A Pineapple Thief egy hónapja kiadott albuma visszahozott kicsit (vagy inkább nem kicsit) a Porcupine Tree zenéjéből, az énekhang összetéveszthető Wilson hangjával, a dobos pedig maga Gavin Harrison. Szóval nekem teljesen faxa.
Persze közben jó párszor eszembe jutott, hogy ez most már nem is lehet ugyanaz többé mint amilyeneket a sajnálatosan eltávozott gitárossal együtt alkottak.
De aztán kiderült így van ez most jól ahogy van, ilyen fájdalmasan gyönyörűn, ilyen letisztultan egyszerűn. Lélek van benne mely magasra repíti, túl a gyászon, túl az ürességen bele a fénybe.
Szerintem egyszerűen tökéletes album! Az egyik legszebb balladával, ami valaha született ebben a műfajban. Hihetetlenül érett, intelligens és érzelem dús zene. A lengyelek nagyon büszkék lehetnek, hogy ilyenjük van.
És ugye az egészet egy magasabb dimenzióba helyezi az őket ért tragédia! (ami tulajdonképpen a lemez igazi témája)
Tehát a "feltételeid", sarokpontjaid, melyek mindegyikének meg kéne felelni: most fiatalok, saját karakterrel, angolszász gyökerű klasszikus mesélős-kifejtős-epikus-szimfo-progot tolnak angol nyelven, a hetvenes évek első feli Genesis-Yes-Crimson stílusában... És nem neoprog.
Csak kicsit értek egyet skandersonnal, aki ezt írta: "Ami a legtöbb lehet, az a kor [...] prog zenekarainak örökségéből a haladó, saját hang megtalálására törekvő hozzáállás átemelése. Ez a törekvés azonban ma már más eredményt fog hozni..."
Hát, nem tudom. Pont ugyanő ugyanekkor említi Stoltot és a TFK-t: ha ez a te kérésed-kérdésed mondjuk húsz éve hangzott volna el, akkor a TFK a feltételeid mindegyikének megfelelt volna. Márpedig ha a 90-es évek végén épp lubickolt és tündöklött egy egyedi hangzású, fiatal banda a tárgyalt, már akkor is idejétmúlt stílusban, akkor most miért ne tenné valaki más fiatal, és hasonlóan saját hangú tehetség ugyanezt?!... Én azt mondom, szerintem teszi is, vagy legalábbis részben teszi, és itt el is hangzott pár olyan banda neve, melyek akár meg is felelhetnek az összes kritériumnak; jóllehet ezen feltételek közül a "fiatalok" a többivel ellentétben igen szubjektív dolog (na jó, gumifogalom az egyedi karakter is), ám mégis emiatt eshet ki Wilson éppúgy, mint a Magic Pie, az Anglagard, a Karmakanic, a Tangent, a Big Big, az Echolyn (Mei!)... (Az Unitopiát speciel nem ismerem). Igen, a Wobbler talán még ezt az életkori kritériumot is megugorja (értsd: viszonylag fiatalok), és ami még nem hangzott itt el, az a Moon Safari: ők is még fiataloknak mondhatók, és ha meghallgatod tőlük az amúgy angol nyelvű Blomljudot, vagy a Lover's End-trilógiát, akkor őket is talán feltűzheted a listára...
Több dolog van itt. Egyrészt érdemes észrevenni a skandinávok (svédek-norvégok) igen nagy súlyát ebben a mezőnyben - úgy fest, legnagyobb eséllyel közülük lehet találni akár most, akár a közeli jövőben (!) a minden sarokpontnak megfelelő előadót. Másrészt szerintem az van, hogy - a tárgyalt, idealisztikus korszakkal ellentétben, amikor ugye ez az egész zenei műfaj, az egész hangzásvilág még vadonatúj, hihetetlen lehetőségekkel teli, valamint emiatt hallatlanul izgalmas, és bizonyos, amúgy óriási tehetségű, valóban fiatal emberek számára hallatlanul vonzó is volt -, szóval hogy a 70-es évek elejével ellentétben napjaink adott fiatal bandája jellemzően már jópár albumot kiad, és jópár év eltelik, mire ebben a klasszikus stílű progrockban mind a saját hangját kiérleli, mind pedig olyan nagyot dob, amit már valóban össze érdemes, és össze is lehet vetni a klasszikusokkal. (És ekkorra már egyszerűen nem lesz "fiatal": minimum késő huszas-kora harmincas lesz...).
Mert már nem a hetvenes évek van, messze nem, az örökre elmúlt, így aztán alkotni sem lehet már pontosan ugyanazt és ugyanúgy, mint amit akkor alkottak, hiába beszélünk adott esetben ugyanakkora istenadta tehetségekről - és ebben értek egyet skandersonnal. Egyébként pedig ez nyilvánvalóan egyáltalán nem is baj. Sőt. És szerintem neked sem baj, mármint te magad sem éled meg iagazán problémaként, még ha esetleg valóban nagyon is keresed a Szent Grált. (Amit amúgy megtalálsz, ám nagy eséllyel nem így egy az egyben, hanem több kisebb, ráadásul itt-ott picit megcsorbult kehely formájában, és azokat sem okvetlen az idealisztikus szentségükben...).
Továbbá az van még, hogy nem értek egyet azzal, hogy - nem tudom miért, de - kizárod a neoprogot. A "neoprog" pont abból a célból jött létre, amit most te is keresel - lásd a nyolcvanas évek eleji-közepi Marilliont és IQ-t -, és pont annak a stílusnak az okán viselik a "neoprog-bélyeget" egyes most fiatal bandák is, amely stílust te keresed. Utóbbiakkal is az lehet egyébként, amit az előző bekezdésben írtam, hogy mire képbe kerülnek, mire kialakul a saját jellegzetes hangjuk, mire figyelni kell rájuk - azaz az életkort kivéve voltaképpen minden kritériumodnak megfelelnek - , addigra már jópár év és jópár album van mögöttük, tehát máris nem ifjakról beszélünk... Példák ide is: Arena, Pendragon, Comedy of Errors, Sylvan, The Watch, Magenta, Galleon, a Markov által említett Mystery... És talán nem véletlen, hogy a neoprog-bélyeggel ellátott bandák közül pont a két klasszikus, a Marillion és az IQ az, akik mind közül a leginkább egyedi, összetéveszthetetlen karakterrel bírnak; már húsz évvel ezelőtt is (!) erősebbel és markánsabbal bírtak, mint mondjuk most az amúgy abszolút jogosan "sztár" Steven Wilson, a nagyon jó Magic Pie, Wobbler, a Stolt-iskolából kinőtt fantasztikus Karmakanic - a számomra kissé problémás Kaipáról például nem is beszélve -, és ebből a szempontból például a Spock's közelíti meg őket. És érdekes itt a párhuzam: az egy évtizeddel korábban virágzó, ám addigra már teljesen halott műfajt felélesztő Marillion és IQ épp olyan gyorsan és fiatalon ugrott igen nagy zenei magasságokba, akár a saját példa- és mintaképeik; és a neoprog-alszcéna későbbi és mai egyéb előadói mind a mai napig ugyanolyan lassan és már nem is igazán fiatalon jutnak fel hasonló magasságokba, mint a hetvenes klasszikusoknak az "egyenes ági" (értsd: nem neoprog) követői...
Én egyébként - talán a fentiekből is kitetszik - már igen régóta igen problematikusnak érzem ezt az egész neoprogságot, ami nagyon vékony jég, egy amúgysem igazán megalapozott skatulya túlságosan elmosódott-feloldódott határokkal, és több kivétellel, mint szabályszerűvel... Igen, az egyébként számomra is szinte Biblia-szerű progarchives sajnos túlságosan sokszor aggatja - és nem aggatja - igencsak megkérdőjelezhető módon a neoprog-bélyegzőt az egyes előadókra.
Szerintem mindazonáltal nagyon jól teszed, hogy rendszeresen olvasod, informatív és szórakoztató, én legalábbis nagyon sokat tanulok mondjuk az ottani kritikákból.
Azóta még nem tértem vissza rá, de nincs elfelejtve. Rajta maradt az eszközön továbbra is.
Egyébként mikor a sok ötlet még nem feltétlen áll össze teljessé, annak is megvan a maga bája. Hát lehetne izgalmasabb dolog egy demószerűen félkész termék rejtett értékeinek feltárásánál?
Na ez se jutott még soha eszembe Barbaro hallgatás közben. Amúgy ők is fantasztikus zenekar, volt szerencsém többször látni őket még a hőskorban, a 90-es évek elején, hihetetlen zenészek. Jorgosz is Both Miklós is a szakma csúcsa.
Hasonlóképp vélekedek, végül kétszer is elolvastam. A könyvben ajnározott Kérdőjel zenekarral kapcsolatban van valakinek valamilyen élménye? A youtube-on fellelhető videók alapján mintha egy kicsit elfogult lett volna a könyv szerzője.;)
Annyit emlegettétek a Yest, elővettem pár lemezét. Tudom, ez most olyan, mintha rácsodálkoznék arra, hogy milyen szép kék a szép kék ég, de a Relayeren pl. a Deliriumban mi a jó atyaúristen zajlik??? Teljesen ufó az egész. Pedig messze nem a Yes a kedvenc zenekarom abból a korszakból, de ez mesés. Igaza van az alant írónak, ilyen zenék sosem lesznek többet, kár is keresgélni.
A Shatter All Accord az egyik legjobb "újkori" prog album, kicsit olyan, mintha a VDGG és a Crimson összeállt volna 2011-ben egy kis zenélésre. A Rogue instru részeinél rendesen kell fogni a karfát. De a többi albumuk is nagyon jó, és Matthew Parmenter szólóalbumai is minimum egy próbálkozást megérdemelnek.
Nekem úgy tűnik, amit keresel nem nagyon találhatod meg. A 1970-es évek ugyanúgy elmúltak, mint pl. a swing korszak, vagy a Barock. Azok a művek amik a kor (egyik) stílusában akkor nem születtek meg, már nem is fognak.
Épp úgy, ahogy ma már képtelenség újabb Sörgyári capricciót forgatni, akkor is, ha számos Hrabal mű van még, ami nem lett megfilmesítve, és az egykor el nem készült barlangrajzokat sincs értelme pótolni.
Ami a legtöbb lehet, az a kor zenei értékei közé tartozó, rövid ideig (néhány év, kb 70-73 a fénykor) kétségtelenül haladó szellemiségű prog. zenekarainak örökségéből a haladó, saját hang megtalálására törekvő hozzáállás átemelése. Ez a törekvés azonban ma már más eredményt fog hozni - erre írtam példákat.
Az általad keresett jellemzők leginkább talán Roine Stolt (Flower Kings) több kísérletében jelennek meg, legutóbb a Jon Andersonnal készített Invention of Knowledge produkcióban. A lemez szerény közönségsikert ért el prog berkekben is. Én speciel szeretem, a Yes Tales lemezére emlékeztet.
