Keresés

 Nem következik, hogy minden szent tárgy hordozása, minden kép előtti imádság, minden liturgikus mozdulat, minden tömjénezés vagy ének automatikusan a tárgynak adott isteni szolgálat."

Én sem állítottam, hogy a tárgyak szolgálata isteni szolgálat a Róma Főpapja által vezetett egyházban. Bálványáldozati szolgálatról van szó. Függetlenül attól, hogy a kép vagy  a szobor istenféleséget, vagy embereket ábrázol.

A Róma Főpapja által vezetett egyház istenének vannak emberi ábrázolásai. Ez már önmagában bálványábrázolást jelent.

Most nem fogom a drága időmet arra pazarolni, hogy tételesen felsoroljam neked, hogy milyen ábrázolásokat és tárgyakat szoktak szolgálni egyházadban. Te ezzel tökéletesen tisztában vagy.

A lényeg, hogy bármiről, akár égiekről, akár földiekről készített kép vagy szobor irányába szolgálatot végezni egyformán bűn. ugyanez érvényes a tárgyak szolgálatára.

Ebből meg kell térni, még mielőtt lelked elhagyja testedet, mert utána már nem lesz rá lehetőség.

1. Nem a fordítás hozza létre a bálványvádat, hanem a te előre eldöntött értelmezésed

Azt állítod, hogy a bálványvád nem fordítástani kérdésből áll elő, hanem „a fordítandó szöveg alapján” áll fenn. Csakhogy éppen itt van a hiba: a fordítandó szöveget már eleve a saját képromboló előfeltevéseddel olvasod. Nem azt bizonyítod, hogy a katolikus képtisztelet bálványimádás, hanem előre bálványnak nevezed a katolikus szentképet, majd a bálványokra vonatkozó tilalmat ráolvasod. Ez nem exegézis, hanem körkörös vádgyártás.

A parancsolat valóban tiltja: ne készíts magadnak bálványképet, ne borulj le azok előtt, ne szolgáld őket. De a kérdés nem az, hogy a bálvány előtt való leborulás tilos-e. Tilos. A katolikus Egyház is tiltja. A kérdés az, hogy a katolikus feszület, szentkép, ikon vagy szentábrázolás bálvány-e abban az értelemben, amelyben a parancsolat tiltja. Ezt nem bizonyítottad. Csak azt mondod: „ha meghajolnak előtte, akkor bálvány”. Csakhogy éppen ez a vitatott pont.

Mert nem minden kép bálvány. Nem minden tárgy bálvány. Nem minden meghajlás bálványimádás. Ezt te magad is elismerted, amikor Ábrahám meghajlásairól beszéltél. A cselekmény külső formája önmagában nem dönt. A döntő kérdés: a tárgy Isten helyére kerül-e, isteni kultuszt kap-e, a Teremtő helyett tisztelik-e. A katolikus válasz: nem. A te válaszod: igen, mert én annak nevezem. Ez kevés. A címkézés nem bizonyítás.

2. A „félrefordítás” vádad összeesküvésnek erős, filológiának gyenge

Azt mondod, azért fordították „ne imádd”-nak, hogy elrejtsék a laikus olvasó elől: már a meghajlás is tilos. Ez drámai vád, csak éppen önmaga alatt vágja a fát. Hiszen te magad idézed a Szent István Társulat fordítását: „Ne borulj le ilyen képek előtt...” Ha a katolikus fordítók célja az lett volna, hogy a hívők soha ne tudják meg a meghajlás tilalmát, akkor elég furcsa, hogy katolikus fordításban világosan ott áll: „ne borulj le”.

A „ne imádd” fordítás nem azt jelenti, hogy „nyugodtan borulj le bálvány előtt, csak ne nevezd imádásnak”. A bálványokkal kapcsolatos tiltott kultikus hódolatot foglalja össze. Lehet szó szerintibb fordításban azt mondani: „ne borulj le előttük és ne szolgáld őket”. Ez pontosabb a testmozdulat tekintetében. De ebből nem következik, hogy a „ne imádd” fordítás szándékos megtévesztés volna. A fordítási lehetőség és a te vádad között akkora az ugrás, hogy azon már nem exegéta, hanem artistacipő kellene.

Ráadásul állandóan úgy beszélsz, mintha a katolikus Egyház egész történelmi célja az lett volna, hogy elrejtse a bálványtilalmat. Ez nevetséges. Az Egyház a Tízparancsolatot tanította, a bálványimádást halálos bűnnek tartotta, a pogány isteneket elutasította, a varázslást, babonát, démoni kultuszokat elítélte. Nem a bálványimádás tilalmát rejtette el, hanem megkülönböztette a bálványt a szent jeltől. Ez az a különbség, amelyet te mindenáron meg akarsz ölni, mert különben a vádad nem él túl.

3. A „ne borulj le ilyen képek előtt” kulcsszava éppen az, amit figyelmen kívül hagysz: „ilyen”

Idézed: „Ne borulj le ilyen képek előtt és ne tiszteld őket.” Nagyszerű. Akkor olvasd el a mondatot figyelmesen. „Ilyen képek.” Milyen képek? Azok, amelyek a „ne legyenek más isteneid” parancs összefüggésében állnak. Azok, amelyek bálványként, hamis istenképmásként, a Teremtő helyére tett kultusztárgyként működnek. Nem minden kép. Nem minden vallási ábrázolás. Nem minden szent emlékeztető. Nem minden feszület. Nem minden Krisztus-ábrázolás. Nem minden ikon.

Ha az „ilyen képek” minden képet jelentene, akkor Isten saját parancsai a kerubokról, a szent sátor díszítéséről, a templom képi világáról és a rézkígyóról érthetetlenek lennének. Nem mondhatja ugyanaz az Isten abszolút értelemben, hogy semmiféle képmás nem lehet vallási térben, majd parancsolhat kerubokat és templomi ábrázolásokat. A megoldás nem az, hogy Istent ellentmondásba kevered, hanem az, hogy végre elfogadod: a tiltás a bálványként használt képmásra vonatkozik.

A katolikus feszület nem „más isten”. A Krisztus-kép nem pogány istenkép. A szentkép nem egy alternatív istenség trónja. A szentábrázolás nem a Teremtő lecserélése teremtményre. Ezek jelek. Te minden jelet bálványnak nevezel, mert a rendszeredben a jel fogalma egyszerűen nem működik. Nálad a jel azonnal rivális istenné válik. Ez nem bibliai gondolkodás, hanem vallási rövidzárlat.

4. A 3Mózes 26,1 nem a katolikus templomművészetet írja le, hanem a pogány bálványkultuszt tiltja

A 3Mózes 26,1-et úgy idézed, mintha ott Isten tételesen kimondaná: minden faragott kép, oszlop, kőszobor vagy tárgy, amely előtt valaki meghajol, automatikusan bálvány. Csakhogy a szöveg a bálványok, kultikus oszlopok és pogány kultusztárgyak világát tiltja Izrael földjén. Nem a megtestesült Krisztus képi ábrázolásáról beszél. Nem a keresztény ikonról beszél. Nem a feszületről beszél. Nem a vértanúk emlékezetéről beszél. Nem a szentek közösségének keresztény tiszteletéről beszél.

A vers logikája világos: ne készítsetek magatoknak bálványokat, ne állítsatok fel kultikus oszlopokat és képmásokat azért, hogy azok előtt bálványkultuszt gyakoroljatok. Ez ugyanaz az ószövetségi bálványellenes alapelv, amelyet a katolikus Egyház is vall. De ebből nem lesz általános keresztény képtilalom.

Ha minden tiszteleti meghajlás tárgy előtt automatikusan bálványimádás volna, akkor bajban lennél a bibliai szent tárgyakkal is. A frigyláda körüli tisztelet, a templom felé irányuló imádság, az Úr lábzsámolya előtti hódolat, a szent helyhez kötött kultikus gesztusok mind gyanússá válnának. A Biblia azonban nem ilyen primitíven gondolkodik. A tárgy és jel akkor válik bálvánnyá, ha Isten helyére kerül, nem pusztán attól, hogy szent rendben szerepel.

5. Nem te zártad le a vitát; csak bemondtad a végeredményt bizonyítás helyett

Azt mondod: „Ezzel részemről a vita lezárva.” Ezt persze mondhatod, csak ettől még nem zártál le semmit. A vita nem attól zárul le, hogy az egyik fél ünnepélyesen rácsapja az ajtót a saját állításaira. A vita akkor zárulna le, ha bizonyítottad volna, hogy a katolikus szentkép bálvány abban az értelemben, amelyben Mózes törvénye tiltja. Ezt nem tetted meg.

Amit tettél, ez: kijelentetted, hogy bálvány az a kép, amely előtt meghajolnak. De éppen ez a meghatározás vitatott. A katolikus álláspont szerint a meghajlás jelentése nem választható el a címzettől és a teológiai tartalomtól. Ha a meghajlás a tárgynak mint istennek szól, bűn. Ha a tárgyon keresztül az ábrázolt személyre irányuló tiszteleti gesztus, nem bálványimádás. Ezt a különbséget te nem cáfoltad, csak megtagadtad.

A „vita lezárva” nálad nem érv, hanem menekülőajtó. Szép nagy felirat van rajta, de mögötte ugyanaz a folyosó folytatódik: bizonyítanod kellene, hogy a katolikus tisztelet végső címzettje a tárgy. Amíg ezt nem teszed meg, addig nincs lezárva semmi. Legfeljebb a füled.

6. A „Róma Főpapja” címben nincs benne a bálványozás; ez etimológiai és történeti cirkusz

Megint előkerül a „Róma Főpapja” cím, amelyben szerinted már benne van a bálványozás, mert Róma főpapja valaha Róma bálványisteneinek főpapja volt. Ez a régi antikatolikus népetimológiai mutatvány megint csak annyit bizonyít, hogy szereted a címeket gyanúsítani.

Egy cím vagy szó történeti előélete nem azonos a keresztény tartalmával. A „templom” szó sem lesz pogány attól, hogy nem a mennyből esett le magyar ragokkal ellátva. A „bazilika” sem pogány törvényszék attól, hogy eredetileg római középület-típus volt. A „püspök” görög eredete sem teszi pogánnyá a püspökséget. A „pontifex” története sem bizonyítja, hogy a pápa Jupiternek, Marsnak vagy Vénusznak áldoz.

A keresztény használat tartalma dönt. Ha egy címet keresztény értelemben használnak, Krisztus szolgálatára, az Egyház pásztori vezetésére, az apostoli hivatal rendjében, akkor nem lesz pogány bálványfőpapi hivatal pusztán attól, hogy egy régi római szóhoz vagy intézményhez kapcsolódó nyelvi háttér van mögötte. Ez etimológiai bűvészkedés: kalap, köpeny, füst, de nyúl nincs benne.

7. Az Egyház nem „bálványokat nyilvánít szentté”; személyeket kanonizál és tárgyakat áld meg

Azt mondod, hogy a katolikus Egyház az egyetlen, ahol a bálványokat szentté nyilvánítják. Ez megint fogalmi zűrzavar. Az Egyház nem szobrokat kanonizál. Nem képeket avat szentté. Nem a gipsznek ad mennyei dicsőséget. Nem a festéket jelenti ki üdvözültnek. A szentté avatás személyekre vonatkozik: olyan keresztényekre, akikben az Egyház megítélése szerint Isten kegyelme hősiesen működött, és akik a mennyei dicsőségben vannak.

A tárgyakat nem „szentté nyilvánítják” ilyen értelemben, hanem megáldják, megszentelt használatra elkülönítik. Ez teljesen más. Egy megáldott feszület nem válik istenné. Egy szentkép nem válik személyes isteni lénnyé. Egy ereklyetartó nem lesz megváltó. A megáldás azt jelenti: a tárgyat Istenre irányuló használatra rendelik. A szent használat nem bálványimádás.

Te szándékosan összemosod a személy szentségét, a tárgy megáldását és a bálványimádást. Ez olyan, mintha valaki azt mondaná: „a keresztények könyvet imádnak, mert a Bibliát szent könyvnek nevezik.” Nem. A szent könyv nem könyvisten. A megáldott tárgy nem tárgyisten. A szentkép nem bálvány, hanem jel.

8. A „bálvány” szó eredeti nyelvi jelentésével való hadonászás megint mellékvágány

Azt mondod, a „bálvány” szó az eredendő nyelvben utálatosságot jelent. Ez megint túl laza, pontatlan és szónoki. A bibliai szövegekben többféle kifejezés van: faragott képmás, öntött kép, semmiség, hamis isten, utálatosság, kultikus tárgy. Nem lehet mindezt egyetlen magyar „bálvány” szó etimológiai kalapjába begyömöszölni.

A bálvány valóban utálatos, ha bálvány: vagyis ha hamis istenként, Isten helyére állítva, démoni-pogány kultusz tárgyaként működik. De ebből nem következik, hogy minden kép bálvány, és minden vallási tárgy utálatosság. A frigyláda nem volt utálatosság. A kerubok nem voltak utálatosság. A templomi díszítések nem voltak utálatosságok. A rézkígyó eredetileg nem volt utálatosság; akkor vált bűnös kultusztárggyá, amikor a nép visszaélt vele.

Ez megint a katolikus elvet igazolja: a tárgy önmagában nem bálvány; a bálványos használat teszi bálvánnyá. Ha a tárgy Istenre mutató jel, nem bálvány. Ha Isten helyére kerül, bálvány. Te ezt a különbséget nem akarod elfogadni, mert akkor az egész „minden kép utálatosság” gépezeted leállna.

9. A Szentháromságot nem „egy isten három tagból áll” formában tanítjuk; ez újra szalmabáb

Azt mondod, nem állítottad, hogy a katolikusok három istenben hisznek, hanem szerinted egy istenben hisznek, amely három tagból áll. Ez sem a katolikus tanítás. Az Egyház nem azt tanítja, hogy Isten három tagból áll. A „tag” részt jelent, összetevőt, darabot, alkatrészt. Isten nem részekből áll. Az isteni természet nem három alkatrészből összeszerelt metafizikai gép.

A katolikus tanítás szerint egyetlen egyszerű, oszthatatlan isteni természet van; és ebben az egyetlen isteni természetben három személy: Atya, Fiú és Szentlélek. A személyek nem részek. Az Atya nem egyharmad Isten. A Fiú nem egyharmad Isten. A Szentlélek nem egyharmad Isten. Mindegyik személy teljesen birtokolja az egyetlen isteni természetet, mégsem három isten van, mert a természet egyetlen.

Te ezt azért fordítod „három taggá”, mert a valós tanítás túl pontos ahhoz, hogy könnyen kigúnyolhasd. A „háromtagú isten” szalmabáb. Meg lehet gyújtani, nagyot lobban, csak nem a katolikus tanítást égeted vele, hanem a saját karikatúrádat.

10. A háromarcú ábrázolás nem a Szentháromság dogmája, és nem is annak eredete

Azt ismétled, hogy a három tagot három arccal ábrázolták, majd később három személyű istenről kezdtek beszélni. Ez történetileg tarthatatlan. A három személy tana nem a 18. században jelent meg, nem a háromarcú képekből fejlődött ki, és nem pápai kényelmi reform eredménye. A három személy fogalma a korai keresztény hitvallás és teológia központi része jóval korábban.

A háromarcú Szentháromság-ábrázolások problematikus képi kísérletek voltak, és éppen azért váltak kifogásolhatóvá, mert félreérthetőek. De egy rossz ábrázolás nem forrása a dogmának. A dogma nem abból keletkezett, hogy valaki három arcot festett, majd később megpróbálta elmagyarázni. A dogma az apostoli kinyilatkoztatásból nőtt ki: az Atya Isten, a Fiú isteni Úr és Megváltó, a Szentlélek isteni módon cselekszik, és mégis egy Isten van.

Te a képi visszaélést összekevered a dogmatikai tanítással, mert így könnyebb azt mondani: „háromarcú pogány római bálvány”. Csakhogy a katolikus Szentháromság nem háromarcú bálvány, hanem az egyetlen Isten belső életének hitvallása. A képi forma bírálható; a dogma nem abból származik.

11. Az „eredet” iránti érdeklődésed valójában előre eldöntött vádirat

Azt mondod, téged a „háromságisten eredete” érdekel, és hogyan írták át a háromarcú istent háromszemélyűvé. De itt nem kutatás történik, hanem előre megírt perbeszéd. Már eldöntötted, hogy a Szentháromság római császári fikció, a képek bálványok, a pápák bálványfőpapok, a katolikusok megtévesztettek. Ezután minden történeti adatot ebbe a darálóba teszel.

Ha valóban az eredet érdekelne, akkor nem a 18. századi képi ábrázolásokból indulnál ki, hanem az Újszövetségből: az Atya és Fiú viszonyából, az Ige preegzisztenciájából, Krisztus isteni címeiből és műveiből, a Szentlélek személyes-isteni működéséből, a keresztségi formulából, az apostoli doxológiákból, az első keresztények liturgikus és hitvallási gyakorlatából. De ezekkel nem akarsz szembenézni, mert ezek nem illenek a „császárok találták ki” mesébe.

A „császári istenmodell” fordulatod retorikailag hasznos, csak történetileg és teológiailag hamis. A császárok nem találták fel Krisztus istenségét. Nem találták fel az Atya, Fiú és Szentlélek nevét. Nem találták fel az apostoli keresztséget. Nem találták fel János evangéliumát. Nem találták fel Pál Krisztus-himnuszait. Legfeljebb politikailag beleavatkoztak egy már létező hitvitába. Ez nagy különbség, még ha a vádiratodnak kényelmetlen is.

12. Az Atya, Fiú és Szentlélek neveit nem „megtévesztés céljából adták” a három tagra

Azt állítod, hogy a három tag megtévesztés céljából kapta az Atya, Fiú és Szent Szellem neveket. Ez egészen elképesztő állítás. Az Atya, Fiú és Szentlélek nevei nem római császári jelvények, hanem az Újszövetség alapnyelve. Krisztus maga beszél az Atyáról, a Fiúról és a Szentlélekről. A keresztség az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében történik. Az apostoli írásokban az Atya, Fiú és Lélek hármas rendje nem későbbi pápai trükk, hanem a keresztény kinyilatkoztatás szerkezete.

A kérdés az, hogyan értjük ezt a hármasságot. A katolikus Egyház azt mondja: nem három isten, nem három rész, nem három maszk, hanem egy Isten három személyben. Te pedig azt mondod: ez nem létezik, mert szerinted van egy „Istenek Istene”, egy társai fölé felkent Isten, és az ember Jézus mint Krisztus. Csakhogy ez nem apostoli hit, hanem sajátos henoteista-nesztoriánus keverék.

Az Újszövetség nem úgy beszél Jézusról, mint pusztán emberről, akiben egy másik isten lakik. Az Ige testté lett. Nem egy emberhez csatlakozott egy külön isteni lakó, hanem az örök Fiú vette fel az emberi természetet. Ezért az Egyház Krisztusa nem „ember Jézus plusz benne lakó isten”, hanem egy személy, két természetben: valóságos Isten és valóságos ember.

13. A „Valóságos élő Isten” nevében valójában tagadod a Fiú teljes istenségét

Azt mondod, a katolikusok megtagadják a valóságos élő Istent, „az Istene által társai az istenek fölé felkent Istent”, akit szent szolgái Istenek Istenének neveznek. Itt megint összemosódik nálad több bibliai motívum: a felkenés, a királyi messiási méltóság, az isteni címek, az angyalok vagy hatalmasságok fölé emelés, és az egyetlen Teremtő Isten imádása.

A keresztény hit szerint Krisztus mint ember valóban felkent, Messiás, Dávid fia, főpap és király. De ugyanaz a személy örök Fiúként nem teremtmény, nem alisten, nem „társai közül kiemelt isten”, hanem egylényegű az Atyával. A felkenés Krisztus emberi természetéhez és messiási küldetéséhez tartozik; örök istensége szerint nem válik Istenné, hanem öröktől fogva az.

Te ezt szétszeded, mert a rendszered nem tud mit kezdeni a megtestesüléssel. Így lesz nálad egy felkent isten és külön az ember Jézus. Ez a katolikus hit szerint nem apostoli tisztaság, hanem Krisztus személyének szétszaggatása. Aki pedig Krisztust szétszedi, az ne oktassa ki az Egyházat arról, ki az élő Isten.

14. A képek és a Szentháromság összemosása csak retorikai köd

A válaszod két nagy témát kever: képtisztelet és Szentháromság. Úgy teszel, mintha ha a háromarcú ábrázolások problémásak, akkor a Szentháromság hamis; és ha a Szentháromság szerinted hamis, akkor minden katolikus kép bálvány. Ez logikailag szétesett lánc.

Még ha egyes Szentháromság-ábrázolások rosszak vagy félrevezetőek voltak is, abból nem következik, hogy a feszület bálvány. Még ha vitatkoznál is a Szentháromság dogmájáról, abból nem következik, hogy Szent Péter, Szent Pál, Szent Márton vagy Mária képe pogány bálvány. És fordítva: a képtisztelet kérdéséből nem tudod egy csapásra megdönteni a Szentháromságot.

Te mindent egyetlen katolikusellenes üstben főzöl: pápai cím, fordítás, imád szó, háromarcú kép, Szentháromság, szentképek, bálvány, démon, Róma. A végeredmény erős szagú, de nem tápláló. A teológia nem így működik. Minden állítást a maga tárgyában kell bizonyítani.

15. A „valóságban nem létezik ilyen Isten” állításod egyszerű tagadás, nem cáfolat

Azt mondod, a Szentháromság Istene a valóságban nem létezik. Ez kijelentés, nem bizonyítás. A katolikus Egyház pedig azt vallja, hogy az egyetlen valóságos Isten Atya, Fiú és Szentlélek. Nem azért, mert császárok ezt akarták, nem azért, mert háromarcú képek készültek, hanem mert a kinyilatkoztatás erre kényszerít: az Atya küldi a Fiút, a Fiú öröktől az Atyánál van és testté lesz, a Szentlélek isteni módon éltet, megszentel, tanúságot tesz és az Egyházban működik.

Ha ezt cáfolni akarod, akkor a bibliai tanúságot kellene végigvenned: János evangéliumát, Pál krisztológiáját, a keresztségi formulát, a doxológiákat, Krisztus isteni műveit, a Szentlélek személyes és isteni cselekvéseit. Ehelyett te háromarcú ábrázolásokról és császári ediktumokról beszélsz, mintha ezek lennének a Szentháromság forrásai. Nem azok.

A Szentháromság dogmája nem képből született, hanem a kinyilatkoztatott hit védelméből. A képi túlzások nem döntik meg. A császári politika nem hozza létre. A te gúnyod nem cáfolja.

16. Zárás: továbbra sem bizonyítottad sem a bálványvádat, sem a Szentháromság hamisságát

Összefoglalva: a bálványvádad nem áll meg pusztán attól, hogy egy katolikus fordításban vitathatóan szerepel az „imádni” szó. A Szent István Társulat fordítása sem téged igazol, hanem azt mutatja, hogy katolikus fordításban is világosan szerepel: bálványképek előtt nem szabad leborulni. A kérdés továbbra is az, hogy a katolikus szentkép bálványkép-e. Ezt nem bizonyítottad. Csak minden képet bálványnak neveztél, amelyhez tiszteleti gesztus kapcsolódik. Ez a te definíciód, nem a Szentírás teljes tanítása.

A „Róma Főpapja” címben nem bizonyítottad a bálványozást. A „bálvány” szóval való hadonászásod nem dönt el semmit. Az Egyház nem bálványokat nyilvánít szentté, hanem szenteket ismer el, és tárgyakat szent használatra áld meg. A háromarcú ábrázolások nem a Szentháromság dogmájának forrásai. A három személy tana nem 18. századi átírás. A katolikus hit nem egy három tagból álló istenben hisz, hanem az egyetlen, egyszerű, oszthatatlan Istenben: Atyában, Fiúban és Szentlélekben.

Te a vita végén ismét ugyanoda térsz vissza: Róma bálványoz, a Szentháromság nem létezik, a pápa bálványfőpap, az Egyház istentelen. Ez hangos, de nem bizonyított. A valóság az, hogy a katolikus tanítás pontosabban különböztet, mint a te kalapácslogikád: bálvány és szent jel, imádás és tisztelet, latria és viszonylagos tisztelet, dogma és képi visszaélés, szóeredet és jelenlegi teológiai jelentés között. Te ezeket összemosod, majd az így keletkezett zavaros masszát „Isten egyértelmű parancsának” nevezed. Nem az. Ez csak a saját képromboló rögeszméd, bibliai szavakkal kifestve.

Azt állítod, hogy az „örök Fiú” és a Szentháromság a római császárok hitvallásában jelent meg, különösen a 380-as ediktumban. Ez történetileg is félrevezető. A 380-as ediktum nem feltalálta a Szentháromságot, hanem a már korábban megvallott niceai hithez kötötte a birodalmi valláspolitikát."

A niceai zsinaton nem definiálták a háromágistent.

Ott 325-ben azon vitatkoztak, hogy egylényegű-e a Fiú az Atyával, vagy nem.

A végén a római császár akaratából arra  a következtetésre jutottak, hogy igen.

Különben sincs semmi jelentősége a Niceai zsinat ezen határozatának. Egy pogány császár hívta össze. A zsinaton Khrisztosz szentjei közül senki nem vett részt. Állkeresztény, a császár által elismert püspökök vettek részt a zsinaton.

A Szentírás kizárja annak lehetőségét, hogy a Messiás Jézus egylényegű lenne az Istennel, akit Ő Atyjának nevezett. Ezen a zsinaton arról nem döntöttek, hogy a Szent Szellem is egylényegű lenen a Messiás Jézussal.

Az egész vita az egylényegűség körül, pogány népek mitológiájára épült.

Ezen a zsinaton voltak, akik nem értettek egyet azzal a felvetéssel, hogy a Messiás Jézus egylényegű lenen az Istenével és Atyjával. Közöttük volt Áriusz.

Az Igaz Isten szentjei, a valóságos Messiás követői soha se vitatkoztak arról, hogy egylényegű-e az ember Jézus Istenével és Atyjával. Még csak a felvetése is egy ilyen elképzelésnek Istenkáromlás

lett volna.

Egy azonban biztos, hogy a 380-ban kiadott császári ediktum előtt abban a formában senki sem fogalmazta meg a háromságistenről szóló elképzelést.

Az apostolok soha olyan kijelentést nem írtak le, miszerint a Mesiás Jézus egylényegű lenne Istenével és Atyjával, ezért egy képzeletbeli egyedül létező isten része lenne. Azt sem írták le soha, hogy a Szent Szellemmel is egylényegű a Messiás Jézus.

Azt azonban számtalanszol leírták, hogy a Messiás Jézus  Ember fia, aki asszonytól született, akinek a szellemét Istene és Atyja Ádám után másodikként formálta meg.

Áriusz csak abban tévedett, hogy azt hitte, a Messiás Jézus szellemét Istene és Atyja már az Ág és a Föld megteremtése előtt megformálta. A Szentírásból azonban egyértelmű, hogy erre csak Ádám után másodikként került sor, nem az Ég és a Föld megalapítása előtt, hanem az emberek világának megalapozása előtt, mielőtt Ádámnak utódai születtek. Abban viszont igaza volt, hogy a Messiás Jézus nem isten, hanem az Isten Khrisztosza ember az emberek közül.Az Áriusz hitvallásának több követője volt, mint a Róma Főpapja által vezetett egyház hitvallásának.

A római császárok által 380-ban megfogalmazott és törvény erejüvé tett Ediktum istene egy a valóságban nem létező isten, egy a pogány mitológiákhoz igazított istenmodell.

Valóságos istenek nem születtek asszonyoktól, hisz a születetlen Isten fiai már az első asszony megteremtése előtt léteztek.

Mindenesetre örülök, hogy feltártad ebben a topikban a Róma Főpapja által vezetett egyház tévtanításait, dogmáit. Enenk köszönhetően utána néztem ennek a háromságistennek, mire rátaláltam elsőként a római császárok Ediktumában, majd ezt követően a római császárok által alapított álkeresztény egyház zsinatain próbálták valahogyan összekapcsolni a Szentírással az eredetét, de ez lehetetlen feladatnak bizonyult.

Így hát egszerűen halálbüntetés terhe mellett kötelezően előírták annak elfogadását,amely több száz millió ártalan emberi életet követelt. Így lett a Róma császárok által létrehozott istenmodell a Sátán után a legnagyobb embergyilkos tényező.

Azt mondod, a katolikusoknak meg kell térniük „egyházuk kamusistenétől” a valóságos élő Istenhez. Ez súlyos beszéd, de érvelésnek gyenge. A Szentháromságot megint úgy kezeled, mintha háromtagú császári istenmodell volna. Csakhogy a katolikus hit nem három istenben hisz, nem három részre darabolt istenségben, nem háromarcú bálványszörnyben, hanem az egyetlen Istenben, aki Atya, Fiú és Szentlélek."

Én sem állítottam, hogy három istenben hisznek a Róma Főpapja által vezetett egyházban.

Egy istenben hiszenek, amely három tagból áll. A három tagot három arccal ábrázolták jó pogány római szokás szerint. A három arcnak egyenként más, más nevet adtak. Az egyiket Atyának, a másikat Fiúnak, a  harmadikat Szent Szellemnek nevezték el. Ez az Isten azonban a valóságban nem létezik, azért tekinthetők Róma Mindenkori főpapjai ás az általuk felszentelt klérus istenteleneknek,

A 18. századtól úgy döntöttek némely pápák, hogy nem jó a háromarcú ábrázolás. 

A továbbiakban három személyű egy istenről kezdtek beszélni.

Engem azonban a háromságisten eredete érdekelt, és  az, hogy hogyan írták át a háromarcú isten

dogmáját háromszemélyű istenre. A valóság az, hogy a világ számos templomában, amelyekben a mindenkori pápák által szentté nyilvánított bálványokat őrzik  és teszik azokat közszemlére - a bálványozás gyakorlatának mindennapi eszközeiként.

Ellenben megtagadják a Valóságos élő Istent, az Istene által társai az istenek fölé felkent Istent, akit szent szolgái Istenek Istenének neveznek, és aki előtt meghajolnak mind az istenek.

Azzal kezded, hogy „álljon meg a menet”, mert nem te kezdted el használni a „szolgálni” helyett az „imádni” szót. Csakhogy a menet valóban akkor áll meg, amikor észrevesszük, hogy te egy fordítástani mellékkérdésből akarsz bálványvádat gyártani. 

Ez így nem igaz. A Bálványvád a fordítadó szöveg alapján áll fenn.

A félrefordításra azért került sor, hogy elterelje a figyelmet arról, hogy az eredeti, azaz a fordítandó szöveg szerint az Isten a képek szobrok, tárgyak előtti meghajlást leborulást is elítéli.

A Káldi György nevéhez fűzött Neovulgata a proszkünei kifejezést azért nem fordította helyesen,

hogy mert a helyes fordításból kiderült volna hogy nem csak imádni tilos a képeket, szobrokat, tárgyakat, hanem azok előtt meghajolni is tilos. Aki egy kép vagy szobor előtt meghajlik, vagy leborul, az bizony bálványoz akkor is , ha közben nem imádkozik.

Ezt minden más más álkeresztény egyházban megértik, csak a Róma Főpapja által vezetett egyház

tévtanítói nem akarják készakarva megérteni.

Erre mondja az Isten Szava, hogy az istentelenek nem értik.

A SZIT Társulat fordításából már egyértelmű, hogy ez is bűn.

2.Mózes 20: 5. Ne borulj le ilyen képek előtt és ne tiszteld őket, mert én, az Úr, a te Istened féltékeny Isten vagyok. Azoknak a vétkét, akik gyűlölnek engem, megtorlom fiaikon, unokáikon és dédunokáikon./SZIT/

A Mózes 3. Könyve 26. fejezetének az első verse csakis a proszküneo kifejezést tartalmazza,ami a képek szobrok tárgyak előtti meghajlást önmagában tiltja.

3. Mózes 26:1 Ne csináljatok magatoknak bálványokat, se faragott képet, se oszlopot ne emeljetek magatoknak, se kőszobrokat ne állítsatok fel a ti földeteken, hogy meghajoljatok előtte, mert én vagyok az Úr, a ti Istenetek./Károli KSZE/

Nem te döntöd el, vagy egyházad tanítói, hogy mi a Bálvány. Mózes Istene azt már rég eldöntötte. Bálváyn az a kép, szobor, oszlop, vagy bárminemű tárgy, amely előtt tiszteletből meghajolnak.

Ezzel részemről a vita lezárva.

A Róma Főpapja vezetésével a Róma Főpapja által vezetett egyházban tudatos bálványozás folyik immár közel kétezer éve.

Már a Róma Főpapja címben is benne van a bálványozás.

Róma Főpapja ugyanis Róma bálványisteneinek is a főpapja volt. Most pedig a világ összes bálványának a Főpapja lett, amelyeket a Rómas Főpapja által vezetett egyházban szentekké minősítettek.

Egyetlen egyház a világon, ahol a bálványokat szentté nyilvánítják, holott a Bálvány szó az eredendő nyelvben útálatosságot jelent.

1. „Álljon meg a menet!” — rendben, álljon meg: először is ne keverd össze a fordítási kérdést a bálványimádás bizonyításával

Azzal kezded, hogy „álljon meg a menet”, mert nem te kezdted el használni a „szolgálni” helyett az „imádni” szót. Csakhogy a menet valóban akkor áll meg, amikor észrevesszük, hogy te egy fordítástani mellékkérdésből akarsz bálványvádat gyártani. Az, hogy egy magyar fordítás egy adott helyen az „imádni” szót használja, nem bizonyítja, hogy a katolikus Egyház bálványimádó. Legfeljebb azt mutatja, hogy a magyar vallási nyelvben az „imádni” szó az Istennek járó legfőbb vallási hódolat kifejezésévé vált.

A Halotti Beszédre való hivatkozásod sem segít. Ott az „imádkozunk” nem pogány szemmel verést, nem varázslást, nem démonidézést jelent, hanem keresztény imádságot: Isten kegyelmének kérését. Vagyis a legkorábbi magyar nyelvemlékben éppen keresztény imanyelvben jelenik meg az a szócsalád, amelyet te most úgy próbálsz beállítani, mintha valami pogány csempészáru volna az Egyház táskájában.

Az etimológia érdekes lehet, de nem döntő dogmatikai mérce. A szó mai és történeti keresztény használata számít. Amikor magyarul azt mondjuk, hogy Istent imádjuk, nem azt mondjuk, hogy Istent „vimádoljuk” pogány varázslásként, hanem azt, hogy Istennek adjuk a legfőbb vallási hódolatot. Te az etimológiai múltat úgy használod, mint aki egy régi rozsdás kulccsal akarja kinyitni a jelenkori teológia összes ajtaját. Nem fog menni.

2. A Káldi-Neovulgáta és Káldi György összemosása már önmagában árulkodó

Amikor azt írod, hogy „Káldi György” a Káldi-Neovulgátában így vagy úgy fordított, már itt zavar van. Káldi György a 17. században élt; a „Káldi-Neovulgáta” modern, átdolgozott magyar kiadás. Tehát már a hivatkozási kereted is úgy recseg, mint egy rosszul összeszögelt szószék. Lehet beszélni arról, hogy egy adott magyar fordítás szerencsésebb-e a „ne imádd”, „ne borulj le előttük”, „ne szolgáld őket” vagy más kifejezésekkel, de ebből nem következik összeesküvés.

A „ne imádd ezeket, és ne szolgáld őket” fordítás nem azt tanítja, hogy meghajolni bálvány előtt szabad volna. Épp ellenkezőleg: a bálványként kezelt képmásoknak adott isteni hódolat egészét tiltja. Az „imádni” itt nem trükk, hanem a tiltott kultikus hódolat összefoglaló magyar vallási kifejezése. Hogy lehetne-e szó szerintibb? Lehet. Hogy a „ne borulj le előttük” kifejezés világosabb a testmozdulat szempontjából? Lehet. De a fordítási árnyalatból „Róma elrejtette Mózes parancsát” típusú vádiratot gyártani már nem filológia, hanem összeesküvés-irodalom.

A Szent István Társulat fordítását te magad idézed: „Ne borulj le ilyen képek előtt...” Akkor most hol van az évszázados titkos elrejtés? Ha az Egyház célja az lett volna, hogy soha senki ne tudja meg a meghajlás tilalmát, akkor elég furcsa módszer, hogy katolikus fordításban maga írja le: „ne borulj le ilyen képek előtt.” Ez az a pont, ahol a saját példád harapja meg a saját vádiratod bokáját.

3. A „latreuó” valóban szolgálat — de nem minden tárgy körüli cselekmény „latreuó”

Azt mondod, hogy a „latreuó” pontosan „szolgálni”, nem „tisztelni”, és hogy a szolgálat több a tiszteletnél. Ebben részben igazad van: a „latreuó” a bibliai görögben gyakran kultikus, vallási szolgálatot jelent. Csakhogy ebből nem az következik, amit te akarsz. Nem következik, hogy minden szent tárgy hordozása, minden kép előtti imádság, minden liturgikus mozdulat, minden tömjénezés vagy ének automatikusan a tárgynak adott isteni szolgálat.

Az ószövetségi kultuszban a papok szent tárgyakat hordoztak, őriztek, elhelyeztek, megtisztítottak, körülvettek, használtak. A frigyládát hordozták. A szent edényeket kezelték. A templomi kultuszban volt oltár, füstölő, áldozat, szent tér, papi ruha, rituális rend. Ezek miatt nem mondjuk, hogy Izrael a ládát, az edényeket vagy a ruhákat szolgálta istenként. A tárgy körüli szolgálati rend nem azonos a tárgynak mint istennek adott kultusszal.

Ugyanez igaz a katolikus liturgiára. Ha egy keresztet körmenetben visznek, nem a fának szolgálnak. Ha az evangéliumos könyvet ünnepélyesen hordozzák, nem papírnak szolgálnak. Ha egy ikont tisztelettel kezelnek, nem festéknek szolgálnak. A liturgikus cselekmény végső címzettje és teológiai jelentése számít. Te azonban mindent a legdurvább külső szinten értelmezel: hordozzák, tehát szolgálják; felemelik, tehát bálvány; énekelnek, tehát démonkultusz. Ez nem exegézis, hanem vallási mozgásérzékelő, amely mindenre hamis riasztást ad.

4. A „hordozott bálvány” érvedet a frigyláda már az első kanyarban elüti

Azt mondod, a bálványokat hordozni szokták, mint a királyokat, az igaz Isten pedig nem szorul arra, hogy hordozzák. Ez a gondolat jól hangzik, csak az Ószövetség ott áll előtted és csendben köhög. A frigyládát hordozták. Méghozzá Isten rendelése szerint. A láda nem azért volt szent, mert Isten tehetetlenül benne ült volna, mint valami keleti háziisten; hanem mert Isten szövetségi jelenlétének jele volt.

Tehát maga a „hordozás” nem bálványimádás. A kérdés az, mit hordoznak, milyen jelentéssel, milyen kultikus rendben, és kinek a dicsőségére. Ha egy pogány bálványt hordoznak mint istent, az bálványimádás. Ha a frigyládát hordozzák az Úr parancsa szerint, az szent szolgálat. Ha egy keresztet hordoznak Krisztus keresztáldozatának jeleként, az nem fadarabkultusz, hanem keresztény emlékezés.

A te gondolkodásod itt is túl durva. Ugyanazt a külső cselekményt — hordozás — azonnal egyetlen jelentésbe zárod: bálványszolgálat. De a Biblia maga tanítja, hogy a külső cselekmény jelentését a kinyilatkoztatott rend és a címzett határozza meg. Nem minden hordozott tárgy bálvány, ahogy nem minden térdelés bálványimádás, és nem minden csók pogány kultusz.

5. A „bálványozás folyik” állításod továbbra is körkörös

Továbbra is fenntartod, hogy a katolikus Egyházban „bálványozás folyik”. De ezt nem bizonyítod, csak újra és újra elnevezed. Az egész érvelésed így néz ki: a katolikus kép bálvány, mert meghajolnak előtte; a meghajlás bűn, mert bálvány előtt történik; bálvány előtt történik, mert katolikus kép előtt történik. Ez körben jár, mint a kútba esett malomkerék.

A döntő kérdés nem az, van-e kép, van-e gesztus, van-e hordozás, van-e ének. A döntő kérdés az, hogy a tárgyat Isten helyére állítják-e. A katolikus válasz világos: nem. A kép Krisztusra, Máriára vagy a szentekre mutat; a szentek tisztelete Isten kegyelmének tisztelete bennük; az imádás egyedül Istent illeti; az áldozat az Atyának irányul Krisztus által a Szentlélekben. Ezt te nem cáfolod, hanem átgázolsz rajta.

Ha a katolikusok tényleg azt tanítanák, hogy a fa, kő, arany, festék vagy vászon isten, akkor igazad volna. De nem ezt tanítják. Ha azt tanítanák, hogy a szobor megvált, a kép bűnt bocsát meg, az ereklye önmagában teremtő hatalom, akkor igazad volna. De nem ezt tanítják. Tehát a vádad nem a katolikus tanítást találja el, hanem a saját karikatúrádat.

6. A „kamusisten” vádad nem érv a Szentháromság ellen, hanem karikatúra

Azt mondod, a katolikusoknak meg kell térniük „egyházuk kamusistenétől” a valóságos élő Istenhez. Ez súlyos beszéd, de érvelésnek gyenge. A Szentháromságot megint úgy kezeled, mintha háromtagú császári istenmodell volna. Csakhogy a katolikus hit nem három istenben hisz, nem három részre darabolt istenségben, nem háromarcú bálványszörnyben, hanem az egyetlen Istenben, aki Atya, Fiú és Szentlélek.

Az Atya nem a Fiú, a Fiú nem a Szentlélek, a Szentlélek nem az Atya; mégsem három isten van, hanem egy isteni természet. Ez nem római császári barkácsolás, hanem az apostoli kinyilatkoztatás fogalmi védelme. Az Újszövetségben az Atya Isten, a Fiú isteni méltósággal, teremtői és megváltói szereppel jelenik meg, a Szentlélek pedig személyes és isteni módon cselekszik. A keresztény teológia nem kitalálta ezt, hanem kénytelen volt fogalmilag megvédeni attól, hogy vagy Krisztust lefokozzák teremtménnyé, vagy az Atyát, Fiút és Lelket összemossák.

A te „kamusisten” szöveged tehát nem cáfolja a Szentháromságot. Csak azt mutatja, hogy a Szentháromság helyett megint egy rosszul megrajzolt torzképet támadsz.

7. Az apostoli hitvallás nem a te henoteista krisztológiád tanúja

Azt állítod, hogy az apostoli hitvallás egy, az Istene által társai fölé felkent Istenről és annak Krisztusáról, az ember Jézusról tanúskodik. Ez egyszerűen nem igaz. Az apostoli hitvallás nem tanít két isteni alanyt úgy, hogy volna egy „felkent Isten” és külön az ő „Krisztusa”, az ember Jézus. Az apostoli hitvallás azt mondja: hiszek Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, a mi Urunkban, aki fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától, szenvedett, meghalt, feltámadt és eljön ítélni élőket és holtakat.

Ez nem a te „Isten által felkent isten plusz ember Jézus” rendszered. Ez az egy Krisztus hitvallása: Isten Fia, aki valóságos emberré lett. A katolikus hit nem azt mondja, hogy egy emberben lakott egy külön isteni lény, mint vendég a házban. Azt mondja, hogy az örök Fiú személye vette fel az emberi természetet. Ezért Mária valóban Isten Anyja, nem azért, mert az isteni természet tőle ered, hanem mert az a személy, akit szült, az örök Fiú emberré lett személye.

A te megfogalmazásod — „az Úr Jézus testében lakozó Isten Jézus szája által” — súlyosan szétszedi Krisztust. Úgy beszélsz, mintha Jézus teste egy isteni lakóhely volna, amelyben egy másik isten beszélt. Ez nem apostoli hit, hanem krisztológiai hasadás. Az apostoli hitvallás nem téged igazol, hanem ellened tanúskodik.

8. Az „örök Fiú” kifejezés hiányából nem következik, hogy a tanítás nincs jelen

Azt mondod, olyan kifejezés, hogy „örök Fiú”, sem az Ószövetség, sem az apostolok írásaiban nem található. Ez a megszokott szószerinti csapda. A Szentírásban sok későbbi teológiai kifejezés nem szerepel pontosan abban a formában, ahogy a dogmatika használja, de a tanítás lényege jelen van. A kérdés nem az, hogy a pontos magyar teológiai formula betű szerint ott áll-e, hanem az, hogy a bibliai tanúság megköveteli-e.

Az Újszövetség szerint az Ige kezdetben volt, Istennél volt, és Isten volt. Minden általa lett. A Fiú dicsősége a világ kezdete előtt van. Krisztus nem Ábrahám után kezdődik, hanem Ábrahám előtt van. A Fiú nem pusztán egy ember, akiben később Isten lakott, hanem a mennyei eredetű, preegzisztens Úr, aki emberré lett. Ezekből a tanúságokból a keresztény teológia joggal beszél az örök Fiúról.

A te módszered szerint, ha a későbbi dogmatikai szó nem szerepel betű szerint, akkor a tanítás hamis. Ez gyenge módszer. A „Szentháromság” szó sem szerepel így a Bibliában, de az Atya, Fiú és Szentlélek isteni valósága igen. A „megtestesülés” szó sem mindenütt ilyen technikai formában áll, de az Ige testté lett. A fogalom igazságát nem a későbbi terminus betű szerinti előfordulása dönti el.

9. A 380-as császári ediktum nem feltalálta a Szentháromságot, hanem állami jogi formában hivatkozott a már meglévő niceai hitre

Azt állítod, hogy az „örök Fiú” és a Szentháromság a római császárok hitvallásában jelent meg, különösen a 380-as ediktumban. Ez történetileg is félrevezető. A 380-as ediktum nem feltalálta a Szentháromságot, hanem a már korábban megvallott niceai hithez kötötte a birodalmi valláspolitikát. A niceai zsinat 325-ben volt. A Fiú istenségéről, preegzisztenciájáról, az Atyával való egységéről szóló vita pedig még korábbi apostoli és egyházatyai alapokon állt.

A császári beavatkozás lehetett problémás politikailag, lehet róla történeti kritikát mondani, de az nem bizonyítja, hogy a tanítás császári találmány. Egy állam törvénybe foglalhat egy már létező tanítást; ettől nem az állam hozta létre a tanítást. Ha egy állam törvénybe foglalja, hogy tilos lopni, attól még nem a császár találta fel a „ne lopj” parancsot. Ugyanez itt is: az ediktum nem forrása a Szentháromságnak, hanem politikai hivatkozás a már meglévő katolikus hitre.

Te azonban mindent császári machinációként akarsz látni, mert így könnyebb a katolikus hitet „római modellnek” nevezni. Csakhogy a Szentháromság bibliai és apostoli gyökereit nem lehet egy 380-as rendeletre visszagyömöszölni.

10. A Máté 24 nem a katolikus Egyház leleplezéséről szól

Most jön az apokaliptikus nagyjelenet: Máté 24, Dániel pusztító utálatossága, nagy nyomorúság, hamis krisztusok, hamis próféták. De a szövegben nincs Róma főpapja, nincs katolikus képtisztelet, nincs Szentháromság-cáfolat, nincs Mózes és Illés által vezetett anti-katolikus kampány. Te ezeket mind belerajzolod.

Máté 24 közvetlenül Jeruzsálem, a templom pusztulása, a tanítványok üldöztetése és az eszkatologikus beteljesedés kérdése körül mozog. A „pusztító utálatosság” nem a katolikus szentképek szinonimája. A „hamis krisztusok” nem azt jelentik, hogy a Szentháromság dogmája hamis krisztus. A „nagy nyomorúság” nem bizonyítja, hogy a katolikus mise démonok asztala.

Te itt nem értelmezed Máté 24-et, hanem a saját rendszered plakátjaként használod. A szöveg helyett a saját apokaliptikus forgatókönyved beszél. Ez látványos, de nem bizonyítás.

11. A Jelenések 11 két tanúja nem a te Mózes–Illés anti-katolikus jövőképének automatikus igazolása

A Jelenések 11-ben valóban van templom, oltár, két tanú, 1260 nap, prófétai hatalom, Mózesre és Illésre emlékeztető motívumok. De a szöveg nem mondja, hogy a két tanú szó szerint Mózes és Illés lesz. Nem mondja, hogy azért jönnek, hogy a katolikusokat kiszabadítsák a Szentháromság tanából. Nem mondja, hogy a katolikus képtisztelet a pusztító utálatosság. Nem mondja, hogy a jövőbeli templom újra bevezeti a mózesi kultuszt, és ezzel megsemmisíti a keresztény Eucharisztiát.

A Jelenések könyve apokaliptikus nyelven beszél. A két tanú a prófétai tanúság, az Egyház szenvedő és mégis győztes tanúságtétele, Mózes és Illés jellegű hatalommal felruházott isteni tanúskodás képe. Lehet különféle értelmezésekről vitázni, de a te következtetésed nem a szövegből folyik, hanem a már kész rendszeredből. Előbb eldöntötted, hogy Róma bálványimádó és a Szentháromság hamis, majd ehhez hozzáolvasod Jelenések 11-et.

A templom mérése sem bizonyítja, hogy Krisztus után az egyetlen igaz istentiszteletnek vissza kellene költöznie egy jövőbeli jeruzsálemi épületbe. Az Újszövetségben Krisztus a beteljesült templom, az Egyház élő kövekből épülő lelki ház, a hívők a Szentlélek templomai. A Jelenések apokaliptikus képei nem arra valók, hogy visszafelé bontsd le az újszövetségi beteljesedést.

12. Zakariás 14 nem két isteni szereplőből és egy ember Jézusból álló menetelméletet tanít

Zakariás 14-et úgy olvasod, mintha ott a te rendszerezett jövőbeli menetképed állna: az Olajfák hegyére alászáll egy „valóságos Isten”, külön tőle egy felkent Isten, külön annak Krisztusa, az ember Jézus, és még a szentek is. Csakhogy Zakariás nem a te henoteista eszkatológiai koreográfiádat írja le.

A szöveg az Úr napjáról, Jeruzsálem végső megmentéséről, az Úr harcáról és az Úr eljöveteléről beszél. A keresztény olvasatban Krisztus eljövetele nem egy alisten és egy külön emberi Krisztus produkciója, hanem az Úr győzelme. Az Újszövetség következetesen Krisztusra alkalmaz olyan ószövetségi isteni motívumokat, amelyek az Úr eljöveteléhez, ítéletéhez, királyságához kapcsolódnak. Te viszont épp azt a krisztológiai egységet bontod szét, amelyet az apostoli hit megőriz.

Az Olajfák hegyére való visszatérés és az Úr eszkatologikus győzelme nem cáfolja a Szentháromságot. Nem bizonyítja, hogy a katolikusok bálványimádók. Nem bizonyítja, hogy az ember Jézus külön áll egy isteni lakótól. Ez megint belolvasás, nem exegézis.

13. Ézsaiás 52 nem azt tanítja, hogy a Bárány elöl, az Istenek Istene hátul menetel a föld országain át

Ézsaiás 52 csodálatos prófétai szöveg: Jeruzsálem vigasztalása, Isten üdvösségének megmutatkozása, a szolga felmagasztalása, a szenvedő Szolga misztériumának kezdete. Te viszont ebből is egy különös menetképet készítesz: elöl a Bárány, hátul az „Istenek Istene”, középen a szentek csapata, és a megtévesztett katolikusok majd ezt látva ráébrednek a Szentháromság hamisságára. Ez már nem prófétaértelmezés, hanem apokaliptikus színházrendezés.

Ézsaiás 52–53 keresztény olvasatban Krisztus szenvedő és megdicsőülő szolgájára mutat. Nem arra, hogy két isteni alany és egy külön emberi Krisztus járja majd a földet, hogy katolikusokat leleplezzen. A szöveg arról beszél, hogy Isten üdvössége nyilvánvalóvá lesz, és a Szolga felmagasztaltatik. A katolikus Egyház éppen Krisztusban látja ennek beteljesedését.

A te értelmezésed nem a szöveg természetes iránya, hanem a saját rendszeredhez illesztett eszkatológiai díszlet. Mintha minden prófétai szakasz végén titkos felirat lenne: „és mindez Róma ellen szól”. Nincs ilyen felirat.

14. Zakariás 8,23 nem a katolikusok jövőbeli antitrinitárius megtérésének bizonyítéka

Azt mondod, a megtévesztett katolikusok majd belekapaszkodhatnak egy zsidó ruhájába, mondván: „hadd menjünk veletek, mert hallottuk, hogy veletek van az Isten.” Zakariás 8,23 valóban arról beszél, hogy a népek keresik az Urat, és felismerik Isten jelenlétét népe között. De ebből nem következik, hogy a katolikusoknak el kell hagyniuk a Szentháromságot, képtiszteletet és az Egyházat a te henoteista rendszeredért.

A keresztény hit szerint a népek Istenhez való jövetele Krisztusban teljesedik be. A pogányok nem úgy kapcsolódnak Isten népéhez, hogy tagadják a Fiú istenségét és a Szentlelket, hanem úgy, hogy a Messiásban részesednek Izrael ígéreteiben. A katolikus Egyház nem Izrael ellenségeként érti magát, hanem a népekből meghívott Egyházként, amely Krisztusban kapcsolódik az ígéretek beteljesedéséhez.

Te Zakariást arra használod, hogy jövőbeli propagandaképet fess: katolikusok majd pánikban kapaszkodnak zsidók ruhájába, mert rájönnek, hogy Róma hazudott. Ez nem prófétai értelmezés, hanem vágyfantázia.

15. A „ne borulj le ilyen képek előtt” továbbra sem minden szent képet tilt

A végén visszatérsz a 2Mózes 20,5 és 3Mózes 26,1 szövegeihez. A Szent István Társulat fordítását idézed: „Ne borulj le ilyen képek előtt és ne tiszteld őket.” A kulcsszó éppen ott van: „ilyen”. Milyen képek? Azok, amelyek a „ne legyenek más isteneid” összefüggésében bálványként működnek. Azok, amelyek előtt az ember a Teremtő helyett teremtményt szolgál. Azok, amelyek Isten helyébe lépnek. Nem minden szent ábrázolás, nem minden keresztény ikon, nem minden feszület, nem minden bibliai jelenet képi megjelenítése.

A 3Mózes 26,1 is bálványokról, faragott képekről, kultikus oszlopokról és kőképekről beszél, amelyeket azért állítanának fel, hogy azok előtt bálványkultuszt gyakoroljanak. Nem azt mondja, hogy minden vallási emlékeztető, minden Krisztusra mutató jel és minden szentkép azonos a pogány bálvánnyal. Ha ezt mondaná, akkor a kerubok és a templomi ábrázolások is bajban lennének.

A katolikus kép nem „ilyen” értelemben vett bálványkép. Nem más isten képe. Nem hamis istenség tárgya. Nem a Teremtő helyére állított teremtmény. A tisztelet nem a tárgyban végződik. Ez a különbség döntő. Te ezt a különbséget újra és újra kikapcsolod, majd közlöd, hogy a parancs „egyértelmű”. Igen, a parancs egyértelmű a bálványok ellen. Nem a katolikus szentképek ellen.

16. A te eszkatológiád nem cáfolja a katolikus képtiszteletet

A hosszú jövőképed — Mózes és Illés, 1260 nap, Jeruzsálem, Olajfák hegye, szentek menete, katolikusok lelepleződése — semmit nem bizonyít a kiinduló kérdésben. Még ha valaki futurista módon értelmezné is ezeket a szakaszokat, abból sem következne, hogy a katolikus képtisztelet bálványimádás. A prófétai és apokaliptikus képeket nem lehet úgy használni, mint egy előre gyártott antikatolikus film forgatókönyvét.

A katolikus álláspont ebben is józanabb: Krisztus eljön dicsőségben; Isten végső győzelme nyilvánvaló lesz; a hamis kultusz, bálványimádás és istentelenség megítéltetik; az Egyház szenvedő tanúságtétele beteljesedik. De ebből nem következik, hogy a katolikus Egyház a hamis kultusz oldala. Ezt te teszed hozzá. Nem Máté, nem János, nem Zakariás, nem Ézsaiás.

A te módszered az, hogy minden prófétai szöveget végül ugyanoda hajlítasz: Róma rossz, Szentháromság hamis, képek démoni, Jehova Tanúi legalább képtelenek, és egyszer majd mindenki belátja, hogy neked volt igazad. Ez nem exegézis, hanem önigazoló apokaliptika.

17. Zárás: a vita nem az „imádni” szón, nem Mózes és Illés jövőbeli megjelenésén, hanem a bálvány fogalmán áll vagy bukik

Összefoglalva: az „imádni” szó története nem bizonyítja, hogy a katolikusok bálványimádók. A „proszküneo” és „latreuó” különbsége valós, de nem támogatja azt, hogy minden szentkép előtti gesztus bűn. Tertullianus nem a te modern képromboló rendszered tanúja. A 380-as ediktum nem találta fel a Szentháromságot. Az apostoli hitvallás nem a te henoteista-nesztoriánus rendszeredet vallja. Máté 24, Jelenések 11, Zakariás 14, Ézsaiás 52 és Zakariás 8 nem a katolikus Egyház jövőbeli leleplezésének titkos forgatókönyvei.

A bálvány az, amit Isten helyére állítanak, amit istenként szolgálnak, amit a Teremtő helyett tisztelnek. A katolikus kép nem ilyen. A feszület Krisztusra mutat. A szentkép a szentre mint Isten kegyelmének tanújára mutat. Az ikon nem végpont, hanem jel. A liturgikus tisztelet nem a tárgy anyagának szól, hanem az ábrázoltra és végső soron Istenre irányul. A szentmise nem képeknek szóló áldozat, hanem Krisztus áldozatának szentségi jelenvalósága.

Te mindezt egyetlen szóval próbálod eltörölni: „bálvány”. De attól, hogy sokszor kimondod, még nem bizonyítottad. A katolikus tanítás nem omlik össze attól, hogy az etimológiai szótárból, Jelenések könyvéből és egy adag császárellenes retorikából összegyúrsz egy apokaliptikus vádiratot. A vádad továbbra is ugyanott bukik el: nem tudod megmutatni, hogy a katolikus hívő a tárgyat teszi Isten helyére. Amíg ezt nem bizonyítod, addig minden harsány „Róma Főpapja”, „kamusisten”, „bálványozás” és „Mózes és Illés majd leleplez titeket” csak díszlet. Hangos díszlet, de díszlet.

Azt írod, hogy a „proszküneo” cselekménye nem lett megtiltva az embernek, ha Isten előtt, Isten követei előtt, fejedelmek vagy királyok előtt gyakorolják. "

Ebből azonban nem az következik, hogy a képek és szobrok, tárgyak előtti meghajlás ne lenne bűn,

azaz az Isten tiltó parancsa elleni ellenszegülés.

A SZI Társulat fordításából már egyértelmű, hogy ez is bűn.

2.Mózes 20: 5. Ne borulj le ilyen képek előtt és ne tiszteld őket, mert én, az Úr, a te Istened féltékeny Isten vagyok. Azoknak a vétkét, akik gyűlölnek engem, megtorlom fiaikon, unokáikon és dédunokáikon.

3. Mózes 26:1 Ne csináljatok magatoknak bálványokat, se faragott képet, se oszlopot ne emeljetek magatoknak, se kőszobrokat ne állítsatok fel a ti földeteken, hogy meghajoljatok előtte, mert én vagyok az Úr, a ti Istenetek.

Azt mondod, előbb azt kellene tisztázni, mit ért a katolikus Egyház az „imádni” és „imádás” alatt. Rendben, tisztázzuk. Csak ne úgy, ahogy te csinálod: egy magyar szó régi etimológiai mellékszálából próbálsz dogmatikai bunkósbotot faragni, mintha a keresztény istentisztelet attól omlana össze, hogy a magyar „imádni” szó története összetett. "

Áljon meg a menet! Nem én kezdtem el használni a szolgálni helyett a kétes eredetű imádni kifejezést,

hanem a Róma Főpapja által vezetett egyház használta azt, a "halotti Beszéd" névébn ismert írásában a 12. század elején.

Azt írod, hogy a tiltó parancsban két görög kifejezés fordul elő: „proszküneo” és „proszküneo”. Nyilvánvalóan elírás, mert később a „latreuó”-ról beszélsz."

Igen nyilvánvalóan feltártam írásomban ,hogy a két kifejezés a parancsban a proszküneo és a latreuo.

A Róma Főpapja által vezetett egyház bibliafortdítója Káldi György, a 2. Mózes 20:5-ben a proszküneo 

görög kifejezést, ami egyértelműen meghajlást, leborulást jelent, a laikus olvasó számára semmit mondó, a parancs értelmét megzavaró imádni kifejezésre fordította, nehogy a Róma Főpapja által vezetett egyház megtévesztett hívei, felismerjék, hogy a parancs a képek, szobrok, tárgyak előtti meghajlást is tiltja.

2.Mózes 20: 5 Ne imádd ezeket, és ne szolgáld őket, mert én, az Úr, a te Istened erős és féltékeny vagyok, és az atyák vétkét megtorlom gyermekeiken, és azok harmadik és negyedik nemzedékén, akik gyűlölnek engem!/Káldi Neovulgáta/

Később a SZIT fordítói az elhangzott kritikák miatt kénytelenek voltak a proszküneot fordításánál az ne imádd kifejezést kiiktatni, és a "e borulj le előttük" kifejezésre fordítani. Elelnben a másik kifejezést a latreuo-t helytelenül fordították le, úgy, hogy "ne tiszteld"őket.

2. Mózes 20: 5. Ne borulj le ilyen képek előtt és ne tiszteld őket, mert én, az Úr, a te Istened féltékeny Isten vagyok. Azoknak a vétkét, akik gyűlölnek engem, megtorlom fiaikon, unokáikon és dédunokáikon./SZIT/

A latreou ugyanis azt jelenti, szolgálni, és nem azt, hogy tisztelni. A szolgálat több a tiszteletnél.

A kérdés tehát az, hogy mit foglal magában az Élő Isten szolgálata, amit képek és szobrok, tárgyak irányában az Istenek Istene megtiltott gyakorolni.

A Szentírásból megtudjuk, hogy Isten szolgálni a neki való hálaáldozatokkal , könyörgésekkel, dicséretekkel. Habár a bálványoknak az által is szoktak szolgálnoi, hogy szére ültatik azokat és felemelik őket és hordozzák azokat, mint a királyokat szokták. Ellenben az Istenek Istene ilyen szolgálatra nem tart igényt, mivel Ő nem tehetetlen Isten,aki arra szorulna, hogy hordozzák Őt, mint a Róma Főpapja által hordozni szokták a bálványaikat.

Továbbra is fenntartom azon állításomat, hogy a Róma Főpapja által vezetett egyházban a mindenkori főpapok parancsára bálványozás folyik. 

Ezért a megtévesztett katolikusoknak segítségre van szükségük, hogy megtérjenek egyházuk kamusitenétől a valóságos élő Istenhez, az Istene által, társai az istenek fölé felkent Istenhez, 

és Róma Főpapjától az Isten Khrisztoszához, az ember Jézushoz.

Az apostoli hitvallás tanúskodik egy az Istene által, társai az istenek fölé felkent Istenről és annak Khrisztosáról, az ember Jézusról. Olyan kifejezés, hogy örök Fiú, sem az Ó szövetség szentjeinek írásában, sem az apostolok írásaiban nem található.

Ellenben jelen van a római császárok hitvallásában, amelyet a 380-ban kiadott császári Ediktum rögzített.

Ez az az igazság, amit Róma mindenkori főpapjai elhallgattak az egyházukba csecsemő korban belekeresztelt, majd képek és szobrok, kegytárgyak bálványozására felbujtott tagjaik előtt.

Ellenben közeledik a pilanat, amitől a Róma mindenkori főpapjai és az őket támogató klérus rettegni kezdett.

Hamarosan felépül az Úr Háza Jeruzsálemben, és eljön a Földre Mózes és Illés, hogy beteljesítse a próféciát, amit az Úr Jézus testében lakozó Isten Jézus szája által kinyilatkoztatott:

Máté 24:14 És az Isten országának ez az Evangéliuma hirdettetik majd az egész világon, bizonyságul minden népnek; és akkor jön el a vég. 15 Mikor azért látjátok majd, hogy az a pusztító utálatosság, amelyről Dániel próféta szólott, ott áll a szent helyen; aki olvassa, értse meg: 16 Akkor, akik Júdeában lesznek, fussanak a hegyekre; 

21 Mert akkor nagy nyomorúság lesz, amilyen nem volt a világ kezdete óta mind ez ideig, és nem is lesz soha.

22 És ha azok a napok meg nem rövidíttetnének, egyetlen ember sem menekülhetne meg; de a választottakért megrövidíttetnek majd azok a napok. 23 Ha valaki ezt mondja akkor néktek: Ímé, itt a Krisztus, vagy amott; ne higgyétek. 24 Mert hamis Krisztusok és hamis próféták támadnak, és nagy jeleket és csodákat tesznek, annyira, hogy elhitessék, ha lehet, a választottakat is.

E próféciát az Úr Jézus Istene , Jézus halála és feltámadása után ismét megerősítette, amit János az alábbiak szerint foglallt írásba:

Jelenések 11:1 És adának nékem vesszőhöz hasonló nádszálat, és angyal állt mellém és monda: Kelj fel, és mérd meg az Isten templomát és az oltárt, és azokat, akik abban imádkoznak. 2 De a tornácot, amely a templomon kívül van, kihagyd, és azt meg ne mérd; mert a pogányoknak adatott, és a szent várost tapodják negyvenkét hónapig. 3 És adom az én két tanúbizonyságomnak, hogy prófétáljanak, gyászruhákba öltözve, ezerkétszázhatvan napig. 4 Ezek az a két olajfa, és a két gyertyatartó, amelyek a földnek Istene előtt állanak. 5 És ha valaki akar nékik ártani, tűz származik az ő szájukból, amely megöli az ő ellenségeiket; és ha valaki akar nékik ártani, úgy kell annak megöletni. 6 Ezeknek van hatalmuk arra, hogy bezárják az eget, hogy az ő prófétálásuknak idejében eső ne legyen; és hatalmuk van a vizeken, hogy azokat vérré változtassák, és megverjék a földet akármi csapással, valamennyiszer akarják. 

Ekkor ismerik majd fel a megtévesztett katolikusok és az egész világ, hogy a Róma Főpaja által vezetett egyház tanítói hazugságokkal etették őket egy nem létező, a római császárok által kiképzelgett istenmodell neveivben, amely három tagjának megtévesztés céljából az Atya, Fiú és a Szent Szellem neveit adták.

A Róma Főpapja által vezetett egyház irányítóinak nemcsak Mózessel és Illéssel kell majd szembesülnie, hanem az Olajfák Hegyére alászálló valóságos Istenel, az Istene által , társai az istenek fölé felkent Isrtennel és Khrisztoszával az ember Jézussal is,aki szintén az Olajfák Hegyre tér majd vissza. Sőt szembesülni kell majd az Olajfák hegyére alászálló Istenek Istenének összes szentjeivel is, akiket magával hoz az Égi otthonából.

Zakariás 14:1 Ímé, eljön az Úrnak napja, és a te prédádat felosztják benned. 2 Mert minden népet ütközetre gyűjtök Jeruzsálemhez, és megszállják a várost, és kirabolják a házakat, megszeplősítik az asszonyokat; és a város fele számkivetésbe megy, de a nép maradéka nem gyomláltatik ki a városból. 3 Mert eljön az Úr, és harcol azok ellen a népek ellen, amint harcolt ama napon, a harcnak napján. 4 És azon a napon az Olajfák hegyére veti lábait, amely szemben van Jeruzsálemmel napkelet felől, és az Olajfák hegye közepén kettéválik, kelet felé és nyugat felé, igen nagy völggyé, és a hegynek fele észak felé, fele pedig dél felé szakad. 5 És az én hegyem völgyébe futtok, mert a hegyközi völgy Azálig nyúlik, és úgy futtok, amint futottatok a földindulás elől Uzziásnak, Júda királyának napjaiban. Bizony eljön az Úr, az én Istenem, és minden szent vele. 6

Ne reménykedj abban, hogy az Istenek Istene és Khrisztosza és a szentjeik Jeruzsálámban maradnak, távol a Róma Főpapja által megtévesztett hívek látókörétől. Ugyanis Jeruzsálemből a szentek csapata élükön a Báránnyal és a menet végén az Istene Istenével bejárja majd a Föld országait, hogy azokból 

kiszabadítsa, és Jeruzsálembe haza vigye Izrael elveszett fiait.

Ésaiás 52:9 Ujjongva énekeljetek mindnyájan, Jeruzsálem romjai, mert megvigasztalá az Úr népét, megváltá Jeruzsálemet. 10 Feltűrte az Úr szent karját minden népeknek szemei előtt, hogy lássák a föld minden határai Istenünk üdvösségét! 11 Távozzatok, távozzatok, gyertek ki onnan, tisztátalant ne illessetek, gyertek ki közülük, tisztítsátok meg magatokat, akik az Úr edényeit hordozzátok. 12 Mert ne sietséggel jertek ki, és ne futással menjetek; mert előttetek megy az Úr, és követni fog Izrael Istene! 13 Ímé, beteljesíti Szolgám útját, magasságos, felséges és dicső lesz nagyon. 14 Miképpen eliszonyodtak tőled sokan, oly rút, nem emberi volt ábrázata, és alakja sem ember fiaié volt: 15 Akképpen ejt ámulatba sok népeket; a királyok befogják szájukat előtte, mert amit nékik nem beszéltek, azt látják, és amit nem hallottak, arra figyelnek.

Azok a megtévesztett katolikusok, akik nem térnek meg  Mózes és Illés 1260 napig tartó, a Nagy Nyomorúságot előidéző bizonyságtevő  prédikálása idején , és nem fehérítik meg ruhájukat a Bárány vérében, elfordulván a nem létező háromságisten imádatától, és bálványaiktól,még mindig megadatik a lehetőség a megtérésre, mert tudatlanságban tartották őket egyházuk papjai és Mindenkori pápái.

belekapaszkodhatnak majd egy egy zsidó ruhájába mondván:

Had menjünk veletek , mert   hallottuk, hogy veletek van az Isten!(Zakariás 8:23)

Mi lehet nagyobb tanúbizonyság ezeknek a megtévésztett katolikusoknak, mint az, hogy a saját szemeikkel látják majd azt, amiről tanítóik soha nem  beszéltek nekik.

Külön látni  emberként a menet élén az Isten Bárányát, és a menet végén Izrael Istenét.

SEGÍTSÜNK A MEGTÉVESZTETT KATOLIKUSOKNAK MEGSZABADULNI A RÓMA FŐPAPJA ÁLTAL VEZETETT EGYHÁZTÓL, ÉS ANNAK NEM LÉTEZŐ HÁROMSÁG ISTENÉNEK AZ IMÁDATÁBÓ?ÉS A BÁLVÁNYOZÁ BŰNÉBŐL, HOGY MEGTÉRJENEK AZ ISTENE ÁLTAL TÁRSAI AZ ISTENEK FÖLÉ FELKENT ISTENHEZ ÉS KHRISZTOSZÁHOZ,AZ EMBER JÉZUSHOZ!

DICSŐSÉG AZ ÚRNAK,AZ ISTENEK ISTENÉNEK!

1. A kérdést valóban tisztázni kell — de nem úgy, hogy az „imádni” szó etimológiájába menekülsz

Azt mondod, előbb azt kellene tisztázni, mit ért a katolikus Egyház az „imádni” és „imádás” alatt. Rendben, tisztázzuk. Csak ne úgy, ahogy te csinálod: egy magyar szó régi etimológiai mellékszálából próbálsz dogmatikai bunkósbotot faragni, mintha a keresztény istentisztelet attól omlana össze, hogy a magyar „imádni” szó története összetett. Ez nem teológia, hanem nyelvtörténeti bűvészkedés, ráadásul olyan mutatvány, ahol a kalapból nyúl helyett egy félreértés ugrik elő.

A katolikus Egyház az „imádás” alatt nem „szemmel verést”, nem „varázslást”, nem pogány praktikát ért, hanem azt a legfőbb vallási hódolatot, amely egyedül Istent illeti. Magyarul ez a szó így rögzült a keresztény használatban. Amikor egy hívő azt mondja: „imádom Istent”, nem azt állítja, hogy varázsolja Istent, hanem azt, hogy Istennek adja a teljes vallási hódolatot, dicséretet, engedelmességet és kultikus tiszteletet. Ha te ezt nem érted, az nem a magyar nyelv baja, hanem azé a vitastílusé, amely minden szó alá aknát akar ásni.

Az etimológia nem dogma. A szó mai keresztény jelentését nem semmisíti meg az, hogy régen más árnyalatai lehettek. Ha így működne a nyelv, akkor a fél vallási szókincset ki kellene dobnod, mert sok szó kereszténység előtti vagy nem kifejezetten bibliai közegből jön. De persze te ezt nem következetesen alkalmazod; csak akkor, amikor a katolikusokat kell valami nyelvészeti vizes lepedővel letakarni.

2. Már a görög szavakat is pontatlanul hozod: nem két „proszküneo” van a parancsban

Azt írod, hogy a tiltó parancsban két görög kifejezés fordul elő: „proszküneo” és „proszküneo”. Nyilvánvalóan elírás, mert később a „latreuó”-ról beszélsz. De ez az elírás jelképes is: az egész érvelésed ilyen. Úgy teszel, mintha precíz nyelvi boncolást végeznél, közben a fogalmakat ugyanazzal az ököllel ütöd laposra.

A „proszküneo” valóban jelent meghajlást, hódolatot, leborulást. A „latreuó” valóban jelent kultikus szolgálatot. De egyik sem működik úgy, ahogy te akarod. A „proszküneo” nem minden esetben istenimádás, hiszen te magad is elismered: emberek előtt is történhet meghajlás. A „latreuó” pedig nem minden tárgy körüli cselekményre vonatkozik, hanem az isteni címzettnek járó vallási szolgálatra. A döntő kérdés mindig az: ki vagy mi a végső címzett, milyen értelemben történik a gesztus, és milyen kultikus tartalommal.

Te viszont a „képek előtt” kifejezésnél hirtelen kikapcsolod mindazt a finom különbségtételt, amelyet az előző mondatban még kénytelen vagy elismerni. Ábrahám meghajolhat emberek előtt, angyalok előtt, királyok előtt — de ha egy katolikus Krisztus keresztje előtt hajt térdet, akkor szerinted máris démoni bálványkultusz. Ez nem következetes exegézis, hanem célzott antikatolikus kivételezés.

3. Te magad is elismered, hogy a meghajlás önmagában nem bűn — innen omlik össze a saját vádad

Azt írod, hogy a „proszküneo” cselekménye nem lett megtiltva az embernek, ha Isten előtt, Isten követei előtt, fejedelmek vagy királyok előtt gyakorolják. Ezzel akaratlanul is beismerted a lényeget: a külső cselekmény önmagában nem bűn. A meghajlás jelentését a címzett, a szándék, az összefüggés és a kultikus tartalom határozza meg.

Ebből következik, hogy nem elég azt mondanod: „ott kép van, ott meghajlás van, tehát bálványimádás van.” Ez gyerekes. Bizonyítanod kellene, hogy a katolikus meghajlás a tárgyat teszi végső kultikus címzetté. Bizonyítanod kellene, hogy a hívő a festéket, fát, követ vagy fémet tartja Istennek. Bizonyítanod kellene, hogy a feszületet Krisztus helyett tiszteli, nem Krisztusra tekintettel. Ezt nem bizonyítod. Csak állítod.

Ha a meghajlás önmagában nem bűn, akkor a vita nem a testmozdulatról szól, hanem a teológiai jelentésről. Márpedig a katolikus jelentés világos: a kép nem végső címzett, hanem jel. A tisztelet nem az anyagban végződik, hanem az ábrázoltra irányul. A feszület nem fadarabként kap hódolatot, hanem Krisztus keresztáldozatának jeleként. Ezt lehet makacsul tagadni, de tagadással nem lesz cáfolat.

4. A parancsolatban az „azok előtt” nem bármely tárgyra vonatkozik, hanem bálványként kezelt képmásra

Azt mondod, Isten megtiltotta ugyanazt a cselekményt képek, szobrok és kegytárgyak előtt. Csakhogy a parancsolat nem általános művészeti tilalom, hanem bálványtilalom. A parancs összefüggése: ne legyenek más isteneid; ne készíts magadnak képmást kultikus célból; ne borulj le azok előtt; ne szolgáld őket. Az „azok” nem minden elképzelhető kép, tárgy és szimbólum a világon, hanem a bálványként működő képmások.

Ha a te olvasatod igaz volna, akkor Isten saját parancsai kerubokról, szent sátorról, templomi díszítésről, rézkígyóról, szent tárgyakról és liturgikus eszközökről értelmezhetetlenné válnának. Akkor maga Isten rendelne el olyasmit, amit ugyanakkor abszolút értelemben megtilt. Ez nem a Szentírás ellentmondása, hanem a te értelmezésedé.

A katolikus templomban lévő Krisztus-kép, feszület vagy szentkép nem „más isten”. Nem hamis istenség szobra. Nem önálló kultuszcímzett. Nem a Teremtő helyére állított teremtmény. Jel. Emlékeztető. Teológiai irányító. Aki ezt az aranyborjúval azonosítja, az nem Mózest érti, hanem saját képromboló indulatait vetíti bele Mózesbe.

5. Tertullianusra hivatkozni ebben a formában gyenge: ő nem a római püspök katolikus képtiszteletét cáfolta

Most előhozod Tertullianust, mint tanút, aki állítólag elítélte a Róma püspöke alatt álló egyház képek és szobrok előtti tiszteletét már a 2. század óta. Ez így, ebben a formában több mint merész: inkább történeti akrobatika védőháló nélkül.

Tertullianus valóban keményen beszélt a pogány bálványimádásról, a bálványkészítő mesterségekről, a pogány kultuszokban való részvételről, a színházakról, a császárkultuszról és a keresztények pogány környezetben való kompromisszumairól. De ebből nem következik, hogy ő a római püspök alatt álló katolikus Egyház szentképtiszteletét ítélte volna el úgy, ahogyan te állítod. A pogány bálványszobrok készítésének elítélése nem azonos Krisztus keresztjének vagy a szentek emlékezetének elítélésével.

Ráadásul Tertullianus maga is tanúja annak, hogy a korai keresztények használtak külső, testi vallási jeleket. A kereszt jelének használata például nem valami középkori római hókuszpókusz, hanem a korai keresztény életben is megjelenő gyakorlat. Tehát Tertullianust nem lehet egyszerűen beültetni a te képromboló vádaskodásod tanúpadjára. Ő nem Jehova Tanúja volt a 2–3. századból, és nem a te henoteista, katolikusellenes rendszered szóvivője.

Ha pontos Tertullianus-helyre hivatkozol, hozd a szöveget és az összefüggést. Addig ez csak névdobálás: „Tertullianus” feliratú füstgránát.

6. Az „imádni” szó bizonytalanságából nem következik, hogy a katolikus képtisztelet bálványimádás

Újra azt mondod, nem tudhatod pontosan, mit ért a katolikus Egyház azon, hogy nem „imádja” a képeket, mert a szó eredetileg varázslást, szemmel verést jelenthetett. De tudhatod, mert az Egyház világosan megmondja: imádás alatt az Istennek járó legfőbb vallási kultuszt érti. Nem a magyar szó ősi árnyékjelentéséből kell rekonstruálnod a katolikus dogmát, hanem abból, amit a katolikus tanítás ténylegesen mond.

A katolikus Egyház nem nyelvi trükkel bújik ki a parancsolat alól. Nem azt mondja: „a képet nem imádjuk, csak szolgáljuk”; nem azt mondja: „nem imádjuk, csak Istenként kezeljük”; nem azt mondja: „nem imádjuk, csak hozzá áldozunk”. Azt mondja: a képet nem illeti isteni kultusz. A képnek adott tisztelet az ábrázoltra irányul. A kép nem Isten, nem megváltó, nem kegyelemforrás önmagában.

Te megint a szóval harcolsz, mert a fogalommal nem boldogulsz. Az „imádni” szó etimológiája nem bizonyítja, hogy a katolikus ember képet szolgál. Ahhoz azt kellene bizonyítanod, hogy a tárgy a kultusz végső címzettje. Ezt pedig nem tudod.

7. Istent nem az érdekli, amit te állítasz, hanem az igazság: mi a gesztus végső tárgya?

Azt mondod: Istent elsősorban az érdekli, hogy meghajolnak-e a katolikusok képek, szobrok és tárgyak előtt. Ez túl egyszerű. Istent természetesen érdekli a külső cselekedet is, de nem áll meg ott, mint valami mennyei mozdulatfelismerő kamera. Isten a szívet, a szándékot, a hitet, a kultusz címzettjét és a cselekmény teológiai értelmét is nézi.

Ha pusztán a testmozdulat számítana, akkor minden meghajlás gyanús volna. De ezt te magad is tagadtad, amikor elismerted, hogy Isten előtt, követek előtt, királyok előtt vagy fejedelmek előtt lehet meghajolni. Tehát nem a mozdulat önmagában dönt. Akkor viszont a katolikus esetben sem dönthet önmagában a mozdulat. Ott is meg kell kérdezni: kinek szól? Milyen értelemben? Mi a hitbeli tartalma?

A katolikus válasz: nem a tárgynak mint istennek szól. A kép nem végső címzett. A tisztelet az ábrázoltra megy át. A feszület előtt Krisztust imádjuk, nem a fát. Egy szent képe előtt a szentet tiszteljük, nem a festéket, és a szent tisztelete is végső soron Isten dicsőségére irányul. Ha ezt figyelmen kívül hagyod, akkor nem Isten parancsát véded, hanem saját leegyszerűsített parancsértelmezésedet.

8. „Minden épeszű ember tudja” — ez nem érv, hanem kocsmai pecsét

Azt mondod, minden épeszű ember tudja, hogy a katolikus főpapok, püspökök, bíborosok, érsekek és papok meghajolnak képek, szobrok és tárgyak előtt. Valóban, vannak katolikus tiszteleti gesztusok képek, keresztek, ereklyék, oltárok, evangéliumos könyvek és szent jelképek előtt. Ezt senki nem tagadja. De ebből még nem következik, hogy bálványimádás történik.

A vita nem arról szól, van-e külső gesztus. Van. A vita arról szól, mit jelent. Te úgy teszel, mintha a külső gesztus puszta ténye eldöntené az egész kérdést. Ez olyan, mintha azt mondanád: minden épeszű ember tudja, hogy valaki térdel a templomban, tehát a padlót imádja. Vagy: minden épeszű ember tudja, hogy valaki megcsókol egy fényképet, tehát papírt imád. Nevetséges.

A katolikus képtiszteletet csak akkor tudnád bálványimádásnak bizonyítani, ha megmutatnád, hogy a katolikus tanítás és gyakorlat szerint a tárgyat Istennek tekintik, vagy neki adnak isteni kultuszt. Ezt nem mutattad meg. Csak a mozdulatokra mutogatsz, mint aki a színházban a díszletet nézi, de a darabot nem érti.

9. A „Róma Főpapjának utasítására” formula nem teszi bűnné azt, ami nem bálványimádás

Azt ismételgeted, hogy a katolikusok a mindenkori főpap utasítására hajolnak meg. Ez a formula retorikailag jól illik a vádiratodba, de a lényeget nem érinti. Ha a gesztus bálványimádó volna, akkor bűn lenne akkor is, ha senki sem írná elő. Ha viszont nem bálványimádó, hanem keresztény tiszteleti gesztus, akkor attól sem válik bűnné, hogy az Egyház liturgikus rendje szabályozza.

Az Egyház liturgikus rendet ad. Megmondja, mikor kell állni, térdelni, meghajolni, keresztet vetni, az evangéliumos könyvet tisztelni, az oltárt csókkal illetni. Ezek nem önkényes bálványszertartások, hanem az istentisztelet testileg is kifejezett rendjei. A keresztény ember nem puszta szellem; teste is részt vesz az imádságban. Az anyagi és testi jel nem ellensége a hitnek, hanem szolgálhatja azt.

Te persze minden szabályozott gesztust bálványimádásnak nevezel, mert nálad a vallás ideális formája lassan testetlen fejben bólogatás lenne. A kereszténység azonban megtestesülés-vallás. Krisztus testet vett fel, és az ember testével is imádja Istent.

10. A „szolgálnak-e” kérdésedre a válasz: képeknek latria értelemben nem, Istennek igen

Azt kérdezed, szolgálnak-e a katolikusok ezeknek a képeknek és szobroknak olyan cselekmény által, amely csak az Élő Istent, illetve szerinted az „istenek közül a Felkent Istent” illeti meg. A válasz világos: nem. A katolikus Egyház nem szolgál képeknek latria értelemben. Nem mutat be áldozatot képeknek. Nem tekinti a szobrot istennek. Nem tartja a szentképet kegyelemforrásnak önmagában. Nem teszi a tárgyat a Teremtő helyére.

Amit te „szolgálatnak” nevezel — hordozás, tömjénezés, ének, körmenet, előtte való ima — az nem automatikusan latria. A frigyládát is hordozták. A szent edényeket is kezelték. A templomot is tisztelettel vették körül. Az evangéliumos könyvet is lehet ünnepélyesen hordozni. Egy zászlót is lehet felemelve vinni ének közben anélkül, hogy textilistenné válna. A cselekmény teológiai jelentése számít.

Ha a katolikus körmenetben képet visznek, nem azt mondják: „ó, kép, te vagy a mi istenünk”. Ha himnuszt énekelnek egy szent ünnepén, nem a festékrétegnek énekelnek. Ha egy ikon előtt imádkoznak, nem a fához beszélnek. A külső forma nem azonos a végső címzettel. Te ezt nem akarod megérteni, mert akkor a „szolgálnak a bálványoknak” vádad elveszítené a gerincét.

11. A leborulva beszélés és könyörgés nem bizonyítja, hogy a kép a címzett

Azt kérdezed, leborulva beszélnek-e a képek és szobrok előtt, könyörögve, esedezve. Igen, előfordul, hogy valaki egy kép vagy szobor előtt térdelve imádkozik, könyörög, esedezik. De újra: a fizikai irány nem azonos a végső címzettel. Ha valaki az ég felé emeli a szemét imádság közben, nem a felhőkhöz imádkozik. Ha Dániel Jeruzsálem felé fordulva imádkozott, nem a jeruzsálemi kövekhez imádkozott. Ha valaki egy sírnál imádkozik, nem a gránithoz könyörög. Ha valaki a feszület előtt imádkozik, nem a fának könyörög.

A katolikus hívő Krisztushoz imádkozik, vagy egy szent közbenjárását kéri. A szentek közbenjárásának kérése sem a szent istenítése. A szent nem Teremtő, nem Megváltó, nem önálló kegyelemforrás. A szent Krisztus élő tagja, Isten barátja, a mennyei közösség része. A képe pedig emlékeztető jel.

Te úgy fogalmazol, mintha a katolikus ember a képpel beszélgetne, mint valami pogány háziistennel. Ez hamis. A kép előtt mondott ima nem a képnek mint anyagnak szól. A kérdésed tehát rosszul van beállítva: nem az számít, hogy fizikailag mi előtt áll a hívő, hanem az, kit szólít meg és milyen értelemben.

12. Az áldozat nem a képnek szól, még ha kép is van a helyiségben

Azt kérdezed, helyeznek-e el áldozatot ott, ahol képek és szobrok vannak. Ez megint a térbeli közelséget keveri össze a kultikus címzettel. A katolikus mise áldozata nem annak szól, ami a templomban látható. Nem azért lesz valaminek áldozat, mert ugyanabban a térben van. Ha egy oltár közelében feszület, kép, gyertya, virág vagy szobor van, attól még az áldozat nem ezeknek szól.

Az áldozat címzettje az Atya, Krisztus által, a Szentlélekben. A mise nem Mária-képnek szól, nem Szent József-szobornak, nem ereklyének, nem feszületnek. Ha te ezt állítod, akkor a katolikus liturgia szövegével, szándékával és teológiájával mész szembe. Nem azt cáfolod, amit a katolikus Egyház tesz, hanem azt a démoni bábszínházat, amelyet te festesz róla.

Ez olyan, mintha azt mondanád: mivel a jeruzsálemi templomban kerubábrázolások voltak, ezért az ottani áldozatok a keruboknak szóltak. Nevetséges. A szent térben lévő ábrázolás nem lesz automatikusan az áldozat címzettje. Ezt az Ószövetségből is megérthetnéd, ha nem csak kalapácsnak használnád.

13. A képek felemelve hordozása és himnuszok éneklése nem bizonyít bálványszolgálatot

Azt kérdezed, felemelve hordozzák-e a képeket és szobrokat, miközben himnuszokat énekelnek. Igen, keresztény körmenetekben előfordul képek, ikonok, keresztek, ereklyék, evangéliumos könyvek, szent jelképek hordozása. De a hordozás nem azonos az isteni szolgálattal.

A frigyládát is hordozták. A nép énekelt. A kultuszban szent tárgyak mozogtak. A keresztények evangéliumos könyvet, keresztet, zászlót, ikont is hordozhatnak úgy, hogy nem a tárgyat tekintik Istennek. A tárgy jelként vesz részt a liturgikus cselekményben. A himnusz nem a faanyagnak szól, hanem Krisztusnak, Istennek, vagy a szentek esetében Isten kegyelmének dicséretét fejezi ki az ő életükben.

Ha a te logikád érvényes volna, akkor minden ünnepélyesen hordozott tárgy istenné válna. Egy Biblia körmeneti bevitele könyvimádás lenne. Egy zászló ünnepélyes hordozása textilkultusz lenne. Egy koporsó hordozása holttestkultusz lenne. Egy frigyláda hordozása ládaimádás lenne. Ez abszurd. A tárgy hordozása önmagában nem mutatja meg a végső vallási címzettet.

14. A „ténymegállapítás” szóval nem lehet tényeket gyártani

Azt mondod: „A ténymegállapítás szerint egyértelmű, hogy mindezen cselekmények gyakorlása kötelezően elő van írva.” Ez a mondat úgy tesz, mintha a vita már eldőlt volna. De nem ténymegállapítást adsz, hanem értelmezést. Az tény lehet, hogy bizonyos katolikus szertartásokban van meghajlás, térdhajtás, kép vagy kereszt tisztelete, körmenet, ének, tömjén, csók. De az már a te értelmezésed, hogy ezek bálványszolgálatok.

Pontosan itt van a csalás. A külső tényt azonnal átnevezed bálványimádásnak, majd az átnevezett dolgot bizonyítékként mutatod fel. Ez olyan, mint ha azt mondanád: „tény, hogy a vádlott tolvaj, mert elneveztem tolvajnak.” Nem. Előbb bizonyítani kell a lopást. Előbb bizonyítani kell, hogy a katolikus gesztus tárgyimádás. Ez hiányzik.

A katolikus magyarázat nem utólagos kibúvó, hanem maga a cselekmény értelme: a tisztelet az ábrázoltra irányul, nem a tárgyra mint istenre. Ha ezt nem cáfolod, akkor csak a felszíni mozdulatokat mutogatod.

15. Az első parancsolatot nem lehet így összenyomni: „Meg ne hajolj azok előtt”

Azt írod, hogy a Tízparancsolat első parancsolata így hangzik: „Meg ne hajolj azok előtt, és ne is szolgálj azoknak!” Ez nem a teljes első parancsolat, hanem annak egy részlete a bálványképekre vonatkozó tiltásból. A parancsolat alapja az, hogy ne legyen más istened az Úr előtt. A képtilalom ennek a következménye: ne készíts bálványképet, és ne add neki azt a hódolatot és szolgálatot, amely csak Istent illeti.

A teljes összefüggést nem vághatod le, mert így a parancs értelme torzul. A tiltás nem minden tárgyi jel és nem minden tiszteleti gesztus ellen szól, hanem a más istenek, hamis kultuszok és bálványképek ellen. A katolikus képtisztelet nem más isten kultusza. Nem a kép istenítése. Nem teremtmény Teremtő helyére állítása.

Te a parancsot úgy olvasod, mintha Isten egyetlen dolgot nézne: van-e kézzel készült tárgy, és hajlik-e előtte térd. De a bibliai vallás ennél gazdagabb: van oltár, van templom, van frigyláda, van szent hely, van kerub, van tömjén, van meghajlás, van térdelés, van imádság iránya. A bűn nem a jel léte, hanem a hamis istenítés.

16. Jehova Tanúi képelutasítása továbbra sem bizonyíték

A végén ismét Jehova Tanúira hivatkozol: nem hajolnak meg képek, szobrok, kegytárgyak előtt, és ilyen tárgyakat nem is készíttetnek. Rendben. Ez róluk szól, nem az igazság mércéjéről. Jehova Tanúi sok mindent nem tesznek, amit az apostoli kereszténység és a történeti Egyház igaznak tart. Nem hisznek a Szentháromságban, nem vallják Krisztus teljes istenségét a katolikus hit szerint, tagadják az Eucharisztia valóságát, elutasítják az apostoli szentségi rendet. Attól, hogy valamiben tartózkodóak vagy képrombolók, még nem ők lettek a bibliai hit mércéje.

Sőt a te saját megjegyzéseidből is látszik, hogy még hozzájuk képest is külön úton jársz. Te „Istenek Istenéről” beszélsz olyan módon, amely könnyen henoteista irányba csúszik; „Felkent Istenről” beszélsz az istenek között; a Szentháromságot császári modellnek nevezed; Krisztus katolikus hit szerinti istenségét elutasítod. Ez már nem egyszerű Jehova Tanúi-féle képelutasítás, hanem saját keverék.

Az, hogy Jehova Tanúi nem tisztelnek képeket, legfeljebb azt bizonyítja, hogy Jehova Tanúi nem katolikusok. Ezt eddig is sejtettük. Nem bizonyítja, hogy a katolikus képtisztelet bálványimádás.

17. Zárás: nem az „imádni” szó homálya, hanem a te fogalmi összemosásod okozza a zűrzavart

Összefoglalva: az „imádni” szó magyar története nem dönti el a bálványkérdést. A „proszküneo” meghajlást jelenthet, de nem minden meghajlás bűn. A „latreuó” kultikus szolgálatot jelent, de nem minden tárgy körüli liturgikus cselekmény latria. A Tízparancsolat nem minden képet tilt, hanem a bálványképet és a más isteneknek adott kultuszt. Tertullianus nem a te modern antikatolikus képromboló rendszered tanúja. Jehova Tanúi képelutasítása nem apostoli mérce.

A katolikus Egyház nem képeknek szolgál, hanem Istent imádja. A képeket nem isteníti, hanem viszonylagos tisztelettel kezeli az ábrázoltra tekintettel. A szentmise nem képeknek szóló áldozat. A körmenet nem bálványhordozás. A himnusz nem festéknek éneklés. A feszület tisztelete nem fadarabkultusz. A szentkép előtti ima nem pigmenthez intézett könyörgés.

Te mindezt újra és újra összekevered, majd kijelented, hogy „ténymegállapítás”. Nem, ez nem ténymegállapítás. Ez egy előre eldöntött, antikatolikus értelmezés, amely minden látható katolikus jelet bálványnak nevez, és aztán büszkén megállapítja, hogy bálványt talált. Ez olyan, mintha valaki előbb bekormozná az ablakot, majd diadalmasan közölné, hogy kint sötét van.

A kiinduló kérdés továbbra is egyszerű: a katolikus képtisztelet bálványimádás-e?"

Azt kellene tisztázni, hogy a Róma Főpapja által vezetett egyház tévtanítói mit értenek az imádni, imádás kifejezés alatt. Az imádni magyar szavunkat ugyanis vallási szövegben először a halotti beszédben lehet felfedezni. Annak eredete és jelentése nem azt jelenti, amit a tiltó parancsban 

előforduló két görög kifejezés a προσκυνέω(proszküneo) és a προσκυνέω(proszküneo) magába foglal.

Én csak annyit tudok mondani, hogy a proszküneo kifejezés előrehajlást ,meghajlást jelent, amelynek 

vannak fokozatai. Ábrahám például az arcára borulta az Istenek Istene előtt, amikor az megjelent neki. 

De földig megahajolt Khét fiai és a népük előtt is. 

A cselekmény amit a proszküneo görög kifejezés jelent tehát nem lett megtiltva az embernek,abban az esetben, ha azt az Istenek Istene előtt, illetve az Istenek Istenének égi követei(anygalai) előtt , vagy

az emberek közül azt fejedelmek, királyok előtt gyakorolták.

Elelnben Isten parancsa megtiltotta ugyanezt a cselekményt képek, szobrok, kegytárgyak előtt gyakorolni. Nos ez az a cselekmény,amit a Róma főpapja által vezetett egyházban gyakorolnak bizonyítottan a 2. század óta. Enenk Tertulliánusz ,aki ehhez az egyházhoz tarozott 207-ig, a tanúbizonysága, aki elítélte a Róma püspöke vezetése alatt álló egyház eme cselekményét.

Hogy pontosan mit jelent az imádni szavunk ,amire a Róma főpapja által vezetett egyház tanítói hivatkoznak, hogy ők nem imádják a képeket, szobrokat, tárgyakat, azt én nem tudhatom. csak annyit tudok, hogy a nyelvszakértők szerint eredetileg a régmúltban varászlást, szellem verést jelentett.

Ellenben Istent elsősorban az érdekli, hogy meghajolnak-e vagy nem a Róma Főpapja által vezetett

egyház tagjai a mindenkori Főpap utasítására képek, szobrok és tárgyak előtt.

Erre pedig minden épeszű ember tudja a választ. Igen a Róma Főpapja által vezetett egyház Főpapjai, püspökei, bíborosai, ésrsekei , papjai egytől egyig meghajolnak a képek, szobrok és tárgyak előtt, amely tárgyakat kimondottan erre a célra készítteték maguknak.

Az nem érdekli az Istenek Istenét, hogy ezek az emberek mivel indokolják bűnüket.

A másik kérdés a tiltó parancs második részére vonatkozik, mégpedig arra, hogy szolgálnak-e a Római Főpap vezette egyház tagjai Főpapjuk utasítására ezeknek a képeknek szobroknak, olyan cselekmény által,amely által csak az Élő Istennek és az istenek közül is csak a Felkent Istennek, az Istenek Istenének lehet szolgálni.

A kérdés tehát az, ha leborulva beszélnek-e a képek és szobrok előtt, könyörögve, esedezve , illetve, ha helyeznek-e el áldozatot ott, ahol ezek a képek szobrok el vannak helyezve, illetve ha felemelve hordozzák-e ezeket a képeket szobrokat, miközben  himnuszokat énekelnek.

A ténymegállapítás szerint egyértelmű, hogy mindezen cselekmények ygakorlása kötelezően elő van írva a Róma Főpapja által vezetett egyházban.

Ez pedig azt bizonyítja, hogy a Róma Főpapja akaratából az általa vezetette házban tudatosan bosszantják az Istenek Istenét azzal, hogy megsértik a Tíz parancsolat első parancsolatát,

Ami így hangzik: Meg  hajolj azok előtt, és ne is szolgálj azoknak!

Ami jehova tanúit illeti, továbbra is fenntartom azon álláspontomat, hogy ők nem is hajolnak meg képek, szobrok, kegytárgyak előtt, sőt ilyen tárgyakat nem is készíttetnek.

1. Először is döntsd el, kit cáfolsz: Rómát, a Szentháromságot, a magyar etimológiát vagy a saját szóárnyékaidat

Kezdjük azzal, hogy a válaszod most már egyszerre akar szentháromságtani vádirat, magyar etimológiai előadás, katolikusellenes kiáltvány, eucharisztiaellenes gúnyirat, Jehova Tanúi-mentőbeszéd és vitrin-szolgálati stand-up lenni. Ez látványos, csak éppen úgy szétesik, mint egy rosszul összerakott búcsús bódé viharban.

A kiinduló kérdés továbbra is egyszerű: a katolikus képtisztelet bálványimádás-e? Te erre már sokadik alkalommal nem bizonyítást adsz, hanem címkéket: „Róma Főpapja”, „bálvány”, „vimádás”, „démonok”, „császári istenmodell”, „álszentek”, „bolti ostya”. Ezek a szavak hangulatot keltenek, de nem bizonyítanak. Az érvelésed módszere változatlan: előbb meghatározod a katolikus gyakorlatot bálványimádásként, aztán felháborodsz, hogy bálványimádás. Ez nem logika, hanem körbefutó vádirat.

A katolikus álláspont viszont világos: az imádás egyedül Istent illeti; a szentek tisztelete nem istenítés; a képek tisztelete nem a tárgy anyagában végződik, hanem az ábrázoltra irányul; a bálványimádás halálos bűn. Te ezt nem cáfolod, hanem átfested. A katolikus „tisztelet” szóból nálad „bálványszolgálat” lesz, a „szent jelből” „démoni tárgy”, az „oltárból” „Sátán asztala”, az „Eucharisztiából” „bolti ostya-varázslás”. Ez erős színpad, gyenge teológia.

2. Az „Istenek Istene” nem henoteista főisten, hanem az egyetlen igaz Isten felségének bibliai címe

Azt mondod: Ábrahám, Izsák, Jákob, Mózes és az összes szent Istene „az Istenek Istene”, ezzel szemben a katolikus Egyház Istene egy római császárok által kitalált modell. Itt megint az a baj, hogy egy valóban bibliai kifejezést úgy kezelsz, mintha az a te henoteista képzelgésedet igazolná.

Az „Istenek Istene” kifejezés a Szentírásban nem azt jelenti, hogy sok valódi, önálló isten létezik, és ezek között van egy legfelsőbb isten, mint valami mennyei császár a kisebb istenek tanácsában. A bibliai monoteizmus szerint az Úr az egyetlen Teremtő, minden más úgynevezett „isten” vagy hamis bálvány, vagy angyali/égi hatalom, vagy emberi méltóság képletes megnevezése, de nem önálló isteni természetű lény az Úr mellett. „Én vagyok az Úr, és nincs más” — ez nem henoteista udvari etikett, hanem kizárólagos monoteizmus.

Tehát amikor a katolikus Egyház azt mondja, hogy csak egy Isten létezik, nem tagadja az „Istenek Istene” bibliai címét, hanem helyesen érti. Isten azért „istenek Istene”, mert minden hamis isten, minden állítólagos isteni hatalom, minden angyali és teremtményi méltóság fölött áll; nem azért, mert egy valódi istenfaj legmagasabb példánya volna. A te olvasatod itt veszélyesen közelebb áll egy vallási főisten-elmélethez, mint Ábrahám, Izsák és Jákob hitéhez.

A katolikus hit nem azért tagadja a sok isten létét, mert „római császárok törvénybe foglalták”, hanem mert a kinyilatkoztatás egésze ezt tanítja: egy Teremtő, egy Úr, egy végső isteni természet. A Szentháromság nem három isten, hanem az egyetlen Isten örök élete: Atya, Fiú és Szentlélek. Ezt te „császári istenmodellnek” nevezed, de ez csak azért hatásos, mert előbb karikatúrát csinálsz belőle.

3. A Szentháromság nem „három tagra felosztott isten”, hanem egy isteni természet három személyben

Azt írod, hogy a katolikus Egyház istene egy római császárok által kitalált modell, amelyben „az isten három tagra van felosztva”. Ebből látszik, hogy még mindig nem a Szentháromság tanát cáfolod, hanem annak egy durva félreértését. A katolikus tanítás nem azt mondja, hogy Isten három részre van darabolva. Nem azt mondja, hogy az isteni lény három tagból áll. Nem azt mondja, hogy három isten össze van kötve egy mennyei szerkezetben. Nem azt mondja, hogy az Atya egyharmad Isten, a Fiú egyharmad Isten, a Szentlélek egyharmad Isten.

A Szentháromság tana szerint egyetlen isteni természet van, és ebben az egyetlen isteni természetben három valóságos személy: Atya, Fiú és Szentlélek. Az Atya Isten, a Fiú Isten, a Szentlélek Isten, de nem három isten, hanem egy Isten. Ez misztérium, de nem ellentmondás. A személy és természet közti különbségtétel nem római császári barkácsolás, hanem a keresztény hit szükséges fogalmi tisztázása az apostoli kinyilatkoztatás alapján.

Az Újszövetség nem hagyja nyugton az egyszerű unitárius kényelmet: az Atya Isten, a Fiú isteni méltósággal bír, teremtői, megváltói és ítélői szerepben jelenik meg, a Szentlélek isteni módon cselekszik, és mindez nem három isten tanítása, hanem az egyetlen Isten belső életének feltárulása. Te ezt „császári modellnek” nevezed, mert így könnyebb elintézni. De a gúny nem cáfolat. A „háromtagú isten” kifejezésed olyan, mintha valaki az atomfizikát ólomkatonák összeillesztéseként magyarázná: látványosan félreértett, de legalább hangos.

4. A háromarcú ábrázolások nem a Szentháromság dogmája, hanem problematikus képi próbálkozások

Felhozod, hogy a 18. századig a katolikus Egyház „három arccal” ábrázolta az istent, majd később „három személyes istenről kezdett mesélni”. Ez történetileg és dogmatikailag is összekevert állítás. A háromarcú vagy háromfejű Szentháromság-ábrázolások valóban előfordultak a keresztény művészetben, és éppen azért váltak problematikussá, mert könnyen félreérthetőek voltak. Nem ezek alkotják a katolikus dogmát. A katolikus hit mércéje nem egy-egy rosszul sikerült ikonográfiai forma, hanem a hitvallás és az Egyház tanítása.

Nem a 18. században „váltottak át” három személyre. A három személyről szóló tanítás a keresztény dogmatika alapja jóval korábban: a niceai és konstantinápolyi hitvallásban, az egyházatyák teológiájában, a liturgikus hitvallásban, a keresztelési formulában, a doxológiákban. A háromarcú képi ábrázolás nem a dogma forrása, hanem legfeljebb annak egyik félreérthető vizuális kísérlete, amelyet éppen az Egyház józanabb ítélete korlátozott vagy elvetett.

Ebből tehát nem az következik, hogy a katolikus Isten „nem létezik”, hanem az, hogy a láthatatlan isteni misztérium képi megjelenítésében óvatosság kell. Krisztus emberi természete ábrázolható, mert az Ige testté lett. Az isteni természet önmagában nem festhető le. Ez katolikus alapelv. Te viszont úgy teszel, mintha egy rossz ábrázolás cáfolná a Szentháromságot. Ez olyan, mintha egy rossz térkép alapján kijelentenéd, hogy a földrajz hamis tudomány.

5. Az „imádni” szó etimológiájával nem fogod megsemmisíteni a keresztény istentiszteletet

Most jön a kedvenc etimológiai füstgéped: az „imádni” szó eredete bizonytalan, pogány varázsláshoz, szemmel veréshez kapcsolódhat, tehát ha a katolikus fordításban ez szerepel, akkor máris megtévesztés, sőt az Isten gyalázása. Ez az érvelésed tankönyvi példája az etimológiai tévkövetkeztetésnek.

A szavak jelentése nem azonos a feltételezett ősi eredetükkel. Ha így volna, a modern nyelv használhatatlan volna. A „pogány” eredetű vagy nem keresztény előéletű szavak százai kerültek be keresztény használatba, és új, keresztény jelentéstartalommal telítődtek. A „templom”, „oltár”, „püspök”, „pap”, „ünnep”, „áldozat” és rengeteg más szó története sem úgy működik, hogy ha valaha más közegben is használták, akkor ma keresztényként tilos volna. A nyelv nem múzeumi formalinban tárolt őslény. A jelentés változik, és a keresztény használat megszentelheti, átértelmezheti, pontosíthatja a kifejezéseket.

Az „imádni” magyar keresztény használatban nem azt jelenti, hogy „szemmel verni Istent”. Ezt még leírni is komikus. Amikor egy magyar keresztény azt mondja, hogy Istent imádja, nem arra gondol, hogy varázslást végez rajta, hanem arra, hogy Istennek adja a legfőbb vallási hódolatot, dicsőítést, imádságot és szolgálatot. A szavak aktuális jelentése és egyházi használata dönt, nem az, hogy te az etimológiai pincében találtál egy régi rozsdás jelentésdarabot, és most azzal akarod fejbe verni a teljes magyar keresztény nyelvet.

6. A Halotti Beszéd éppen ellened tanúskodik: az „imádkozunk” már keresztény imanyelvben szerepel

Felhozod a Halotti Beszédet: „wimagguc uromc ij ten kegilmet ez lelic ert”, és új magyarul: „imádkozunk Urunk Isten kegyelmet e lélekért.” Észre sem veszed, hogy ez nem téged igazol, hanem téged cáfol. A Halotti Beszédben a szó nem pogány szemmel verésként áll, hanem keresztény imádságként: Isten kegyelmét kérik a lélekért. Vagyis már a legrégebbi magyar nyelvemlék keresztény kontextusban használja ezt a szót.

Tehát az, hogy a szó őstörténetileg esetleg varázslásos háttérből fejlődött, semmit nem változtat azon, hogy a magyar keresztény nyelvben régóta imádságot, Istenhez fordulást, istentiszteletet jelent. Ha minden szó eredeti, pogány vagy bizonytalan előtörténete miatt el kellene vetnünk a későbbi keresztény jelentést, akkor nagyjából kiüríthetnénk a teljes vallási szókincsünket, és ott állnánk makogva, miközben te diadalmasan lobogtatnád az etimológiai szótárt.

Az etimológia érdekes lehet, de nem dogmatikai döntőbíró. A kérdés nem az, hogy az „imádni” szó milyen ősi úton jött létre, hanem az, hogy a magyar keresztény használatban mit jelent. És abban nem „vimádolni”, nem „szemmel verni”, nem „varázsolni”, hanem Istennek kijáró legfőbb vallási hódolatot adni.

7. A görög „proszküneo” és „latreuó” különbségét nem tagadjuk, hanem éppen mi vesszük komolyan

Azt írod, hogy az isteni parancsban Jézus is azt idézi: az Úr nevét viselő Istent a meghajlás általi tisztelet és a szolgálat illeti meg; „semmiféle imádásról” nincs szó. Itt megint a magyar szón lovagolsz, miközben a bibliai fogalomról lecsúszol. A „proszküneo” jelenthet meghajlást, hódolatot, imádó leborulást; a „latreuó” kultikus szolgálatot jelent. A magyar „imádni” sokszor összefoglalóan adja vissza azt a vallási hódolatot, amely a Teremtőt illeti. Ez nem ördögi csere, hanem fordítási és teológiai összefoglalás.

A katolikus teológia pontosan megkülönbözteti az Istennek járó imádást, a szenteknek adható tiszteletet és a képek viszonylagos tiszteletét. Nem mossa össze a „proszküneo” minden előfordulását a „latreuóval”. Éppen ellenkezőleg: azt mondja, hogy a latria, az Istennek járó imádó kultusz, egyedül Istent illeti. A szenteknek dulia, Máriának hyperdulia, a képeknek pedig csak az ábrázoltra átmenő viszonylagos tisztelet jár. Ezt nem azért találták ki, hogy elrejtsék Mózest, hanem azért, hogy pontosan elkerüljék azt az összemosást, amelyben te most nyakig ülsz.

A „ne imádd” fordítás nem azt jelenti, hogy „nyugodtan hajolj meg bálvány előtt, csak ne nevezd imádásnak”. A katolikus sem mondja ezt. A bálvány előtt meghajolni bálványimádó szándékkal bűn. A teremtménynek isteni kultuszt adni bűn. De ebből nem következik, hogy minden tiszteleti meghajlás, minden szentkép előtti ima, minden feszületcsók és minden ereklyetisztelet bálványimádás. A különbség nem a magyar szóban van elrejtve, hanem a te értelmezésedből hiányzik.

8. A „szolgálni” jó magyar szó, de nem jelenti azt, amit te minden tárgyi gesztusra ráhúzol

Azt mondod, hogy volt egy tökéletesen érthető magyar szavunk, a „szolgálni”, amely megfelel a „latreuó” fordításának. Igen, a „szolgálni” valóban fontos szó. Csakhogy te a „szolgálni” szót is úgy feszíted túl, hogy már minden mozdulat szolgálatnak minősül. Ha egy képet hordoznak, szolgálnak neki. Ha egy feszületet megtisztelnek, szolgálnak neki. Ha egy oltárra liturgikus tárgy kerül, már szolgálat. Ez a szóhasználatod annyira széles, hogy végül mindent elnyel.

A bibliai „latreuó” kultikus szolgálatot jelent: olyan vallási szolgálatot, amely isteni címzettnek jár. A katolikus nem ad ilyen szolgálatot képeknek. Nem áldoz képeknek. Nem mutat be misét szobroknak. Nem imádja az ereklyét. Nem szolgálja a feszületet istenként. A képekhez kapcsolódó tiszteleti gesztusok nem azonosak a tárgynak mint istennek adott kultikus szolgálattal.

Ha egy templomban megtisztítják az oltárt, nem az oltárnak szolgálnak mint istennek. Ha egy evangéliumos könyvet körmenetben visznek, nem papírnak szolgálnak. Ha a frigyládát vitték a leviták, nem faládának szolgáltak isteni kultuszban. Ha egy zászlót visznek ünnepélyesen, nem textilt szolgálnak. A tárgy körüli rend, gondozás, hordozás, tiszteleti gesztus nem automatikusan „latreuó”. Ez az a különbség, amelyet te látványosan nem akarsz látni.

9. A kérdésedre a válasz: képek előtt bálványimádó módon nem, keresztény viszonylagos tisztelettel igen

Azt mondod, a kérdés az, lehet-e a Róma Főpapja által szenteknek nyilvánított képek és szobrok előtt meghajolni, leborulni, illetve lehet-e azoknak bármilyen cselekmény által szolgálni. A válasz: bálványimádó módon nem lehet; isteni kultuszt adva nem lehet; a tárgyat Isten helyére állítva nem lehet; a képet kegyelemforrásnak vagy isteni személynek tekintve nem lehet. Ebben nincs vita.

De keresztény értelemben, viszonylagos tisztelettel, az ábrázoltra irányítva a tiszteletet, a tárgyat nem istenítve, igen, lehet. A katolikus nem „szolgál” a képnek latria értelemben. A katolikus tiszteli azt, akit a kép jelez. A feszület előtt térdelve Krisztust imádja, nem a fát. Mária képe előtt nem istennőt imád, hanem Isten Anyját tiszteli, és közbenjárását kéri. Egy szent képe előtt nem képet szolgál, hanem Isten kegyelmének győzelmét tiszteli az adott szentben.

Te ezt nem fogadod el, mert a rendszeredben minden külső gesztus tárgyimádás. De ez a te rendszered, nem a Biblia szükségszerű értelme. A Szentírásban is vannak szent helyek, szent tárgyak, szent gesztusok, leborulások, meghajlások, imairányok, oltárok, ládák, edények, ruhák, tömjén. Ezek nem automatikusan bálványok. A kérdés a címzett és a jelentés. A katolikus képtiszteletben a címzett nem a tárgy, hanem az ábrázolt személy, végső soron Isten.

10. A „halálbüntetés terhe mellett képtiszteletre kötelezés” történeti bunkósbot, nem teológiai bizonyítás

Azt állítod, hogy a katolikus Egyház halálbüntetés terhe mellett kötelezte tagjait és másokat, hogy képek előtt meghajoljanak, leboruljanak, megcsókolják azokat. Ezzel több dolgot keversz össze: ikonoklaszta vitákat, középkori eretnekségi pereket, világi államhatalmat, valláspolitikai kényszert, az inkvizíciót, és az Egyház képtanítását. Nem minden történeti kényszer helyes. Nem minden középkori büntetőgyakorlat védhető. De ebből nem következik, hogy a képtisztelet maga bálványimádás.

Egy visszaélés nem cáfolja az elvet. Ha egy uralkodó erőszakosan kényszerítette volna a hitvallást, abból nem következne, hogy a hitvallás hamis. Ha valakit igazságtalanul büntettek, abból nem következik, hogy minden tanítás, amelynek nevében eljártak, hamis. A bűnös kényszerítés erkölcsi kérdés; a képtisztelet dogmatikai megengedettsége külön kérdés.

Te azért kevered össze őket, mert a teológiai érved gyenge, ezért történelmi füsttel próbálod kitölteni a réseket. De a füst nem tartja meg a boltozatot. Attól, hogy a történelemben voltak súlyos bűnök, a katolikus képtisztelet még nem válik bálványimádássá.

11. A „vimádolni” és az Eucharisztia gúnyolása nem érv, hanem szentségellenes karikatúra

Azt írod, hogy a katolikus papok „vimádolni” szoktak, amikor szerintük a „bolti ostyát” Jézus testévé, a fehér bort Jézus vérévé változtatják. Itt a gúny erős, a teológiai értés gyenge. A katolikus tanítás nem azt mondja, hogy a pap magánerejével, varázsigével, pogány szemmel veréssel vagy mágikus technikával átalakít egy bolti terméket. Azt tanítja, hogy Krisztus rendelése és ígérete alapján, az Egyház szolgálatában, a Szentlélek erejében történik a szentségi átváltozás. A cselekvő végső soron Krisztus, nem a pap mint varázsló.

A kenyér és bor használata nem pogány trükk, hanem Krisztus saját rendelése. Az utolsó vacsorán nem azt mondta: „ez csak emlékeztető termék, amelyhez semmi valóságos közöm nincs”, hanem azt: „ez az én testem”, „ez az én vérem”. A katolikus Egyház ezt veszi komolyan. Te pedig „bolti ostyázással” és „vimádolással” próbálod nevetségessé tenni. Csakhogy a gúny nem cáfolja Krisztus szavait.

Az Eucharisztia nem bálványáldozat, mert nem teremtménynek szól. Nem a kenyérnek, nem a bornak, nem képeknek, nem szobroknak, nem pápáknak. Az Eucharisztia Krisztus áldozatának szentségi jelenléte, az Atyának irányítva. Ha ezt nem fogadod el, mondd ki, hogy az Eucharisztia tanát tagadod. De ne tégy úgy, mintha egy etimológiai bohócsipkával már meg is cáfoltad volna.

12. A „Róma mást beszél és mást cselekszik” állításod továbbra is bizonyítatlan

Fenntartod, hogy a katolikus Egyház mást beszél és mást cselekszik. De továbbra sem bizonyítod. Az Egyház azt mondja: Istent imádjuk. A mise imái Istenhez szólnak. A keresztény hitvallás Istenhez irányul. A szentek tisztelete Isten dicsőségére történik. A képek tisztelete az ábrázoltra mutat. A pap nem szobornak áldoz, hanem az Atyának Krisztusban. Az Egyház nem azt tanítja, hogy a képek istenek, hanem azt, hogy szent jelek.

Te erre azt mondod: nem, valójában bálványoknak szolgálnak. Miért? Mert képek vannak, térdhajtás van, csók van, tömjén van, tisztelet van. De ez kevés. A külső gesztus nem bizonyítja a végső kultikus címzettet. A katolikus hívő szándéka, a liturgia szövege, a dogmatikai tanítás és a teológiai megkülönböztetés mind azt mutatja: nem a tárgy az Isten.

Te ezt egyszerűen figyelmen kívül hagyod, mert a vádad csak akkor működik, ha a katolikusokat nem hagyod saját hitük szerint beszélni. Előbb beléjük adod a tárgyimádást, majd elítéled őket tárgyimádásért. Ez kényelmes, de hamis.

13. Jehova Tanúi védelme és a „vitrin szolgálat” megjegyzésed akaratlanul is a katolikus különbségtételt igazolja

Azt írod Jehova Tanúi védelmében, hogy ők nem készítenek képeket, szobrokat és kegytárgyakat meghajlás vagy szolgálat céljából, de a „vitrin szolgálatuk” aggodalomra adhat okot, mert naponta mozgatják, hordozzák és őrt állnak mellette. Érdekes módon itt majdnem rájössz valamire, csak az utolsó pillanatban visszafordulsz.

Ha egy Jehova Tanúja mozgat egy vitrint, őrt áll mellette, gondozza, hordozza, még nem szolgálja azt vallási-kultikus értelemben mint istent. Ezt te is érzed, ezért mondod, hogy nem hajolnak meg előtte. De az alapelv már itt megjelenik: egy tárgy mozgatása, őrzése, gondozása, vallási célú használata önmagában nem jelent isteni szolgálatot a tárgynak. Pontosan ezt mondjuk mi is a liturgikus tárgyakról, képekről, keresztről, ereklyékről.

Tehát a vitrinpéldád véletlenül ellened dolgozik. Ha a tárgy körüli tevékenység önmagában „latreuó” lenne, akkor a vitrin is bajban volna. Ha viszont nem az, mert a jelentés, a szándék és a címzett számít, akkor ugyanezt az elvet a katolikus liturgikus tárgyakra is alkalmazni kell. Nem lehet az, hogy Jehova Tanúinál a tárgy körüli aktivitás még ártatlan szervezeti munka, katolikusoknál pedig már démoni bálványszolgálat. Ez kettős mérce, nem exegézis.

14. Szent tárgyakat valóban Isten szentel meg — de Isten emberi szolgálat által is elkülönít szent használatra

Azt mondod, hogy ezek a képek és szobrok, tárgyak nem szentek, mert megszentelni csak Isten képes bármit is. Ebben a mondatban van egy igaz mag: minden szentség forrása Isten. De megint rossz következtetést vonsz le belőle. A Szentírásban Isten embereken keresztül is szentel, elkülönít, felszentel, áldásra rendel. Mózes felszenteli a szent sátrat, az oltárt, az edényeket, a papokat. Az ószövetségi kultuszban vannak szent ruhák, szent edények, szent olaj, szent helyek, szent idők. Ezeket nem azért nevezik szentnek, mert önálló istenek, hanem mert Isten szolgálatára vannak elkülönítve.

A katolikus áldás sem azt jelenti, hogy a tárgy istenné válik. Nem azt jelenti, hogy a festékben vagy fémben személyes isteni erő lakik. Azt jelenti, hogy a tárgyat szent használatra rendelik: emlékeztetésre, imádságos figyelemre, liturgikus méltóságra, Krisztusra és szentjeire való utalásra. A szentelt tárgy nem bálvány, hanem elkülönített jel.

A te állításod, hogy Isten „biztosan nem fogja megszentelni” az ilyen tárgyakat, ismét csak abból indul ki, hogy ezek eleve bálványok. De ez a bizonyítandó állítás. Ha a kereszt Krisztusra mutató jel, ha a szentkép az ábrázoltra irányít, ha az ereklye Isten kegyelmének történeti tanúja, akkor nincs ok azt állítani, hogy Isten minden ilyen szent használatot gyűlöl. Ezt te állítod, nem a Szentírás.

15. Az „utálatos bálvány” címke megint csak előrehozott ítélet

Azt mondod, hogy ami Róma főpapjai szerint szent, az Isten szerint utálatos bálvány, mert arra a célra készült, hogy meghajoljanak előtte, leboruljanak és szolgáljanak neki. Itt ismét összekevered a katolikus célt a te antikatolikus leírásoddal. A katolikus kép nem azért készül, hogy istenként szolgálják. Nem azért készül, hogy a tárgy legyen a vallási végpont. Nem azért készül, hogy az anyag kapjon isteni kultuszt. Azért készül, hogy Krisztusra, Máriára, a szentekre, az üdvtörténetre, a keresztáldozatra, a feltámadásra, Isten kegyelmének győzelmére emlékeztessen.

A meghajlás vagy csók ebben az esetben nem a tárgy istenítése, hanem tiszteleti jel az ábrázoltra tekintettel. A szolgálat pedig nem latria a tárgynak, hanem Isten szolgálata a liturgia és áhítat rendjében. Ha valaki ezt eltorzítja és valóban tárgyat imád, az babonás visszaélés. De a visszaélés nem azonos a katolikus tanítással.

A te módszered olyan, mintha valaki a Bibliát azért nevezné bálványnak, mert egyesek babonásan használhatják; a templomot azért pogánynak, mert valaki rosszul érti; az imádságot azért varázslásnak, mert valaki mágikus módon mondja; a prédikációt azért manipulációnak, mert valaki visszaél vele. Ez nem igazságkeresés, hanem mindent elsöprő gyanúsítás.

16. Zárás: nem az „imádni” szó eredete dönt, hanem a hit tartalma és a kultusz címzettje

Összefoglalva: az „Istenek Istene” nem sok valódi isten közötti főisten, hanem az egyetlen igaz Isten felségének bibliai megnevezése. A Szentháromság nem császári találmány, nem háromtagú isten, nem háromarcú szörnyeteg, hanem az egyetlen Isten belső életének keresztény hitvallása. Az „imádni” szó etimológiája nem jelenti azt, hogy a magyar keresztények Istent „szemmel verik”. A Halotti Beszéd maga mutatja, hogy a szó keresztény imádságnyelvben él. A „proszküneo” és „latreuó” különbsége valós, de nem támogatja a te minden képre kiterjesztett bálványvádadat.

A katolikus képtisztelet nem tárgyimádás. A szent tárgy nem isten. A kép nem kegyelemforrás önmagában. A kereszt nem fadarabkultusz. A szentmise nem bolti ostya-varázslás. Az ereklye nem bálvány. A szentkép nem démoni csapda. A katolikus tisztelet rendje világos: Istennek imádás; a szenteknek tisztelet; a képeknek csak az ábrázoltra átmenő, viszonylagos tisztelet.

Te ezzel szemben újra és újra ugyanazt csinálod: etimológiával riogatsz, császárokat emlegetsz, Szentháromságot karikírozol, képeket bálványnak nevezel, és minden katolikus mozdulat mögé démoni tartalmat képzelsz. Ez nem bibliai tisztánlátás, hanem antikatolikus rögeszme szótári, történeti és apokaliptikus díszletekkel. A vádad azért nem áll meg, mert nem tudod bizonyítani a döntő pontot: hogy a katolikus hívő a tárgyat teszi Isten helyére. Amíg ezt nem bizonyítod, addig minden „Róma Főpapja”, „vimádás”, „bálvány” és „utálatosság” csak hangos díszlet egy üres színpadon.

Azt állítod, hogy Isten a bálványoknak szolgáló papokat, püspököket és pápákat kiszolgáltatja a démonoknak. Ha valóban bálványokat szolgálnának, akkor a bűn súlyos volna. De megint ott a régi, el nem végzett munka: előbb bizonyítanod kellene, hogy bálványokat szolgálnak. Ezt nem lehet azzal megoldani, hogy a katolikus szentképet egyszerűen bálványnak nevezed."

Kezdjük azzal, hogy ezek a képek és szobrok, tárgyak nem szentek.

Megszentelni csak az Isten képes bármit is.

Az az Isten,aki megtiltotta képek és szobrok, tárgyak arra a célra való készítését, hogy azok előtt meghajoljanak, léboruljanak, biztosan nem fogja ezeket meg szentelni.

Ezért nyilvánítják azokat  szenteknek Róma mindenkori főpapjai, illetve azt hazudják azokról, hogy  szentek.

Ellenben az Istenek Istene utálattal  tekint Róma mindenkori főpapjaira és az általuk szentté nyilvánított képekre és szobrokra, tárgyakra.

Ami tehát Róma mindenkori főpapjai szerint szent, az az Istenek Istene szerint utálatos bálvány,hisz arra a célra készült, hogy azok előtt meghajoljanak, leboruljanak és szolgájanak azoknak.

Azzal nyitsz, hogy „a Róma Főpapja által vezetett egyházban mindig mást tesznek, mint amit mondanak”. Ez jól csengő vádbeszéd, de bizonyítéknak annyi, mint füstnek a zsebben. A katolikus Egyház azt mondja, hogy egyedül Istent illeti az imádás; és ezt is teszi. Azt mondja, hogy a szentek tisztelete nem istenítés; és ezt is teszi. "

Kezdjük azzal, hogy ki is a Róma Főappja által vezetett egyház Istene.

Ábrahám, Izsák , Jákób, Mózes és az Isten összes szentjeinek az Istene az Istenek Istene.

Ezzel ellentétben a Róma Főpapja által vezetett egyház istene egy a római császárok által kiképzelgett

istenmodell, amelyben az isten három tagra van felosztva. A 18. századig ezt a háromtagú istent három arccal ábrázolták a Róma Főpapja által vezetett egyházban. Majd a 18. században átváltottak és három személyes istenről kezdtek mesélni.

AAz Istenek Istene létezését ellenben tagadják, mivel szerintük csak egy isten létezik, amit a római császárok foglaltak törvénybe. ha pedig csak egy isten létezik, akkor nem lehet egyetlen isten sem az istenek istene.

Amikor hát a H.N. Adventsita egyház tanítói azt mondják, hogy Isten illetű egyedül az imádás, 

akkor nem az Istenek Istenét értik az Isten kifejezés alatt, hanem a saját, a római császárok által kiképzelgett és létrehozott istenmodellt, ami csak a császári Ediktum szerint létező isten, a valóságban nem létezik ilyen isten.

Az imádni kifejezésben is benne van a megtévesztés. Az Isteni parancs szerint,amit az ember fia Jézus a Sátánnak is idézett az Úr nevet is viselő Istent a meghajlás általi tisztelet(proszküneo) és a szolgálat(latreuo) illeti meg. Semmiféle imádásról nem szól az isteni parancsolat.

Az imád szó eredetileg vallásos, sőt, a pogány korból származó fogalmakhoz kapcsolódik. Mai formájában és jelentésében a nyelvészek szerint egy összetett fejlődés eredménye.

Etimológiai gyökerek: A szó eredete bizonytalan. A legfőbb elmélet szerint egy finnugor kori tőből (mint a zürjénben használt von(dzsalmi), azaz „szemmel ver” vagy varázslással kapcsolatos szó) származik, amelyre a -d gyakorító képző került. A  szóeleji v eltűnésére példa az ibolya vagy a Vigmánd helynév mai Igmánd alakja. Az ~ tehát eredetileg pogány varázslással kapcsolatos fogalmat jelölt, s a kereszténység felvétele után, bonyolult jelentésfejlődéssel nyerte el mai értelmét.

https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-etimologiai-szotar-F14D3/i-i-F266A/imad-F26BA/

Jelentésváltozás: Pogány varázslásokhoz kapcsolódó fogalomból a kereszténység felvétele után vált a magasabb szellemi erők tiszteletének kifejezőjévé. Ezután alakult ki az „istenként tisztel, mély tiszteletben részesít” jelentés, amelyből a későbbiekben az átvitt „rajong valakiért, nagyon szeret” mindennapi kifejezés is megszületett

Tehát volt egy mindenki számára tökéletesen érthető magyar szavunk a "szolgálni", ami pontosan megfelel a Isten parancsában lévő latreuo kifejezés maygar nyelvű fordításának. Ennek ellenér a Róma Főpapja által vezetett egyház bibliafordítói az Istenek Istenétől származó egyértelmű parancsba beemeltek egy pogány eredetű kétes jelentésű, valamikor varázslás, szemmelverés cselekményét kifejező szót. Így a magyar olvasó soha az életben nem tuja meg, hogy az Isten parancsában a latreuo kifejezés azt jelenti, hogy szolgálni az urat, és nem szemmel verni az Urat, amit az imádni szavunk eredetileg magában rejt.

A kérdés, ha lehet-e a Róma Főpapja által szenteknek nyilvánított képek és szobrok előtt meghajolni, leborulni, illetve lehet-e azoknak bármilyen cselekedet által szolgálni. 

Isten egyértelmű parancs azt mondja, hogy nem lehet képek, szobrok, tárgyak előtt meghajolni, leborulni, sőt szolgálni sem lehet azoknak.

Ennek ellenére a Róma Főpapja által vezetett egyház halálbüntetés terhe mellett törvény által kötelezte a tagjait ás másokat, hogy meghajoljanak , leboruljanak a képek, szobrok és kegytárgyak előtt,megcsókolják azokat, kimutatva ez által a hódolatukat, és tiszteletüket ezek irányába.

Majd megszegve az Úr Isten egyértelmű parancsát szolgálnak is ezeknek a képeknek, szobroknak, tárgyaknak, azáltal, hogy könyörögnek hozzájuk, füstülögnek előttük, áldozatokat tesznek eléjük.

Vimádolni is szoktak a Róma Főpapja által vezetett egyház papjai,amikor állításuk szerint a bolti ostyát Jézus testévé változtatják, és a fehér bort Jézus vérévé változtatják.

Továbra is fenntartom hát állításomat, miszerint a Róma Főpapja által vezetett egyház másat beszél, és másat cselekszik.

Amikor azt állítja, hogy az Istent imádja, akkor az Istenek Istenét gyalázza, mert az Istenek Istene megtiltotta a vimádást azaz a varázslást.

 A Halotti Beszédben (1195 körül) tűnik fel először a "wimagguc uromc ij ten kegilmet ez lelic ert"

Új magyarra fordítva: "imádkozunk Urunk Isten kegyelmet  e lélekért."

Jehova tanúi védelmében szeretném megemlíteni, hogy ők nem követik a Róma Főpapja és egyháza példáját és nem készítenek képeket ,szobrokat, kegytárgyakat azzal a céllal, hogy meghajoljanak, leborulajanak előttük és szolgáljanak azoknak.

Ellenben a vitrin szolgálatuk aggodalomra adhat okot.

Habár nem hajolnak meg vitrin előtt, de naponta mozgatják, hordozzák, őrt állnak mellette.

1. A „mást mondtok, mint amit tesztek” vádad csak akkor működik, ha előbb hamisan írod le, mit teszünk

Azzal nyitsz, hogy „a Róma Főpapja által vezetett egyházban mindig mást tesznek, mint amit mondanak”. Ez jól csengő vádbeszéd, de bizonyítéknak annyi, mint füstnek a zsebben. A katolikus Egyház azt mondja, hogy egyedül Istent illeti az imádás; és ezt is teszi. Azt mondja, hogy a szentek tisztelete nem istenítés; és ezt is teszi. Azt mondja, hogy a képnek adott tisztelet nem a fában, kőben, festékben, fémben végződik, hanem az ábrázoltra irányul; és ezt is teszi.

Te viszont nem ezt cáfolod. Te előbb átnevezed a katolikus képet „bálványnak”, a tiszteletet „bálványszolgálatnak”, az oltárt „démonok asztalának”, a misét „bálványáldozatnak”, majd diadalmasan kijelented: lám, bálványimádók vagytok. Ez nem érvelés, hanem címkeragasztás. Ha egy orvost hóhérnak nevezel, attól még nem bizonyítottad, hogy gyilkol. Ha egy oltárt démonasztalnak nevezel, attól még nem bizonyítottad, hogy démonnak áldoznak rajta.

A vita pontja tehát nem az, hogy Isten elítéli-e a bálványimádást. Elítéli. A katolikus Egyház is elítéli. A kérdés az, hogy a katolikus liturgia és képtisztelet valóban bálványimádás-e. Ezt pedig nem bizonyítottad. Csak újra és újra kijelented, mintha a hangerő pótolná a gondolatot.

2. A démonoknak való „kiszolgáltatás” vádja nem következik a képtiszteletből

Azt állítod, hogy Isten a bálványoknak szolgáló papokat, püspököket és pápákat kiszolgáltatja a démonoknak. Ha valóban bálványokat szolgálnának, akkor a bűn súlyos volna. De megint ott a régi, el nem végzett munka: előbb bizonyítanod kellene, hogy bálványokat szolgálnak. Ezt nem lehet azzal megoldani, hogy a katolikus szentképet egyszerűen bálványnak nevezed.

A katolikus pap nem Mária-szobornak mutat be áldozatot. Nem Szent Péter képének mutat be áldozatot. Nem ereklyének, nem feszületnek, nem gyertyának, nem oltárképnek mutat be áldozatot. A szentmise áldozata az Atyának irányul, Krisztus által, a Szentlélekben. Ez a katolikus tanítás. Ezt kellene cáfolnod, nem azt a karikatúrát, hogy a pap elővesz valami „bálványt” egy szekrényből, felteszi az asztalra, és annak áldoz.

A te állításod azért kényelmes, mert egyetlen mozdulattal démonizál mindent: képet, oltárt, misét, papságot, Egyházat. De a démonizálás nem bizonyítás. Ahol a katolikus teológia Istennek szóló áldozatról beszél, ott te „démonok asztalát” kiáltasz. Ez nem Pál apostol magyarázata, hanem Pál szavainak antikatolikus kisajátítása.

3. Az ördögűzők Krisztus erejével működnek, nem az „antikrisztus erejével”

Azt írod, hogy amikor a katolikus ördögűzőkről beszélek, bizonyára az „antikrisztus erejére” gondolok, mert Krisztus nem bízhatta erejét olyanokra, akik képek előtt meghajolnak. Ez megint előre legyártott ítélet. A katolikus ördögűzés nem mágikus mutatvány, nem démoni alku, nem színházi praktikázás, hanem Krisztus nevében végzett imádságos, egyházi cselekmény. Az Egyház nem a démonokkal cimborál, hanem Krisztus hatalmával szembeszáll velük.

A te logikád szerint, mivel a katolikusok képeket tisztelnek, ezért minden szentségi, liturgikus, lelkipásztori és ördögűző cselekményük eleve démoni. Ez ugyanaz a körforgás: előbb bálványimádónak bélyegzed őket, aztán ebből levezeted, hogy mindenük bálványimádó. Ezzel azonban nem bizonyítasz, csak újrafested ugyanazt a vádat.

Ha egy katolikus pap Krisztus nevét hívja segítségül a gonosz ellen, ha a Szentháromság nevében imádkozik, ha a kereszt jelét használja, ha a megszállott szabadulásáért könyörög, akkor ezt „antikrisztusi erőnek” nevezni nem bátorság, hanem vakmerő rágalom. Az antikrisztusi nem az, ami Krisztust Úrnak vallja, hanem az, ami Krisztus személyét, Egyházát és szentségi rendjét gyűlöletből démonizálja.

4. A Róma 1 nem a katolikus liturgiáról beszél, hanem a pogány bálványkultuszról

Most jön Pál apostol idézése a Római levél első fejezetéből. Pál valóban arról beszél, hogy a pogány világ az örökkévaló Isten dicsőségét felcserélte mulandó emberek, madarak, négylábúak és csúszómászók képmásával. Valóban beszél arról, hogy a teremtményt tisztelték és szolgálták a Teremtő helyett. Valóban beszél arról, hogy a bálványimádás erkölcsi romlással jár. Ebben nincs vita.

De a döntő kifejezés ott van a szövegben: „a Teremtő helyett”. Pál nem azt mondja, hogy minden kép, minden vallási jel, minden szent emlékeztető, minden Krisztusra mutató ábrázolás önmagában bálvány. Azt mondja, hogy a pogányok a Teremtőt lecserélték teremtményekre. A katolikus Egyház nem cseréli le a Teremtőt teremtményekre. Nem mondja, hogy Mária Isten. Nem mondja, hogy a szentek istenek. Nem mondja, hogy a kép teremtő. Nem mondja, hogy a szobor megváltó. Nem mondja, hogy az ereklye az Úr helyébe lép.

Tehát Pál szavai nem ellenünk szólnak, hanem ellened fordulnak, ha hamisan alkalmazod őket. Mert te Pál pogány bálványkultuszról szóló ítéletét ráhúzod arra az Egyházra, amely a Teremtőt imádja, Krisztust vallja, a Szentlelket hívja, és minden liturgikus cselekményét az egy igaz Istenre irányítja. Ez nem apostoli exegézis, hanem apostoli szöveg antikatolikus kalapácsként való használata.

5. Pál nem azt mondja: „akinek képe van, az elbukott”, hanem azt: „aki a teremtményt szolgálja a Teremtő helyett, az elbukott”

Az egész Róma 1-es hivatkozásod ezen csúszik el. Te úgy olvasod Pált, mintha azt mondaná: „ha valaki vallási képet használ, máris a démonoké.” De Pál ennél sokkal pontosabb. A bűn az, hogy az ember Isten dicsőségét felcseréli teremtményi képmásra, és a teremtményt szolgálja a Teremtő helyett. A hangsúly a felcserélésen van, az Istentől való elforduláson, a hamis kultuszon.

A katolikus képtiszteletben nincs ilyen felcserélés. A feszület nem Krisztus helyére kerül, hanem Krisztus keresztáldozatára mutat. A szentkép nem Isten helyére kerül, hanem Isten kegyelmének művét mutatja egy szentben. Az ereklye nem a feltámadt Krisztus helyére kerül, hanem a test megszentelhetőségére és a szentek közösségére emlékeztet. A kép nem Teremtő helyett tisztelt teremtmény, hanem a Teremtőre és az ő üdvözítő művére irányító jel.

Ha ezt te továbbra is bálványimádásnak nevezed, akkor egyszerűen nem veszed komolyan a „helyett” szót. Pedig Pál érvelésének gerince ez. A katolikus tisztelet nem Isten helyett van, hanem Istenre irányuló rendben. Ez a különbség akkora, mint a kereszt és az aranyborjú között.

6. A Róma 1 erkölcsi ítéletét nem használhatod kollektív rágalmazásra

Pál a pogány bálványimádás következményeiről beszél, és súlyos erkölcsi romlást ír le. Te ezt úgy idézed, mintha az egész katolikus papságra, püspökségre, pápaságra automatikusan rá lehetne olvasni. Ez nem exegézis, hanem rágalmi litánia.

Az erkölcsi bűnök valóságosak, az Egyházban is lehetnek bűnös emberek, papok, püspökök, sőt botrányok is. Ezt senki nem tagadja. De Pál szövegéből nem következik, hogy a katolikus Egyház liturgiája démoni, vagy hogy a képtisztelet miatt a papság egészében démonok szolgája volna. Ez olyan volna, mintha a korinthusiak botrányai alapján az egész apostoli Egyházat hamisnak neveznéd, vagy Péter tagadása alapján Krisztus választását cáfolnád.

A bűnös ember nem cáfolja a szentséget. A visszaélés nem cáfolja a tanítást. Az erkölcsi botrány nem bizonyítja, hogy a szentmise démonok asztala. Pál apostol ítélete súlyos, de nem a te céljaidra szabott antikatolikus gumibot.

7. Az „Isten oltárán nem képesek ezek a bálványok előtt leborulók” mondatod önmagától omlik össze

Azt állítod, hogy a képek előtt leborulók nem képesek Isten oltárán szolgálni. De ez az állítás megint azon függ, hogy valóban bálványok előtt borulnak-e le. Ha a kép bálvány, akkor igaz volna a következtetés. Ha viszont a kép nem bálvány, hanem Krisztusra vagy a szentekre mutató jel, akkor az egész vádad összeesik.

A katolikus pap az oltárnál nem a kép előtt áll mint áldozati címzett előtt, hanem az Atya előtt, Krisztus áldozatába kapcsolódva. A kép vagy feszület jelenléte nem változtatja meg az áldozat címzettjét. Ha egy templomban feszület van az oltár közelében, attól még a mise nem a feszületnek szól. Ha egy szent képe van a falon, attól még a mise nem annak a szentnek szól. Ez olyan egyszerű, hogy csak az tudja bonyolultnak látni, aki előbb eldöntötte, hogy mindent bálványnak fog nevezni.

A katolikus oltár nem bálványasztal. Az oltár Krisztusé, mert Krisztus a főpap, az áldozat és az oltár misztériumának beteljesítője. Ezt te tagadod, de nem cáfolod.

8. A „szekrényből elővett bálványok” képe olcsó színpadi gúny

Azt írod, hogy a katolikusok „előszedik a szekrényekben féltve őrzött bálványaikat”, majd elhelyezik azokat a démonok asztalára. Ez látványos kis jelenet, de inkább vásári pamflet, mint teológiai elemzés. A katolikus liturgiában lehetnek körmeneti keresztek, evangéliumos könyvek, ereklyék, ikonok, gyertyák, liturgikus eszközök. Ezek nem „bálványok”, hanem szent használatra rendelt jelek és tárgyak.

Ha egy liturgikus tárgyat elővesznek, megtisztelnek, hordoznak, elhelyeznek, attól nem válik istenné. A leviták is hordozták a frigyládát. A papok is kezelték a szent edényeket. A templomi kultuszban tárgyakat vittek, helyeztek, füstöltek, őriztek, használtak. Ez nem tárgyimádás volt, hanem szent szolgálat. A tárgy körüli szolgálat nem azonos a tárgynak mint istennek való szolgálattal.

Te ezt nem különbözteted meg, mert a vádadhoz szükséged van arra, hogy minden tárgyi liturgikus mozdulat bálványszolgálatnak látszódjék. Csakhogy ettől még nem lesz az.

9. A „démonok asztala” vád Pál szavainak félrehúzása

Azt mondod, a katolikus oltár valójában „démonok asztala”. Ez a vád különösen súlyos, és különösen gyengén bizonyított. Pál a pogány bálványáldozatokkal kapcsolatban beszél a démonok asztaláról. A katolikus mise azonban nem pogány bálványáldozat, hanem Krisztus keresztáldozatának szentségi jelenvalósága. Nem teremtménynek, nem bálványnak, nem démonnak irányul, hanem az Atyának.

A katolikus oltáron nem az történik, hogy képeknek áldoznak. Nem Mária-szobornak ajánlják fel a misét. Nem szentek ereklyéinek áldoznak. Nem a feszületnek mutatnak be áldozatot. A liturgia szövege, iránya, teológiája és imája Istenhez fordul. Aki ezt démonok asztalának nevezi, annak előbb bizonyítania kellene, hogy a mise tárgya démoni kultusz. Ezt nem teszed meg. Csak ráragasztod a címkét.

Ez olyan, mintha valaki a jeruzsálemi templom oltárát Baál oltárának nevezné, mert ott is volt oltár, pap, füst, áldozat és tárgy. A külső hasonlóság nem tartalmi azonosság. Ezt kellene végre megértened.

10. A jeruzsálemi templom lerombolása nem semmisítette meg az újszövetségi istentiszteletet

Most jön a következő nagy tévedésed: szerinted az igaz Isten oltárát és házát a római seregek i. sz. 70-ben elpusztították, és azóta nincs Úr háza, nincs Úr asztala, nincs igaz oltár, amíg Jeruzsálemben fel nem épül újra. Ez nem keresztény tanítás, hanem ószövetségi árnyékhoz való visszamenekülés.

Krisztus maga mondta a szamariai asszonynak, hogy eljön az óra, amikor nem ezen a hegyen és nem Jeruzsálemben fogják imádni az Atyát, hanem lélekben és igazságban. Ez nem a templomi kultusz egyszerű meghosszabbítása, hanem annak beteljesedése. Krisztus saját testéről mondta: „rontsátok le ezt a templomot, és három nap alatt fölépítem.” A jeruzsálemi templom szerepe beteljesedett Krisztusban. Nem azért, mert Isten vereséget szenvedett, hanem mert a valóság eljött, amelyre az árnyék mutatott.

A keresztény oltár nem a mózesi áldozati rendszer mechanikus folytatása. A keresztény oltár Krisztus egyetlen áldozatához kapcsolódik. Az Úr asztala nem attól Úr asztala, hogy Jeruzsálem földrajzi koordinátáin áll, hanem attól, hogy Krisztus testének és vérének szentségi közössége történik rajta. Ha ezt tagadod, akkor nem a katolicizmust cáfolod, hanem az újszövetségi istentisztelet szívét nem érted.

11. Az Úr háza az Újszövetségben nem szűkül vissza egy jövőbeli jeruzsálemi épületre

Azt mondod, hogy Istennek nincs háza a földön, amíg az fel nem épül a kiválasztott szent helyen Jeruzsálemben. Ez a gondolat az Újszövetség fényében súlyosan visszalépő. Az Újszövetségben Krisztus a valódi templom. Az Egyház Krisztus teste. A hívők a Szentlélek templomai. A keresztény közösség élő kövekből épülő lelki ház. Az újszövetségi szentély nem pusztán kőből, aranyból és földrajzi helyből áll.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a keresztény templomépület értelmetlen volna. A templomot nem azért nevezzük Isten házának, mintha Isten be volna zárva a falak közé. Azt te is tudhatnád, hogy Salamon is megvallotta: az egek egei sem fogadhatják be Istent. Mégis volt templom. A keresztény templom sem Isten doboza, hanem szent célra rendelt hely, ahol az Egyház összegyűlik, imádkozik, hallgatja az Igét, és ünnepli az Eucharisztiát.

Tehát amikor a katolikus templomot Isten házának nevezzük, nem azt mondjuk, hogy Istennek csak ott van lakcíme, és a menny postája oda kézbesít. Azt mondjuk, hogy szent használatra rendelt hely, ahol Isten népe találkozik az Úrral. Ezt bálványtemplomnak nevezni nem bibliai szigor, hanem teológiai durvaság.

12. Igen, Isten a megszentelt hívőkben lakozik — de ebből nem következik a templom, oltár és szentségi rend tagadása

Azt írod, hogy az Úr nevének jelenléte a Szentlélek által megigazított és megszentelt élő szentekben lakozik. Ebben van igazság: a hívők valóban a Szentlélek templomai. A keresztény emberben valóban Isten kegyelme lakik. Az Egyház nem tagadja, hanem tanítja ezt.

De te ebből kizárólagosságot gyártasz: ha Isten a hívőkben lakik, akkor nincs szent hely, nincs oltár, nincs Eucharisztia, nincs templom, nincs szentségi rend. Ez hamis következtetés. Az Újszövetségben a hívők templom volta nem szünteti meg a közösségi istentiszteletet, nem szünteti meg az Úr asztalát, nem szünteti meg az apostoli szolgálatot, nem szünteti meg a szentségi jeleket.

A katolikus hit egyszerre vallja, hogy Isten a megszentelt lélekben lakik, és hogy Krisztus az Egyház szentségi életében is működik. Nem vagy-vagy, hanem mindkettő a maga rendjében. Te mindig mindent kettévágni akarsz: vagy élő szentek, vagy templom; vagy Szentlélek, vagy szentségek; vagy Krisztus, vagy Egyház; vagy Isten, vagy látható jel. A katolikus hit viszont nem ilyen nyomorék logikával dolgozik. Krisztus testet vett fel, Egyházat alapított, szentségeket rendelt, és Lelkével lakik híveiben.

13. A „Róma által szentté nyilvánított álszentek” vádad megint csak előítélet

Azt mondod, Isten nem a Róma által szenteknek nyilvánított „álszentekben” lakozik. Ezt is csak kijelented. Nem bizonyítod. A katolikus szentté avatás nem azt jelenti, hogy a pápa gyárt egy szentet, mint iparos a szobrot. Azt jelenti, hogy az Egyház megállapítja: az adott ember életében Isten kegyelme hősies módon működött, és ő a mennyei dicsőségben van. A szentség forrása nem a pápai okirat, hanem Isten kegyelme.

Lehet egyes személyekről, történeti esetekről, eljárásokról vitázni. De az egész szentek tiszteletét „álszentek kultuszának” nevezni olyan durva általánosítás, amely megint nem bizonyít semmit. A szentek tisztelete nem Isten helyettesítése, hanem Isten kegyelmének dicsérete. Amikor az Egyház Szent Mártont, Szent Ferencet, Szent Ágostont, Szent Atanázt, Szent Terézt vagy vértanúit tiszteli, nem kisisteneket gyárt, hanem Isten művét magasztalja bennük.

Te persze ezt sem engeded meg, mert a rendszeredben minden katolikus szent „álszent”, minden ereklye bálvány, minden kép démonkapu. Ez nem megkülönböztetés, hanem vallási fekete festékes vödör: mindent leöntesz vele, ami katolikus.

14. A te „Istenek Istene” nyelved nem erősebb bibliaiság, hanem veszélyes visszacsúszás

Feltűnő, hogy állandóan „Istenek Istenéről” beszélsz, miközben a katolikus Szentháromságot „nem létező háromságistennek” nevezed. A bibliai „Istenek Istene” kifejezés valóban létezik, de nem azt jelenti, hogy sok valódi isten közül van egy főisten, aki a többiek fölött áll, mint mennyei uralkodó a kisebb istenek tanácsában. A bibliai monoteizmus szerint az Úr az egyetlen Teremtő, minden más úgynevezett isten vagy teremtmény, vagy hamis bálvány, vagy angyali hatalom, vagy emberi hatalmasság képletes megnevezése.

Te ezt a nyelvet úgy használod, mintha valami henoteista rendszerhez adna alapot. Aztán ebből a torz istenképből nézve nevezed a Szentháromságot nem létezőnek. Csakhogy a keresztény hit nem három istenben hisz, nem háromarcú szörnyistenben, nem mennyei istenklubban, hanem egyetlen isteni természetben, három valóságos személyben: Atyában, Fiúban és Szentlélekben. Ez nem pogányság, hanem az Újszövetségben feltáruló isteni élet titka.

Ez azért fontos, mert a képtisztelet elleni dühöd mögött krisztológiai és istentani zavar is áll. Ha Krisztus nem az örök Fiú, aki testté lett, hanem csak valamiféle felkent alisten vagy isteni képviselő, akkor persze a Krisztus-kép is gyanússá válik. De ez nem a katolikus képtisztelet hibája, hanem a te Krisztus-képed hiánya.

15. Zárás: Róma 1 nem a katolikus Egyházat ítéli el, hanem a teremtmény Teremtő helyébe állítását — amit a katolikus Egyház maga is elítél

Összefoglalva: a katolikus Egyház nem csak mondja, hanem vallja és gyakorolja, hogy a démonokkal szembe kell szállni. Az ördögűző nem démoni ügynök, hanem Krisztus nevében imádkozó pap. A katolikus oltár nem démonok asztala, hanem az Úr asztala. A szentmise nem bálványáldozat, hanem Krisztus egyetlen áldozatának szentségi megjelenítése. A templom nem pogány bálványház, hanem az Egyház imádságának szent helye. A szentek nem álszent bálványok, hanem Isten kegyelmének tanúi.

A Róma 1 pontosan azt ítéli el, amit a katolikus Egyház is elítél: a Teremtő lecserélését teremtményre, a hamis istenképmásokat, a bálványkultuszt, az erkölcsi romlást. De a katolikus képtisztelet nem ilyen. Nem a Teremtő helyett tisztel teremtményt, hanem a Teremtőt magasztalja Krisztusban és szentjeiben. Nem démonokhoz fordul, hanem Krisztushoz. Nem bálványoknak áldoz, hanem az Atyának mutatja be Krisztus áldozatát szentségi módon.

Te mindezt démonnak, bálványnak, antikrisztusnak, Sátán asztalának nevezed. Ettől a szöveged ugyan hangosabb lesz, de nem igazabb. A bibliai kifejezések egymásra halmozása még nem bibliai gondolkodás. A te vádiratod nem Pál apostol magyarázata, hanem Pál apostol szavainak antikatolikus eltorzítása. És bármilyen nagy betűkkel írod is rá a katolikus oltárra, hogy „démonok asztala”, attól az még nem lesz az. Csak a te vádad marad az, ami eddig is volt: kénszagú retorikával felfújt, de bizonyítatlan karikatúra.

A katolikus Egyház nagyon is vallja a bukott angyalok, ördögök, démonok létét. Éppen ezért van ördögűzés, éppen ezért beszél a kísértésről, éppen ezért imádkozik a gonosztól való szabadulásért, éppen ezért veszi komolyan Krisztus győzelmét a sátáni hatalmak fölött. "

Csakhogy a Róma Főappja által vezetett egyház mindig másat tesznek, mint amit mondanak.

A valóság az, hogy a bálványtisztelet és szolgálat bűnös cselekedete miatt az istenek Istene kiszolgáltatja a bálványoknak szolgáló papokat, püspököket, pápákat a démon szellemeknek.

Abban igazat mondasz, hogy hogy ti nem tagadjátok a démonszellemek létezését, de ebből még nem következik, hogy ellene is álltok a démon szellemeknek.

Amikor a Róma Főpapja által vezetett egyház hivatásos "démonűzőinek Khrisztosz erejének a birtoklásáról regélsz, gondolom az antikrisztosz erejére  gondolsz,mert azt ugye nem gondolhatod komolyan, hogy Khrisztsztosz az erejét a  képeket szobrokat , tárgyakat leborulva tisztelő(proszküneo) és azoknak szolgáló(latreuo) állítólagos "démonűzőkre" bízta.

Ezeket a bálványokat tisztelő és azoknak szolgálók tulajdonképpen a démonok szolgálatába állnak,

kiszolgáltatva azoknak bálványozásuk bűne miatt.

Erről már sokat írtam neked. DE az olvasók kedvéért újra idézem Pál apostolnak a Rómaiakhoz írott levelét.

Róma 1: 22 Magukat bölcseknek vallván, balgatagokká lettek; 23 És az örökkévaló Istennek dicsőségét felcserélték a mulandó embereknek és madaraknak és négylábú állatoknak és csúszómászó állatoknak képmásával. 24 Annakokáért adta is őket az Isten szívük kívánságaiban tisztátalanságra, hogy egymás testét megszeplősítsék; 25 Mint akik az Isten igazságát hazugsággá változtatták, és a teremtett dolgokat imádták, és azokat szolgálták a Teremtő helyett, aki mindörökké áldott. Ámen. 26 Annakokáért adta őket az Isten tisztátalan indulatokra; mert az ő asszonynépeik is elváltoztatták a természet folyását természetellenesre: 27 Hasonlóképpen a férfiak is elhagyván az asszonynéppel való természetes élést, egymásra gerjedtek bujaságukban, férfiak férfiakkal fertelmeskedvén, és az ő tévelygésüknek méltó jutalmát elvették önmagukban. 28 És amiképpen nem méltatták az Istent arra, hogy ismeretükben megtartsák, azonképpen odaadta őket az Isten méltatlan gondolkozásra, hogy illetlen dolgokat cselekedjenek; 29 Akik teljesek minden hamissággal, paráznasággal, gonoszsággal, kapzsisággal, rosszasággal; telve irigységgel, gyilkossággal, versengéssel, álnoksággal, rossz erkölccsel; 30 Pletykálkodók, rágalmazók, istengyűlölők, dölyfösek, kevélyek, dicsekedők, rosszban mesterkedők, szüleiknek engedetlenek, 31 Értetlenek, összeférhetetlenek, szeretet nélkül valók, engesztelhetetlenek, irgalmatlanok. 32 Akik jóllehet az Isten végzését ismerik, hogy akik ilyeneket cselekszenek, méltók a halálra, mégis nemcsak cselekszik azokat, hanem az akképpen cselekvőkkel egyet is értenek.

Isten oltárán nem képesek ezek a bálványok előtt leborulók. Bálványtemplomaikban istentiszteleten nevezett szertartásaikon előszedig a szekrényekben féltve őrzött bálványaikat, majd elhelyezve azokat a démonok asztalára áldozva szolgálnak azoknak, miközben azt állítják, hogy az asztal, amelyre a bálványaikat helyezik, hosz szolgáljanak azok előtt az isten asztala.

Azt azonban elfelejtik hozzá tenni, hogy csakis e világ istenének a Sátánnak az asztalai lehetnek ezek,

hisz az igaz Isten asztalát, oltárát az Ő házával együtt elpusztították a római seregek i.sz.70-ben 

és azóta nem épült fel az Úr Háza, a Szent Helyen, amely Jeruzsálemben van.

Az Úr asztala, oltára pedig ott van, ahol az Úr Háza van, és amelyben az Ő neve jelenlétének az Istene is lakozik.

Amikor tehát a Róma Főpapja által vezetett egyház bálványtemplomainak mindegyikéről azt állítja, hogy az Istennek a házai, akkor nem az Úrra, Izrael Istenére és Atyját érti alatta, hiszen neki nincsenek a Földön Házai. Sőt egy háza sincs , amíg az fel nem épül az Isten által kiválasztott Szent Helyen. 

Addig pedig az Úr neve jelenlétének az Istene az általa felszentelt szentekben lakozik.

Nem a Róma Főpapja által szenteknek nyilvánított álszentekben, illetve az azok neveit viselő képekben, szobrokban, hanem élő , a Szent Szellem Isten által megigazított, majd megszentelt szentekben.

1. Nem a démonok létét tagadom, hanem a te démonmániás következtetésedet

Kezdjük a szokásos nagy füsttel: „Felesleges tagadnod a démon szellemek létezését.” Senki nem tagadta a démonok létét. Ez megint olyan, mintha a sakkasztalnál vesztésre állva hirtelen azt kiáltanád: „tagadod a gravitációt!” Nem tagadom. Csak semmi köze ahhoz a hibás következtetéshez, amelyet te rá akarsz erőszakolni a vitára.

A katolikus Egyház nagyon is vallja a bukott angyalok, ördögök, démonok létét. Éppen ezért van ördögűzés, éppen ezért beszél a kísértésről, éppen ezért imádkozik a gonosztól való szabadulásért, éppen ezért veszi komolyan Krisztus győzelmét a sátáni hatalmak fölött. Tehát az első mondatod máris mellémegy: nem az a kérdés, léteznek-e démonok. A kérdés az, hogy a katolikus képtisztelet démoni kapcsolattartás-e. Ezt viszont nem bizonyítottad, csak kikiáltottad.

A te módszered itt is a megszokott: előbb ráragasztod a katolikus gyakorlatra a „démoni” címkét, majd megállapítod, hogy ami démoni, az démoni. Ez körben forgó érvelés, teológiai mókuskerék. A katolikus ember nem démonokat szólít meg, amikor Krisztus keresztje előtt imádkozik. Nem démonokkal lép kapcsolatba, amikor egy szent közbenjárását kéri. Nem démonok asztalánál áldoz, amikor az Eucharisztiában Krisztus áldozatának szentségi jelenvalóságába kapcsolódik. Ezt csak te mondod, mert a vádadnak szüksége van egy sötét háttérfüggönyre.

2. Az ördögűző nem „kapcsolatban áll” a démonokkal, hanem Krisztus hatalmával szembeszáll velük

Azt írod, hogy a katolikus Egyháznak hivatásos ördögűzői vannak, „akik állandó kapcsolatban állnak a démon szellemekkel”. Ez a mondat annyira torz, hogy szinte önmaga paródiája. Az ördögűző nem médium. Nem spiritiszta. Nem démoni diplomata. Nem „kapcsolattartó tiszt” a pokol külügyminisztériumában. Az ördögűző a Krisztus nevében eljáró pap, aki nem társalogni, barátkozni, alkudozni vagy szolgálni akarja a démonokat, hanem parancsoló imádsággal, az Egyház felhatalmazásával, Krisztus győzelmére támaszkodva elűzni őket.

A különbség akkora, mint az orvos és a betegség között. Az orvos foglalkozik a rákkal, de nem „áll kapcsolatban” a rákkal mint szövetségessel. A rendőr foglalkozik a bűnözővel, de nem azért, mert vele cimborál. A tűzoltó találkozik a tűzzel, de nem tűzimádó. Ugyanígy az ördögűző találkozhat démoni jelenséggel, de nem démoni kultuszt folytat, hanem harcol ellene.

Te ebből akarod bizonyítani, hogy a katolikus Egyház démonokhoz kötődik. Ez olyan, mintha azt mondanád: mivel Krisztus démonokat űzött, ezért „kapcsolatban állt” a démonokkal. Vagy mivel az apostolok démonokat űztek, ezért démoni hálózat részei voltak. Látod, hova vezet a te logikád? Egyenesen abszurdisztán főterére.

3. Az, hogy „ördögi lelkeknek” nevezzük őket, nem átkeresztelés, hanem keresztény szóhasználat

Azt is mondod, hogy „ti ezeket átkereszteltétek ördögi lelkeknek, attól még démonszellemek”. Itt megint valami nagy leleplezést sejtesz ott, ahol valójában csak szavak vannak. A keresztény teológiai nyelv beszél ördögökről, démonokról, gonosz lelkekről, bukott angyalokról. Ezek nem egymást kizáró idegen fajnevek, hanem részben azonos vagy egymást átfedő megnevezések ugyanarra a valóságra: a bukott szellemi lényekre.

Nem „átkeresztelés” történik, hanem fogalmi megnevezés. Az ördög főként a sátáni ellenfélre, a vádlóra, a gonosz fejedelmére utalhat; a démon vagy gonosz lélek pedig a bukott szellemi hatalmakra. A magyar keresztény nyelvben ezek a szavak gyakran egymás mellett szerepelnek. Ebből semmiféle katolikus csalás, semmiféle démoni álca, semmiféle római machináció nem következik.

Te úgy beszélsz, mintha az Egyház a démonokat valami ártatlanabb néven akarná becsempészni. Nem. Az Egyház a démonokat gonosznak, bukottnak, ellenségnek, Krisztus által legyőzendő hatalomnak tartja. Nem mentegeti őket. Nem szépítgeti őket. Nem áldoz nekik. Nem imádja őket. Pontosan ezért nevetséges, amikor az ördögűzés puszta létéből démonbarátságot akarsz gyártani.

4. „Jeromos írásából tudjuk” — akkor idézd pontosan, különben ez csak füstgránát

Azt mondod: „Jeromos írásából tudjuk, hogy Róma Főpapja Róma bálványisteneinek a Főpapja.” Ez így, ebben a formában nem bizonyítás, hanem hivatkozási köd. Melyik Jeromos-írás? Melyik levél? Melyik mondat? Milyen latin szöveg? Milyen összefüggésben? Kinek írta? Mire vonatkozott? Szó szerint ezt mondta, vagy te értelmezed így? Amíg ezt nem adod meg, addig ez nem érv, hanem tekintélynévvel megszórt propaganda.

Szent Jeromos kemény nyelvű ember volt, tudott élesen bírálni római erkölcsöket, papokat, szerzeteseket, előkelőket, képmutatást, hiúságot, világias életet. De ebből nem következik, hogy azt tanította volna: Róma püspöke pogány bálványistenek főpapja, az Egyház pedig démonok asztalán áldoz. Jeromos nem volt antikatolikus röpiratíró. Nem volt ex-jehovista fórumharcos. Nem volt henoteista képromboló. Katolikus pap, bibliatudós, aszkéta, egyházatya volt, aki a római Egyház közösségében élt és gondolkodott, még ha ostorozta is a bűnöket.

Ha tehát Jeromosra hivatkozol, ne dobálózz a nevével, mint valami pecséttel egy hamis okiraton. Hozd a pontos szöveget. Addig ez a mondatod nem Jeromos tanúsága, hanem a te szádba adott Jeromos-báb.

5. A „Róma bálványisteneinek főpapja” címkézés történeti és teológiai zagyvaság

Újra előveszed a „Róma Főpapja” formulát, és hozzáteszed: „Róma bálványisteneinek a Főpapja.” Ezzel nyilván azt akarod sugallni, hogy a pápa a pogány római főpapi hivatal egyenes folytatója. Ez a gondolat régi antikatolikus rögeszme, csak attól, hogy régi, még nem igaz.

A „főpap”, „pontifex”, „püspök”, „pápa” címek történeti, nyelvi és egyházi használata összetett. A keresztény püspököt vagy pápát nem azért nevezik főpapnak vagy főpásztornak, mert Jupiternek, Marsnak, Venusnak vagy a római államisteneknek áldoz. A keresztény főpapi nyelv Krisztus papságából, az apostoli szolgálatból, az Egyház liturgikus és tanítói rendjéből érthető. A pogány címek és keresztény címhasználatok történeti érintkezése nem jelenti azt, hogy a keresztény szolgálat tartalmilag pogány bálványkultusz.

Ez olyan, mintha a „bazilika” szó római középülettörténeti eredetéből azt akarnád bizonyítani, hogy minden bazilika pogány törvényszék. Vagy a „templom” szó latin eredetéből azt, hogy minden keresztény templom pogány szentély. A szavak története nem azonos a keresztény tartalommal. Te ezt rendszeresen összekevered, mert jól hangzik a vádiratban. Csak éppen gondolkodásnak kevés.

6. Az „Élő Istennel nem tart kapcsolatot” mondatod istenbírói póz, nem érv

Azt állítod Róma püspökéről és a katolikus Egyházról, hogy „Élő Istennel nem tart kapcsolatot”. Ez olyan kijelentés, amelyhez prófétai bizonyosság kellene, neked viszont csak antikatolikus indulati hangerőd van. Az Egyház az Atyát, a Fiút és a Szentlelket vallja, Krisztust hirdeti, a keresztséget szolgáltatja ki, a Szentírást olvassa, az Eucharisztiát ünnepli, a bűnbánatot hirdeti, a szenteket Isten kegyelmének tanúiként tiszteli, és minden imádását az egy igaz Istennek adja. Te erre rákiáltod: „nincs kapcsolat az Élő Istennel”. Ez nem cáfolat, hanem kiközösítős szónoklat.

Persze tudom, nálad az számít „igaz Istennek”, ami a te furcsa „Istenek Istene”, „felkent isten”, „nem háromságisten” rendszeredbe illik. Csakhogy a keresztény hit nem főistenről és alistenekről szól, hanem az egyetlen Teremtő Istenről, aki Atya, Fiú és Szentlélek. Krisztus nem pusztán egy felkent alsóbb isten vagy isteni képviselő, hanem az örök Ige, aki testté lett. Ezt a katolikus Egyház vallja. Te ezt tagadod. Tehát amikor azt mondod, hogy az Egyház nem tart kapcsolatot az Élő Istennel, valójában azt mondod: nem a te házilag barkácsolt istenképedet követi. Ez igaz. És hála Istennek.

7. „Démonok asztalán áldoz” — ez a pogány bálványáldozatra vonatkozik, nem a katolikus Eucharisztiára

Azt mondod, Róma „démonok asztalán áldoz bálványoknak”. Ezzel nyilván Pál apostol gondolatát akarod a katolikus misére ráhúzni, amely szerint a pogányok áldozatai mögött démoni valóság áll. Csakhogy Pál pogány bálványáldozatokról beszél, nem az Eucharisztiáról. A katolikus oltár nem démonok asztala, hanem az Úr asztala. A mise nem bálványoknak bemutatott áldozat, hanem Krisztus egyetlen keresztáldozatának szentségi megjelenítése.

A katolikus Egyház nem a képeknek áldoz. Nem Mária-szobornak áldoz. Nem szentek ereklyéinek áldoz. Nem feszületnek áldoz. Az Eucharisztia az Atyának irányul Krisztus által a Szentlélekben. Ha ezt te démoni áldozatnak nevezed, akkor nem a katolikus képtiszteletet cáfolod, hanem az egész katolikus szentségi hitet démonizálod. Ez súlyos vád, és súlyos bizonyíték kellene hozzá. Neked viszont csak az van, hogy „kép van a templomban, tehát démon”. Ez nem bizonyíték, hanem rögeszme.

A pogány bálványáldozat és a keresztény Eucharisztia összemosása olyan, mintha valaki a jeruzsálemi templom áldozatait Baál-kultusznak nevezné csak azért, mert ott is oltár, pap, füst és rítus volt. A külső formai hasonlóság nem azonos teológiai tartalommal. Ezt a különbséget kellene végre megtanulnod, mielőtt minden oltárt démonasztalnak nevezel.

8. Igen, a bálványkultusz mögött démoni erők állhatnak — de előbb bizonyítanod kell, hogy katolikus bálványkultuszról van szó

Azt mondod: „tagadhatatlan, hogy a bálványtisztelet és bálványszolgálat mögött ott vannak a démonszellemek.” Ebben az általános bibliai tételben nincs vita: a pogány bálványkultusz mögött lehet démoni megtévesztés. A katolikus Egyház ezt nem tagadja. Sőt, a bálványimádást maga is halálos bűnnek tartja.

Csakhogy ebből még nem következik, hogy a katolikus képtisztelet bálványkultusz. Ez a bizonyítandó állítás, nem a kiindulópont. Te viszont ügyesen átugrod. Előbb bálványnak nevezed a katolikus képet, aztán közlöd, hogy a bálvány mögött démon áll, majd diadalmasan megállapítod, hogy a katolikus kép démoni. Ez logikailag körbe-körbe kering, mint részeg légy a lámpa körül.

A helyes sorrend ez lenne: bizonyítsd, hogy a katolikus hívő a képet Istenként imádja; bizonyítsd, hogy a kép önálló isteni hatalmat kap; bizonyítsd, hogy az imádás végső címzettje a tárgy; bizonyítsd, hogy az Eucharisztia bálványáldozat; bizonyítsd, hogy a szentek tisztelete teremtmény istenítése. Eddig ezt nem bizonyítottad. Csak kimondtad. És a kimondás nem bizonyítás, még akkor sem, ha közben sokat füstöl a vádiratod.

9. A síroknál való imádság nem démonidézés, hanem a feltámadás hitének gyakorlata

A végén azt mondod, hogy démonok vannak „azokban a sírokban is”, amelyekhez Róma főpapjai ellátogatnak, hogy leborulva könyörögjenek azoknál. Ez megint olyan, mintha a keresztény temetőt összekevernéd egy nekromanta barlanggal. A keresztény ember nem démonokhoz megy a vértanúk és szentek sírjánál. Nem halottidézést végez. Nem a csontokat imádja. Nem a sírkőhöz könyörög. A szentek sírjainál való imádság a feltámadás hitéből és a szentek közösségéből fakad.

A keresztények kezdettől fogva tisztelettel vették körül a vértanúk emlékét. Nem azért, mert a sírban démonok laknak, hanem mert a vértanúk Krisztushoz tartoztak, testük a Szentlélek temploma volt, és haláluk tanúság volt az Úr mellett. A sír nem mágikus kapcsoló, hanem emlékezeti hely. Az ott mondott ima nem a földhöz vagy a csonthoz szól, hanem Istenhez, illetve a szent közbenjárását kéri Krisztusban.

Ha szerinted minden sírnál végzett vallási tisztelet démoni, akkor bajban van a keresztény temetkezési gyakorlat egésze is. Akkor a halottakért mondott imádság, a temetés, a sírlátogatás, a mártírok emlékezete, a temetői kereszt mind gyanús. Ez már nem bálványellenesség, hanem a keresztény emlékezet és feltámadáshit elleni hadjárat.

10. A leborulás a sírnál nem a sír imádása

A „leborulva könyörögnek azoknál” kifejezésed megint szándékosan úgy van fogalmazva, mintha a pápa vagy a hívő a sírhoz mint istenhez könyörögne. De ha valaki egy vértanú sírjánál letérdel és imádkozik, a gesztus nem a márványhoz szól. Nem a földhöz. Nem a koporsóhoz. Nem a csontokhoz. Az ima Istenhez szól, vagy a szent közbenjárását kéri. A hely segít emlékezni arra, hogy Isten kegyelme konkrét emberi életben győzött.

Ez ugyanaz az alapelv, amelyet te mindenáron nem akarsz megérteni: a fizikai hely vagy tárgy irányába végzett gesztus nem feltétlenül teszi a helyet vagy tárgyat a kultusz végső címzettjévé. Dániel Jeruzsálem felé fordulva imádkozott, de nem a város köveihez imádkozott. A zsoltáros az Úr temploma felé borult le, de nem épületet imádott. A keresztény a vértanú sírjánál imádkozik, de nem sírkövet imád.

A te értelmezésedben minden külső irány azonos a végső címzettel. Ez olyan, mintha azt mondanád: aki az ég felé emeli szemét imádság közben, az a felhőket imádja. Látod, milyen nevetséges? Pontosan ilyen a sírokkal kapcsolatos vádad is.

11. A katolikus démonológia éppen cáfolja a te vádadat

Az Egyház azért veszi komolyan a démonokat, mert Krisztus is komolyan vette őket, és mert Krisztus legyőzte őket. De az Egyház démonológiája nem arra való, hogy minden nem tetsző vallási gyakorlatra ráüsse a „démoni” pecsétet. A démoni megtévesztés valóságos veszély, de nem azonos minden szentképpel, minden szoborral, minden sírlátogatással, minden ereklyetisztelettel, minden tömjénnel.

Sőt, az igazi démoni taktika gyakran éppen az, hogy a keresztényeket elszakítsa Krisztus testének látható, történelmi, szentségi valóságától; hogy gyanússá tegye a megtestesülés következményeit; hogy a szentek közösségét halottkultusznak, a keresztet bálványnak, az Eucharisztiát démonasztalnak, az Egyházat álkereszténységnek neveztesse. Nem mindenki próféta, aki démonokat emleget. Néha csak a saját rögeszméit füstöli be kénszagú retorikával.

A katolikus Egyház nem démonokkal társalog, hanem Krisztus nevében űzi őket. Nem démonoknak áldoz, hanem Krisztus áldozatát ünnepli. Nem démonokat hív a síroknál, hanem Istenhez imádkozik és a szentek közösségét vallja. Nem démonkapukat nyit képekkel, hanem Krisztus megtestesülésének és a kegyelem győzelmének jeleit használja.

12. Zárás: a démonvádad nagyot szól, de üres

Összefoglalva: nem tagadom a démonok létét. A katolikus Egyház sem tagadja. Éppen ellenkezőleg: a démonokat Krisztus ellenségeinek tartja, és Krisztus hatalmával száll szembe velük. Az ördögűző nem démoni kapcsolattartó, hanem lelki harcos. A „démon” és „ördögi lélek” közötti szóhasználati játékod nem bizonyít semmit. Jeromosra való hivatkozásod pontos idézet nélkül füstgránát. A „Róma bálványisteneinek főpapja” címkézésed történeti és teológiai zagyvaság. A „démonok asztala” vádad pogány áldozatot kever össze az Eucharisztiával. A sírokhoz járuló imádságot pedig összekevered a nekromanciával.

A valódi kérdés továbbra is az, amit makacsul kerülgetsz: bizonyítottad-e, hogy a katolikus képtisztelet bálványimádás? Nem. Bizonyítottad-e, hogy a katolikus hívő a képet Istenként imádja? Nem. Bizonyítottad-e, hogy a szentek tisztelete démonidézés? Nem. Bizonyítottad-e, hogy a vértanúk sírjánál való ima démonokhoz szól? Nem. Csak kijelented, újra és újra, mintha a hangerő a bizonyítás rokona volna.

Nem az a baj, hogy hiszel a démonok létezésében. A baj az, hogy démonokat látsz ott is, ahol Krisztus keresztje, a szentek tanúsága, az Egyház imája és a feltámadás reménye áll. Ez nem prófétai éleslátás, hanem antikatolikus rövidzárlat, kénszagú retorikával felfújva.

Kezdjük azzal a nagy lendületű kijelentéseddel, hogy „képeken és szobrokon keresztül csak a démon szellemeket lehet megszólítani, és nem az Élő Istent”. Ez nem exegézis, hanem rémregénybe oltott röpirat."

Felesleges tagadnod a démon szellemek létezését, hisz a Róma Főpapja által vezetett egyháznak hivatásos démonűzői vannak, akik állandó kapcsoladban állnak a démon szellemeknek.

Hogy ti ezeket átkereszteltétek ördögi lelkeknek, attól még démonszellemek. 

 A puszta állítás azonban nem bizonyítás, még akkor sem, ha elég sokszor szerepel benne az „Élő Isten”, a „démon” és a „Róma Főpapja”.

Jeromos írásából tudjuk, hogy Róma Főpőaőja, Róma bálványisteneinek a Főpapja.

Élő Istennel nem tart kapcsolatot. Démonok asztalán áldoz bálványoknak.

Az pedig tagadhatatlan, hogy a bálványtisztelet és a bálványszolgálat mögött ott vannak a démonszellemek. Ahoygan azokban a sírokban is, amelyekhez Róma Mindenkori Főpapjai 

el szoktak látogatni, hogy leborulva könyörögjenek azoknál.

1. Már az első mondatod démonológiai riogatás, nem bibliai bizonyítás

Kezdjük azzal a nagy lendületű kijelentéseddel, hogy „képeken és szobrokon keresztül csak a démon szellemeket lehet megszólítani, és nem az Élő Istent”. Ez nem exegézis, hanem rémregénybe oltott röpirat. Azt állítod, mintha bizonyítottad volna, pedig csak kijelented, vastagon aláhúzva, apokaliptikus hangszóróval. A puszta állítás azonban nem bizonyítás, még akkor sem, ha elég sokszor szerepel benne az „Élő Isten”, a „démon” és a „Róma Főpapja”.

A katolikus ember nem „képen keresztül” szólítja meg Istent úgy, mintha a kép valami spiritiszta kapcsolótábla volna. Nem a festékhez, nem a kőhöz, nem a fához, nem a fémhez imádkozik. A látható jel elősegítheti az emlékezést, az összeszedettséget, az áhítatot, a megtestesült Krisztusra vagy a szentek példájára irányuló figyelmet. De a megszólítás címzettje nem a tárgy. Aki Krisztus keresztje előtt imádkozik, Krisztushoz imádkozik. Aki egy szent képe előtt kéri a szent közbenjárását, nem a pigmenthez beszél, hanem ahhoz a megdicsőült személyhez fordul, akit a kép jelez.

A te gondolatmenetedben minden kép mögött démon lapul, minden szobor mögött bukott angyal kukucskál, minden feszület mögött sötét szellem figyel. Ez nem bibliai józanság, hanem vallási pánik. A Szentírás valóban ismeri a démoni bálványkultusz veszélyét, de ebből nem következik, hogy minden keresztény szentkép démonkapu. Ez ugyanolyan durva összemosás, mintha a frigyládát is démoni tárgynak neveznéd, mert tárgy volt, aranyozott volt, kerubok voltak rajta, és Izrael vallási tisztelettel fordult az Úr jelenlétéhez kapcsolódó szent hely felé.

2. A képek puszta jelenléte nem szembeszegülés Isten parancsával

Azt mondod, hogy már a képek, szobrok és kegytárgyak puszta jelenléte a katolikus templomokban Isten parancsolatával való szándékos szembeszegülés. Ez megint csak akkor működik, ha előre elfogadjuk a te hibás alaptételedet: minden vallási kép bálvány. Csakhogy ezt nem bizonyítottad, csak ismételgeted.

Isten parancsolata nem minden ábrázolást tilt. Ha minden képi forma puszta jelenléte bűn volna a szent térben, akkor a frigyláda kerubjai, a szent sátor kárpitjain lévő kerubok, Salamon templomának faragott és aranyozott díszítése, a pálmák, virágok, kerubok, bikák és oroszlánok mind Isten saját parancsának megsértései volnának. Ezt nem lehet komolyan állítani anélkül, hogy a bibliai kultuszt szét ne vernéd.

A parancs a bálványként használt képmás ellen szól: az ellen, hogy az ember teremtményi formát állítson Isten helyére, hamis istenként szolgálja, vagy isteni kultuszt adjon neki. A katolikus szentkép nem ilyen. A feszület nem Krisztus helyébe lép, hanem Krisztus keresztáldozatára mutat. A szentek képei nem Isten helyébe lépnek, hanem Isten kegyelmének művét mutatják az emberben. Mária képe nem istennőszobor, hanem az Úr szolgálóleányára, Isten Anyjára, a megváltott emberi természet remekművére emlékeztet.

Te a „puszta jelenlét” szót használod, mert így már nem is kell vizsgálni a jelentést, a szándékot, a teológiai tartalmat, a megkülönböztetést. Van kép? Bűn. Van szobor? Bűn. Van kereszt? Bűn. Ez nem bibliai gondolkodás, hanem szektás riasztórendszer: mindenre sivít, ami látható.

3. A „törvény által előírt bálványimádás” vádja történelemszerű vádirat, nem cáfolat

Azt állítod, hogy a katolikus Egyház legsúlyosabb bűne az, hogy a képek előtti tisztelet gyakorlását évszázadokon keresztül törvény által írta elő, és akik nem vettek részt ebben, azokat máglyán elégették. Ez a mondat úgy van megkomponálva, hogy a lehető legnagyobbat csattanjon, de közben mindent egybeönt: képtiszteletet, eretnekségi pereket, középkori államjogot, világi büntetéseket, vallásháborús logikát, képrombolást, katarokat, reformációt, inkvizíciót, mindent egy üstbe hajítasz, és ráírod: „Róma bálványégető gépezete”.

A történelem nem ilyen egyszerű. Voltak kemény, sőt súlyosan problémás egyházi-világi kényszerítő intézkedések. Voltak visszaélések, voltak bűnök, voltak túlkapások. De abból, hogy egy adott korszakban az állam és Egyház viszonya kényszerítő formákat öltött, nem következik, hogy a képtisztelet teológiailag bálványimádás. Különben minden történeti visszaélésből dogmatikai cáfolatot kellene gyártani, és akkor Péter tagadásából az apostoli hit, Dávid bűnéből a zsoltárok, Salamon bukásaiból a templom, a korinthusi botrányokból pedig az Egyház egésze volna megcáfolva.

A képtisztelet kérdését nem lehet máglyák emlegetésével eldönteni. Az erőszakos kényszerítés erkölcsi és történeti kérdés. A képtisztelet teológiai megengedettsége külön kérdés. Te azért kevered össze őket, mert a képtisztelet elleni bibliai érved gyenge, ezért rá kell akasztanod minden történelmi sötétséget, hátha a füstben senki nem látja a logikai hiányt.

4. Jehova Tanúi véleménye nem a Szentírás zsinórmértéke

Újra előhozod, hogy Jehova Tanúi „tisztában vannak” azzal, hogy a képek előtti meghajlás és minden ilyen szolgálati cselekmény halálos bűn. Ez ismét nem érv. Jehova Tanúi sok mindennel „tisztában vannak” a saját szervezeti tanításuk szerint: például azzal, hogy Krisztus nem az örök Fiú egylényegű az Atyával, hogy a Szentlélek nem isteni személy, hogy az apostoli Egyház nem a katolikus Egyházban folytatódott, hogy az Eucharisztia nem Krisztus valóságos teste és vére. Ezekben súlyosan tévednek. Miért volna akkor az ő képromboló reflexük mérce?

Az, hogy egy antikatolikus közegben nem lesz „sok rajongója” a katolikus képtisztelet védelmének, nem cáfolat. Az igazság nem szavazás kérdése. Ha egy teremben száz arianus ül, attól Krisztus istensége nem válik hamissá. Ha száz Jehova Tanúja helyesli a képrombolást, attól a katolikus képtisztelet nem lesz bálványimádás. A tömeg tapsa nem dogmatikai tekintély.

Ráadásul te magad sem pusztán Jehova Tanúi tanítását követed, hanem saját különös henoteista-nesztoriánus rendszereddel még az ő tévedéseiken is túllépsz. Amikor jól jön, Jehova Tanúit hívod tanúnak; amikor más kérdésben nem illenek a rendszeredbe, akkor őket is tévelygőknek nevezed. Ez nem következetesség, hanem alkalmi tanúhasználat.

5. A „vallási végpont” fogalmát rosszul érted

Azt mondod, hogy egy tárgy akkor válik vallási végponttá, ha azzal a céllal készítik vagy készíttetik, hogy leboruljanak előtte vagy szolgáljanak neki. Itt újra ugyanaz a hiba: a külső gesztusból automatikusan végső kultuszcímet csinálsz.

A katolikus tanítás szerint a kép nem végpont. Még akkor sem végpont, ha előtte térdet hajtanak, ha megcsókolják, ha tömjénnel illetik, vagy ha körmenetben hordozzák. A jel tisztelete az ábrázoltra irányul. Egy evangéliumos könyv ünnepélyes hordozása és megcsókolása nem könyvimádás. A feszület tisztelete nem fadarabimádás. Egy szent ereklyéjének tisztelete nem biológiai anyag kultusza. A gesztus látható iránya nem azonos a tisztelet végső tárgyával.

A te logikád szerint ha valaki egy zászló előtt tiszteleg, a zászló „vallási végponttá” válik. Ha valaki sír előtt letérdel imádkozni, a sírkő végponttá válik. Ha valaki a templom felé fordulva imádkozik, a templomkövek végponttá válnak. De ez nyilvánvalóan abszurd. Az emberi jelhasználatban egy külső tárgy irányába végzett gesztus gyakran a tárgyon túlmutató valóságnak szól. A katolikus képtisztelet éppen ezt vallja.

6. A tiltó parancs nem a jelhasználatot tiltja, hanem a bálványként végzett kultuszt

Azt mondod, hogy a parancs nem ér véget azzal, hogy „ne csinálj képet”, hanem folytatódik: „hogy leborulj azok előtt vagy azoknak szolgálj”. Igen. Csakhogy pontosan itt kell értelmesen olvasni. A tilalom nem azt mondja: „semmiféle kép, semmiféle szent jel, semmiféle tárgyi emlékeztető nem lehet vallási környezetben”. A tilalom azt mondja: ne készíts magadnak bálványképet, amelyet istenként vagy istenpótlékként kultikus hódolatban részesítesz.

A katolikus kép nem bálványkép. Nem azért készül, hogy Isten helyére álljon. Nem azért készül, hogy önmagában kegyelemforrás legyen. Nem azért készül, hogy a hívő a tárgy anyagát szólítsa meg. Hanem azért, hogy a hívőt Krisztusra, a szentekre, az üdvtörténetre és Isten kegyelmére emlékeztesse.

Ha ezt bálványszolgálatnak nevezed, akkor nemcsak a katolikus képet kellene elítélned, hanem minden szent tárgyi jelhasználatot is, beleértve azokat az ószövetségi formákat, amelyeket maga Isten rendelt. A frigyládát hordozták, őrizték, tisztelettel vették körül. A szent edényeket szolgálatban használták. A templom felé imádkoztak. A szent helyhez kötött gesztusokat végeztek. A te szabályod szerint mindez gyanús. A Szentírás szerint nem.

7. II. János Pál és Szent Márton szobra: ha leborult, nem a mellszobrot imádta

Felhozod II. János Pált, Szombathelyt, Szent Márton mellszobrát és a későbbi vérereklyét. Úgy adod elő, mintha már maga a jelenet minden további nélkül bizonyítaná a bálványimádást. Nem bizonyítja. Ha II. János Pál meghajolt vagy leborult Szent Márton emléke előtt, az nem azt jelenti, hogy egy kő- vagy bronzszobrot istenként imádott. Szent Márton a keresztény hagyományban Krisztus szolgája, püspök, szent, a felebaráti szeretet nagy tanúja. Az előtte való tiszteleti gesztus nem a tárgy anyagának szól, hanem annak a szentnek, akiben Isten kegyelme láthatóvá lett.

A vérereklye említése sem úgy működik, ahogy szeretnéd. A katolikus ereklyetisztelet nem azt állítja, hogy a vér önmagában isten. Nem azt állítja, hogy egy biológiai maradvány teremtő vagy megváltó. Az ereklye a szent személy testi történetiségére emlékeztet. A kereszténység nem testellenes vallás: hiszi a test feltámadását, hiszi, hogy a szentek teste a Szentlélek temploma volt, hiszi, hogy Isten kegyelme nemcsak absztrakt gondolatokban, hanem konkrét emberi életben és testben működött. Ebből következik az ereklyetisztelet — nem a vér imádása, nem a csont kultusza, nem szent biológiai babona.

Lehet egyes ereklyék hitelességéről, elhelyezéséről, kultuszáról, jó ízléséről, túlzásairól vitázni. De az elv nem bálványimádás. Te minden ereklyét úgy kezelsz, mintha pogány varázstárgy volna. Ez nem kritika, hanem reflexszerű gyanúsítás.

8. A kereszt nem azért tiszteletre méltó, mert római állami tulajdon volt, hanem mert Krisztus megváltó halálának eszköze lett

A kereszt ügyében azt mondod, hogy az a fa, amelyet Jézus cipelt, önmagában nem volt bálvány, mert kivégzőeszköz volt, nem tiszteleti célból készült. Eddig igaz. Csakhogy ebből nem következik, hogy Krisztus keresztjének későbbi tisztelete bálványimádás. A kereszt nem anyagánál fogva tiszteletre méltó, hanem a rajta végbement megváltó esemény miatt. Nem azért tiszteljük, mert római faanyag volt. Nem azért, mert a Római Állam tulajdona volt. Hanem azért, mert Krisztus azon adta oda életét a világ üdvösségéért.

Az, hogy a kivégzőeszköz eredetileg gyalázatos volt, éppen a keresztény paradoxon lényege. A kereszt botrányból dicsőséggé lett, szégyenből győzelmi jellé, kivégzőeszközből megváltási jellé. Pál apostol nem azért dicsekszik a keresztben, mert fát imád, hanem mert a kereszt Krisztus üdvözítő halálának jele. Te ezt a különbséget nem veszed észre, mert számodra a tárgy marad tárgy, és ha tisztelet kapcsolódik hozzá, máris bálvány.

Ez azonban a keresztény hit mélységének félreértése. Isten gyakran éppen azt emeli fel, ami emberileg szégyen. A jászol nem volt aranytrón, mégis a megtestesülés jele lett. A kereszt nem volt dicsőséges eszköz, mégis az üdvösség jele lett. A sír nem volt győzelmi kapu, mégis a feltámadás helye lett. A keresztény emlékezet nem a tárgy anyagát isteníti, hanem Isten üdvözítő cselekvését tiszteli, amely a tárgyhoz történetileg kapcsolódott.

9. A „csak keresztgerenda volt” érv nem dönti el a kereszt tiszteletének kérdését

Azt állítod, hogy Jézus csak egy keresztgerendát cipelt, és a katolikus kereszt még formájában sem hasonlít arra. Ez sem dönt el semmit. A történeti kivégzőeszköz pontos formájáról lehet vitatkozni: volt függőleges oszlop, keresztgerenda, különféle római kivégzési formák. De a keresztény jel nem mérnöki rekonstrukcióként működik, hanem üdvtörténeti jelként. A kereszt alakja Krisztus kereszthalálát jelöli, nem régészeti használati utasítást ad.

Ha valaki egy stilizált bárányt lát Krisztus jelképeként, nem gondolja, hogy Krisztus zoológiailag bárány volt. Ha a Szentlelket galamb jelképezi, nem azt állítjuk, hogy a Szentlélek madár. Ha Krisztust alfa és ómega betűkkel jelölik, nem azt állítjuk, hogy Krisztus tipográfiai jel. A kereszt is jel. A jel formai pontossága nem azonos a jel teológiai igazságával.

Ezért a „nem olyan volt a fa” érv legfeljebb történeti részletkérdés, nem a kereszt tiszteletének cáfolata. A kereszt tisztelete nem a római kivégzőeszköz pontos ácsmunkájának szól, hanem Krisztus halálának és győzelmének.

10. Az „apostolok nem foglalkoztak a tárggyal” érv ismét hallgatásból gyárt tilalmat

Azt mondod, hogy az apostolok magával a tárggyal mint tisztelendő dologgal soha nem foglalkoztak. Az Újszövetség valóban nem ad leltárt arról, hogy volt-e náluk kereszt alakú jel, hordtak-e bármit, csókoltak-e keresztet, milyen tárgyi emlékeket őriztek. De ebből nem következik, hogy a kereszt későbbi keresztény tisztelete tilos.

Az apostoli iratok célja nem minden jövőbeli liturgikus és áhítati forma részletes felsorolása. Az apostolok a kereszt teológiáját adták: Krisztus kereszthalála, a kereszt botránya, a kereszt dicsősége, a kereszttel való dicsekvés, Krisztussal való keresztre feszítettség, a kereszt által való kiengesztelés. A kereszt tárgyi jele ebből a teológiából nő ki. Nem önálló istenként, hanem emlékeztetőként.

A „nem említik, tehát tilos” érved megint önveszélyes. Az apostolok nem említenek nyomtatott Bibliát, gyülekezeti hangosítást, internetes vitát, traktátusokat, modern szervezeti felépítést, felekezeti névhasználatot, kiadványterjesztést sem. Ezeket is kidobod? Nyilván nem. Csak a katolikus gyakorlatnál lesz hirtelen abszolút szabály az apostoli hallgatás.

11. Az 1János 5,21 nem a keresztény szent jeleket tiltja, hanem a bálványokat

Idézed: „Fiacskáim, oltalmazzátok meg magatokat a bálványoktól.” Először is, ez nem János evangéliuma 5,21, hanem János első levele 5,21. Ha már a Szentírásra hivatkozol ilyen fölényes hangon, legalább a címzést ne ejtsd el az első kanyarban.

Másodszor: a verset a katolikus Egyház teljes szívvel elfogadja. Őrizkedni kell a bálványoktól. Őrizkedni kell mindentől, ami Isten helyébe lép. Őrizkedni kell a hamis istenektől, a teremtmény istenítésétől, a pogány kultusztól, a babonától, a pénz, hatalom, test, nemzet, ideológia, ember vagy tárgy istenítésétől. Ámen.

De ebből nem következik, hogy minden keresztény szent jel bálvány. Az 1János 5,21 nem azt mondja: „fiacskáim, ne legyen feszületetek, ne legyen szentképetek, ne legyen liturgikus jelképetek, ne tiszteljétek Krisztus keresztjét.” Ezt te olvasod bele. János az élő Istentől elfordító bálványoktól óv. A feszület viszont nem Krisztustól fordít el, hanem Krisztusra mutat. Ez a különbség mindent eldönt.

12. A bálványt nem a tisztelet puszta ténye, hanem a tisztelet minősége és végső címzettje határozza meg

Azt mondod, Isten álláspontja szerint akár a meghajlás, akár a szolgálat külön-külön is bálványtárggyá teszi a képet. Ez pontatlan. A bálványimádó meghajlás és a bálványimádó szolgálat valóban bűn. De nem minden meghajlás bálványimádó meghajlás, és nem minden tárgyi jelhasználat bálványszolgálat.

Ha egy tárgy előtt végzett gesztus automatikusan bálványt csinálna a tárgyból, akkor minden szent tárgy, amelyhez tiszteleti gesztus kapcsolódott a Bibliában, bálvány lenne. A frigyláda, a templom, az oltár, a szent hely, a szövetség könyve, a rézkígyó eredeti isteni rendelése — mind gyanússá válna. De a Szentírás nem így gondolkodik. A bűn akkor kezdődik, amikor a tárgy Isten helyére kerül, vagy isteni hatalmat tulajdonítanak neki.

A katolikus tisztelet minősége nem azonos az imádással. A képnek adott tisztelet nem abszolút, hanem viszonylagos. Nem a tárgyban végződik, hanem az ábrázoltra irányul. Ezért nem válik bálvánnyá. Te ezt újra és újra tagadod, de tagadásod nem bizonyítás.

13. A 3Mózes 26,1 nem „tételes felsorolása minden katolikus szent jelnek”

A 3Mózes 26,1-et úgy idézed, mintha ott Isten véglegesen felsorolta volna a katolikus templomi művészet összes lehetséges elemét és bálványnak nyilvánította volna. A vers azonban a pogány bálványkultusz kellékeiről beszél: bálványokról, faragott képekről, kultikus oszlopokról, kőképekről, amelyeket Izrael ne állítson fel azért, hogy azok előtt meghajoljon. A környezet a pogány kultusz elutasítása. Nem a megtestesült Krisztus képe, nem a keresztény szentek emlékezete, nem a szent jelek viszonylagos tisztelete.

Ha a verset úgy érted, ahogy akarod, akkor minden vallási ábrázolást és szent tárgyat tilt. Ez pedig megint ellentmond az Isten által rendelt keruboknak és templomi képi formáknak. Ha viszont a verset a bálványkultusz összefüggésében érted, akkor tökéletesen illeszkedik a Szentírás egészéhez: tilos bálványokat készíteni és tisztelni; nem tilos Istenre mutató szent jeleket használni.

Ez az a különbség, amelyet te nem akarsz megengedni. Nálad a parancsolatot nem értelmezni kell, hanem kalapácsként használni. De a Szentírás nem kalapács, hanem kinyilatkoztatás. Értelmesen kell olvasni, nem indulatból.

14. Az Úr Jézusnak és tanítványainak valóban nincs közössége bálványokkal — és éppen ezért nincs közösségük a te hamis vádaiddal sem

Azt írod, hogy sem az Úr Jézusnak, sem tanítványainak nem volt közössége bálványokkal, bálványok megszentelésével és szolgálatával. Ebben teljesen igazad van. De ebből nem következik, hogy a katolikus képtisztelet bálványimádás. A katolikus Egyház sem vállal közösséget bálványokkal. Nem szentel meg bálványokat. Nem szolgál tárgyakat istenként. Nem imád képeket. Nem állít teremtményt Isten helyére.

A probléma az, hogy te mindent bálványnak nevezel, ami katolikus kézben van. Ez nem Jézus tanítása, hanem a te címkézési mániád. Krisztus nem azt tanította, hogy az anyagi világ alkalmatlan Isten szolgálatára. Ő maga használt anyagi jeleket: vizet, kenyeret, bort, sarat, nyálat, érintést, kézrátételt. Az apostoli Egyház is használt kézrátételt, olajat, vizet, kenyeret, bort, testi gesztusokat. A keresztény hit nem testetlen vallási gondolatfelhő.

A bálványimádást el kell utasítani. Ebben nincs vita. A vita az, hogy te bálványimádásnak nevezed azt, ami nem az: Krisztus keresztjének tiszteletét, a szentek képi emlékezetét, az ereklyék megbecsülését, a liturgikus jelek használatát. Ez nem Jézushoz való hűség, hanem a keresztény hagyomány csonkítása.

15. Zárás: a parancsolat nem a katolikus képtiszteletet ítéli el, hanem a te bálványfogalmad durvaságát leplezi le

Összefoglalva: a képeken keresztül nem démonokat kell megszólítani, és a katolikus hívő nem is ezt teszi. A szentkép nem démonkapu. A feszület nem bálvány. A kereszt nem római állami faanyag kultusza, hanem Krisztus megváltó halálának jele. Szent Márton szobra nem isten. II. János Pál ereklyéje nem istenség. A tisztelet nem az anyagban végződik, hanem az ábrázoltra, végső soron Istenre irányul.

A 2Mózes 20 és a 3Mózes 26 valóban tiltja a bálványokat, a hamis istenképmásokat, az Isten helyére állított tárgyakat, a pogány kultuszt. De nem tilt minden szent jelet, nem tilt minden keresztény képet, nem tilt minden tiszteleti gesztust, nem tiltja Krisztus keresztjének tiszteletét, és nem tiltja a megtestesült Ige emberi természetének ábrázolását.

Te az egész kérdést úgy kezeled, mintha egyetlen szóval el lehetne intézni: „bálvány”. Ez kényelmes, de hamis. A katolikus tanítás nem bálványimádás. A te vádad viszont bálványt csinál a saját félreolvasásából: azt imádod, azt szolgálod, azt cipeled körbe minden válaszodban, és annak füstölsz minden érveddel. Ez a kis képromboló bálvány pedig újra és újra ugyanott dől el: nem tud különbséget tenni a teremtmény istenítése és az Istenre mutató keresztény jel tisztelete között.

Azt írod: „Az Úr Jézus tanítványai között nem volt egyetlen bálványkészítő sem.” Ez jól hangzó mondat, csak semmit nem bizonyít. Katolikus szempontból ugyanis a szentkép készítője nem bálványkészítő. A bálványkészítő olyan tárgyat készít, amelyet istenként, istenpótlékként, hamis kultusz tárgyaként kezelnek. "

Az, hogy a Róma Főpapja által vezetett egyház mit tekint és,mit enm tekint bálványnak a kérdés

megválaszolásában nem mérvadó, hisz az a mérvadó, hogy Mózes Istene, az Istenek Istene, mit tekint bálványnak. A parancsolat szerint ,már önmagában a tisztelet kimutatása meghajlás, leborulás(proszküneo) is bálvánnyá teszi a tárgyat, bármit ábrázoljon is.

2. Mózes 20: 4 Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, amelyek fenn az égben, vagy amelyek alant a földön, vagy amelyek a vizekben a föld alatt vannak. Ne hajolj meg előttük(proszküneo) és ne is szolgáld(latreuo) azokat.

Isten álláspontja szerint akár egyik, akár másik cselekmény, együtt vagy külön-külön is bálványtárggyá teszi a képet, szobrot és egyéb tárgyakat.

Hogy ezt a Róma Főpapja és az általa vezetett egyház többi tagja másként gondolja, semmit sem változtat az Isten egyértelmű álláspontján.

3. Mózes 26:1 Ne csináljatok magatoknak bálványokat, se faragott képet, se oszlopot ne emeljetek magatoknak, se kőszobrokat ne állítsatok fel a ti földeteken, hogy meghajoljatok(proszküneo)  előtte, mert én vagyok az Úr, a ti Istenetek.

Itt isten tételesen fel is sorolja, hogy mik azok a bálványok. faragott képek szobrok, oszlopok, amelyek

előtt meghajolnak.

Hogy ebben a kérdésben ,mint minden másban a Róma Főpapja és egyházának tanítói a Mózes Istenével ellenkező álláspontra helyezkedtek, az az ő problémájuk. Semmi közössége nem volt sem az Úr Jézusnak, sem a tanítványainak bálványokkal, illetve bálványokkal ileltve bálványok megszentelésének és az azoknak való szolgálat bűneseteivel.

Azt írod, hogy az apostolok nem készíttettek keresztet, hogy azt nyakukban hordozzák és csókolgassák, vagy nagyobb kereszt előtt leboruljanak. Megint az apostoli hallgatásból akarsz tilalmat gyártani. De a kereszt tiszteletének alapja nem az, hogy az apostolok nyaklánckatalógust hagytak ránk, hanem az, hogy a kereszt Krisztus megváltó halálának eszköze lett."

Ha azzal a céllal készítenek keresztet, hogy azt bármilyen formában tiszteljék, az aotomatikusan bálvánnyá lesz. Ellentétben azzal a keresztgerendával, amit Khrisztosz Jézussal egy ideig cipeltettek a vesztőhelyhez, amíg azt át nem vették tőle. Az a kereszt, amit a Róma Főpapja által vezetett egyház 

bálványeszközül használ még csak formájában sem hasonlít ahhoz az egy darab keresztgerendához, amit a rómaiak cipeltettek. Ráadásul maga a tárgy, a kivégzőeszköz nem is Khrisztosz sajátja, tulajdona volt, hisz az a Római Állam tulajdonát képezte.

Az a fa,amit az Úr Jézus a vállán cipelt önmagában nem volt bálvány, mivel nem abból a célból készült, hogy majd leboruljanak előtte, hanem egy általában használt kivégzőeszköz része volt.

Ezért magával a tárgygal az apostolok, mint tisztelendő dologgal soha se foglalkoztak.

Ellenben az olyan célú használatát, amire a Római Egyház Főpapja vezetésével azt haszbnálják kerülendőnek tartották. 

János 5:21 Fiacskáim, oltalmazzátok meg magatokat a bálványoktól. Ámen!

Az apostolok álláspontja tehát egyértelmű volt és nem bocsátkoztak hallgatásba ebben a kérdésben,

ahogyan azt előadtad.

Amikor azt mondjuk, hogy a kép viszonylagos tiszteletben részesülhet, az nem azt jelenti, hogy a festék, a vászon, a fa, a kő vagy a fém önmagában vallási végpont.

Vallási végponttá ezekből az anyagokból, vagy bármely más anyagból készült tárgyak csak azután vállnak, ha valaki azt azzal a céllal készítette, vagy készíttette, hogy leboruljanak azok előtt, vagy szolgáljanak azoknak.

A tiltó parancs sem ér véget azzal, hogy ne csinálj képet, szobrot, oszlopot, egyebeket, hanem

azzal  folytatódik, "hogy leborulj azok előtt, vagy azoknak szolgálj."

Tehát amire te azt mondod, hogy "viszonylagos tiszteletben részesülhet ", az pontosan az, amiben nem részesülhet, függetlenül attól, hogy kiről vagy miről készült a képmás,vagy oszlop, illetve kereszt alakú-e a kegytárgy, illetve más alakban van, mint például II.János Pál vérereklyéje, amit a Szobathelyi székesegyházban helyeztek el, ahová 1991. augusztus 19.-án a néhai pápa ellátogatott,

hogy viszonylagos tiszteletben részesítsen egy Márton Szent Mártonnak elnevezett mellszobrot azáltal, hogy leborult előtte. A vérereklye állítólag a néhai pápá saját vérét tartalmazza, amit még életében vettek le tőle erre a célra.

Kezdjük ott, ahol a válaszod rögtön félresiklik: „Ezzel azt akarod állítani, hogy az Élő Istent csak képeken és szobrokon, tárgyakon keresztül lehet megszólítani és tisztelni?” Nem, ezt nem állítottam, és a katolikus Egyház sem állítja."

Én sem állítottam olyat, hogy az Élő Istent a képeken keresztül is meg lehet szólítani.

Ugyanis képeken és szobrokon keresztül csak a démon szellemeket lehet megszólítani, és nem az Élő Istent, aki első parancsolátában tiltotta meg olyan képek, szobrok és kegytárgyak készítését, amelyek

előtt meghajolnak illetve amelyekhez beszélnek. Már puszta jelenléte ezeknek a képeknek, szobroknak tárgyaknak egyházad templomaiban az Isten eme parancsolatával való szándékos szembe szegülés,

amit a képek, szobrok előtt előadott egyéb cselekedetbeli mutatványok csak súlyosbítanak. 

A legsúlyosabb bűne a Róma főpapja által vezetett egyháznak, hogy ennek az Istenek Istene által elítélt cselekménynek a gyakorlását évszázadokon keresztül törvény által írták elő. Azokat pedig akik nem voltak hajlandóak résztvenni a képek és szobrok előtti tiszteletadás és a nekik való szolgálat bűnében, azokat máglyán elégették.

Amint már írtam neked jehova tanúi tisztában vannak vele, hogy a képek szobrok előtti meghajlás, vagy azok irányában bármilyen, azoknak való szolgálati cselekmény kimutatása halálos bűn.

Úgyhogy ebben a topikban nemsok rajongót találsz bálványokkal való kapcsolattartás és a hozzájuk való könyörgés cselekményének keresztény cselekedetként való demonstrálásához.

1. Már az első mondatod szalmabáb: senki nem állította, hogy Istent „csak” képeken keresztül lehet megszólítani

Kezdjük ott, ahol a válaszod rögtön félresiklik: „Ezzel azt akarod állítani, hogy az Élő Istent csak képeken és szobrokon, tárgyakon keresztül lehet megszólítani és tisztelni?” Nem, ezt nem állítottam, és a katolikus Egyház sem állítja. Ezt te találtad ki, mert könnyebb egy bohócruhába öltöztetett állítást agyoncsapkodni, mint a valódi katolikus tanítással vitatkozni.

A katolikus ember tud és köteles képek nélkül is imádkozni. Tud térden állva, állva, ülve, csendben, templomban, otthon, úton, betegségben, halálos ágyon, sötét szobában, üres fal előtt, nyitott Szentírással, rózsafüzérrel vagy rózsafüzér nélkül, ikon előtt vagy ikon nélkül Istenhez fordulni. A kép nem kapuőr, amely nélkül Isten nem hall meg. Nem telefonközpont a mennyország felé. Nem „isteni ügyfélszolgálati ablak”. Ilyet csak az állít, aki vagy nem érti a katolikus álláspontot, vagy érti, de kényelmesebbnek tartja eltorzítani.

A katolikus képtisztelet lényege nem az, hogy Isten csak tárgyakon át érhető el, hanem az, hogy az ember testből és lélekből álló teremtményként látható jelek által is emlékezik, tanul, összpontosít és hódol. A kép segédeszköz, nem istenpótlék. Emlékeztető, nem teremtményi istenség. Jel, nem végső cél. Te viszont úgy teszel, mintha a katolikus hívő azt mondaná: „Istenem, nem tudlak megszólítani, amíg nincs előttem gipsz, fa és festék.” Ez nem katolicizmus, hanem a te saját kis képromboló karikatúrád.

2. A kép nem azért tisztelhető viszonylagosan, mert önmagában szent anyag, hanem mert arra mutat, akit ábrázol

Amikor azt mondjuk, hogy a kép viszonylagos tiszteletben részesülhet, az nem azt jelenti, hogy a festék, a vászon, a fa, a kő vagy a fém önmagában vallási végpont. Ez a gondolat nálad állandóan visszatér, mintha a katolikus hívő a tárgy anyagát imádná. Nem. A tisztelet nem a deszkában végződik, hanem azon keresztül az ábrázoltra irányul.

Ha valaki megcsókolja apja vagy anyja fényképét, nem papírrostot szeret. Ha valaki tiszteleg egy ország zászlaja előtt, nem textilt imád. Ha valaki virágot tesz egy sírra, nem kőlapkultuszt gyakorol. Ha valaki megbecsüléssel őrzi nagyapja Bibliáját, nem bőr- és papírbálványt készít. A jelek világa nem olyan primitív, ahogy te beállítod. Minden emberi kultúra ismeri a viszonylagos tiszteletet: a jel tisztelete nem önmagába zárul, hanem azon személyre, eseményre vagy valóságra irányul, amelyet a jel hordoz.

A katolikus képtisztelet pontosan ezen az elven áll. A kép nem isten. A kép nem üdvözít. A kép nem hallgat meg önmagában. A kép nem teremt. A kép nem bocsát meg bűnt. A kép nem vált meg. A kép nem ad kegyelmet saját anyagi természeténél fogva. Aki ezt állítaná, az nem katolikus tanítást vallana, hanem babonát. A katolikus tanítás viszont nem babona, hanem nagyon is világos különbségtétel: Istennek imádás jár; a szenteknek tisztelet; a képeknek pedig csak olyan viszonylagos tisztelet, amely az ábrázoltra megy át.

3. Az apostoli iratok hallgatásából nem következik tilalom

Azt írod: „Az apostolok nem számoltak be arról, hogy Jézusról, Máriáról vagy a szentekről képek és szobrok készültek volna.” És? Ebből pontosan mi következik? Semmi olyasmi, amit rá akarsz építeni. Az apostoli iratok nem múzeumi leltárak, nem templomberendezési szabályzatok, nem kegytárgy-katalógusok, nem régészeti jegyzékek. Az Újszövetség nem sorol fel minden megengedett keresztény gyakorlatot.

Az apostolok azt sem írják le részletesen, milyen dallamra énekeltek, milyen formájú volt az istentiszteleti helyiség, milyen edényeket használtak, milyen kéztartással imádkoztak minden alkalommal, hogyan nézett ki pontosan a liturgikus rend, milyen ruhát viseltek a presbiterek vagy püspökök, és milyen tárgyi formában őrizték a szent iratokat. Ebből nem következik, hogy minden későbbi keresztény liturgikus forma tilos.

A te érved lényege ez: „Amit az Újszövetség kifejezetten nem említ, az tilos.” Csakhogy ezt te magad sem tudod következetesen alkalmazni. Ha következetes lennél, a saját vallási gyakorlatod nagy részét is ki kellene dobnod. Az apostolok nem említenek modern nyomtatott Bibliát, vitafórumot, mikrofont, internetes igehirdetést, felekezeti kiadványokat, szervezeti tagsági rendszert, traktátusosztást vagy modern gyülekezeti adminisztrációt sem. Akkor mind tilos? Persze hogy nem. Csak akkor húzod elő ezt az érvet, amikor a katolikusok ellen jól hangzik.

4. A „nem őket ábrázolják” kifogásod gyenge: a kép nem fényképes igazolvány

Azt mondod, hogy mivel az apostolok nem hagytak ránk hiteles portrét Jézusról, Máriáról vagy a szentekről, ezért a későbbi képek „nem őket ábrázolják”. Ez megint úgy hangzik, mintha érv lenne, pedig csak egy túlzottan modern, fényképészeti gondolkodás ráerőltetése a vallási ábrázolásra.

Egy kép nem csak akkor ábrázol valakit, ha milliméterre pontos arcvonásokat közöl. Ha festmény készül Szent Péterről kulccsal, Szent Pálról karddal, Máriáról a gyermek Jézussal, Krisztusról kereszten, akkor az ábrázolás jelentése azonosítható: nem véletlen idegen férfit vagy nőt imádnak a hívek, hanem Krisztus, Mária vagy a szentek emlékezeti, szimbolikus, hitbeli megjelenítését látják. A keresztény művészet nem rendőrségi fantomkép, hanem teológiai jelnyelv.

Ha a te logikádat követnénk, akkor minden történelmi személy művészi ábrázolását meg kellene semmisíteni, amelyről nincs fényképes bizonyosság. Akkor Mózest, Dávidot, Ézsaiást, Pált, Pétert, sőt az ókori történelmi alakok többségét sem lehetne képen megjeleníteni, mert „nem biztos, hogy így nézett ki”. Ez nevetséges. Az ábrázolás nem azonos a fényképes dokumentációval. A vallási kép célja nem az, hogy útlevélképet adjon, hanem hogy a hit tárgyára irányítsa az elmét.

5. A tanítványok között nem kellett „bálványkészítőnek” lennie, mert a keresztény kép nem bálvány

Azt írod: „Az Úr Jézus tanítványai között nem volt egyetlen bálványkészítő sem.” Ez jól hangzó mondat, csak semmit nem bizonyít. Katolikus szempontból ugyanis a szentkép készítője nem bálványkészítő. A bálványkészítő olyan tárgyat készít, amelyet istenként, istenpótlékként, hamis kultusz tárgyaként kezelnek. A keresztény képkészítő viszont olyan jelet készít, amely Krisztusra, Máriára, a szentekre, a bibliai eseményekre vagy az üdvösségtörténetre mutat.

Te előbb bálványnak nevezed a képet, aztán diadalmasan kijelented, hogy aki ilyet készít, bálványkészítő. Ez körkörös érvelés. Előbb bizonyítanod kellene, hogy a katolikus kép bálvány. Ezt viszont nem bizonyítod, csak ismétled. Olyan ez, mint amikor valaki előbb csalónak nevez egy bírót, majd bizonyítékként felhozza: „mivel csaló, minden ítélete csalás”. Ez nem gondolkodás, hanem retorikai csúszda.

A katolikus álláspont világos: a kép akkor válik bálvánnyá, ha isteni imádás tárgyává teszik, vagy Isten helyébe állítják. Ha viszont a kép csak Krisztusra, a szentekre vagy az üdvösség eseményeire irányítja a hívő figyelmét, akkor nem bálvány. Ezt lehet nem szeretni, de nem lehet úgy cáfolni, hogy egyszerűen minden képre rásütöd a „bálvány” bélyeget.

6. A kereszt nem pogány talizmán, hanem Krisztus győzelmének jele

Azt írod, hogy az apostolok nem készíttettek keresztet, hogy azt nyakukban hordozzák és csókolgassák, vagy nagyobb kereszt előtt leboruljanak. Megint az apostoli hallgatásból akarsz tilalmat gyártani. De a kereszt tiszteletének alapja nem az, hogy az apostolok nyaklánckatalógust hagytak ránk, hanem az, hogy a kereszt Krisztus megváltó halálának eszköze lett.

Szent Pál nem szégyellte a keresztet, hanem dicsekedett vele. A kereszt a zsidóknak botrány, a pogányoknak balgaság, de a meghívottaknak Isten ereje és bölcsessége. Ezért a keresztények nem azért tisztelik a kereszt jelét, mert fát imádnak, hanem mert a Megfeszített győzelmére mutat. A kereszt nem a keresztfa anyagának felmagasztalása, hanem Krisztus áldozatának jele.

Amikor te a kereszt tiszteletét bálványozásnak nevezed, akkor nem egy katolikus túlzást cáfolsz, hanem a keresztény emlékezés egyik legősibb és legmélyebb jelét próbálod kiverni a hívők kezéből. Közben persze úgy teszel, mintha nagy bibliahűségedben tennéd. Valójában csak annyit csinálsz, hogy a kereszt botrányát lecseréled egy száraz, tárgyfóbiás vallásosságra.

7. A „mielőtt a római császárok...” kezdetű meséd történelmileg is sántít

Azt állítod, hogy mielőtt a római császárok létrehozták volna az „álkeresztények egyházát”, sokan elítélték a képek, szobrok és tárgyak tiszteletét, majd a császárok törvényesítették ezt. Ez a történet ismét nagyon alkalmas fórumharci indulatszövegnek, csak a történelmi valóságot nem szereti.

A keresztény művészet nem a császári udvarban született meg, mintha Konstantin vagy Theodosius reggel felkelt volna, megitta volna a borát, és kitalálta volna: „ma csináljunk keresztény bálványokat”. A katakombák képi világa, a Jó Pásztor, Jónás, a hal, a kenyérszaporítás, a bibliai jelenetek, a keresztény szimbólumok mind azt mutatják, hogy a keresztények már az üldözések korában is használtak képeket és jeleket. Nem pogány császári parancsra, hanem saját hitük képi kifejezéseként.

Az igaz, hogy a keresztények élesen elutasították a pogány bálványimádást. Ez azonban nem ugyanaz, mint minden szent kép elutasítása. A pogány templomi istenszobor és a keresztény Krisztus-ábrázolás közé egyenlőségjelet tenni olyan durva történeti és teológiai hiba, mintha a frigyládát összekevernéd a Baál-szoborral, mert mindkettő „tárgy”. Hát igen, az asztal is tárgy, a bálvány is tárgy, a frigyláda is tárgy; ebből még csak az következik, hogy a „tárgy” szó nem elég teológiai kategória.

8. A háromarcú istenábrázolásokkal nem cáfolod a katolikus képtisztelet elvét

Felhozod a „háromarcú isten” ábrázolásait, mintha ezzel a katolikus képtisztelet egész dogmatikai alapja megdőlne. Valóban léteztek problematikus, sőt később kifejezetten elutasított háromarcú Szentháromság-ábrázolások. De ebből nem az következik, hogy minden Krisztus-kép, Mária-kép, szentkép, feszület és ikon bálvány. Egy hibás vagy vitatható ábrázolási forma nem semmisíti meg a képtisztelet helyes elvét.

A katolikus tanítás nem azt mondja, hogy Isten isteni természete festhető, faragható vagy emberi vonalakkal kimeríthető. A Fiú azért ábrázolható emberi természete szerint, mert valóban emberré lett. A Szentháromság misztériumának ábrázolása különösen kényes kérdés, és az Egyház maga is szabályozta, tisztázta, korlátozta az ilyen képi formákat. Ha tehát egy rossz ábrázolást találsz, nem a katolikus dogmát cáfolod, hanem legfeljebb egy művészeti-teológiai visszaélést mutatsz fel.

Te azonban szeretnél mindenből világtörténelmi vádiratot csinálni. Ha egy ábrázolás rossz, akkor szerinted az egész Egyház bálványimádó. Ha egy fordítás vitatható, akkor az egész Egyház hamisító. Ha egy pápa hibázott, akkor az egész Egyház sátáni. Ez nem konzervatív bibliahűség, hanem szektás általánosítás.

9. A parancsolatot nem lehet kiszakítani a teljes bibliai képből

Azt mondod: „Az Isten tiltó parancsolata egyértelmű volt. Aki képek, szobrok, tárgyak előtt tiszteletből meghajol, az bűnt követ el.” Csakhogy a parancsolatot nem lehet úgy olvasni, mintha a Szentírás többi része nem létezne. Isten ugyanabban az üdvtörténetben parancsol kerubábrázolásokat, szent tárgyakat, templomi díszítést, rézkígyót, liturgikus eszközöket. Ha a te olvasatod lenne helyes, akkor ezek mind botrányos ellentmondások volnának.

De nincs ellentmondás, csak rossz olvasat. A tilalom nem minden kép ellen irányul, hanem a bálvány ellen: a hamis istenképmás, az istenpótlék, az isteni kultusz tárgyává tett teremtmény ellen. Amikor a kép Isten helyébe lép, tilos. Amikor a kép hamis istent jelenít meg, tilos. Amikor a képnek isteni imádást adnak, tilos. De amikor a kép emlékeztet, tanít, az ábrázoltra irányít, Krisztus megtestesülését vallja meg, vagy a szentekben működő kegyelmet idézi fel, akkor nem ugyanarról beszélünk.

Te ezt a különbséget nem akarod elfogadni, mert a vádad csak addig működik, amíg minden kép egyforma. A te világodban a kerub, a Baál-szobor, a feszület, a családi fénykép, a zászló, az ikon, az oltárkép és az aranyborjú mind ugyanabba a zsákba kerül. Ez nem bibliai tisztánlátás, hanem fogalmi szemétdomb.

10. A csók, meghajlás és térdelés nem önmagában bálványimádás

Azt mondod, hogy aki képet vagy keresztet csókol, meghajol előtte, térdel előtte, az bűnt követ el. De a Szentírásban a testmozdulatok jelentése nem ilyen mechanikus. A csók lehet szeretet, árulás, béke, tisztelet, testvéri üdvözlés. A meghajlás lehet udvariasság, királyi tisztelet, alázat, könyörgés vagy imádás. A térdelés lehet bűnbánat, hódolat, kérés vagy imádság. A külső mozdulatot a kontextus és a szándék értelmezi.

Ha valaki a keresztet csókolja, nem a fadarabnak mondja: „te vagy az én istenem”. Ha valaki Krisztus képe előtt térdel, nem festékhez imádkozik. Ha valaki Mária képe előtt imádkozik, nem azt hiszi, hogy a vászon hallja meg. A tárgy előtti testhelyzet nem bizonyítja, hogy a tárgy a kultusz végső címzettje. Te ezt úgy akarod beállítani, mintha a mozdulat önmagában eldöntené a bűnt. Ez primitív rituálé-értelmezés.

Ha ez igaz lenne, akkor valaki, aki egy templomban térdel, ahol előtte oltár, feszület, gyertya, virág és képek vannak, automatikusan mindezeket imádná. Ez abszurd. A térdelő ember Istenhez imádkozhat akkor is, ha előtte látható jelek vannak. A jel nem lopja el Istentől az imádást. Csak nálad, mert te minden jelből gyanúsítottat csinálsz.

11. A katolikus szentek tisztelete nem halottkultusz és nem bálványozás

Azt mondod, hogy Krisztus szentjeinek némelyike meg van említve az apostoli iratokban, de nincs említve, hogy róluk képek készültek volna. Ebből ismét azt akarod kihozni, hogy a szentek későbbi ábrázolása bálványozás. Nem. A szentek tisztelete abból fakad, hogy Isten kegyelme valóban működött bennük. A szent nem Isten helyett áll, hanem Isten művét mutatja.

A katolikus ember nem úgy tekint a szentre, mint külön kis istenségre. A szent nem önálló kegyelemforrás, nem mennyei félisten, nem imádat tárgya. A szent Isten barátja, Krisztus tagja, a kegyelem győzelmének tanúja. Ha a szentek képei előtt valaki tiszteletet fejez ki, az nem a festéknek, nem a gipsznek, nem a halott embernek mint istennek szól, hanem Isten kegyelmének, amely az adott személyben gyümölcsöt hozott.

A te felfogásod itt is lapos. Nálad csak két lehetőség van: vagy semmi külső tisztelet, vagy bálványimádás. A keresztény hagyomány ennél sokkal finomabb és biblikusabb: Isten imádása egyedülálló; a szentek tisztelete Isten dicsőségére történik; a képek tisztelete pedig viszonylagos, az ábrázoltra irányuló tisztelet.

12. Jehova Tanúi képrombolása nem mérce a katolikus hit számára

Azt írod, hogy Jehova Tanúi elítélik ezeket a katolikus gyakorlatokat, nem hajolnak meg képek előtt, nem csókolgatnak tárgyakat, nem szolgálnak bálványoknak. És ebből mit kellene következtetni? Hogy mivel Jehova Tanúi valamit elutasítanak, az már igaz? Ez elég gyenge mérce volna. Jehova Tanúi elutasítják a Szentháromságot, Krisztus teljes istenségét, a kereszt hagyományos jelentőségét, a szentségi papságot, az Eucharisztiát, a lélek halhatatlanságának klasszikus keresztény értelmezését és még sok minden mást. Akkor ezekben is ők a mérce?

A katolikus hit igazságát nem az dönti el, hogy egy modern amerikai eredetű restauracionista szekta mit gondol róla. Az ő képrombolásuk nem apostoli bizonyíték, hanem saját teológiai rendszerük következménye. Az, hogy ők nem csókolnak keresztet, nem érv amellett, hogy a kereszt tisztelete bűn. Az, hogy ők nem tisztelnek ikonokat, nem érv amellett, hogy az ikon bálvány. Legfeljebb azt mutatja, hogy ők nem katolikusok. Ezt eddig is tudtuk, köszönjük a friss levegővel kevert forró vizet.

Ráadásul ironikus, hogy miközben Jehova Tanúira hivatkozol a képtisztelet ellen, te magad olyan henoteista, zavaros „istenek istene” rendszerrel kacérkodsz, amelyet ők is eretnek zűrzavarnak tartanának. Tehát amikor éppen jól jön, előrántod őket mint tanút; amikor nem jön jól, akkor ők is tévelygők. Ez nem következetes érvelés, hanem alkalmi tanúbehívás.

13. A „sikerre vinni ebben a topikban” megjegyzésed elárulja, hogy nem igazságot keresel, hanem közönségnek játszol

A végén azt kérdezed, miért gondoltam, hogy „ebben a topikban” sikerre lehet vinni a képtisztelet „mentegetését”. Látod, itt kibújik a szög a zsákból. Neked nem az a kérdésed, hogy igaz-e a katolikus tanítás, hanem hogy a közönséged előtt hatásos-e a vádbeszéd. Topik, siker, retorikai győzelem, táborlogika — ez a te tereped.

A katolikus álláspontot nem azért kell védeni, mert egy adott fórumon népszerű lesz, hanem mert igaz. Ha egy teremben száz Jehova Tanúja ül, attól még nem lesz igaz a képrombolás. Ha egy antikatolikus csoport megtapsolja, hogy „bálványimádók a katolikusok”, attól még nem lesz exegézis. Az igazságot nem szavazatszámláló gép méri.

Te abban reménykedsz, hogy elég sokszor mondod ki a „Róma Főpapja”, „bálvány”, „álkeresztény”, „bűn”, „halálos”, „Hádész” szavakat, és a hallgató már nem meri megkérdezni: hol a pontos bizonyítás? De a hangerő nem pótolja az érvet. A patetikus vádirat nem helyettesíti a fogalmi tisztaságot. A képromboló indulat nem azonos a Szentírás hű értelmezésével.

14. Összegzés: nem a katolikus képtisztelet a bálványimádás, hanem a te érvelésed bálványozza saját félreolvasását

A végső különbség egyszerű. A katolikus Egyház azt tanítja, hogy Istent egyedül imádni kell; a szenteket tisztelni lehet; a képek pedig csak viszonylagos tiszteletben részesülhetnek, amely az ábrázoltra irányul. A bálványimádást elítéli. A babonát elítéli. A tárgyak istenítését elítéli. A teremtménynek adott isteni kultuszt elítéli.

Te ezzel szemben azt állítod, hogy minden kép, szobor vagy tárgy, amelyhez vallási tiszteleti gesztus kapcsolódik, bálvány. Ez azonban nem a Szentírás tanítása, hanem a te merev, képromboló dogmád. Isten nem tiltotta meg minden szent jel használatát. Nem tiltotta meg minden vallási ábrázolást. Nem tiltotta meg minden tiszteleti gesztust. A bálványt tiltotta meg: azt, amikor a teremtmény Isten helyére lép.

És éppen ez az, amit a katolikus képtisztelet nem tesz. A katolikus ember nem a képet teszi Isten helyére, hanem a képen keresztül emlékezik Krisztusra, tiszteli Isten művét a szentekben, és vallja, hogy az Ige valóban testté lett. Ez a te rendszeredben botrány, mert nálad a kereszténység lassan testetlen, jel nélküli, történelmi emlékezet nélküli, csupa gyanakvásból álló vallássá zsugorodik.

A katolikus hit azonban nem ilyen vérszegény. A kereszténységben Isten belépett az anyagi világba. Testet vett fel. Láthatóvá lett. Érinthetővé lett. Szenvedett, meghalt, feltámadt. Ezért a keresztény ember nem fél az anyagi jelektől, csak nem imádja őket Istenként. Ez az a különbség, amelyet te makacsul nem akarsz megérteni. Pedig enélkül az egész vádiratod nem több, mint egy hosszú, zajos, képromboló félreértés.

 A katolikus ember nem az Élő Isten helyett tisztel képet, hanem az Élő Isten megtestesült Fiára, szentjeire és üdvözítő művére emlékeztető jeleket tiszteli viszonylagos tisztelettel."

Ezzel azt akarod állítani,hogy az Élő Istent csak képeken és szobrokon, tárgyakon keresztül lehet megszólítani és tisztelni?

Ami a Khrisztosz Isten szentjeit illeti, azoknak némelyikének a neve  meg van említve az Evangéliumokban, az apostolok írásaiban. Az azoban nincs megemlítve, hogy ezekről a szentekről képek és szobrok készültek volna, Sőt arról sem számoltak be az apostolok ,hogy az Úr Jézusról vagy  szülőanyjáról  kép vagy szobor készült volna. 

Ezek szerint a Jézus és Mária nevet viselő képek és szobrok és a szentek neveit viselő szobrok,amelyek a Róma Főpapja által vezetett egyházban az elmúlt 1800-1900 évben készültek 

nem őket ábrázolják.

Az Úr Jézus tanítványai között nem volt egyetlen bálványkészítő sem.

Ők nem tiszteltek korábbi szentekről készült képeket. Sőt arról sem találunk feljegyzést az Evangéliumokban és az apostolok írásaiban, hogy keresztet készíttettek volna ,hogy azt nyakukban hordozzák és csókolgassák, vagy nagyobb méretű kereszt előtt leboruljanak.

Mielőtt a római császárok létrehozták volna az álkeresztények egyházát, sokan elítélték a Róma püspöke által képviselt bálványképek, szobrok ,tárgyak tiszteletét. Miután Róma főpapjai a római császárok többségét bálványimádóvá tették, a császárok törvényesítették a képek szobrok tárgyak tiszteletét az általuk létrehozott álkeresztény egyházban.

Nemcsak Jézus Khrisztosz nevét viselő képeket és szobrokat készítettek, hanem elkészítették a Róma Főpapja által vezetett egyház háromarcú istenének a képmását is.

Az Isten tiltó parancsolata egyértelmű volt. Aki képek szobrok tárgyak előtt tiszteletből meghajol,

az bűnt követ el. Aki képek szobrok előtt olyan cselekményt gyakorol ,amely szolgálatnak minősül 

szintén bűnt követ el.

Aki azzal a céllal készít vagy készített magának képet, szobrot vagy tárgyat, hogy az előtt tiszteletből meghajoljon, azt csókolgassa,az bálványt készít, készíttet.

Aki ilyen célból készíttet képeket szobrokat tárgyakat, amint az Róma Főappjai tették a múltban és teszik a jelenben, az bálványtiszteletre és a bálvány szolgálatára bújtat fel másokat.

Tudtommal jehova tanúi elítélik a Róma Főpapja által vezetett egyház ezen bűnös cselekedeteit.

Ők nem hajolnak meg képek sé szobrok előtt tiszteletből, nem csókolgatnak tárgyakat és nem is szolgálnak bálványoknak,ahogyan azt a Róma Főpapja által vezetett egyházban teszik.

Ezért nem értem, hogy miért gondoltad, hogy ebben a topikban sikerre viszed a bálványtisztelet és bálványok szolgálatát mentegető szánalmas  szövegedet.

1. Nem az Élő Isten helyett tisztelünk képeket, hanem az Élő Istenre mutató jeleket használunk

Kezdjük azzal a mondatoddal, amelyben azt hiszed, végre eltaláltad a célt: „Pontosan ezt teszik a Róma Főpapja által vezetett egyházban. Az Élő Isten helyett képeket, szobrokat, tárgyakat vallási célból tisztelnek, sőt szolgálnak is azoknak.” Ez szép nagyot durran, csak éppen puskapor nincs benne. A katolikus ember nem az Élő Isten helyett tisztel képet, hanem az Élő Isten megtestesült Fiára, szentjeire és üdvözítő művére emlékeztető jeleket tiszteli viszonylagos tisztelettel. Nem a tárgy a végállomás. Nem a fa, nem a festék, nem a gipsz, nem a márvány. A tisztelet az ábrázoltra irányul.

Te viszont mindenáron úgy akarod beállítani, mintha a katolikus hívő a tárgyat tenné Isten helyére. Ez nem érvelés, hanem vádbeszéd, amelyben már előre eldöntötted az ítéletet, aztán utólag kapargatsz hozzá igehelyeket. A katolikus Egyház tanítása szerint az imádás, vagyis az Istennek járó kultikus hódolat egyedül Istent illeti. A szenteknek nem jár isteni imádás. A képeknek nem jár isteni imádás. A tárgyaknak nem jár isteni imádás. Ha valaki mégis így bánna velük, az a katolikus tanítás szerint is bűnös visszaélés lenne. Tehát nem a katolikus tanítást cáfolod, hanem egy szalmabábut ütlegelsz, amelyet te öltöztettél reverendába.

A kép tisztelete nem az Élő Isten lecserélése. Ha valaki megcsókolja édesanyja fényképét, nem cellulózistent imád. Ha valaki tiszteleg egy zászló előtt, nem szövetkultuszt gyakorol. Ha valaki megcsókolja az evangéliumos könyvet, nem tintát és bőrkötést istenít. Ha valaki térdet hajt a feszület előtt, nem a fadarabnak mondja: „te vagy az én teremtőm”. A gesztus jelentését nem a külső mozdulat önmagában dönti el, hanem az intenció, a hitbeli tartalom és a tárgyhoz való viszony. Te ezt a különbséget szándékosan összetaposod, mert ha nem taposnád össze, a vádad már az első lépésnél bokáját törné.

2. Az „imádni” szó körüli etimológiai füstölésed nem cáfolat

Azt írod, hogy a magyar „imádni” szó zavaros, mert egyszer a görög „proszküneo”, máskor a „latreuó” fordítására használják, és így a laikus olvasó nem érti meg, hogy Isten már a meghajlást is megtiltotta. Ez a gondolat első hallásra nyelvészeti kritikának akar látszani, valójában azonban egy fordításelméleti lapos kavics, amelyet addig pattogtatsz a vízen, amíg el nem süllyed.

Először is: az „imádni” szó magyar vallási használatban régóta nem azt jelenti, hogy „varázsolni”. Lehet bűvészkedni a szó eredetével, de a szó jelentését nem a legősibb feltételezett gyök, hanem az élő nyelvi és vallási használat dönti el. A „templom” szó sem azért pogány, mert latin eredete egy adott római vallási környezetből jön; a „püspök” szó sem attól lesz hamis, hogy görög eredetű; és az „imádni” sem attól lesz használhatatlan, hogy nyelvtörténetileg valamikor más árnyalata is volt. Ez elemi nyelvészeti józanság. Te viszont úgy bánsz az etimológiával, mint a gyermek a csúzlival: mindent megpróbálsz vele kilőni, ami nem tetszik.

Másodszor: a bibliafordítás nem mechanikus címkecserélő masina. A „proszküneo” olykor egyszerű meghajlást, olykor hódolatot, olykor vallási imádást jelent. A „latreuó” erősebben kultikus szolgálatot jelöl, de annak is a szövegkörnyezet adja meg a pontos teológiai súlyát. Ha egy fordító a bálványokra vonatkozó tiltásnál azt írja, hogy „ne imádd ezeket”, az nem szükségképpen megtévesztés, hanem értelmező fordítás: nem puszta testmozdulatot akar kiemelni, hanem a tiltott kultikus hódolat egészét. Lehet vitatni, hogy jobb-e a „ne borulj le előttük és ne szolgáld őket” fordítás. De ebből nem következik az a komikus összeesküvés, hogy a katolikus fordítók titokban el akarták rejteni a hívek elől a meghajlás tilalmát.

Harmadszor: éppen a te olvasatod lenne félrevezető, ha minden esetben a „meghajolni” szót tennénk oda magyarázat nélkül. Mert akkor a laikus olvasó azt hinné, hogy minden meghajlás, minden tiszteleti gesztus, minden térdhajtás, minden tiszteletteljes testmozdulat önmagában bűn. Csakhogy a Szentírásban igaz emberek hajolnak meg igaz emberek előtt; alattvalók hajolnak meg királyok előtt; családtagok hajolnak meg egymás előtt; sőt a szent láda előtt is történnek tiszteleti gesztusok. Ha tehát a „ne hajolj meg” kifejezést elszakítod a bálványkultusz összefüggésétől, akkor nem a Szentírást érted meg, hanem faragsz belőle egy ikonoklaszta bunkósbotot.

3. A 2Mózes 20,5 nem minden tiszteleti meghajlást tilt, hanem a bálványok kultikus hódolatát

A 2Mózes 20,5-ben a tilalom nem lebeg a levegőben. Előtte ott áll: „Ne legyenek más isteneid előttem. Ne csinálj magadnak faragott képet...” A szöveg tehát a bálványistenekre, az istenpótlékokra, a kultikus képmásokra vonatkozik. Nem arról beszél, hogy tilos volna minden tárgyi jel, minden szent ábrázolás, minden vallási szimbólum, minden tiszteleti gesztus. Ha így lenne, akkor maga Isten mondana ellent önmagának, amikor kerubokat parancsol a frigyládára, amikor a szent sátorban képi motívumokat enged, amikor a templom díszítésében faragott alakok jelennek meg.

A „ne borulj le előttük és ne szolgáld őket” parancs tárgya nem „bármilyen kép”, hanem az a kép, amely bálványként funkcionál. Ez a különbség a te egész rendszeredből hiányzik. Nálad egy tárgy attól már bálvánnyá lesz, hogy vallási közegben szerepel, és valamilyen tiszteleti gesztus kapcsolódik hozzá. Ez azonban nem bibliai definíció, hanem a te saját gyártású tilalmi katalógusod.

Ha a szöveg valóban azt jelentené, amit mondasz, akkor nemcsak a katolikus feszületeket kellene kidobnod, hanem a frigyláda kerubjait is, Salamon templomának képi díszeit is, a rézkígyó eredeti isteni parancsra készült tárgyát is, sőt minden szent liturgikus eszközt is. A baj az, hogy a Szentírás nem hajlandó úgy viselkedni, ahogy a te rendszered megkövetelné. Te pedig ahelyett, hogy a rendszeredet igazítanád a Szentíráshoz, a Szentírást próbálod belegyömöszölni a saját képromboló ládádba.

4. A „proszküneo” jelentése nem ilyen durván egysíkú

Azt állítod, hogy a „proszküneo” tulajdonképpen tiszteletből való meghajlást jelent, és hogy Mózes Istene ezt képek és szobrok előtt általánosan elítéli. Ez megint fél igazság. A „proszküneo” valóban jelenthet meghajlást, leborulást, hódolatot. De az, hogy ez bűn-e, attól függ, milyen tárgyra, milyen személyre, milyen szándékkal és milyen kultikus tartalommal irányul.

A Szentírásban a meghajlás önmagában nem bűn. Ábrahám meghajol a föld népe előtt. Jákob meghajol Ézsau előtt. József testvérei meghajolnak József előtt. Dávid meghajol Saul előtt. Nátán és Betsabé meghajol Dávid előtt. Ezeket nem nevezi a Szentírás bálványimádásnak. Miért? Mert a meghajlás lehet tisztelet, udvariasság, alárendeltség, királyi hódolat, kérés, megbecsülés — és lehet vallási imádás is. A külső mozdulat nem önmagában hordozza az összes teológiai jelentést.

Te azonban úgy teszel, mintha minden képmás előtti meghajlás automatikusan bálványimádás lenne. Ez olyan, mintha azt mondanád: mivel a csók lehet árulás jele Júdásnál, ezért minden csók árulás. Vagy mivel a térdre borulás lehet pogány kultusz, ezért minden térdre borulás pogányság. Ez nem exegézis, hanem jelentéstani csőlátás.

5. A „latreuó” nem azt jelenti, hogy bármely tárgy körüli liturgikus mozdulat bálványszolgálat

A „latreuó” esetében azt mondod, hogy szolgálatot jelent, majd ebből azt vezeted le, hogy ha egy képet körmenetben visznek, ha tömjént használnak, ha oltár közelében kép van, ha valaki előtte térdel, akkor már „szolgálják” a képet. Ez az a pont, ahol az érved már nemcsak rossz, hanem kifejezetten groteszk.

Ha egy tárgyat visznek, az nem jelenti azt, hogy annak szolgálnak mint istennek. A leviták vitték a frigyládát. Akkor szerinted a frigyládát szolgálták bálványként? A papok gondozták a szent edényeket. Akkor szerinted edénykultuszt űztek? Az oltárt körülvették, megtisztították, használták. Akkor oltárimádók voltak? Az egész ószövetségi kultusz tele van szent tárgyakkal, amelyeket hordoznak, őriznek, tisztítanak, elhelyeznek, körülvesznek, rituálisan használnak. Ettől még nem a tárgyak az imádás végső címzettjei.

A „latreuó” vallási-kultikus szolgálatot jelent abban az értelemben, hogy valaki isteni tiszteletet ad annak, akit szolgál. A katolikus nem ad isteni szolgálatot a képnek. Nem a képet tekinti istennek. Nem a szobrot tekinti kegyelemforrásnak önmagában. Nem a tárgytól várja az üdvösséget. A kép liturgikus vagy áhítati használata nem azonos a képnek mint istenségnek adott szolgálattal. Ezt összekeverni olyan, mintha a templom takarítóját az oltár papjának néznéd, mert mindketten mozognak a szent térben.

6. A Káldi-Neovulgata fordítása nem bizonyít összeesküvést

A Káldi-Neovulgata általad idézett fordítása: „Ne imádd ezeket, és ne szolgáld őket” — szerinted szándékos megtévesztés, mert nem azt írja: „ne hajolj meg előttük”. Ez megint a megszokott módszered: amint egy fordítás nem a te kampányszövegedet ismétli, máris hamisítás, eltitkolás, római machináció.

Pedig a „ne imádd” fordítás a bálványokra vonatkozó tiltás lényegét adja vissza: ne részesítsd ezeket istennek járó hódolatban. A „meghajlás” szó önmagában túl tág. A Biblia számos helyen használ meghajlást olyan helyzetben, amely nem bűn. Ezért a fordító jogosan törekedhet arra, hogy a tiltás kultikus értelmét adja vissza. Más fordítások választhatják a szó szerinti „ne borulj le előttük” alakot. Ez fordítási döntés, nem bizonyíték arra, hogy a katolikus Egyház el akarta rejteni a parancsot.

Ráadásul az Egyház liturgikus és hittani hagyománya mindig világosan különbséget tett az Istennek járó imádás és a teremtményeknek adható tisztelet között. Ha a cél az lett volna, hogy a hívek soha ne tudjanak a meghajlásról, akkor elég furcsa volna, hogy a latin, görög, héber és magyar szövegek tanulmányozása az Egyház iskoláiban, kolostoraiban, egyetemein és kommentárjaiban évszázadokon át folyt. A „titkolták” című meséd ott bukik el, hogy azok a szövegek, amelyekre hivatkozol, éppen az egyházi szöveghagyományban maradtak fenn és váltak tanulmányozhatóvá.

7. A latin liturgia nem az igazság elzárása volt, hanem az Egyház közös nyelve

Azt írod, hogy a laikus egyháztagoktól évszázadokon át el volt zárva az igazság, mert a liturgia latinul folyt, a hívek pedig nem értették. Ez az állítás megint antikatolikus ponyva, nem történeti elemzés. A latin a nyugati Egyház közös liturgikus, teológiai és jogi nyelve lett. Nem azért, hogy a híveket sötétben tartsák, hanem azért, mert hosszú időn át ez volt a művelt, egyházi, közös kommunikáció stabil nyelve.

A hívek nem úgy éltek, hogy vasárnaponként valami titkos varázsnyelvet hallgattak, aztán senki sem magyarázott nekik semmit. Prédikáció, katekézis, képi tanítás, ünnepi szokások, bibliai parafrázisok, népnyelvű imádságok, misztériumjátékok, zsoltárok, énekek, legendák, iskolák, szerzetesi tanítás: ezek mind részei voltak a keresztény műveltségnek. Az analfabetizmus korában éppen a képek voltak a tanítás eszközei is: a szegények Bibliája, nem a bálványok cirkusza.

Persze ezt neked nehéz elfogadni, mert a történeti valóság túl sokszínű. A te történeted egyszerűbb: volt a gonosz Róma, amely bezárta a Bibliát, eltitkolta a meghajlást, bálványokat gyártott és mindenkit becsapott. Ez retorikának kényelmes, történelemnek ócska.

8. Az oltár és a kép összekeverése újabb alapfogalmi káosz

Azt állítod, hogy a Római Egyház templomaiban „nincs jelen az Isten oltára, vagy az Úr asztala”, helyette bálványképek és bálványszobrok vannak. Ez már nem egyszerű tévedés, hanem nyílt valóságtagadás. A katolikus templom középpontja az oltár, amelyen az eucharisztikus áldozat jelenvalóvá válik. Lehet, hogy te ezt tagadod. De attól még a katolikus templom saját teológiai rendje szerint az oltár nem mellékes bútor, hanem a liturgikus tér szíve.

A szentképek, szobrok, feszületek, ereklyék és más szent tárgyak nem azért vannak jelen, hogy az oltár helyére lépjenek. Nem az oltár riválisai. Nem önálló istenek. A katolikus templomtér hierarchikus: oltár, tabernákulum, ambó, kereszt, képek, szobrok, stációk — mindegyiknek megvan a saját rendeltetése. Te ezt úgy rendezed át a fejedben, mintha minden kép trónkövetelő bálvány lenne, minden térdhajtás pogány aktus, minden tömjénezés démonidézés. Ez nem teológia, hanem képzeletbeli vádirat.

Ha a tömjén használata önmagában bálványimádás lenne, akkor az ószövetségi liturgia is bajban volna. Ha szent tárgyak hordozása önmagában bálványszolgálat lenne, akkor a frigyláda hordozása is bajban volna. Ha egy szent jel előtti testmozdulat önmagában bűn lenne, akkor a templom felé forduló imádságok és a láda előtti leborulások is bajban volnának. A baj nem a Szentírásban van, hanem a te túlméretezett tilalmi rendszeredben.

9. A „képet előveszik egy szekrényből és odaviszik” nem bálványszolgálat

Az a gondolatod, hogy ha egy szentképet, feszületet vagy kegytárgyat „ide-oda hurcolnak”, az már önmagában szolgálat a bálvány felé, egyszerűen nevetséges. Ezzel a logikával a frigyláda hordozása, a templomi edények gondozása, a szent sátor felállítása, a papi ruhák kezelése, a tekercsek elővétele, az evangéliumos könyv körmeneti hordozása mind bálványszolgálat lenne. Minden liturgia tárgyakat használ. A kérdés nem az, hogy van-e tárgy, hanem az, milyen teológiai jelentést tulajdonítanak neki.

Egy feszületet körmenetben hordozni nem annyi, mint fadarabot isteníteni. Egy ikont megcsókolni nem annyi, mint festéket imádni. Egy evangéliumos könyvet tömjénezni nem annyi, mint papírlapnak áldozni. A jel tisztelete a jelzett valóságra irányul. Aki ezt nem tudja megérteni, annak nem a katolikus képtisztelet bonyolult, hanem maga a jel fogalma.

A te érved olyan, mintha egy falusi jegyzőkönyvben olvasnád, hogy „a király képét bevitték a terembe”, és ebből arra következtetnél, hogy a terem összes lakója festékimádó lett. Nem. A kép a királyra utal. A tisztelet nem a vászonban végződik. Ezt egy gyermek is megérti — kivéve, ha előbb megtanították neki, hogy minden katolikus tárgy mögött démon lakik.

10. A tömjén, gyertya, csók és térdhajtás jelentését nem te határozod meg kívülről

Azt mondod, hogy aki bálványok előtt füstöl, letérdel, felnéz rájuk, szólongatja őket vagy könyörög hozzájuk, az beteljesíti a tiltott szolgálat tényállását. A mondatod úgy van összerakva, hogy a végén már minden eleve bűnnek látszódjék: előbb „bálványnak” nevezed a képet, aztán bebizonyítod, hogy aki bálvány előtt térdel, bálványimádó. Ez körben járó érvelés. Előbb bizonyítanod kellene, hogy a katolikus kép bálvány. Ezt viszont nem bizonyítod, csak ismételgeted.

A tömjén nem mindig isteni imádás jele. Lehet tiszteletadás, ünnepi jel, imádság szimbóluma, megszentelt liturgikus cselekmény. A csók nem mindig imádás. Lehet szeretet, tisztelet, hódolat, emlékezés. A térdhajtás nem mindig bálványimádás. Lehet alázat, bűnbánat, tisztelet, Krisztus előtti hódolat. A „felnézés” egy képre nem azonos azzal, hogy valaki azt istennek tartja. A kép előtti ima sem a képhez mint anyagdarabhoz szól, hanem az ábrázolt személyhez, illetve végső soron Istenhez.

Ezt te persze „szócséplésnek” nevezed, mert a pontos fogalmi különbségek zavarják a vádbeszéd ritmusát. De a teológia éppen ezekből a különbségekből él. Ha mindent egy kalap alá söpörsz, akkor nem tisztább hitet kapsz, hanem durva fogalmi barbárságot.

11. A katolikus kép nem helyettesíti Krisztust, hanem Krisztus megtestesülésének következménye

A te képromboló logikád legnagyobb hiánya az, hogy alig veszi komolyan a megtestesülést. Az Ószövetségben Isten láthatatlanul nyilatkoztatta ki magát, ezért Izrael nem készíthetett róla teremtményi képmást. De az Újszövetségben az örök Ige testté lett. Krisztusnak valódi emberi arca volt, valódi teste, valódi sebei, valódi tekintete, valódi keze. Az apostolok látták, hallották, érintették őt. A kereszténység nem tiszta absztrakt láthatatlanság-vallás, hanem a megtestesült Ige vallása.

Ezért Krisztus képe nem ugyanaz, mint pogány istenképet gyártani. A katolikus nem azt mondja, hogy az isteni természet festékkel ábrázolható. Azt mondja, hogy a Fiú valóban emberré lett, és emberi természete szerint ábrázolható. Ha ezt tagadod, akkor nem a bálványimádástól véded a hitet, hanem a megtestesülés következményeitől menekülsz.

A feszület nem helyettesíti Krisztust. A feszület Krisztus keresztáldozatára mutat. Aki előtte térdel, nem a fát imádja, hanem a Megfeszítettet. Ha ezt nem tudod megkülönböztetni, akkor neked nem a katolikus liturgiával van bajod, hanem a jel és jelzett valóság közötti legelemibb kapcsolat megértésével.

12. A „megtévesztett katolikusok megmentése” című felszólításod valójában elszakítás az apostoli hittől

A végén nagy hangon felszólítasz: „segítsünk a pápák, püspökök, papok által bálványképek tiszteletére csábított megtévesztett katolikusoknak megismerni az igaz Istent és igaz Krisztusát, hogy megbékéljenek Istennel elhagyván a Róma Főpapja által vezetett álkeresztény egyházat.” Ez drámai, csak éppen hamis. Nem a katolikusokat kell kimenteni Krisztusból egy modern képromboló, henoteista, zavaros rendszerbe. Neked kellene végre kijönnöd abból a gondolati útvesztőből, amelyben minden katolikus gesztus bálványimádás, minden szentkép démoncsapda, minden fordítás hamisítás, minden egyházi hagyomány összeesküvés.

A katolikus Egyház nem az Élő Isten helyett ad képet az embernek. Az Élő Istent hirdeti: az Atyát, a Fiút és a Szentlelket; a megtestesült Krisztust; a keresztáldozatot; a feltámadást; a szentségeket; a szentek közösségét. A képek és szobrok ebben a rendben szolgáló jelek, nem trónbitorló istenek. Ezt lehet gyűlölni, lehet gúnyolni, lehet átkeresztelni „bálványtemplomnak”, de ettől még nem lesz igaz.

A katolikus hívőnek nem a képtiszteletből kell megtérnie, hanem a bálványimádástól — ha abba esne. De a katolikus képtisztelet önmagában nem bálványimádás. A te állításod viszont annál inkább veszélyes, mert Krisztus Egyházát bálványimádónak bélyegzi, miközben maga sem tud különbséget tenni kép, jel, emlékeztetés, tisztelet, imádás, kultusz és babona között. Ez nem prófétai éleslátás, hanem teológiai rövidzárlat.

13. A parancs valódi értelme: ne cseréld le Istent teremtményre — ezt a katolicizmus nem teszi

A 2Mózes 20 és az 5Mózes 4 valódi üzenete nem az, hogy minden vallási ábrázolás bűn. A valódi üzenet az, hogy Izrael ne cserélje le az élő Istent teremtményi alakokra, ne azonosítsa Istent kézzel készített bálvánnyal, ne adjon teremtménynek isteni kultuszt, ne boruljon le idegen istenek előtt, ne szolgálja azokat. Ezt a katolikus Egyház teljes mértékben vallja.

A katolicizmus nem mondja, hogy a kép Isten. Nem mondja, hogy a szobor megvált. Nem mondja, hogy a tárgy teremtő. Nem mondja, hogy a feszület fája önmagában üdvözít. Nem mondja, hogy a szentek istenek. Nem mondja, hogy Mária istennő. Nem mondja, hogy az ikon anyaga kegyelmi automataként működik. Ezt mind te képzeled hozzá, hogy legyen mit elítélned.

A katolikus tanítás szerint minden tisztelet végső forrása és célja Isten. A szentek tisztelete Isten kegyelmének dicsérete az ő szolgáiban. Krisztus képének tisztelete Krisztusra irányul. A kereszt tisztelete a Megfeszítettre irányul. Az ereklyék tisztelete Isten kegyelmének testi történetiségét vallja meg. Ez nem az Élő Isten lecserélése, hanem az Élő Isten történelmi cselekvésének megvallása.

14. A te rendszered végül nem a bálványimádást cáfolja, hanem a keresztény szimbolikát rombolja le

A végső problémád az, hogy nemcsak a bálványimádást akarod elítélni — abban egyetértenénk —, hanem minden szent jelet is gyanússá teszel. A feszületet, az ikont, a szentképet, az oltárt, a tömjént, a gyertyát, a térdhajtást, a csókot, a körmenetet, a szent tárgyat. Nálad a vallásnak lassan nem marad teste. Csupa elvont kijelentés, csupa láthatatlan állítás, csupa gyanakvás. Ez nem bibliai hit, hanem elszegényített, testetlen vallásosság.

A kereszténység azonban megtestesült vallás, mert Krisztus testet vett fel. A víz a keresztségben nem bálvány. A kenyér és bor az Eucharisztiában nem pogány tárgykultusz. Az olaj a betegek kenetében nem mágikus folyadék. A kézföltétel nem kézimádás. A feszület nem fadarabkultusz. A szentkép nem festékvallás. Isten kegyelme látható jeleken keresztül is működik és tanít. Aki ezt elutasítja, az nem megtisztítja a kereszténységet, hanem csonkítja.

Ezért a te vádad nem áll meg. Nem azért, mert a katolikusok félnek a Szentírástól, hanem azért, mert a Szentírás teljesebb, gazdagabb és józanabb annál, mint amit a te képromboló sémád megenged neki. A bálványimádást el kell utasítani. De a katolikus képtiszteletet bálványimádásnak nevezni nem bibliahűség, hanem durva félreolvasás.

A bibliai tilalom tárgya nem minden kép, nem minden szobor, nem minden szent tárgy, nem minden külső tiszteleti gesztus, hanem a bálványként kezelt képmás: az a vallási tárgy, amelyet Isten helyébe állítanak, vagy amelynek olyan kultikus szolgálatot adnak, amely egyedül Istent illeti."

Pontosan ezt teszik a Róma Főpapja által vezetett egyházban.

Az Élő Isten helyett képeket szobrokat ,tárgyakat vallási célból tisztelnek, sőt szolgálnak is azoknak.

Azt írod, hogy az „imádni” magyar kifejezésnek nincs megfelelője a Szentírásban, mert a szó ősi eredetű, a „vimádni” igéből származik, és valami varázslással kapcsolatos. Ez önmagában semmit nem dönt el. Egy magyar szó eredettörténete nem írja felül a bibliai fogalmakat. "

Valóban egy magyar kifejezés nem írja felül a bibliai fogalmakat. Mégis a Róma Főpapja által vezetett egyház ezt a kétes jelentésű imádni szavunkat használja egyszer a görög προσκυνέω(proszküneo)  máskor a görög λατρεύω(latreuó) szavak magyar nyelvre fordításához.

Ez zűrzavart kelt a szó eredeti jelentését illetően.

E két kifejezés a 2. Mózes 20:5. versben található, amelyekben Mózes Istene megtiltja meghajolni(proszküneó) képek szobrok tárgyak előtt ,ezen kívül megtiltja ezeknek a képeknek és szobroknak a szolgálatát(latreuo).

Az első kifejezés a proszküneo, tulajdonképpen tiszteletből való meghajlást jelent.

Mózes Istene elítéli az élettelen tárgyak , képek szobrok iránti ilyen cselekedet kimutatását, ábrázoljon az bárkit vagy bármit, akár égieket, akár földieket, akár föld alatt valókat.

A a proszkenuo kifejezés nem a megfelelő magyar kifejezésre van lefordítva, például azért, mert 

a meg ne hajolj előttük helyett azt fordítja a fordító, hogy ne imádd, az olvasó azt hiheti, hogy meghajolni szabad, csak imádni nem.Főleg akkor , ha látja, hogy egyháza pápái, püspökei és papjai nemcsak meghajolnak, letérdelnek, de le is borulnak képek szobrok, kegytárgyak előtt.

Hogy a biblia nyelveit nem ismerő egyháztag fel ne fedezze, hogy Isten a meghajlást is megtiltotta ezen képek, szobrok , tárgyak előtt, a bibliafordításokan a tiltó parancsot nem a fordítandó kifejezésnerk(proszküneó) megfelelő magyar kifejezésre fordítják, ami azt jelenti " Ne hajolj meg azok előtt",hanem  a laikus olvasónak semmit mondó ne imádd kifejezésre cserélik fel,akkor az egyház tag

soha nem fogja megtudni, hogy isten már a meghajlást is megtiltotta és halálos bűnnek tartja.

Ime a példa a fordítás általi szándékos megtévesztésre a Káldi Gyögy nevével jelölt neovulgata fordítás alapján:

2. Mózes 20: 5 Ne imádd ezeket, és ne szolgáld őket, mert én, az Úr, a te Istened erős és féltékeny vagyok, és az atyák vétkét megtorlom gyermekeiken, és azok harmadik  és negyedik nemzedékén, akik gyűlölnek engem!/Káldi Neovulgáta/

A Róma főpapja által vezetett egyházba csecsemőkorban belekeresztelt tagoktól azért volt évszázadokon keresztül elzárva az igazság az Isten eme tiltó parancsát illetően, mert a liturgia nyelvét, a latin nyelvet a laikus egyháztagok nem értették. Az Isten Szava amúgy is el volt zárva tőlük.

Amikor pedig rákényszerültek a nemzet nyelvére lefordítani a Bibliát, akkor azért nem tudhatták meg 

a laikus egyháztagok , hogy Isten megtiltotta a képek, szobrok tárgyak előtt a meghajlást, mert az egyház parancsára a bibliafordítók ezt a lehetőséget nem adták meg nekik, hisz a "Ne hajolj meg előttük" parancs helyett azt fordították, hogy ne imádd azokat.

Most pedig rátérünk a parancsban szereplő másik kifejezés a görög "latreuo" jelentésére.

Ezt a kifejezést legpontosabban a magyar szolgálni szavunkra lehet lefordítani.

Ezt ez esetben a Neovulgata fordítói helyesen fordították, hisz a céluk az előtte lévő, proszküneo kifejezés valós jelentésének az elrejtése volt, ami azt jelenti meghajolni.

DE honnan tudhatná egy laikus egyháztag, hogy hogyan  is lehet  egy képet, szobrot vagy kegytárgyat szolgálni, ha azt valaki el ne magyarázná neki megint scak az Isten Szava által?

Hogy a Róma Főpapja által vezetett egyházban megsértik a tiltó parancsot, és meghajolnak., letérdelnek  leborulnak képek szobrok, kegytárgyak előtt az minden igaz hitű ember számára köztudott.

DE azt, hogy szolgálnak is ezeknek a képeknek, szobroknak, kegytárgyaknak, azt csak azok tudják,

akik az Isten hamisítatlan Igéit kutatják.

Elsősorban azt a kérdést kell feltenni , hogy hogyan szolgálták az Istent, akiről Mózes és a többi próféták könyvei tanúskodnak.

Nos elsősorban azzal, hogy áldozatot vittek az Isten oltárára, akár engesztelő, akár ételáldozat formájában, és jóillatú füsttel járultak a papok ott az Isten elé, ahol az Élő Isten jelen is volt akár személyesen, az Istenek Istene, akit a szolgálat megilletett, akár a jelenlét Istene képviseletében

és természetesen, ahol az Isten által elfogadott oltár is ott volt.

Ezzel ellentétben a Róma Főpapja által vezetett egyház templomaiban elsősorban azok a képek, szobrok és kegytárgyak vannak jelen, akik előtt az Istenek Istene megtiltotta még azt is, hogy tiszteletből meghajoljanak előttük. Nincs jelen  az Isten oltára, vagy az Úr asztala.

Ehelyett ott vannak a bálványképek és bálványszobrok az oltáron, vagy asztalon mégpedig úgy, hogy ezeket elsőszedik egy szekrényből és oda viszik. Nos az bálványképek és szobrok, kegytárgyak ide oda hurcolása már önmagában is azoknak való szolgálatot jelent. Aki ezek előtt a bálványoik előtt füstülve vagy más módon áldozik , miközben letérdel és felnéz a bálványra, sőt szólongatja a bálványokat, illetve könyörög hozzájuk, beteljesíti a Ne is szolgálj azoknak tiltó parancs ellen elkövetett bűneset tényállását.

SEGÍTSÜNK A PÁPÁK ,PÜSPÖKÖK, PAPOK ÁLTAL BÁLVÁNYKÉPEK TISZTELÉSÉRE CSÁBÍTOTT MEGTÉVESZTETT KATOLIKUSOKNAK MEGISMERNI AZ IGAZ ISTENT ÉS IGAZ KHRISZTOSZÁT,

HOGY MEGBÉKÉLJENEK ISTENNEL ELHAGYVÁN A RÓMA FŐPAPJA ÁLTAL VEZETETT ÁLLKERESZTÉNY EGYHÁZAT! 

1. A fő tévedésed: gesztusból automatikusan bálványimádást gyártasz

Megint ugyanazt a hibát követed el: fogsz egy bibliai tilalmat, kiszakítod a saját kultikus, szövetségi és bálványellenes összefüggéséből, majd kalapácsként elkezded verni vele mindazt, amit a katolikus Egyház valójában tanít. Azt állítod, hogy „a képek, szobrok és tárgyak tisztelete önmagában is halálos bűn”, mert Isten „bármilyen rámutató cselekedet által” megtiltotta ezek tiszteletét. Csakhogy ez a mondat nem a Szentírás tanítása, hanem a te saját, leegyszerűsített, szektásan túlfeszített szabályod.

A bibliai tilalom tárgya nem minden kép, nem minden szobor, nem minden szent tárgy, nem minden külső tiszteleti gesztus, hanem a bálványként kezelt képmás: az a vallási tárgy, amelyet Isten helyébe állítanak, vagy amelynek olyan kultikus szolgálatot adnak, amely egyedül Istent illeti. Ez óriási különbség. Te ezt a különbséget módszeresen eltünteted, mert ha megmaradna, akkor az egész vádiratod összeesne, mint a rosszul rakott kártyavár.

A katolikus ember nem a fát, követ, festéket, fémet, vásznat vagy gipszet imádja. Nem a tárgyat tekinti Istennek. Nem a tárgynak tulajdonít önálló isteni erőt. A kép tisztelete viszonylagos tisztelet: az ábrázolt személyre irányul. Ez a legelemibb különbség, amelyet a katolikus tanítás mindig is megtett. Te viszont úgy teszel, mintha a katolikus hívő a szoborral úgy bánna, mint a pogány a bálványistennel. Ez nem cáfolat, hanem karikatúra.

2. Az „imádni” szó etimológiájával való hadonászásod mellékvágány

Azt írod, hogy az „imádni” magyar kifejezésnek nincs megfelelője a Szentírásban, mert a szó ősi eredetű, a „vimádni” igéből származik, és valami varázslással kapcsolatos. Ez önmagában semmit nem dönt el. Egy magyar szó eredettörténete nem írja felül a bibliai fogalmakat. A kérdés nem az, hogy a magyar „imádni” szónak milyen népetimológiai vagy nyelvtörténeti múltat tulajdonítasz, hanem az, hogy a Szentírásban vannak-e olyan fogalmak, amelyek az Istennek járó kultikus imádást, szolgálatot, hódolatot és vallási alávetést jelölik. Vannak. Több szóval is.

A Szentírás nem úgy működik, hogy egyetlen magyar szóhoz keresünk egyetlen görög vagy héber gombot, aztán ha nem találjuk pontosan ugyanazt a címkét, kijelentjük, hogy a fogalom nem létezik. Ez primitív szótárazás volna. A bibliai nyelvek több szóval fejezik ki a hódolat, szolgálat, tisztelet, kultusz, áldozati szolgálat és istenimádás különböző árnyalatait. Ilyen a görögben a „proszküneo”, a „latreuó”, a „szebomai”, a „douleuó” bizonyos összefüggésekben; a héberben pedig például a meghajlásra és leborulásra használt kifejezések, illetve a szolgálatra utaló igék. Ezek jelentését mindig a szövegkörnyezet dönti el.

Te azt szeretnéd, hogy a „proszküneo” minden kép előtti bármilyen tiszteleti gesztus esetében automatikusan halálos bűnt jelentsen. Csakhogy a szó nem így működik. A Szentírásban a meghajlás vagy leborulás lehet Istennek kijáró imádás, de lehet embernek adott tisztelet is. A gesztus önmagában nem mondja meg, hogy bálványimádás történt-e. A döntő kérdés az: kinek, milyen értelemben, milyen szándékkal, milyen vallási tartalommal történik a gesztus.

3. A „proszküneo” nem a te varázskalapácsod

Azt mondod, hogy a képek, szobrok, tárgyak előtti tiszteletből történő meghajlás a „proszküneo” kifejezés körébe tartozik, és ezért önmagában bűn. Ez pontosan az a pont, ahol a nyelvészeti látszat mögött összeomlik az érved. A „proszküneo” valóban jelenthet meghajlást, leborulást, hódolatot. De nem minden „proszküneo” azonos az Istennek járó imádással. A Szentírásban emberek is részesülnek ilyen hódoló tiszteletben anélkül, hogy ez bálványimádás lenne.

Ábrahám meghajol a föld népe előtt. Jákob meghajol Ézsau előtt. Dávid meghajol Saul előtt. Betsabé és Nátán meghajolnak Dávid király előtt. A Biblia ezeknél nem kiált fel, hogy „halálos bűn, bálványimádás, Hádész!”. Miért nem? Azért, mert a meghajlás nem önmagában bálványimádás. A mozdulat jelentését a kapcsolat, a szándék és a kontextus határozza meg.

Ha ezt nem fogadod el, akkor nemcsak a katolikusokat kell bálványimádónak nevezned, hanem a bibliai igazakat is. Ez viszont már nem katolikusellenes apologetika, hanem a Szentírás elleni hadjárat. Nagy különbség van aközött, hogy valaki Istenként imád egy tárgyat, és aközött, hogy egy szent jel előtt az ábrázolt személyre irányítja tiszteletét. A kettőt csak az mossa össze, akinek szüksége van a vádiratra.

4. A „latreuó” valóban Istennek járó szolgálatot jelölhet — és éppen ezért nem alkalmazható a katolikus képtisztelet ellen

A „latreuó” kérdésében legalább érzed, hogy súlyosabb fogalomról van szó: kultikus szolgálatról, Istennek járó vallási szolgálatról. Csakhogy éppen ezért fordul ellened az érv. A katolikus tanítás pontosan azt mondja, hogy a „latria”, vagyis az imádó, isteni kultusz egyedül Istent illeti. Sem Máriának, sem a szenteknek, sem képeknek, sem ereklyéknek, sem tárgyaknak nem jár latria. Ez a katolikus tanítás lényege.

Te úgy vitatkozol a katolicizmussal, hogy előbb rákened azt, amit a katolikus tanítás kifejezetten tagad, aztán nagy diadallal megcáfolod a saját hamisítványodat. Ez kényelmes módszer, csak éppen nem becsületes. A katolikus nem azt mondja: „szolgáljuk a képet isteni kultusszal.” A katolikus azt mondja: a kép tisztelete az ábrázolt személyre irányul, és a tisztelet fajtája soha nem lehet azonos azzal az imádással, amely egyedül Istent illeti.

A „latreuó” tehát nem a te aduásztod, hanem a katolikus megkülönböztetés bibliai alapját erősíti. Istennek imádás jár. A szenteknek tisztelet. A képeknek viszonylagos tisztelet, amely nem a tárgyban végződik. Ezt lehet gyűlölni, lehet gúnyolni, lehet szándékosan félreérteni, de nem lehet becsületesen azonosítani a pogány bálványkultusszal.

5. Az igehelyeket nem szabad úgy használni, mint egy bunkósbotot

Amikor a képtilalomra hivatkozol, úgy teszel, mintha a Szentírás minden képi, tárgyi, liturgikus és szimbolikus formát megtiltana. Csakhogy ez nyilvánvalóan hamis. Isten maga parancsolta meg a frigyláda elkészítését, rajta a kerubokkal. Isten maga adott részletes parancsot a szent sátor tárgyi rendjére. A templom tele volt képi és faragott díszítéssel: kerubokkal, pálmákkal, virágmotívumokkal, bikákkal, oroszlánokkal. Ezek nem a pogány bálványkultusz részei voltak, hanem az Isten által rendelt szent tér jelképei.

Erre te rendszerint azt feleled: „de azok előtt nem hajoltak meg.” Csakhogy már ez sem olyan egyszerű. Az ószövetségi ember a templom felé fordulva imádkozott, a szent helyhez kapcsolódóan borult le, az Úr lábzsámolya előtt hódolt. A kérdés nem az volt, hogy van-e szent tárgy, szent hely, szent jel, hanem az, hogy ezek Istenhez vezetik-e az embert, vagy Isten helyébe lépnek.

A katolikus képtisztelet pontosan ezen a különbségen áll. A kép nem Isten helyébe lép, hanem Istenre, Krisztusra, az üdvtörténetre, a szentekben működő kegyelemre emlékeztet. Ha valaki ezt nem tudja megkülönböztetni a bálványimádástól, akkor nem a katolikusoknak van gondjuk az exegézissel, hanem neki az alapfogalmakkal.

6. A tárgy meglátogatása vagy megcsókolása nem azonos a bálványszolgálattal

Azt írod, hogy a képekhez való könyörgés, azok meglátogatása, csókolása, tisztelete és szolgálata mind bálványbűn. Ez megint olyan általánosítás, amelyet a valóság azonnal összetör. Ha valaki meglátogat egy sírt, nem a követ imádja. Ha megcsókolja egy elhunyt hozzátartozó fényképét, nem papírkultuszt űz. Ha megérinti egy vértanú ereklyéjét, nem csontot istenít. Ha egy feszület előtt imádkozik, nem fát szólít meg megváltóként.

A katolikus gyakorlatban a tárgyak emlékeztetnek, közvetítenek, jelölnek. Nem önálló istenek. Nem mágikus automaták. Nem bálványistenek. A hívő nem úgy megy egy szentkép elé, mint a pogány a háziistenhez, hogy a tárgyban lakó istenkét manipulálja. A katolikus hívő az ábrázolt személyre irányítja figyelmét, és végső soron Istenhez fordul, aki minden szentség forrása.

Te viszont a legrosszabb népi visszaéléseket, az ellenséges képzeletet és a szektás karikatúrát egybegyúrod, majd ezt nevezed katolikus tanításnak. Ez olyan, mintha valaki a Bibliát az alapján ítélné meg, hogy egy babonás ember hogyan használja a családi Bibliát amulettként. A visszaélés nem cáfolja a helyes használatot.

7. A katolikus Egyház nem „két halálos bűnt oktat”, hanem megkülönbözteti az imádást és a tiszteletet

Azt állítod, hogy a Római Egyház közel kétezer éve oktatja papjainak a képek, szobrok és tárgyak tiszteletének, illetve azok szolgálatának halálos bűnét. Ez egyszerűen hamis. A katolikus Egyház nem azt tanítja, hogy tárgyakat kell isteni kultuszban részesíteni. Nem azt tanítja, hogy képekhez mint istenekhez kell imádkozni. Nem azt tanítja, hogy szobrok önmagukban kegyelemforrások. Hanem azt tanítja, hogy a képek tisztelete az ábrázolt személyre megy át, és az imádás egyedül Istent illeti.

Ez nem utólagos kibúvó, hanem az ikonok és szentképek védelmének klasszikus keresztény alapelve. A kép nem végállomás, hanem mutató jel. A kép tisztelete nem a fa vagy festék előtti rabszolgaság, hanem az ábrázolt személyre irányuló tisztelet külső kifejezése. Krisztus képe Krisztusra irányít. A kereszt a Megfeszítettre irányít. A szentek képei Isten kegyelmének győzelmét idézik fel.

Ha te ezt „halálos bűnnek” nevezed, akkor nem a katolikus tanítást cáfolod, hanem a saját, túlzó és torz fogalmi rendszeredet ismételgeted. Hangosan, igen. De attól még üresen.

8. A katolikusok nem „bálványoknak szolgálnak”, hanem Istent imádják Krisztusban

Azt kérdezed, miért erőltetem a Római Egyház „bűnös cselekedeteinek” védelmét. Azért, mert nem bűnös cselekedetet védek, hanem hamis váddal szemben teszek különbséget. A bálványimádást a katolikus Egyház is halálos bűnnek tartja. Ezen nincs vita. A vita ott van, hogy te minden képi tiszteletet bálványimádásnak vagy bálványtiszteletnek nevezel, miközben a Szentírás és a keresztény hagyomány ennél jóval pontosabb.

A katolikus hívő az egy Istent imádja: az Atyát, a Fiút és a Szentlelket. A szenteket nem istenekként imádja, hanem Isten barátaiként tiszteli. A képeket nem isteni lényekként szolgálja, hanem az ábrázolt személyre mutató jelekként használja. A feszület előtt nem a fának adja lelkét, hanem a kereszten meghalt Krisztusra emlékezik, hozzá fordul, őt imádja.

A te vádiratod ott omlik össze, hogy nem vagy hajlandó megkülönböztetni a jelet a jelzett valóságtól. Mintha a király pecsétjének tisztelete a viasz imádása volna. Mintha a nemzeti zászló előtti tisztelgés textilimádás volna. Mintha egy családi fénykép megcsókolása papírkultusz volna. Ezt senki józanul nem gondolja. Csak akkor hirtelen „logikus”, amikor katolikusokról kell valami vádat összeeszkábálni.

9. Jehova Tanúi képelutasítása nem mérce a keresztény igazság számára

A végén azt kérdezed, az-e a benyomásom, hogy Jehova Tanúi is kiveszik részüket a bálványok tiszteletéből és szolgálatából. Ez ügyes kis oldalvágás, de nem változtat a lényegen. Nem Jehova Tanúi gyakorlata dönti el, mi a keresztény hit mércéje. Jehova Tanúi sok mindent elutasítanak: a Szentháromságot, Krisztus teljes istenségét, a lélek halhatatlanságát, a szentségeket, az apostoli Egyházat, az Eucharisztiát. Az, hogy ők a képeket is elutasítják, nem teszi őket a bibliai igazság szakértőivé.

Sőt éppen ez a baj: Jehova Tanúi képelutasítása ugyanabból a szűk, literalista, történelmietlen bibliaolvasásból fakad, mint sok más tévedésük. A külső formát látják, de a teológiai különbséget nem. Látják a térdhajtást, de nem kérdezik meg, kinek és milyen értelemben szól. Látják a képet, de nem értik a megtestesülésből fakadó keresztény képtanítást. Látják a szobrot, és azonnal pogány bálványt kiáltanak, mintha a keresztény liturgia ugyanaz volna, mint Baál vagy Asera kultusza.

Ha valaki Jehova Tanúihoz igazítja a keresztény képtant, az nem megtisztítja a hitet, hanem egy modern antikatolikus szekta mércéjéhez szabja az apostoli hagyományt. Ez nem reform, hanem szellemi zsugorodás.

10. A katolikus képtisztelet Krisztus megtestesüléséből érthető

A vitádból feltűnően hiányzik a megtestesülés komoly figyelembevétele. Az Ószövetségben Izrael nem látta Isten alakját a Hóreben, ezért tilos volt Istent teremtményi alakban rögzíteni. Az Újszövetségben azonban az Ige testté lett. A láthatatlan Isten láthatóvá lett Krisztus emberi természetében. Az apostolok látták, hallották, érintették őt. Krisztus arca nem bálvány volt, hanem az emberré lett Fiú valóságos emberi arca.

Ezért Krisztus ábrázolása nem ugyanaz, mint pogány istenszobrot gyártani. A katolikus Krisztus-kép nem azt mondja: „az isteni természet festékkel megragadható.” Hanem azt mondja: „az örök Fiú valóban emberré lett.” A képtagadó gondolkodás gyakran éppen itt csúszik krisztológiai veszélyzónába: úgy védi Isten láthatatlanságát, hogy közben nem veszi komolyan az Ige látható megtestesülését.

Ezért a katolikus képtisztelet nem a pogányság visszacsempészése, hanem a megtestesülés következményének védelme. Ha Krisztus valóban emberré lett, akkor emberi természete szerint ábrázolható. Ha nem ábrázolható, akkor valami baj van azzal, ahogyan az emberré lételét érted.

11. A bálványimádás elleni bibliai tilalom a katolikus oldalon áll, nem ellenünk

Ne tegyél úgy, mintha a bálványimádás elleni harcot te találtad volna fel. A katolikus Egyház minden korban elítélte a bálványimádást. Elítéli azt, ha valaki teremtményt Isten helyére emel. Elítéli azt, ha valaki mágikus erőt tulajdonít tárgyaknak. Elítéli azt, ha valaki a szentek tiszteletét Isten imádásával keveri össze. Elítéli azt, ha a vallásosság babonává süllyed.

A különbség az, hogy az Egyház nem esik át a ló másik oldalára. Nem mondja azt, hogy mivel a bálványimádás bűn, ezért minden kép, minden szobor, minden szent tárgy, minden térdhajtás, minden csók és minden liturgikus jel is bűn. Ez már nem bibliai tisztaság, hanem ikonoklaszta túlzás.

A Szentírás nem puritán képromboló kézikönyv. Isten népének vallása mindig használt jeleket: oltárt, ládát, templomot, áldozati tárgyakat, papi ruhákat, szent olajat, tömjént, ünnepi mozdulatokat, áldó gesztusokat. A kérdés soha nem az volt, hogy van-e látható jel, hanem az, hogy a jel Istenhez vezet-e, vagy Isten helyébe lép. A katolikus kép Istenhez vezet. Ezért nem bálvány.

12. A záró kérdésedre: nem Jehova Tanúit védem, hanem a hamis vádat cáfolom

Nem azért védem a katolikus képtiszteletet, mert azt gondolnám, hogy Jehova Tanúi is részt vesznek benne. Épp ellenkezőleg: azért kell ezt védeni, mert Jehova Tanúi és más antikatolikus irányzatok ezen a ponton is súlyosan félreértik a keresztény hitet. Ők a katolikus gyakorlat külső formáját látják, majd a saját előítéletük szerint pogány tartalmat képzelnek mögé. Te ugyanezt teszed, csak még erősebb apokaliptikus díszletekkel.

A katolikus embernek nem kell szégyellnie, hogy Krisztus keresztje előtt térdet hajt. Nem kell szégyellnie, hogy megcsókolja az evangéliumos könyvet. Nem kell szégyellnie, hogy tiszteli a szenteket, akikben Isten kegyelme győzött. Nem kell szégyellnie, hogy képek és szobrok segítségével emlékezik az üdvtörténet valóságaira. Szégyellnie akkor kellene magát, ha a teremtményt Isten helyére tenné. De ezt a katolikus tanítás kifejezetten tiltja.

Tehát a válasz egyszerű: nem a bálványimádást védem, hanem a bálványimádás hamis vádját utasítom vissza. A kettő között akkora különbség van, mint a feszület és egy pogány bálvány között. Ha ezt nem látod, akkor nem azért, mert a katolikus tanítás homályos, hanem mert te mindenáron sötétnek akarod látni.

 Csakhogy éppen itt van a te kis retorikai kézifékes fordulód: úgy teszel, mintha a vita tárgya az volna, hogy Istennek van-e „alakja”, miközben a vita valójában arról szól, hogy a katolikus képtisztelet bálványimádás-e."

A képek, szobrok és tárgyak tisztelete önmagában is  halálos bűn, mert isten megtiltotta bármilyen rámutató cselekedet által tisztelni ezeket.

Az imádni magyar kifejezésnek nincs megfelelője a Szentírásban. És mivel a szól ősi eredetű, a vimádni ígéből származik, ami azt jelenti varázsolni, nem tudok mit kezdeni állításoddal.

Ellenben a képek, szobrok, tárgyak előtti  tiszteletből történő meghajlás  a görök "proszküneó" kifejezésből van levezetve. Ezen kívül lehet a képeknek, szobroknak szolgálni -  ami bálványoknak való szolgálatot jelent. Ezt a latreuó görög kifejezéssel fejezi ki az Isten Szava.

Mindkettő utálatos cselekedet az Istenek Istene előtt és halálos bűn, amiből meg lehet térni, ha nem akar az ember lelke a Hádeszbe kerülni és ott kivárni az ezer éves földi királyság végén az ítéletét.

Ezt a két halálos bűnt  - a képek, szobrok, tárgyak tiszteletét és azoknak áldozással, azokhoz való könyörgéssel, azok meglátogatásával történő szolgálás bűnét - a Római Egyház közel kétezer éve oktatja papjainak és általuk gyakorolja, példát mutatva a laikus tagoknak , hogyan kell ezeket a bálványokat tisztelni, szolgálni.

nem értem miért erőlteted ebben a topikban a Róma Főpapja által vezetett egyház eme bűnös cselekedeteinek a védelmét. Az az benyomásod, hogy jehova tanúi is kiveszik részüket a bálványok tiszteléséből és a nekik való szolgálatból?

1. Nem „helyreraktad” az állítást, hanem félrecsúsztattad a vitát

Azzal kezded, hogy te állítólag nem azt mondtad, hogy a 2Mózes 24 alapján mostantól lehet Istenről képet gyártani, hanem csak „helyreraktad” az állításomat. Csakhogy éppen itt van a te kis retorikai kézifékes fordulód: úgy teszel, mintha a vita tárgya az volna, hogy Istennek van-e „alakja”, miközben a vita valójában arról szól, hogy a katolikus képtisztelet bálványimádás-e.

A 2Mózes 24 valóban azt mondja, hogy Mózes, Áron, Nádáb, Abihu és Izrael vénei közül hetvenen látták Izrael Istenét. Ezt senki nem tagadta. De ebből nem következik az, amit te ebből teológiai mutatványként elő akarsz húzni. A szöveg nem azt tanítja, hogy Isten testi értelemben lehatárolt, lemérhető, leképezhető lény volna. Nem azt tanítja, hogy az isteni természetnek olyan „formája” volna, amelyet emberi művészet tárggyá alakíthat. Nem azt tanítja, hogy az 5Mózes 4 képtilalma hirtelen érvényét vesztette. És végképp nem azt tanítja, hogy a Szentháromság „nem létező alaktalan isten” volna.

Te ott hibázol, hogy a bibliai teofániát összekevered Isten lényegének testi alakjával. Ez nem exegézis, hanem gyermeteg antropomorfizmus. A Szentírás egyszerre beszél arról, hogy Isten megjelenik, és arról, hogy Istent önmagában, isteni lényege szerint ember nem láthatja. A kettő között nincs ellentmondás, csak a te gondolkodásodban, mert mindent vagy fából faragott módon értesz, vagy sehogy.

2. A 2Mózes 24 nem testtan, hanem teofánia

A 2Mózes 24-ben nem anatómiai leírást kapsz Izrael Istenéről. A szöveg azt mondja, hogy látták Izrael Istenét, majd különösen azt emeli ki, ami „lábai alatt” volt: valami zafírfényű, tiszta, éghez hasonló ragyogás. Ez a nyelv nem egy szobrászműhely részletes megrendelőlapja, hanem teofanikus nyelv: Isten dicsőségének, jelenlétének, felségének kifejezése.

Ha te ebből azt akarod kiolvasni, hogy Isten „nem alaktalan”, tehát valamiképpen testi formával bíró mennyei lény, akkor azonnal beleütközöl a Szentírás többi kijelentésébe. Mózes később maga hallja: „orcámat nem láthatod, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon.” János evangéliuma szerint Istent soha senki nem látta úgy, ahogyan az egyszülött Fiú nyilatkoztatja ki. Pál szerint Isten megközelíthetetlen világosságban lakik.

Ezt a bibliai feszültséget a katolikus teológia nem tagadja, hanem értelmezi: Isten valóban megjelenhet teremtményi jelekben, látomásban, angyali közvetítésben, felhőben, tűzben, dicsőségben, emberi nyelvhez igazított módon. De Isten isteni lényege nem testi, nem összetett, nem korlátozott, nem lehatárolt. Isten nem egy nagyobb méretű ember az égben. Ezt a gondolatot a gyermekbiblia színes képei talán elbírják, a teológia nem.

3. „Nem háromságistent láttak” – persze, mert látomásban nem dogmatikai tankönyvet néztek

Azt mondod: Mózes és a vének „egymagában” látták Izrael Istenét, nem háromságistent. Ez olyan, mintha azt mondanád: Ábrahám nem látott a Mamré tölgyesénél niceai hitvallást pergamenen, tehát a niceai hitvallás hamis. Bravó, ez aztán a filológiai tűzijáték: csillog, pattog, aztán füst marad utána.

A Szentháromság tana nem azt állítja, hogy az ószövetségi teofániákban minden alkalommal három külön arcú alaknak kellett megjelennie. A Szentháromság tana azt állítja, hogy az egyetlen Isten örök belső életében Atya, Fiú és Szentlélek; egy isteni természet, három valóságos személy. Az Ószövetség ezt nem a későbbi dogmatikai terminológiával fejti ki, hanem fokozatosan készíti elő: Isten Igéje, Bölcsessége, Lelke, az Úr angyala, a Messiás isteni méltósága, a többes isteni önkifejezések, a megkülönböztetett isteni működések mind olyan elemek, amelyek az Újszövetség fényében nyerik el teljes értelmüket.

Te úgy teszel, mintha ha Mózes nem azt mondta volna: „láttuk az egy természetben három személyű Istent”, akkor a Szentháromság megdőlt. Ez nem érv, hanem szalmabáb. Az Ószövetség nem dogmatikatankönyvként beszél, hanem üdvtörténeti kinyilatkoztatásként. A keresztény hit pedig nem visszavetíti erőszakosan a későbbi szavakat, hanem felismeri, hogy az Újszövetségben Krisztus és a Szentlélek kinyilatkoztatása teljesíti be az Ószövetség előkészítését.

4. A „háromarcú isten” emlegetése nem cáfolat, hanem karikatúra

Megint előrántod a „háromarcú isten” gumibotját. Lehet vele csapkodni, csak éppen teológiát nem lehet vele művelni. A katolikus dogma soha nem azt tanította, hogy Isten három arcú szörnyalak. A Szentháromság nem háromfejű mitológiai lény, nem három maszk, nem három test, nem három isten összeragasztva. Az ilyen ábrázolások, ahol történetileg előfordultak, nem a dogma mércéjei, hanem képi próbálkozások, sőt sokszor félresikerült és kifogásolt formák.

Te ezt a képtípust úgy lobogtatod, mintha a niceai hitvallás illusztrációja volna. Nem az. A katolikus hitvallás mércéje nem egy-egy középkori vagy kora újkori ábrázolás, hanem az Egyház dogmatikai tanítása: egy Isten, három személy, osztatlan isteni természet. Aki ezt „háromarcú bálványnak” nevezi, az vagy nem érti, vagy nem akarja érteni. Nálad sajnos a második sem zárja ki az elsőt.

5. Isten nem „alaktalan” úgy, ahogy te gúnyolod, hanem testetlen és végtelen

A „nem alaktalan az Isten” mondatod mögött egy primitív ellentét áll: szerinted vagy van Istennek látható, körülhatárolható alakja, vagy akkor valami ködös, valótlan semmi. Ez a gondolkodás nem bibliai, hanem nagyon is testi.

A katolikus tanítás szerint Isten szellem, nem test. Ez nem azt jelenti, hogy Isten „kevesebb” volna, hanem azt, hogy végtelenül több. A test alakja határt jelent. Ami testileg ilyen alakú, az nem olyan másik alakú. Ami itt van, az nem ott van. Ami részekből áll, az összetett. Ami összetett, az függ a részeitől. Isten viszont egyszerű, végtelen, mindenütt jelenvaló, nem részekből összerakott lény.

A te rendszeredben Isten szinte egy mennyei főistenként jelenik meg, aki társai fölé emelt istenként ül valahol. Ez legfeljebb mitológiai udvartartásnak jó, nem bibliai monoteizmusnak. A keresztény Isten nem egy főnök a kisebb istenek társaságában, hanem a lét teljessége, a Teremtő, aki minden teremtményi rend fölött áll.

6. A bálvány nem attól bálvány, hogy kézzel készült, hanem attól, hogy isteni rangra emelik

Azt írod: minden olyan kép, szobor vagy tárgy bálvány, amelyet azzal a céllal készítenek, hogy előtte meghajoljanak, letérdeljenek, megcsókolják, tömjént égessenek előtte vagy hozzá könyörögjenek. Ez látszólag egyszerű, csak éppen bibliailag hamis.

A Szentírásban nem minden kézzel készített szent tárgy bálvány. A frigyláda kézzel készült. A kerubok kézzel készültek. A szent sátor díszítése kézzel készült. A templom faragványai kézzel készültek. A rézkígyó is Isten parancsára készült, és csak akkor lett bűnös tárggyá, amikor a nép később rosszul kezdte használni. Vagyis a tárgy önmagában nem bálvány. A bálvány a hamis kultusz tárgya, amikor a teremtményt Isten helyére emelik, vagy olyan isteni erőt tulajdonítanak neki, amely nem illeti meg.

A katolikus ember nem azért hajt térdet a feszület előtt, mert a fa az ő istene. Nem azért csókolja meg az evangéliumos könyvet, mert a bőrborítást imádja. Nem azért tisztel egy szentképet, mert festéket tart megváltónak. A tisztelet az ábrázolt személyre irányul, végső soron pedig Istenre, aki szentjeiben megdicsőül.

Te ezt nem azért nem érted, mert bonyolult, hanem mert ha megértenéd, elveszítenéd a kedvenc vádadat.

7. A meghajlás önmagában nem imádás, különben a Biblia fél szereplőgárdáját bálványimádónak kellene nevezned

Azt mondod: a meghajlás, csók, térdhajtás önmagában bálvánnyá teszi a tárgyat. Akkor kezdheted is kitépni a Bibliából azokat a helyeket, ahol emberek tiszteleti meghajlást végeznek más emberek előtt. Ábrahám meghajol a hettiták előtt. Jákob meghajol Ézsau előtt. Dávid meghajol Saul előtt. Betsabé meghajol Dávid előtt. Nátán próféta meghajol Dávid király előtt. A Szentírás nem sikolt fel minden ilyen gesztusnál, hogy „bálványimádás!”, mert a gesztus jelentését a szándék, a címzett és a kontextus határozza meg.

Ugyanez igaz a szent tárgyakra is. Ha a frigyláda előtt arcra borulnak, attól nem a ládát imádják, hanem az Urat, akinek szövetségi jelenléte kapcsolódik hozzá. Ha valaki a templom felé fordulva imádkozik, nem köveket imád. Ha a zsoltáros az Úr szent temploma felé borul le, nem épületkultuszt űz.

Te mechanikus mozdulat-erkölcstant gyártasz: térd hajlik, tehát bálványimádás. Ez olyan színvonalú, mintha azt mondanád: aki vízbe merül, az biztosan fürdik, tehát a keresztség strandolás.

8. A tömjén sem automatikusan bálványimádás

A tömjénfüsttel is ugyanazt a csúsztatást műveled. Az Ószövetségben Isten maga rendelte el a tömjén használatát a kultuszban. A tömjén tehát nem önmagában bálványimádó cselekmény. Akkor válik bűnné, ha hamis istennek, bálványnak, démoni kultusznak ajánlják fel.

A katolikus liturgiában a tömjén nem a szobor „etetése”, nem démoni szolgálat, nem tárgyimádás, hanem tiszteleti és liturgikus jel: Isten imádásának, Krisztus jelenlétének, az evangélium méltóságának, az oltár szentségének, a szentekben megmutatkozó isteni kegyelemnek a jele. Lehet ezt nem szeretni, lehet idegenkedni tőle, de bálványimádásnak nevezni megint csak azt jelzi, hogy a jel és a jelentett valóság közötti különbség nálad továbbra is zárva maradt.

9. A képhez nem úgy könyörgünk, mint egy istenhez

Azt írod, hogy a katolikusok „könyörögnek” képekhez. Ez a mondat úgy van megfogalmazva, hogy már eleve belecsempészd a bálványvádadat. A katolikus hívő nem a vászonhoz, fához, gipszhez, márványhoz vagy pigmenthez könyörög. Nem a tárgytól kér kegyelmet mint isteni forrást. Ha valaki egy Krisztus-kép előtt imádkozik, Krisztushoz imádkozik. Ha egy Mária-kép előtt kéri Mária közbenjárását, nem a festékhez beszél, hanem ahhoz a személyhez fordul, akit a kép ábrázol. Ha egy szent szobra előtt imádkozik, nem követ imád, hanem a mennyei közbenjárás valóságába kapcsolódik.

Ez az emberi jelhasználat legalapvetőbb logikája. Ha egy katona zászló előtt tiszteleg, nem textilt imád. Ha valaki megcsókolja elhunyt édesanyja fényképét, nem papírbálványt szolgál. Ha valaki sírkő előtt letérdel és imádkozik, nem gránithoz fohászkodik. Csak akkor válik ez hirtelen állítólag „érthetetlenné”, amikor katolikusokról van szó. Ez nem következetesség, hanem antikatolikus rövidzárlat.

10. A „Róma Főpapja” címkézésed nem érv, csak díszes káromkodás

Azt mondod, nem Róma Főpapja dönti el, mi bálvány, hanem Isten. Ebben a mondatban a második rész igaz: valóban Isten dönti el. De ebből nem következik, hogy a te magánexegézised lenne Isten ítélete.

A „Róma Főpapja” állandó ismételgetése nem teszi erősebbé az érvelésedet. Ez olyan, mintha valaki minden mondat végére odabiggyesztené, hogy „tehát igazam van”. A pápaságot lehet vitatni, lehet bírálni, lehet történetileg elemezni, de az, hogy te a pápát „bálványimádó főpapként” címkézed, önmagában semmit nem bizonyít a képtiszteletről.

Ráadásul a „pontifex” cím körül is megint csak népetimológiai botladozás zajlik nálad. Nem azt jelenti, hogy „bálványimádó”. A szó története összetett, római vallási és későbbi keresztény használati rétegekkel. De te a nyelvtörténettel is úgy bánsz, mint a képtisztelettel: előbb eldöntöd a vádat, aztán a szavakat addig csavarod, amíg valami vádszerű alakot nem öltenek.

11. A „Róma nem kerülheti el az ítéletet” nem cáfolat, hanem prédikációs fenyegetés

A végén természetesen jön az ítéletes hang: Róma főpapjai és az általuk képviselt Egyház nem kerülheti el Isten ítéletét. Ez nagyon drámaian hangzik, de a vita szempontjából nem bizonyít semmit.

A kérdés ugyanis nem az, hogy te tudsz-e nagybetűs végítéleti hangon beszélni. Tudsz. Már-már ipari mennyiségben. A kérdés az, hogy igaz-e a bálványimádás vádja. És erre továbbra sem adtál bizonyítékot. Csak újra és újra összekevered az imádást a tisztelettel, a bálványt a szent jellel, a tárgyat az ábrázolt személlyel, a pogány kultuszt a keresztény emlékeztetéssel.

Isten ítélete valóban komoly dolog. De éppen ezért nem kellene könnyelműen bálványimádónak nevezned Krisztus Egyházát, amely a kezdetektől vallja: egyedül Istent illeti az imádás. A hamis vád sem lesz kevésbé hamis attól, hogy prófétai hangszóróból üvöltöd.

12. A katolikus tanítás nem azt mondja, hogy a pápa dönti el önkényesen, mi bálvány

A katolikus álláspont nem az, hogy „a pápa ránéz egy szoborra, és ha neki tetszik, akkor nem bálvány”. Ez megint a te karikatúrád. A katolikus tanítás a kinyilatkoztatás egészéből indul ki: Isten tiltja a bálványimádást; Isten maga engedélyezett szent tárgyakat és képi elemeket az ószövetségi kultuszban; a megtestesülésben a láthatatlan Isten látható módon jelent meg Krisztusban; a képek tisztelete nem állhat meg a képnél, hanem az ábrázolt személyre irányul; az imádás egyedül Istent illeti.

Ez nem pápai önkény, hanem bibliai és dogmatikai megkülönböztetés. Aki a képet istenként kezeli, bűnt követ el. Aki a képen keresztül Krisztusra vagy szentjeire emlékezik, és a tiszteletet nem a tárgyban zárja le, az nem bálványimádó.

A te gondolkodásodban viszont nincs helye ilyen különbségeknek. Nálad minden azonnal egy zsákba kerül: ikon, feszület, szobor, tömjén, térdhajtás, csók, ima, templom, pápa, zsinat, Róma, Sátán. Ez nem teológiai rendszer, hanem indulati lomtár.

13. A megtestesülés után Krisztus ábrázolása nem ugyanaz, mint pogány istenképet gyártani

A legnagyobb hiány a gondolatmenetedben továbbra is Krisztus megtestesülése. Az Ószövetségben Izrael nem látta Isten alakját a Hóreben, ezért nem készíthetett róla képmást. Az Újszövetségben viszont az Ige testté lett. Krisztus valóságos emberi természetet vett fel. Látták, hallották, érintették. Az apostoli tanúság szerint az élet Igéje láthatóvá és tapinthatóvá lett.

Ha Krisztus valóban emberré lett, akkor emberi természete szerint ábrázolható. Nem azért, mert az isteni természet önmagában lefényképezhető, hanem azért, mert a Fiú valóságos emberi arcot, testet, történeti jelenlétet vett fel. A Krisztus-kép nem azt mondja: „íme, a láthatatlan isteni természet teljes képe”. Hanem azt mondja: „az örök Fiú valóban emberré lett értünk”.

Te ezt nem tudod elviselni, mert a krisztológiád szétválasztja az „ember Jézust” és az isteni Igét. Ezért lesz számodra minden Krisztus-ábrázolás gyanús. De a katolikus hit szerint nem egy külön emberi személyt tisztelünk, akiben egy ideig valami isteni lakó vendégeskedett, hanem az egyetlen isteni személyt, az örök Fiút, aki emberi természetet vett fel. Ezért Krisztus képe nem bálvány, hanem a megtestesülés hitvallása.

14. Mózes és a vének látomása nem rombolja le, hanem előkészíti a keresztény megkülönböztetést

A 2Mózes 24 tehát nem a te nézetedet igazolja, hanem a katolikus megkülönböztetés szükségességét mutatja. Isten valóban meg tud jelenni. Isten valóban belép az emberi érzékelés világába. Isten valóban használ látható jeleket. De Isten nem azonosítható a jellel, nem zárható bele teremtményi alakba, nem válik birtokolható tárggyá.

Ez pontosan az, amit a katolikus képtisztelet mond: a kép nem Isten, nem a szent, nem az ábrázolt személy lényege. Jel. Emlékeztető. Tiszteleti közvetítő. Az ábrázoltra mutat. A tisztelet nem a fában vagy festékben végződik, hanem továbbhalad arra, akit ábrázol.

Te viszont úgy teszel, mintha minden jelhasználat azonnal bálványimádás volna. De ezt maga a Biblia cáfolja, mert Isten szent jeleket, szent helyeket, szent tárgyakat, szent mozdulatokat és szent emlékeztetőket rendelt. A kérdés mindig az: a jel Istenhez vezet, vagy Isten helyébe lép? A katolikus kép nem Isten helyébe lép. Ezért nem bálvány.

15. A te bálványfogalmad túlságosan durva ahhoz, hogy bibliai legyen

A te bálványfogalmad olyan, mint egy kalapács, amellyel mikroszkópot próbálsz javítani. Mindenre ugyanazt ütöd rá: „bálvány”. Kép? Bálvány. Szobor? Bálvány. Kereszt? Bálvány. Térdhajtás? Bálvány. Csók? Bálvány. Tömjén? Bálvány. Templom? Bálvány. Pápa? Bálvány. Katolikus? Bálványimádó.

Ez nem bibliai éleslátás, hanem fogalmi durvaság. A Biblia bálványfogalma sokkal pontosabb. A bálvány hamis istenként kezelt tárgy vagy teremtmény; olyan kultikus objektum, amelyben vagy amely által a teremtményt Isten helyére emelik. A bálványimádás lényege nem pusztán egy testi gesztus, hanem a hamis vallási irányultság: a teremtménynek adni azt, ami a Teremtőt illeti.

A katolikus tanítás éppen ezt tiltja. A katolikus liturgia és dogma szerint az imádás egyedül Istent illeti. A szenteket tiszteljük, nem imádjuk. A képeket viszonylagos tisztelettel illetjük, nem isteni szolgálattal. Ezt lehet szándékosan félremagyarázni, de ettől még nem lesz igaz a vádad.

16. Zárás: a vádad nem áll meg, csak hangos

Összefoglalva: nem állítottad ugyan szó szerint, hogy a 2Mózes 24 alapján lehet képet gyártani Istenről, de az egész érvelésed mégis arra fut ki, hogy a 2Mózes 24 alapján cáfolni akarod az 5Mózes 4 katolikus értelmezését és a Szentháromság tanát. Ez nem sikerül. A 2Mózes 24 teofánia, nem istenanatómia. Mózes és a vének látomása nem bizonyítja, hogy Isten testi formájú főisten volna. Nem cáfolja a Szentháromságot. Nem teszi bálvánnyá a katolikus képtiszteletet. Nem bizonyítja, hogy minden kép előtti tiszteleti gesztus halálos bűn.

A katolikus álláspont továbbra is világos: Isten lényegét nem lehet képmásba zárni; a bálványimádás halálos bűn; az imádás egyedül Istent illeti; Krisztus emberi természete szerint ábrázolható, mert az Ige valóban testté lett; a szentképek tisztelete az ábrázolt személyre irányul, nem a tárgyra mint istenre.

Te ezzel szemben továbbra is ugyanazt az egyhúros, recsegő hangszeredet pengeted: Róma, bálvány, háromarcú isten, főpap, ítélet. Hangos, de hamis. Látványos, de sekély. Harcias, de pontatlan. A katolikus képtiszteletet nem cáfoltad meg; csak újra bebizonyítottad, hogy a bálványimádás elleni jogos bibliai tiltást képtelen vagy megkülönböztetni a keresztény tisztelet és emlékezés szent rendjétől.

2. A 2Mózes 24 nem azt mondja, hogy mostantól lehet Istenről képet gyártani

A legnagyobb bakugrásod az, hogy a 2Mózes 24 látomásából rögtön bálványtani következtetést akarsz gyártani. "

Én ilyet nem állítottam. Egyszerűen csak helyre raktam állításodat.

Attól, hogy a népnek nem volt alkalma látni Izrael Istenét, Mózes és ,akik vele együtt megszenteltettek látták Izrael Istenét. Tehát nem alaktalan az Isten, mint a Róma Főpapja által 

képviselt, de a valóságban nem létező háromságisten.

Mózes és a vele együtt megszenteltek  - összesen 74 Isten által megszentelt, megláthatta Izrael Istenét. Egymagában látták őt. Nem háromságistent láttak, ahogyan a Róma Főpapja által vezetett egyház ábrázolta nem létező istenét három arccal évszázadokon keresztül egészen a 18. századig.

A Róma mindenkori főpapjai készítettek képmást a háromarcú istenükről.

Mózes és a vele együtt megszenteltek nem készítettek képmást Izrael Istenéről, akit láttak.

Ettől fügetlenül az Isten Szavából egyértelmű, hogy mindenféle képmás, akár emberekről, akár az éguiekről, akár állatokról, madarakról, halakról készültek azok, amelyeket arra a célra készítettek, hogy majd leróják előttük tiszteletüket, sőt szolgálnak is nekik, az mind egytől egyig bálványnak minősült. Az ember teszi bálvánnyá a képet, szobrot tárgyat azzal, hogy Isten tiltó parancsa ellenére meghajol azok előtt, csókkal tiszteli azokat, illetve tömjénfüstel szolgál azok előtt, könyörög hozzájuk.

Az élőket vagy élettelen dolgokat ábrázoló képek, tárgyak egytől egyig bálványok, ha azzal a célal készítettek, hogy azok előtt majd meghajolnak, letérdelknekcsókolják azokat.

Nem Róma Főpapja  -  akinek a nevében is benen van, hogy bálványimádó - dönti el, hogy mi a bálvány és mi nem az, hanem az Istenek Istene döntötte azt el, előre figyelmeztetve erre a bálványok megrendelőit, készítőit és az azokat tisztelőket, az azoknak szolgálókat.

A Róma mindenkori főpapjai és az általuk képviselt egyház nem kerülheti el az Istenek Istene ítéletét, amikor annak eljön az ideje.