AOTD - Album of the day
EFB - Első felületes benyomás
NFR - Nice fucking refrén (azaz épp nem tudod kitörölni az adott refrént, dallamot a füledből)
MM - Most megy (azaz most épp ezt hallgatod)
Nagyon jók a riffek, van húzása a dalnak, fasza a szólórész. Az ének nem különösebben tetszik :D Ja, és igazából szinte semmi köze a zenének ahhoz az Anthraxhez, amit én az Among The Livinggel megkedveltem. Pedig csak hat év van a kettő között, úgyhogy itt még nem is a "régen minden jobb volt" nyafogás esete forog fenn.
Kb így, bár a Messa ahogy tavalyelőtt a Zajon, úgy most sem győzött meg maradéktalanul, noha vitán felül hangulatos muzsika.
A Lost meg szimplán kurva jó volt (a kezdeti kopogós sound ellenére is), direkt nem néztem setlistet így engem meglepetésként ért, hogy a 16 dalt 13 lemezről válogatták össze, ráadásul a Believe in Nothing és a Host is megidézésre került.
Colin Stetson teljesen megérdemli az elismerést; az európai színtérről Mats Gustaffson-t szeretném jelölni, aki talán még elvetemültebb player, mint Colin.
btw novemberben Mats két formációval is fellép a bécsi Porgy&Bess jazzklubban, mindkettőt pay as you wish streamen keresztül is meg lehet nézni és hallgatni. az egyik a Fire Quartet lesz, a másik pedig a Fire! Orchestra - itt van több női énekes, rendes big band, egészen elképesztő szuper zenét művelnek.
Igen, azt is kedvelem és tisztelem benne, hogy nem a nőiségével akarja eladni a zenéjét. Csomó hasonló kép van róla, nem látszik az arca, hátulról fotózták, félhomályban, sötétben van, vagy egyenesen elcsúfítják, mint az új lemez borítóján. Pedig tulajdonképpen egész csinos a pofija.
A szaxofon néha egy az egyben Colin Stetson, de ez nálam plusz pont, bár még nem gondolkoztam ilyesmin, hogy ki lehet a kedvenc szaxofonosom, de valószínűleg ő.
...na de most jön csak az igazán naiv fanboyság, elnézést kérek mindenkitől, tudjátok be a koromnak, a szomorkás időnek és a közelgő rohadék novembernek.
Már a második hallgatáskor nem is tudtam, hol vontam össze a szemöldököm tegnap. Úgy nagyjából 100 százalékig biztos vagyok benne, hogy ez lesz nálam az év lemeze. Őszintén szólva arra sem emlékszem, mikor hatott rám ennyire új zene, főleg így azonnal, villámcsapásként, szinte végzetszerűen.
Igen, beérkeztek új hatások, visszajött Kate Bush, de ezernyi minden van itt, még prog. rock is. A Struggle with the Beast kis túlzással Van Der Graaf Generator is lehetne, Peter Hammill tuti nem mondana rá nemet, legfeljebb visszavenne a monumentalitásából. Az meg, hogy Anna a majdnem 80 éves Iggy Poppal énekel el egy idézőjelek nélküli, tiszta szerelmesdalt, annyira kedves dolog, hogy az már megható. És menő is. Ugyanakkor Anna kétségbeesett árnyalatú hangja ad egy másik dimenziót ennek a nyílt, egyenes szövegnek, érezni, hogy ez mégsem teljesen az, aminek látszik. És pár dallal később be is bizonyosodik, amikor azt énekli, hogy "we getting older by the hour, and every year we have more fear, that the dream of a family will slowly disappear". Mennyire szívszorító ezt hallani egy 40-hez közeledő nőtől, és ezek önéletrajzi ihletésű sorok, ne legyenek kétségeink. Szegény Anna, azért remélem, összejön neki, bár tényleg kezd kifutni az időből. A lemezt záró duettre a testvérével viszont elfogytak a szavaim, azt tényleg hallani kell. Az "until we fall" alatt darabokra törik a világ, én meg közben egészen apróra zsugorodok.
És ezzel a két végighallgatással el is jutottam arra a pontra, ahová a legeslegnagyobb kedvenceim esetében szoktam, csak a legtöbbnél jóval később: mostantól már mindig félve szedem elő, hátha legközelebb majd nem hat rám akkora erővel, amekkorával korábban, elmúlik az érzés, szétfoszlik a csoda. Az nagyon rossz lenne.
Amúgy annyira jó kedvem lett ettől a lemeztől, meg amit okozott bennem, hogy úgy döntöttem, mégis veszek jegyet az A Perfect Circle koncertjére, pedig eredetileg igencsak sokallottam rá a 23 ezer forintot :D
Én viszont gyógyíthatatlan johnbushítiszben szenvedek. Szerintem a pali tök átlagos énekes, sőt mintha be lenne oltva az emlékezetes énektémák ellen. Az Armored Saint nálam emiatt eleve bukta, de amúgy a zenéjüket sem találtam soha többnek, mint korrekt, jól eljátszott metálnak. Egyik fülemen be, másikon ki, nem rossz, nem zavaró, van pár jó téma, riff, dal (itt a közepén a Tension-Creepy Feelings-Damaged hármas egész mutatós), csak számomra nem túl érdekes. 10/erős 6, gyenge 7
Wear Your Wounds - Rust On The Gates Of Heaven
Újabb bizonyíték, hogy nálam egy 28. helyezett sem csak azért van, hogy kitöltse a listát. Azóta sem felejtettem el, időről időre meghallgatom, tetszik, szeretem. Eléggé behatárolhatatlan stílusú, vannak benne mindenféle posztsusogások, akusztikus merengések, a converge-es vonalból adódó nagyon kicsi hardcore-hév, ambientes elszállások. Neurosisosan szürkén megfestett világ, általánosan nyomott, ugyanakkor emelkedett hangulat, nem totál letargia, de már az oda vezető út. Hála, hogy megkíméltek az egyhangú üvöltözéstől, egy kiégett, beletörődött ember mesél az életről fáradtan, megtörten. Mindeközben pedig a gitáros sokszor magába feledkezve szólózgat gilmourosan nagyokat és emlékezeteseket. Filmzene a harmadik világháború kitörése előtti utolsó hetekre, amikor már tudjuk, hogy nemsokára itt a vége, de még képesek vagyunk felidézni a szebb napokat, meg hogy nem volt ez mindig akkora szar, amivé lett végül. 10/8
Szeretem Bush hangját (szvsz az egyik legjobb metal énekes). Meg az AS zenéjét is, azonnal felismerhető világ. Azon már rég nem rugózok, hogy "miért nem értek el soha nagyobb sikert?", így alakult, kész. De legalább jó lemezeket csináltak, amelyek között kizárólag úgy tudok dönteni, hogy melyik tetszik jobban. Ez talán kevésbé, pláne a Symbol of Salvation után, de ezzel együtt is hangulatos és húzós anyag, amely dalai között az olyan kevésbé direkt, picit borultabb darabok kaptak el igazán, mint a Damaged vagy a Den of Thieves. Örülök, hogy 2018-ban sikerült elcsípni őket a hajón egy maratoni, SoS lemez végigjátszós programmal, örök emlék. Ez meg legyen mondjuk 10/9
Hát, kedvet azt csináltál hozzá, meg a Dead Magic-re emlékszem is (remek volt). Viszont akkor nem értem, hogy a 2020-as album meg miért nem ragadt be senkinél nálunk?
Mindenesetre igen ritka dolog 4,15-ön látni az idei albumot, amit azért már 110-en szemléztek a RYM-en, holott csak ma jelent meg.
Már egy hete csak Anna von Hausswolffra gondolok. Végighallgattam az összes albumát, számát, sőt annyira türelmetlen voltam, hogy még az új lemezéről korábban kicsöpögtetett dalokat is. Ez utóbbiak aztán úgy fellelkesítettek, hogy előrendeléssel megvettem a lemezt, ami rendben ide is érkezett megjelenés előtt. Sok évet visszarepültem az időbe, mert nem tegnap volt, hogy egy új zenét valamilyen hanghordozón hallgattam végig legelőször. Összefoglalva: kelekótya fanboyként viselkedtem. Meg gondoltam, nem árt jól felkészülni.
Na, erre a 70+ percre nem lehetett. Sokat persze még nem fogtam fel belőle, de az hallatszik, hogy AvH a régi értékeit megtartva új vizekre is evezett. Poposabb, letisztultabb is lett, de közben meg olyan szaxofonnyekeregtetések vannak, hogy reped tőle a fül. Végig csak kapkodtam a fejem, néha álmélkodtam, máshol rosszallóan összevontam a szemöldököm, de hát ez csak az ismerkedés kezdete, ebből még bármi lehet. Olyan, hogy egy zenétől elsőre futkos jó értelemben a hideg a hátamon le-fel, és nem is egy helyen...!? Túl szép, hogy igaz legyen. Remélem, sokáig kitart, és ha igen, akkor vita nélkül az év lemeze lesz.
Egyetlen Lovecraft-könyvünk van meg itthon, a Zarándokút. Természetesen a Payne's Gray miatt. Még nem jutottam el az elolvasásáig, de ma ünnepélyes körülmények között nekikezdek. Van még ilyen tartozásom magammal szemben, pl. pár éve Karin Boye-tól a Kallocaint is beszereztem, azt meg ugyebár a Paatos miatt, de még abba sem kezdtem bele. Jó volna két élet.
sajnos roppant elmaradásaim vannak AOTD terén; mindig megfogadom hogy most már tényleg nem halogatom és folytatom a recenzióimat.
node a Payne's Gray miattam került a rendszerbe és kidobta a gép, ezt már meg kell ünnepelni.
Thor tulajdonképp minden fontosat és érdekeset leírt már e lemezről, szóval csak azt teszem hozzá, ami eszembe jut.
bár eleinte tartotta magát az osztrákok feltételezés (még az encyclopaedia metallum előtt); ha jól tudom azóta: bajorok.
hatások terén csak annyit tennék a progresszív / klasszikus eredetű billentyű témák mellé hogy főleg a lemez utolsó tételeiben (amelyek már Lovecraft másvilágán, Kadathban játszódnak) erős az etno, szekvenciális zene hatása - talán a korai instru VHK, Korai Öröm áll hozzá közelebb(?).
ugyan nem olvastam Lovecraft összes művét, csak a magyarra fordítottak jó részét; ezek alapján viszont ma is biztosan állítom, hogy ez a műve a legérdekfeszítőbb és nem annyira nyomasztó, inkább álmodozó (Az ezüst kulcs / Zarándokút Kadathba címre fordították; az angol címek: The silver key / Kadath Decoded - amit egy az egyben át is vett a banda). tényleg ajánlom, akár bevezetőnek Lovecraft elég súlyos, kiszámíthatatlan világába.
lehet, hogy nem ismertek, vagy van náluk zeneileg összetettebb, virgázósabb prog rock / metal; viszont van néhány egészen pazar téma, váltás, érdekes és nem elcsépelt hangulatok; szóval akit érdekel ez a kísérletező, műfaji határokon szabadon átnyúló '90-es prog rock, az mindenképp tegyen vele próbát.
