Részint mert az itteni diskurzusok indítottak el egy gondolkodást, részint mert nagyon is a témába vágy, hadd ajánljak egy facebook csoportot: a The Wall: a Complete Analysis nevű igen gazdag honlap alkotója létrehozott egy ugyanilyen nevű (zárt) Facebook csoportot, ami a mostani 400 körüli tagságával akár izgalmas diskurzusok, felfedezések helye lehet. Illetve - amit én elsősorban várok a dologtól - a lemez- vagy filmváltozathoz képest a színpadi előadás elemzésének, értékelésének a helye is lehet (ez célja volt az eredeti honlapnak is, de a szerző családgyarapodása egyelőre gátját állta a nyilván sok időt igénylő kutatásnak és "honlaposításnak").
(nem biztos hogy revideálni kéne bármit is - ahogy jómagam is a korábbiakban írtaknak megfelelően kevésbé vagyok lelkes, azaz a mondatom másik felében ("HA volna igény") nemigen tudok teljes szívvel hinni, bocs. Szóval nem kell megváltoznia semminek, legyen Gilmour koncertlemeze a konzenzus - amúgy a mondott elemzést a lemez magyar fordítására rákeresve a dalok angol címénél megtalálod, mert arra építve készült a dolog, de mondom, a magam részéről inkább zárnám a témát.)
"AKÁR ez is egy érdekes irány lenne, mert történetesen elég részletesen foglalkoztam a Wall-lal, a felépítésével, szövegével, politikai kontextusaival, a film- és koncertváltozattal, egy kiváló és részletekbe menő elemző oldalt is szívesen javaslok - de ismét: HA volna igény az ilyen rövidke kijelentő mondatoknál tovább menni."
Ha érveket találok, kész vagyok revideálni álláspontomat, szóval természetesen érdekel az az oldal, ahol komolyan elemzik a Wallt.
"Hallgasd meg, s meglátod: versszak-refrén-versszak-refrén-szóló-refrén-refrén. Semmi nagyforma, semmi nagyobb távlat a zenében, sőt, kissé negédes fordulatok, amik néha átmennek groteszkbe." - AKÁR ez is egy érdekes irány lenne, mert történetesen elég részletesen foglalkoztam a Wall-lal, a felépítésével, szövegével, politikai kontextusaival, a film- és koncertváltozattal, egy kiváló és részletekbe menő elemző oldalt is szívesen javaslok - de ismét: HA volna igény az ilyen rövidke kijelentő mondatoknál tovább menni. Nincs izgalmasabb mikor valaki új szempontokat vet fel egy valamennyire ismertnek gondolt munka kapcsán - és elszomorodik az ember ha ez csak ilyen sommás megállapításokig jut és nem tovább (amikkel, még így tőmondat formájukban is - a szöveg hosszú hónapokon át tartó fordítása után - azért bőven tudnék vitatkozni).
Minden bizonnyal nehéz így írásban, könnyen félreértelmezhetjük egymás vélekedését - lehet hogy itt is ez történt? Nem tudom. De ahelyett hogy mint a bíróságon, bizonyítgatnánk :-), a mondataidat olvasva egy kérdés maradt bennem: hosszas levelem (zenei, szövegbeli, hangszeres és tagsági tűnődések után) mikor azt írod hogy „nekem tetszik (…) Neked meg nem, ez van” illetve például hogy „nem érdekelnek túlzottan a szövegek” és ehhez még a sokszor megismételt videóklip-rengetegből való kitűnés (bár „nem foglalkoztam tovább az MTVvel” – írod, de nézd meg, hányszor sütötted el ezt a válaszaidban, egy ízben az egészet (válaszként?...) újra bemásolva ;-) ) vajon nem jogosan kelti-e fel az egyszeri olvasóban azt az vélekedést, hogy a.) túl mélyen nem kívánsz a dologba belemenni, b.) mások a preferenciáink (amiről egy percig sem állítottam hogy baj, egyszerűen a tényt észrevételeztem). Hm?
Sok olyasmi bukkan fel aztán amit kimondva-kimondatlanul nekem tulajdonítasz („Szokás, sőt divat leszólni, becsmérelni pl. a Yes vagy a Genesis 80-90-es évekbeli korszakát” – holott a 90125 a kedvenc Yes lemezem, stb stb.) – ezek megint általánosságok, kár értük. Azzal sem tudok mit kezdeni hogy „a bonyolultság önmagában nem hoz minőséget”, mert nem mondtam, nem gondoltam ilyet.
Szintén többször felmerült hogy én mit „szeretnék hallani tőled” – de hát nem adtam ilyen jellegű kívánságomnak hangot, biza. Jelezted hogy 1.) szívesen beszélsz amúgy te is objektívebben a zenéről, illetve hogy 2.) hozzászólsz még a Final Cut-hoz, illetve a mondataidból arra következtettem 2.a) hogy az MTV videókon túl is említesz kontextust, ahogy 3.) többször megpendíted a Pink Floyd helyét más zenekarok viszonyrendszerében – de a (többszöri) megállapításon túlmenően szintén minden részletezés, mélyebb ismertetés szándéka nélkül – hogy ezek mind elmaradtak, azt nem „követelem” (?..) egyszerűen sajnálom, s hogy erre rákérdeztem, az a „kérdés” tényén túl többet nem jelent, bárminemű erőszakot meg pláne nem.
Egy beszélgetésre gondoltam itt (igen: az ebből való gazdagodás önző szándékával :-) ), lehet hogy rosszul érzem, de se én nem jutottam beljebb a te irányodba, s mintha az egészet te magad is kevésbé tartottad volna érdekesnek („nekem tetszik a Momentary és a Division Bell. Neked meg nem. Ez van. S hogy egy még vadabbat írjak: engem nem érdekelnek túlzottan a szövegek”), „De kár”, mondtam-gondoltam erre én. Az én mondanivalóm ennyi, semmi „ezt AKAROM hallani tőled” presszió. Azt gondolom hogy beszélgetni jó, beszélgetni érdekes – de a benne való részvétel vagy rész-nem-vétel önkéntes, ahogy a remélt hozadék elmaradásán való sajnálkozás joga is adott. :-) Se követelés, se számonkérés (mert ilyen nem volt), se "semmibe vevés".
Na de elég haszontalan ilyen mondatelemzésekkel kardozni ('azt gondoltad, ezt várod') – ezért is írtam korábban hogy egyszerűen elég különbözőnek érzem a világainkat, az érvelésről, minőségről alkotott elképzeléseinket – ami nem baj, de jó felismerni hogy eddig jutottunk. A közben bezuhant akusztikus Gilmour ajándéka nekem bőven elég hozadék, ajándék. Smile.
"A gondolataim magvát korábban már le is írtam – még ha át is ugrottad vagy félreértve reagáltál is rájuk – de erről később, most azért nekifutok újra, talán más hangsúlyokkal, talán érthetőbben."
Hol? Írtál valamit, reagáltam, aztán tovább ugrottál másfelé. Egyszer a benyomásokat, élményeket hiányoltad, másszor meg a zenei elemzést. El kéne dönteni, mit szeretnél hallani tőlem. Bár ha ennyire erős prekoncepciókkal közelítesz, valódi beszélgetés tényleg nem nagyon lesz...
"Tehát a zenére: a benyomásunk végeredményben annyira nem különbözik, hiszen nagyon jól le tudom írni pusztán a Te szavaiddal az én benyomásaimat is (ahogy azt korábban nagyjából meg is tettem), tehát: „klipnóta”, „fülbemászó dallamok”, „a zene maga semmi különös”, „ügyesen fel van öltöztetve” – akár én is mondhattam volna, csakhogy az ezekkel a jelzőkkel leírható lemez számomra nem több mint sláger, liftzene: „igényes popzene”. Ez egész egyszerűen számomra nem érték – ez a „kellemes háttérzene”, a nem sok vizet zavaró szépség, a popdalok világa: komolyan meglepődtem hogy ezek a gondolatok és így merültek fel – ahogy korábban „az MTVs kínálatból” való kiemelkedés. Ha tényleg ez az érvelés gerince, akkor nem fogunk tudni tovább menni, akkor teljesen más világben élünk, más fogalmakkal operálunk, máshol keressük a minőséget. Miközben persze, nincs vita: ez a zene minden bizonnyal szép – de hát nem más mint háttérzene, popzene: s mint ilyen, teljesen érdektelen."
Mint említettem, ezek a jelzők számomra - bárhogy is fáj - nem szitokszavak. Szokás, sőt divat leszólni, becsmérelni pl. a Yes vagy a Genesis 80-90-es évekbeli korakát, amit sosem értettem (magamban prog-sovinizmusnak vagy egyszerű sznobizmusnak szoktam nevezni). A zenészek egyszerűen megunták a folyondár bonyolultságot, és rövidebb, direktebb nótákat írtak. S talán meglep, ha azt írom: a rockzenében minden akkord, dallamfordulat, ritmusképlet közhely. Ebben a tekintetben mondjuk a DSOTM nem különbözik semmiben a Momentarytől. Amiben különbözik, az a közhelyek egységessé szervesítése, ami - többször is elismertem, s most is elismerem - jobban sikerült a DSOTM-nál, mint a Momentarynél.
"Ez érződik a dalok szerkezetén is: nem megyek végig egyenként az egyes számokon, hisz minimális eltéréseken kívül nincs köztük karakteres, valódi különbség (a lemez bárhol bekapcsolható és leállítható), de a lényeg ugyanaz: nagyon egyszerű dalstruktúra, nagyon egyszerű szövegsorokkal és verszak-szerkezettel (ezt értetted félre mikor azt hitted hogy a szövegre szeretnék kitérni), a hangszerek hangsúlyai, a megpendített akkordok szinte mindig csak az ütem elején, a legtriviálisabb helyeken, maga az énekdallam nagyon egyszerű és szűk mezsgyén mozog (Gilmour korlátai miatt)."
Azt gondolom, a bonyolultság önmagában nem hoz minőséget, az egyszerűség pedig önmagában nem jelent gagyit. Ha ezt a mércét alkalmazzuk a PF-albumokra, akkor a Wall se sokkal bonyolultabb zeneileg, mint a Momentary. Hallgasd meg, s meglátod: versszak-refrén-versszak-refrén-szóló-refrén-refrén. Semmi nagyforma, semmi nagyobb távlat a zenében, sőt, kissé negédes fordulatok, amik néha átmennek groteszkbe. A zenéről beszéltem, nem a szövegről! Az más tészta. Ebben az értelemben a Wallt az Animalsszel együtt én a PF hanyatló korszakához sorolom (a Final Cutról nem is beszélve).
"Ami nagyon hiányzik ebből a zenéből, az a tényleges meghangszerelés (hm, maga a zene): nincs a hangszereknek önálló szerepe, karaktere, de maguk a zenészek is lecserélhetőek (le is cserélődnek: a Momentaryn szinte csak Gilmour játszik a törzs-csapatból, a többiek jönnek-mennek, na meg a gép), de egyszerűen nincs olyan emlékezetes hangszerszólam ami önmagában is érdekes lenne, ami valóban gazdagítaná az alapstruktúrát, ami aztán megragadna az emlékeink között – ebben a leggyászosabb a dob (tényleg buta) monotonitása, ami aztán végleg le-poposít mindent, a talán érdekesebb számokat is digitálissá darálja (Az In The Turning Away lehet hogy egy izgalmas szám lenne egy JÓ énekessel vagy énekesnővel és egy okos, izgalmas hangszereléssel, s mondjuk rövidebben)."
Ellenpélda: On the Turning Away, Yet Another Movie, és - legfőképpen - Terminal Frost. Utóbbiban akkora dallamok vannak, mint a ház. Hallgattad is ezeket vagy csak feltetted a fülhallgatót?...
"Érdekes hogy a Dogs of War-nél kiemeled a „mindent elnyomó” dobfutamot, ami "koncertszerű" lenne, de mintha nem ugyanazt hallgattuk volna: ha valami számomra távol van ettől a lemeztől, az a koncertszerűség gondolata, s pont a dobmegoldások a legsablonosabbak és a legműanyagabbak. Pont ennél a lemeznél tudható hogy géppel vettek fel jópár dolgot, Mason tán ott sem volt mindig, a hangzás mindenesetre elég digitális."
Félreérthettél, mert konkrétan bizonyos dobfutamok hangmérnöki, keverési megoldása idézi a koncertszerűséget. Ahogy szaggat, dübörög, és időlegesen elnyomja a többi hangszert. Elismerem, egyszerű eszköz a brutalitás kifejezésére (amiről a nóta szól), de hatásos. Én a Pink Floydot (különösen 1973 után) ezekről az egyzsderű, de hatásos ötletekről ismerem fel.
"Ha a hangszerelést, a hangszerek szerepét összehasonlítjuk például a Fal élő változatával [csak mert az a kedvencem]: ég és föld. Gyönyörű ott figyelni külön akár a zongorát, akár csak a ritmusgitár és a dobok viszonyát – de szinte bármelyik hangszer említhető lenne: egy kvartettet hallunk, kamarazenét, négy erős lábon álló zenei építményt, néha kis vokális kiegészítésekkel. Ahogy például önálló szerepe van a női vokálnak (az ének-improvizációnak) a Dark Side lemezen, de ez az ami ebben a korszakban egy szinte minden dalban felbukkanó sláger-háttérré válik, mint egy Charlie vagy Cserháti Zsuzsa dalnál. De a legfájóbb a dob, a dob… az a monoton háttér, ami az 51 percen majdnem végig van öntve, ami nekem igazán nehezen feledhető."
A kvartett-hangzást számon lehet kérni a Momentaryn, s részben talán jogos is, de egyrészt megint ott van a Terminal Frost ellenpéldának, másrészt a zenekari állapot nem nagyon tette lehetővé az egymást inspiráló közös muzsikálást. Ezen lehet sajnálkozni, de lehet tudomásul is venni. Ahogy azt is, hogy a Yes-féle Union-ön ezerféle sessionzenész dolgozott, ami viszont nem csökkentette annak a pár dalnak az értékét, amik kiemelkedőek az albumról.
"(Kis kiigazítás: az On the Turning Away nem ¾-es, hanem 4/4, igaz, az énekszólam az elején (végre!) kicsit ravaszabul támaszkodik a 4/4-es hangsúlyokra, de a dal maga 4/4 – ez a cin és persze a dob belépésekor válik egyértelművé (de meg is található a kottája a neten)."
Hoppá, bocsánat, igazad van. A Turning valóban 4/4-es, az énekszólam triolás építkezése zavart meg.
"A másik kiigazítás amire utaltam korábban: mikor a szövegek sorhosszainak változatosságáról írtam, akkor annak szerkezetére, zeneiségére gondoltam („sorhosszak változatossága, sorok száma, verszaktípusok, rímelő vagy rímtelen megoldások”), nem csupán és nem elsősorban a tartalmára ahogy azt a válaszodban érteni látszol („engem nem érdekelnek túlzottan a szövegek”) – ami két szempontból is szomorú tanulság nekem. Egyrészt hogy félreértetted amit írtam s így ez az irány félrement, másrészt mert többször hangsúlyoztad a befolyásoló körülményeket, a kontextust. Így viszont tényleg szomorúan olvasom hogy számodra létező és hangsúlyos viszonyítási pont az MTV videóklip-rengetege, érdektelen viszont a zene nagyon is szerves részeként létező szöveg (tartalmával, ritmusával, belső rendjével, zeneiségével). Ha ez a viszonyításunk, akkor tényleg nehezen tudnánk beszélgetni: más az értékrendünk, más a világunk.)"
Valóban a szöveg tartalmára való utalásként értettem az általad leírtakat, s arra való reakciómban írt állításokat - ti. hogy túlságosan nem szokott érdekelni a szöveg - ma is tartam. Kontextus-ügyben meg súlyos félreértés van köztünk: a kontextus fennmaradhat akkor is, ha a kiváltó körülmények már rég megváltoztak. Nekem kiskamaszként mérce volt az, ahogy a Learning to Fly kiemelkedett az MTVs kliprengetegből, megragadott, megszereztem az albumot, tetszett, és továbbléptem a prog-rock felé. Nem foglalkoztam tovább az MTVvel (a rácsodálkozás emléke mint kontextus megmaradt), pláne nem "létező és hangsúlyos viszonyítási pont"-ként (ahogy írod). Vagy nagyon nem tudok írni vagy nagyon félreértesz, ha ezt a történetet eddig nem tudtad összerakni...
Ami a PF és a szigorú zenei elemzés viszonyát illeti (amit többször kértél tőlem, hogy írjak magáról a zenéről), én nem bátorkodnék olyan erősen összeereszteni a kettőt, mert félő, hogy kellemetlen eredmény jönne ki. Ha jól tudom, nagy Zappa-kedvelő vagy, és örömmel olvastam/hallgattam Vedres Csaba egyik elemzését az Inca Roadsról: http://frankzappa.blog.hu/2004/11/09/xx_szazadi_remekmuvek. Vedres mércéje - elismerem - nagyon magas, aminek Zappa megfelel, az ELP is megfelel, a Gentle Giant is megfelel, de pl. a Yes is csak 1 db nótával (Awaken) éri el ezt az összekomponáltságot, a Pink Floyd meg még csak a közelében sincs egy ilyen igényű építkezésnek. Tévedés ne essék, egy szóval nem mondtam, hogy a PF rossz, gyenge vagy igénytelen lenne, egyszerűen csak nem felel meg ennek a magas mércének - egyik korszakában sem. Hiába szeretem a Sine On-t, ha formailag nézük, szétesik különálló részekre. Hiába szeretem a Wallt, ha a dalok egymásutánját néhány halvány zenei visszatérésen kívül nem tartja össze semmi zeneileg. A DSOTM lemezként egységes, de küln-külön szerzeményenyenként korántsem.
Ők másként voltak nagyok, és véleménykülönbségünk szerintem ebből fakad: mivel e mércének mindvégig alatta marad a Floyd, én sokkal kisebb különbséget (ha tetszik, minőségi váltást) érzek az életmű 1983 előtti és utáni korszaka között. De ebből kérlek, ne vonjál le egyből értékrendbeli, világlátásbeli különbségeket, jó?
Nagyon szívesen beszélgetek bármiről, de elég nehéz úgy, ha állandóan szelíd követelőzéssel kérik számon tőlem egyszer ezt ("magát a zenét"), egyszer azt ("élményeket, benyomásokat"), s amikor megírom, azt semmibe veszik. Bocs.
(dehogy, eleve fent van a Youtube-on több példányban, kerestem egy nagyjából egészséges listát belőle - mostanában kihangosítom a számítógépet nagy hangfalra [vagy nem])
Óóó, ez fantasztikus (köszönöm!) - és micsoda frappáns választ ad minden tűnődésemre. Talán lehetnek részei amibe véletlenül beleszaladhattam korábban, de igazából nem ismertem: pedig milyen életteli, természetes, gazdag. Benne van az az okosság, ami például a 91-es Jethro Tull oncertlemezben (A Little Light Music): úgy tud "öreges", visszatekintő lenni, hogy nem akar olyan lenni mint régen, hogy halkabb, hogy akusztikus - és mégis minden benne van amiért szeretjük, sőt, a profizmusa, minden-ízében-zenéje mellett egy mosolygás, nagyon finom és néha felbukkanó önirónia is átlengi a dolgot, ami miatt nagyon kell szeretni. S ebbe simán belefér hogy kényelmesebbre veszi a Shine On énekdallamát, vagy hogy hosszabb pár ütemmel a Comfortably Numbnál PONT az a rész, ahol belép az ikonikus szóló (mert kell az idő hogy kicserélja a gitárjait - elképesztő! :-) ).
Nagyon nagy (és nagyon természetes) ötlet az akusztikus hangszerelés - mekkora bátorság és mekkora ötlet lett volna Pink Floydként ezzel visszatérni. Jegyeladások és teltházas stadionok ide vagy oda, azért ez a gigantománia kicsit beteg és bizonyításkényszeres és anyagias dolog - egy ilyen műsorral visszatérni vagy folytatni micsoda bravúros lépés lett volna akkor. Nem azt sugallta volna fogösszeszorítva, hogy "megmutatjuk hogy robbanunk ugyanolyan nagyot mint régen", hanem a "zenélni jó" alapüzenetét, az együttlét és a közös zene örömét - ahogy ez a koncert. Laza a hangszerelés, gazdag a dalválogatás - egy nagyon könnyű MOSOLY lengi át az egészet, a zene súlya ellenére mégis valami könnyedség, s a különös az, hogy a sokféle dal mind azonos nívóra emelkedik:a Syd Barrett szólószámok amellett hogy remekek, egy kedves biccentést is jelentenek, a Pink Floydok egy nagyon természetes kötődést, együvétartozást mutatnak, de milyen jól szólalnak itt meg az új számok is! Hangszerek halatszanak, szólamok (csodás unisonók), egymásra figyelések, együttlét: zene.
Ha ilyent kapok a Pink Floydtól 87-ben, kilencvenakárhányban, akkor azóta is könnyes szemekkel járkálnék.
(Ide tartozhat még a "zenészek szép megöregedése" téma - néhányaknak tényleg gyöyörűen, méltósággal sikerül: a korábban emlegetett Jethro Tull mellett nekem gyönyörű ahogy Sade viszonyul az idő műlásához és ahogy ez a hangszereléseiben, fellépéseiben megjelenik [talán nem sokan osztoznak ebbéli gondolatomban, de sok szempontból a Pink Floyd mellé tudom tenni a dolgait], más műfaj és aztán más felé is kanyarodtak, de szépnak találtam [és találom] a Metallica 1997-es Load lemezét, ami a korábbi "okosságok" után volt bátor lazának, kevesebb eszközűnek és nagyvonalúbbnek lenni - de itt említhető szintén a Jethro Tulltól a Thick as a Brik II., ahol Anderson egy új, fiatal énekesre (!) bízza a vezető szerep egy részét. Long live szép öregség!)
Teljesen egyértelmű, hogy Gilmour jobb előadó, mint zeneszerző, és Waters jobb zeneszerző, mint előadó. Érdemes meghallhatni, megnézni Gilmour in Concert (2001) dévédéjét, lúdbőr az egész. A MLoR pedig nem egy túl jó lemez, de azért én nem tenném a hallgathatatlan kategóriába, ellentétben a Division Bellel, ami pedig egy "rendes" PF lemez a tagok hozzájárulását nézve. Szerintem mindkettő, de főleg az első apropó volt egy turnéhoz, ami viszont elég bitang volt, még az új számokkal együtt is.
Heló – válaszolok, de bevallom, a valódi beszélgetés reménye már elillant belőlem, inkább a tisztesség koptatja velem a billentyűket (na és mert tényleg ráérek :-) ). Annyira más hangsúlyokkal és annyira egymás mellett beszélünk el annyira más fogalmakkal, hogy (pardon) nemigen fűzök a dologhoz nagy reményeket már. A gondolataim magvát korábban már le is írtam – még ha át is ugrottad vagy félreértve reagáltál is rájuk – de erről később, most azért nekifutok újra, talán más hangsúlyokkal, talán érthetőbben.
Tehát a zenére: a benyomásunk végeredményben annyira nem különbözik, hiszen nagyon jól le tudom írni pusztán a Te szavaiddal az én benyomásaimat is (ahogy azt korábban nagyjából meg is tettem), tehát: „klipnóta”, „fülbemászó dallamok”, „a zene maga semmi különös”, „ügyesen fel van öltöztetve” – akár én is mondhattam volna, csakhogy az ezekkel a jelzőkkel leírható lemez számomra nem több mint sláger, liftzene: „igényes popzene”. Ez egész egyszerűen számomra nem érték – ez a „kellemes háttérzene”, a nem sok vizet zavaró szépség, a popdalok világa: komolyan meglepődtem hogy ezek a gondolatok és így merültek fel – ahogy korábban „az MTVs kínálatból” való kiemelkedés. Ha tényleg ez az érvelés gerince, akkor nem fogunk tudni tovább menni, akkor teljesen más világben élünk, más fogalmakkal operálunk, máshol keressük a minőséget. Miközben persze, nincs vita: ez a zene minden bizonnyal szép – de hát nem más mint háttérzene, popzene: s mint ilyen, teljesen érdektelen.
Ez érződik a dalok szerkezetén is: nem megyek végig egyenként az egyes számokon, hisz minimális eltéréseken kívül nincs köztük karakteres, valódi különbség (a lemez bárhol bekapcsolható és leállítható), de a lényeg ugyanaz: nagyon egyszerű dalstruktúra, nagyon egyszerű szövegsorokkal és verszak-szerkezettel (ezt értetted félre mikor azt hitted hogy a szövegre szeretnék kitérni), a hangszerek hangsúlyai, a megpendített akkordok szinte mindig csak az ütem elején, a legtriviálisabb helyeken, maga az énekdallam nagyon egyszerű és szűk mezsgyén mozog (Gilmour korlátai miatt).
Ami nagyon hiányzik ebből a zenéből, az a tényleges meghangszerelés (hm, maga a zene): nincs a hangszereknek önálló szerepe, karaktere, de maguk a zenészek is lecserélhetőek (le is cserélődnek: a Momentaryn szinte csak Gilmour játszik a törzs-csapatból, a többiek jönnek-mennek, na meg a gép), de egyszerűen nincs olyan emlékezetes hangszerszólam ami önmagában is érdekes lenne, ami valóban gazdagítaná az alapstruktúrát, ami aztán megragadna az emlékeink között – ebben a leggyászosabb a dob (tényleg buta) monotonitása, ami aztán végleg le-poposít mindent, a talán érdekesebb számokat is digitálissá darálja (Az In The Turning Away lehet hogy egy izgalmas szám lenne egy JÓ énekessel vagy énekesnővel és egy okos, izgalmas hangszereléssel, s mondjuk rövidebben).
Érdekes hogy a Dogs of War-nél kiemeled a „mindent elnyomó” dobfutamot, ami "koncertszerű" lenne, de mintha nem ugyanazt hallgattuk volna: ha valami számomra távol van ettől a lemeztől, az a koncertszerűség gondolata, s pont a dobmegoldások a legsablonosabbak és a legműanyagabbak. Pont ennél a lemeznél tudható hogy géppel vettek fel jópár dolgot, Mason tán ott sem volt mindig, a hangzás mindenesetre elég digitális.
Ha a hangszerelést, a hangszerek szerepét összehasonlítjuk például a Fal élő változatával [csak mert az a kedvencem]: ég és föld. Gyönyörű ott figyelni külön akár a zongorát, akár csak a ritmusgitár és a dobok viszonyát – de szinte bármelyik hangszer említhető lenne: egy kvartettet hallunk, kamarazenét, négy erős lábon álló zenei építményt, néha kis vokális kiegészítésekkel. Ahogy például önálló szerepe van a női vokálnak (az ének-improvizációnak) a Dark Side lemezen, de ez az ami ebben a korszakban egy szinte minden dalban felbukkanó sláger-háttérré válik, mint egy Charlie vagy Cserháti Zsuzsa dalnál. De a legfájóbb a dob, a dob… az a monoton háttér, ami az 51 percen majdnem végig van öntve, ami nekem igazán nehezen feledhető.
(Kis kiigazítás: az On the Turning Away nem ¾-es, hanem 4/4, igaz, az énekszólam az elején (végre!) kicsit ravaszabul támaszkodik a 4/4-es hangsúlyokra, de a dal maga 4/4 – ez a cin és persze a dob belépésekor válik egyértelművé (de meg is található a kottája a neten).
A másik kiigazítás amire utaltam korábban: mikor a szövegek sorhosszainak változatosságáról írtam, akkor annak szerkezetére, zeneiségére gondoltam („sorhosszak változatossága, sorok száma, verszaktípusok, rímelő vagy rímtelen megoldások”), nem csupán és nem elsősorban a tartalmára ahogy azt a válaszodban érteni látszol („engem nem érdekelnek túlzottan a szövegek”) – ami két szempontból is szomorú tanulság nekem. Egyrészt hogy félreértetted amit írtam s így ez az irány félrement, másrészt mert többször hangsúlyoztad a befolyásoló körülményeket, a kontextust. Így viszont tényleg szomorúan olvasom hogy számodra létező és hangsúlyos viszonyítási pont az MTV videóklip-rengetege, érdektelen viszont a zene nagyon is szerves részeként létező szöveg (tartalmával, ritmusával, belső rendjével, zeneiségével). Ha ez a viszonyításunk, akkor tényleg nehezen tudnánk beszélgetni: más az értékrendünk, más a világunk.)
De visszatérve az elejére: ha ez a zene kellemes és „fülbemászó”, akkor a megítélésben nincs köztünk különbség: szerintem is az, de ez számomra az „érdektelen” szinonímája, és mérföldekre van attól, amit a zenétől általában, így a (régi) Pink Floydtól is kapok – ilyesmivel (a semmivel, a felszínességgel) valóban nem szívesen töltöm az időmet.
Sings of Life: lazán egymáshoz komponált szólórészek egymásutánja, a kétharmadánál az egyik hangnemváltás (a zintis rész közepén) érdekes. Arra jó, amire szánták: bevezetőnek.
Learning to Fly: ahogy írtam, tökéletes klipnóta. Nincs túlbonyolítva, fülbemászó dallamok, s van egy svungja az egésznek. Számomra szépen kifejezi a repülés, lebeés hangulatát.
Dogs of War: klasszikus blues, csakúgy, mint a Shine on..., persze a harmóniamenet egy kicsit meg van buherálva. Amíg a Shine nosztalgiával kevert beletörődésről szól, a Dogs egy agresszív, harapós nóta. Külön érdekes, hogy bizonyos sávokat direkt úgy kevertek össze, hogy egy-egy pillanatra elnyomjanak másokat (pl. dobfutamok) - mintha egy élő koncerten dübörgő zenekart hallanál.
One Slip: szokásos effektparádéval kezdődik, a zene maga smmi különös (még szóló sincs benne, amit sajnálok), de ügyesen fel van öltöztetve (hangszerelés, dob-orgia, zörejek, hangok).
On the Turning Away: szép ballada 3/4-ben, a Wish You Were Here hangvételében (a szöveg nyilván egész másról szól). Van egy szép himnikus dallamunk, ezt elismétlik párszor, és néhány megoldással érdekessé teszik (hangszerelés dúsulása, majd az utolsó refrén előtti csend, kivárás).
Yet another Movie: ha az alapakkord-sort nézzük, a rock egyik leggakrabban használt harmóniamenete ez. A trükk a lelassításban,valamint a hangulatteremtő gitározásban és a kis effektekben van. Számomra a dal baljós, apokaliptikus benyomásokat közvetít, amit felfelé, "semmibe eltűnő" gitárszóló megkoronáz. S jön egy jól kitalált (dúrral játszó) váltás (fellélegzés), majd a fokozatos lecsengés egyfajta apatikus hangulatot ad. Többek között ez az a dal, ami miatt - noha összekomponáltságban összességében nem a legnagyobb - szeretem a Pink Floydot.
New Machine I-II.: széteffektezett ének, önmagában nem sok értelme van, inkább a Terminl Frosttal együtt, amit keretez. Nekem valamilyen "lemeztelenített, nullponti" érzést ad.
Terminal Frost: ahogy írtam korábban, zeneileg tulajdonképpen ez egy nem túlságosan összetett fúziós nótának felel meg. Szimmetrikus szerkezet (a közepén egy megtöréssel: a vokálos rész, mai alatt megmozdulnak az akkordok, ill. a szaxofonszóló). Nincs "popos" versszak-refrén szerkezet, helyette lúdbőröztető dobképlet + basszus (C-dúrban vagyunk), négyhangos, modális téma (zongorán), amire átgondoltan felelget a gitár és a szaxofon. Gyönyörű dallamívek tömkelege a szerzemény, és simán odateszem a Money végének ének-gitár felelgetéséhez. S végül feloldódik az egész a hallgatásba. Személyes élmény: mivel kiskamaszként azelőtt semmi ehhez foghatót nem hallottam, nagyon megragadott az a szabadság-érzés, ami ebből a zenéből áradt. Innen indult az én prog.rock-sztorim.
Sorrow: ezt nem tudom védeni, számomra egy egyszerű, borús popdal. Hangszerelésében és hangzásában is erősen elüt az album többi dalától.
...bocs, akkor féleérthettelek: nem gondoltam hogy az "MTVs kínálatból messze kilógott felfelé" (párszior ismételve) valós viszonyítás lehet ha többé kevésbé komolyan beszélünk a zenéről. Nekem a "szódával elmegy" vagy a "rendben van" (pardon, de) nem vélemény, nem tűnődés, nem beszélgetés, pusztán rövid ítélet - tényleg azt hittem hogy ebből beszélgetés lesz: talán az általam befpüfölt karakterszámból is látszik. Pardon again. (Lehet hogy azt is félreértettem hogy mesélsz a Final Cut élményeidről? :-) Már bizonytalan vagyok, de mintha olvastam volna ilyet ;-). De most már tényleg nem kell, érzem hogy nem lenne jó szájíze - nem a véleményednek, hanem a hangulatának, hangütésének. Smile
"e konkrét zene kapcsán is érdekel hogy TÉGED mi befolyásol vagy befolyásolt?"
Hahó, elmondtam (lásd 8412):
A Learning to Fly tökéletes klipnóta, szerintem az akkori MTVs kínálatból messze kilógott felfelé. A Dogs of War rendben van, a One Slip szódával elmegy, az On the Turning Away az egyik legszebb PF-ballada, a Yet Another Movie pedig szerintem nyugodtan odatehető a DSOTM lemez mellé. A Terminal Frost - számomra vállaltan szubjektív okokból, de önmagában is - hatalmas, a zárószámmal viszont máig nem tudtam megbarátkozni - arra tökéletesen illőnek érzem leírásodat: dobgépes, monoton, unalmas.
(8409):
én a Momentaryt az életmű ismerete nélkül, elsőre ismertem meg (tehát nincs PF-kontextus), ill. a Learning to Fly-t az azt körülvevő MTV-s béna pop-tengerből éreztem kiemelkedőnek (tehát futószalagzene-kontextus meg van). Azóta nyilván már az értékelésem, de pl. a kronológiába belegondolva is felfrissülésnek érzem a Momentaryt a Final Cut teljesen szétgörcsölt, zeneietlen frusztrációtömege után. A Terminal Frost pedig tulajdonképpen nem több egy feelingesen eljátszott fúziós nótánál, de akkor és ott engem úgy megcsapott ("ilyet is lehet rock címén játszani?"), hogy nagyot fordított rajtam.
(8407):
Zeneileg teljesen igazad van, a dalban mégis van valami meg nem magyarázható különlegesség. Emiatt figyeltem fel rá a sok műanyag kacat közt anno az MTV-n, valamikor a kilencvenes évek elején-közepén. S jegyeztem meg magamnak a Pink Floyd nevet. Tudom, szokás utálni azt az albumot, de számomra az jelentette a belépőt a prog.rock világába: nem sokkal később hallottam ugyanerről a korongról a Terminal Frost-ot, és teljesen elvarázsolt. Noha ma már ritkán hallgatom, nálam a Momentary-lemez azóta is nagy becsben áll.
Érveket, kétségeket, élményeket írtam. Ennél nem tudok többet mondani.
mivel hogy gyaníthatóan több emberre is érvényesek lehetnek
Hát persze! (írod sokadszor) - de (könyörgöm!), ha TÉGED kérdezlek, ha a TE véleményed érdekel, akkor is az a válaszod (sokadszor) hogy "az emberek általában"???... :-) :-D
Bocs, nem MUSZÁJ beszélgetni, akkor írd hogy "hagyjuk, nem szeretném a magam viszonyulását elmondani" - nincs ezzel gond, de volt bennem egy gondolat hogy megismerem a Te nézőpontodat. Illetve zenéről beszélgetünk, és e konkrét zene kapcsán is érdekel hogy TÉGED mi befolyásol vagy befolyásolt? (Vagyok olyan önző hogy azt képzelem hoyg ezáltal áóén is gazdagodom). De úgy tűnik ez már örökre titok marad. ;-)
nekem tetszik a Momentary és a Division Bell. Neked meg nem.
Pont. Sommás. Bár... mint írtam, azt képzeltem-reméltem hogy majd beszélgetünk erről, hogy megismerjük egymás véleményét: érvekkel, kérdésekkel, kétségekkel, válaszokkal, élményekkel. :-) Ha nem, nem. Szép hétvégét!
"általánosságok, általánosságok a konkrét kérdésre - és csak nem mondod el a saját véleményedet ("érintettségedet") ebben a kontextus-kérdésben :-) Miközben én váltig a korábbi nézőpontomon vagyok: furcsa lenne ha egy 30 éves lemez akár csak 1/3 részben is "ahhoz képest" méretne meg... Nagyon kényelmes ember aki ezt megengedi magának."
Ezek nem általánosságok, hanem válaszok, többesszámban megfogalmazva - mivel hogy gyaníthatóan több emberre is érvényesek lehetnek. Igenis hathat egy lemezre egy adott kontextus 30-40-50 stb. év után is, sőt, ahogy írtam, kontextus nélkül, "önmagában" meg sem tudsz hallgatni egyetlen zenét sem. De nem vonom kétségbe képességeidet, majd szólj, ha sikerült. A véleményem meg az, hogy nekem tetszik a Momentary és a Division Bell. Neked meg nem. Ez van. S hogy egy még vadabbat írjak: engem nem érdekelnek túlzottan a szövegek a prog.rockban, egyáltalán: a rockban. Engem a zene érdekel. Így nem nagyon tud meghatni Waters megannyi gondolatgazdag (ebben amúgy kételkedem) szövege, inkább a zene felépítése, formálódása érdekel. Ha igazán szigorú mércét veszünk ez alapján, akkor a PF zeneileg elvérzik az ELP, a King Crimson, a Yes, de főleg a Gentle Giant mellett, Gilmourostul, Watersestül, Barettestül. Én megengedőbb mércével mérek, ezért kellmes hallgatnivalónak tartom a PF két utolsó lemezét is.
Közben meghallgattam a Momentary lemezt és a Division Bellt is – de őszinte leszek: ez utóbbit nem is bírtam végig: nem „selejtes” (ahogy fogalmazol), hanem olyan mértékben SEMMI, olyannyira bosszantóan sablonos és kiszámítható és üres, hogy komolyan felidegesítettem magam rajta. Ami tényleg azért nehezen érthető, mert régi profi zenészek vannak mögötte, akinek tudni kéne miből és hogyan érdemes és lehet építkezni, és itt – ahogy korábban szó volt róla – egyszerűen megmutatható, pontos helyeket megadva érzékeltethető hogy mennyire kevés eszközt használnak, mennyire egy kaptafára (sajnos a sláger-kaptafára) megy az egész, mennyire nem tettéksehova a lécet. MINDEN a középszerűség felé megy: egységesen 5-6 perces számok, szinte mind azonos felépítéssel, pont akkor (és pont ugyanúgy) megszólaló gitárszólóval, Gilmour nagyon kis hangterjedelmű, inkább beszélő mint éneklő hangjával (csak azt a Tátrai-bandes női típus-vokált tudnám feledni...) – ha egy szombathelyi zenekar azt mondja 90-ben, hogy Gilmour-szerű zenét akar csinálni és ezt mutatná meg, akkor is azt mondanám „hogy dolgozni kéne rajta”… vagy hagyni az egészet, mert pont az ötlettelenség az ami áthatja az egészet.
Bántóan (bocsánat) primitív az egyes számok felépítése, a szövegek milyensége, szerkezete – egy időben mélyebben foglalkoztam a (klasszikus) Pink Floyd szövegekkel, és bámulatos volt már önmagában is az a gazdagság, amit a szövegekben tartalmában, szerkezetében, zeneiségében megjelenik: sorhosszak változatossága, sorok száma, verszaktípusok, rímelő vagy rímtelen megoldások, a szöveg és a zene termékeny egymásrahatása – a gondolatok, érzések, indulatok, szándékok hihetetlen gazdag eszközű megmutatásával.
És itt hívtam segítségül korábbi olvasmányaimat vagy a wikipédiát: Waters gondja volt az volt korábban (s a feszültségek is részint ebből jöttek), hogy a társai nem hoztak annyi ötletet mint várta volna, nem voltak elég aktívak – néha konkrétan semennyire. Elképzelhető hát az a csend és űr ami e két „poszt”-lemez születésénél a zenészekre zuhant, s erről szólnak a hírek is: ült Gilmour a társai körében, és: nem jutott eszükbe semmi... (még a „The Division Bell” címet is más: Douglas Adams adta). Ekkor – olvasható a sztori – Gilmour titokban bekapcsolata a magnót Wright impovizálása alatt, és abból gyorsan csináltak is 3 dalt… Így szerez zenét egy elkötelezett, profi zenészcsapat? Kiábrándító. S nem a történet, mert az csak illusztrálja PONT azt, ami érezhető a zenén.
Nem tud közben az ember nem arra gondolni, hogy a korábbi lemezek-dalok ereje azért nem csak abból származott hogy mondjuk „zsenik voltak”, hanem a sok-sok év munkája, érlelése, alakítása miatt. E két lemezt meg relatíve hamar összekalapálták (van amelyiken a másik két maradék tag szinte alig is játszik) – nincs is nyoma semmi érlelésnek, sűrűsödésnek.
A wikipédia utal ismét a kritikákra is: a Division-t is eléggé lehúzták, ezt írja az Entertainment Weekly: „prog-rock dagályosság és New Age dallamok gyomorforgató (!) keveréke”; a Rolling Stone szerint Gilmour szólói „amilyen erősen a fejünkben maradtak korábban, most olyan felejthetőek”. És tényleg. S egy pillanatra vissza a kontextusról mint befolyásról: e két lemez CSAK annak köszönheti hogy életemben többször is végighallgattam, hogy Pink Floyd van ráírva, hogy emiatt voltam kíváncsi. Máskülönben az első pár perc után kapcsoltam volna ki, s el is felejtettem volna a csapat nevét – mondjuk a zenét így is elfelejtettem, nemigen maradtak meg dallamok. :-)
Ha tehát mint Pink Floyd zenéhez kéne most viszonyulnom, akkor csak személyes okokból is sajnálom a dolgot: rossz érzés és nehéz feladat is, amikor valakinek, aki ezt a 2 lemezt ismeri csak, el kell magyarázni hogy MI IS volt valójában ez a zenekar és micsoda feszültségekre volt képes. Mert nem ez nem az, nagyon nem.
"az adott zene befogadásfolyamata milyen az adott hallgatónál." ""Önmagában", kontextus nélkül úgysem tudod vizsgálni a zenét" - általánosságok, általánosságok a konkrét kérdésre - és csak nem mondod el a saját véleményedet ("érintettségedet") ebben a kontextus-kérdésben :-) Miközben én váltig a korábbi nézőpontomon vagyok: furcsa lenne ha egy 30 éves lemez akár csak 1/3 részben is "ahhoz képest" méretne meg... Nagyon kényelmes ember aki ezt megengedi magának.
"Részint most mi ketten beszélgetünk, kettőnk viszonyulásáról :-), részint valóban érdemes lenne olyan elképzelt valakik lehetséges gondolataival akár csak említsésszinten is foglalkozni akik zenei preferenciáiban a zenéhez képes jóval nagyobb súllyal esik latba a máshoz való viszonyítás, az énekes hajszíne vagy bármi más, zenén kívli, érzelmi vagy más tényező?..."
Nem slágerlistás helyezéseket, hajszínt stb. értettem ezalatt, hanem mondjuk olyasmit, hogy az adott zene befogadásfolyamata milyen az adott hallgatónál. Ez személyenként más és más, rengeteg dolog összjátéka befolyásolja, és egy pnoton túl nem lehet szétválasztani ezeket a tényzőket. Mondom még egyszer, nincs ellenemre a zene "objektív" (az idézőjel nem véletlen) elemeivelfoglalkozni (struktúra, dallam, harmóniák, hangszerelés stb.), de megtanultam, hogy ez nem adhat teljes képet, sőt, sokszor épp a lényeget tévesztük el miatta. Művészetről beszélünk, s értelmezésének része lehet az analitikus szemléletmód, de nem kizárólagos igénnyel - szerintem.
"ld. mint fent - azaz ha mindez így kijelenthető, mi más van ami a dolog értékét mégis ezek fölé emeli? ("Ez is rossz, az is rossz, nem zenei szempontok is beleszólnak, DE AZÉRT kiváló zene"?...) Kicsit olyan ezt olvasni mint egy énekversenyen ahol valaki (jobb híján) megkapja a "legszebb énekesnő" díját. Biztos jó, csak pont a zenéhez nincs semmi köze..."
Nem mondtam egy szóval sem, hogy a Momentaryn bármi rossz lenne. Egyetértettem veled abban, hogy monoton, poposabb stb. Ezek viszont nálam nem feltétlenül negatív jelzők. "Önmagában", kontextus nélkül úgysem tudod vizsgálni a zenét (ezért az idézőjel az iménti "objektív" körül), kettőnknél más a Momentary kontextusa, ennyi.
Nézd, a Momentary alapvetően másféle szerzőgárda szüleménye, mint ami addig 10 éven át PF név alatt megjelent. Gilmour nótái szerintem jók (leszámítva a Terminal Frostot keretező sikoltozást, de az meg hangulatában hatalmas), fel van díszítve a PF szokásos hangszerelési megoldásaival meg effektjeivel, a szövegeket meg hagyjuk (arról később maga Gilmour is pironkodva nyilatkozott, ha jól emlékszem). A Learning to Fly tökéletes klipnóta, szerintem az akkori MTVs kínálatból messze kilógott felfelé. A Dogs of War rendben van, a One Slip szódával elmegy, az On the Turning Away az egyik legszebb PF-ballada, a Yet Another Movie pedig szerintem nyugodtan odatehető a DSOTM lemez mellé. A Terminal Frost - számomra vállaltan szubjektív okokból, de önmagában is - hatalmas, a zárószámmal viszont máig nem tudtam megbarátkozni - arra tökéletesen illőnek érzem leírásodat: dobgépes, monoton, unalmas.
És a Division Bell? Ahhoz mit szólsz? Érzel különbséget a Momentaryhez képest? Vagy ugyanolyan selejtesnek találod?
"Tényleg nem értünk egyet :-), de ezügyben szívesen olvasnék erős jelzőkön túli konkrétumokat. Megérne egy hosszabb eszmecserét - számomra az egyik legizgalmasabb lemez, nagyon tág zenei és érzelmi amplitúdükkal, erős, karakteres szövegekkel."
Ehhez kérek egy kis türelmet, újrahallgatom a kérdéses lemezt.
("mihez képest" dolga csak rövidtávon) "Már akinél. Sokfélék vagyunk."
Részint most mi ketten beszélgetünk, kettőnk viszonyulásáról :-), részint valóban érdemes lenne olyan elképzelt valakik lehetséges gondolataival akár csak említsésszinten is foglalkozni akik zenei preferenciáiban a zenéhez képes jóval nagyobb súllyal esik latba a máshoz való viszonyítás, az énekes hajszíne vagy bármi más, zenén kívli, érzelmi vagy más tényező?...
"De a zenében az a szép, hogy befogadásakor, értékelésekor nem pusztán zenei szempontok játszanak szerepet"
Mi mások még?... (és nem sikerességre, slágerlistán elfoglalt helyre, hanem valóban zenei eszmecserékre gondolok - mit ez itt. :-) )
"egyébként teljesen egyetértek veled a zenei érveket illetően (monotonitás, egyhangú struktúra stb.)"
"a nyolcvanas évek dobgép korszaka: borzalom"
Na, ebben viszont egyetértünk. :-)
ld. mint fent - azaz ha mindez így kijelenthető, mi más van ami a dolog értékét mégis ezek fölé emeli? ("Ez is rossz, az is rossz, nem zenei szempontok is beleszólnak, DE AZÉRT kiváló zene"?...) Kicsit olyan ezt olvasni mint egy énekversenyen ahol valaki (jobb híján) megkapja a "legszebb énekesnő" díját. Biztos jó, csak pont a zenéhez nincs semmi köze...
"Ebben nem értünk egyet: a Final Cut-ot szánalmas erőlködésnek látom"
Tényleg nem értünk egyet :-), de ezügyben szívesen olvasnék erős jelzőkön túli konkrétumokat. Megérne egy hosszabb eszmecserét - számomra az egyik legizgalmasabb lemez, nagyon tág zenei és érzelmi amplitúdükkal, erős, karakteres szövegekkel. Az együttműködést, annak sikerességét minden korlátozottsága és a feszültségek ismerete mellett mondom: Gilmour néhány erőteljes szólója, a "Pink Floyd gépezet" hangszerelései mind-mind gazdagították a darabot, még ha Waters is volt a fő alkotó (fényéekkel erősebb is mint Waters bármelyik szóló-próbálkozása - Gilmourról nem is beszélve).
Van egy-két örök dal-kedvencem is a lemezről: az egyszerűségében csodaszép Southampton Dock, a finom ritmuscsúsztatással is játszó Two Suns in a Sunset, a melankolikusan tűnődő Paranoid Eyes. Izgalmasaknak, önálló karakterűnek és mégis jellgzetesen pinkfloydinak érzem a hangeffektusok erős és hatásos jelenlétét (aztán a lemez kerekségét,szerkesztetségét, a néhol felbukkanó bujkáló humorát, a zene gazdagságát a sikoltóüvöltő-csattanó elektromos hangszerektől a cselló csendességéig. S ott van Waters korlátokkal bíró, de Gilmourénál sokkal élettelibb, karcosabb, gazdagabban megszólaló [nekem: hitelesebb] énekhangja. Stb.)
"Kicsit vitatkoznék: a "mihez képest" dolga csak rövidtávon lehet valós befolyásolót ényező, már legkésőbb a harmadik hallgatásnál az ember kell hogy azenére magára figyeljen s ne a prekoncepcióira, pláne így van ez majd' harminc elteltével."
Már akinél. Sokfélék vagyunk.
"Ennek egy része akár érzelmi vagy ízlésbeli dolog is lehetne, de egész egyszerűen LÁTÁVÁNYOSAN és zenei kategóriákban megfogalmazhatóan alacsonyabbra került a léc (a korábban emlegetett dobgép buta monotonitása, a(z önmagában sem túl érdekes) csak-egyféle-verszakfelépítés ismételgetése, és így tovább."
De a zenében az a szép, hogy befogadásakor, értékelésekor nem pusztán zenei szempontok játszanak szerepet - mondom ezt én, aki egyébként szereti zenei érvekkel alátámasztani mondanivalóját, és egyébként teljesen egyetértek veled a zenei érveket illetően (monotonitás, egyhangú struktúra stb.).
"A "hiányzó valami" vagy "hiányzó Waters" bennem is felidézi (az általan zseniálisnak tartott) Final Cut-ot: megromló viszony ide vagy oda, érződik a nagy szellemek összedolgozásának eredménye: ez az utlsó lemez amin a Waters-Gilmour páros (valamennyire) együtt dolgozott, ahol még utoljára hagyták hatni egymást magukra, és ez érződik is - főleg a zenén."
Ebben nem értünk egyet: a Final Cut-ot szánalms erőlködésnek látom, ahányszor csak meghallgatom. Nem inspirálta itt már egymást Gilmour és Waters - nem is hallatszik, és tudtommal tényszerűen sem volt így. Már az Animals idején is Waters volt a vezér, a Wallra meg összesen két-három számot írtak közösen a huszonhatból. Ezt én nem nevezném együttes munkának. Más kérdés, hogy ekkor még Waternek is voltak épkézláb dalötletei különbejáratú frusztrációinak megzenésítésére, a Final Cut-on szerintem már ez sincs. Ezért is írtam, hogy zeneietlen az az album.
De tudom, hogy nem tartozom az ortodox PF-anatikusok közé. :-)
Kicsit vitatkoznék: a "mihez képest" dolga csak rövidtávon lehet valós befolyásolót ényező, már legkésőbb a harmadik hallgatásnál az ember kell hogy azenére magára figyeljen s ne a prekoncepcióira, pláne így van ez majd' harminc elteltével. A dolog számomra egyszerűbb: szól a zene, és viszonyulok hozzá, keresem a vonzalmak-taszítások okait, esetleg. A gondolatok megfogalmazásához persze hogy az ember segítségül hív párhuzamos dalokat, összehasonlítgat, elővesz esetleg interjúkat, hasonló korú zenéket - de a zene mégiscsak önmagában mérődik meg.
Mindezt ahhoz is előhangként hogy közben próbálkoztam-próbálkoztam, de az eredmény szomorkás: nem tudom ezt a zenét (s az egész 87-es lemezt) másnak mint lapos és érdektelen popdalok sorának tekinteni. Ennek egy része akár érzelmi vagy ízlésbeli dolog is lehetne, de egész egyszerűen LÁTÁVÁNYOSAN és zenei kategóriákbanmegfogalmazhatóan alacsonyabbra került a léc (a korábban emlegetett dobgép buta monotonitása, a(z önmagában sem túl érdekes) csak-egyféle-verszakfelépítés ismételgetése, és így tovább. Zenehallgatás közben próbáltam unánaolvasni is - kiderül hogy ténylegesen is Gilmour játszptt fel szinte mindent -. meg a dobgép. Az enyémmel leginkább párhuzamos véleményt a TWikipédián összegyűjtött kritikákban találtam:
"Valami hiányzik. Mindenfavágós súlyossága ellenére semmi kihívó vagy provokáló nincs benne ami a Pink Floydra korábban jellemző volt. A Momentary Lapse Of Reason - sajnálom hogy ezt kell mondanom - földhözragadt, kiszámítható."
"Ha nem tudnánk hogy a csapat koncertmestere már nincs itt, akkor is éreznénk hogy érezhetően kevesebb az ötlet."
"az album még csak nem is aórra tart amerre a gyémántok őrültek, a holdaknak sötét oldaluk is van és ahol az anyák szíve atom."
A "hiányzó valami" vagy "hiányzó Waters" bennem is felidézi (az általan zseniálisnak tartott) Final Cut-ot: megromló viszony ide vagy oda, érződik a nagy szellemek összedolgozásának eredménye: ez az utlsó lemez amin a Waters-Gilmour páros (valamennyire) együtt dolgozott, ahol még utoljára hagyták hatni egymást magukra, és ez érződik is - főleg a zenén. Ilyen magasra sem Waters, sem a senior Pink Floyd nem jutott később: egyedül kevesek voltak. Ez Waters lemezein is érződik, az "Öreg-Pink Floyd" lemezekről viszont ÜVÖLT.
(Az ezzel párhuzamos sikere nem meglepő: a kisebb ellenállás irányába lépve populársabbak lettek, ahogy populárisabb lett kicsivel korábban a Genesis vagy a Queen (a nyolcvanas évek dobgép korszaka: borzalom). Egyszerűbb dalok, kiszámíthatóság, "szép dallamok" és "szép szólók" - adj hozzá egy "híres nevet" és megtelnek a stadionok. A Pink Floyd viszont "valamiért" a mai napig NEM a Learning T Fly-t jelenti, hanem a Shine on-t, a Wallt, a Dogs-ot. Hogy történetesen megjelent ezen a néven pár popdal is? Puff neki. Egy ekkora életműnek meg se kottyan. :-) )
Nem kell, hogy egyezzen a véleményünk, korántsem! :-)
A különbség mögött a "mihez képest"-viszonyulás eltérését érzem: én a Momentaryt az életmű ismerete nélkül, elsőre ismertem meg (tehát nincs PF-kontextus), ill. a Learning to Fly-t az azt körülvevő MTV-s béna pop-tengerből éreztem kiemelkedőnek (tehát futószalagzene-kontextus meg van). Azóta nyilván már az értékelésem, de pl. a kronológiába belegondolva is felfrissülésnek érzem a Momentaryt a Final Cut teljesen szétgörcsölt, zeneietlen frusztrációtömege után. A Terminal Frost pedig tulajdonképpen nem több egy feelingesen eljátszott fúziós nótánál, de akkor és ott engem úgy megcsapott ("ilyet is lehet rock címén játszani?"), hogy nagyot fordított rajtam.
köszönöm a hozzátételt, megpróbálom ilyen füllel hallgatni, hátha sikerült: egy új gazdagodás mindig jól jön.
Nem egyszerű azért az indulás, mert az alap-benyomásom eddig pont az ellenkező volt: míg szinte BÁRMELYIK korábbi Pink Floyd szám eljátszható bárki aáltal (3-4 akkord, egyszerű felépítés), de valóban mindig volt egy pici megtermékenyítő spiritusz, valami beleinjektált lélek, feszültség, rejtett vagy kevésbé rejtett ravaszság, ami miatt a pusztán "jó"-hoz ékpest is kiválóak, NAGYok tudtak lenni (most a Fal koncerten (is) elcsodálkoztam: hogy van bátorsága egy zenekarnag egy nyitódalt (In The Flesh) ennyire egyszerűnek, egyenesnek megírni? Na persze benne némi ravaszságokkal).
Szóval ennél a számnál/albumnál szinte szó szerint az ellenkezőjét fogalmaztam meg annak idején amit mondasz, s azt kérdeztem magamtól hogy hogy válhatott egy ennyiore spirituszos, ennyire izgalmas zene ennyire lapossá, tipikussá, műanyaggá - különlegesség-mentessé? Vonatkozik ez a dob véghetetlen monotóniájára, a dallamvezetés (pár hangon billegés) kockázatmentességére és érdektelenségére, stb.
Zeneileg teljesen igazad van, a dalban mégis van valami meg nem magyarázható különlegesség. Emiatt figyeltem fel rá a sok műanyag kacat közt anno az MTV-n, valamikor a kilencvenes évek elején-közepén. S jegyeztem meg magamnak a Pink Floyd nevet. Tudom, szokás utálni azt az albumot, de számomra az jelentette a belépőt a prog.rock világába: nem sokkal később hallottam ugyanerről a korongról a Terminal Frost-ot, és teljesen elvarázsolt. Noha ma már ritkán hallgatom, nálam a Momentary-lemez azóta is nagy becsben áll.
Én gyerekkoromban az "alternatív" klipből ismertem meg a dalt. Emlékszem, az akkor még monopol "királyi" tévé gyakran leadta két műsor között időkitöltés gyanánt.
