasz után, sokkal nehezebben mentem neki a következőnek, jött a kajakóma. Ellenben nagyon jól bevált számomra a sok víz bevitel és a különféle magvak, szárított gyümölcsök csócsálása. Istenkirály módra megszűntette az éhségemet a sósmogyi, a diákcsemege, a mazsola és napi egy mars csoki erősebb hegymenet után. Úgyhogy a túra kajafelvételi helyeit ismét a GoogleMaps-hez folyamodva városról városra kiírtam, hol találok abc-t. Lehetőleg multiláncot, mert ott olcsóbb az ár.
Már lassan készen is voltam a szervezéssel, amikor már csak a technikai, technológiai dolgokat kellett lerendeznem - lévén, hogy nem beszélek semmit spanyolul, szükségem volt egy offline fordítóalkalmazásra, valamint egy ugyancsak offline túratérképre, amin látható a camino track-je. Nagy hálát adok a GoogleFordító offline alkalmazásáért és a Mapy.CZ térségi térképeiért.
Miután mindezekkel elkészültem, nem maradt más hátra, minthogy nagyon okosan és minél kisebb súllyal becsomagoljam a hátizsákom, aminek a tartalma végül a következőképpen alakult:
CSOMAGOLÁS
HÁTIZSÁK TARTALMA
1 PIZSAMA
1 TÖRÜLKÖZŐ
1 TAKARO
1 FELFÚJHATÓ PÁRNA
1 FÜRDŐRUHA
1 PÓLÓ
1 GATYA
1 BUGYI
1 ZOKNI
PAPUCS
LÁTHATÓSÁGI MELLÉNY
1 ESŐKABÁT
2 GÉGECSŐ
1 GUMIPÓK
PIPERE
FOGKRÉM
FOGKEFE
SZIVACS
TUSFÜRDŐ
MOSÓSZAPPAN
SEBTAPASZ
BETADINE
FÜLDUGÓ
FÉSŰ
KIS SMINK SPIRÁL
IBUSTAR
DEO
ÚTI MAPPA
UTAZÓEVŐESZKÖZ
MENTAOLAJ + FAHÉJ
KIS CSOMAG
TÚLÉLŐ SÁTOR
MAGOK, CSOKI
FÜZET, TOLL
CREDENTIAL
RAJTAM
KALAP
KENDŐ
PULCSI
PÓLÓ
FEHÉRNEMŰ
ZOKNI
2 GATYA
VESETÁSKA:
PÉNZ
PAPÍROK
TELEFON
KAMERA
TÖLTŐK
Víz nélkül összesen 8kg.
És miután mindezzel készen voltam. Már el is jött az utazás napja….
A többnapos túrákon a hajnali indulásokhoz kimondottan jó a szálláskeresés helyett a sátorozás. Az ilyen megmozdulásokon amúgy is a nappal együtt fekszek és kelek, erre pedig már csak egy kicsit kell rágyúrni egy napkelte előtti felkeléshez és induláshoz.
