Nem, még sose, bár egy barátom szokta mondani, hogy jobb lenne, ha kételkednék néha legalább.
Nem tudok olyan helyzetet elképzelni, amitől elszállnék. Az akaraterőmmel és önfegyelmemmel a legsúlyosabb érzelmi válságomban sem volt problémám, nagyon ritkán fordul elő, hogy nem uralkodom magamon, akkor is inkább azért, mert kicsit kezdek belefáradni.
Persze lehet, hogy már rég elszálltam magamtól, azért nem félek. ;-)
ribizli
Igazándiból nem tudom elképzelni, hogy valaha szürke veréb lettél volna. Mert ez a mostani állapot... szóval nem kifejezetten csúf békára hasonlítasz ;-))
Szemüveges sovány kislány voltam. Nagyon sokáig szívesen játszottam a babáimmal, magam varrta-alakította ruháim voltak, másképp éltünk, mint szokás volt abban a közösségben. Néha csúfoltak, kirekesztettek a többiek. A barátnom nagyothalló volt, miatta is csúfoltak. Az iskolákban sem voltam kiemelkedo, nem nagyon vittem semmire. Nem volt jó kis baráti kör, bulik, közös élmények. Nem találtam magam szépnek, sovány voltam, sehol sem gömbölyu, nem noies.
Amikor dolgozni kezdtem, a magam lábára próbáltam állni, távol a családomtól, kicsit változtam, aztán meghíztam, eldeformálódott a testem, és nem volt elég akaraterom rendbehozni magam. Utáltam a tükörbe nézni. És a körülöttem lévo többi lány szép formás volt, noiségének teljes tudatában, sminkkel, illattal, megfelelo ruhában. Szürke kis verébnek éreztem magam, maximum kontrasztnak voltam jó. Késobb, amikor kicsit más irányt vett az életem, sikerült visszanyernem a régi alakomat, sikereim voltak a tanulmányaimban és munkában, és kezdett megváltozni a világ. Lassan rájöttem, hogy mégsem vagyok csúf béka, vannak erényeim, és egyszeriben egy-két normális pasi is feltunt körülöttem. A formám megtalálásához ok is hozzásegítettek. Aztán jött egy nagyon sötét korszak, amikor padlóra kerültem, és újra magamra kellett találnom. Saját erombol talpraálltam, öntudatra ébredtem, és megnyíltak a lehetoségek, egészen más színe lett a világnak.
Voltam mélyponton, és nagyon pontosan emlékszem mindenre, de arra is, hogy sikerült kilábalnom a depresszióból, rátaláltam az igazi énemre, és ezentúl ha a tükörbe néztem, már szimpatikusnak találtam, aki visszanézett.
Ma már a magabiztosságomnak köszönhetoen érdekes munkám van, rend van a fejemben és a lelkemben, normális magánéletem van, barátok vesznek körül. A kiegyensúlyozottságom néha még számomra is meglepo - egyre nehezebb kibillenteni az egyensúlyomat, és csak rövid idore lehetséges. Vannak hibáim is, olyan is, amit nem szívelek, de együtt tudok élni velük, és próbálom "nevelni" magam. Ahogy no az élettapasztalatom, változom, megjelennek és eltunnek tulajdonságok, idonként csodálkozom magamon.
ribizli
Nahát, ugyanarról beszélünk: ehhez kell csak jókora önbizalom, de ez valóban nem a tanulható fajta. A gitáros-kiállásost elég jól ismerem, de nem tudom, honnan van. Soha, egy pillanatig nem volt önbizalomhiányom színpadon. Talán azért, mert általában azt hiszem, hogy jó, amit játszom, a közönséget meg úgysem látni a reflektoroktól :-)
Nem mindig választhat az ember. Van, amikor bele van kényszerülve, hogy úgy döntsön, ahogy. Néha könnyebb elhagyni a járt utat, mint belerokkanva végigmenni, és a végén egy életképtelen roncs lesz belőled.
nomira,
tegyél a walkmanbe valami király zenét, az tutihatásos. Imádok végigvágtatni az utcán valami lyó kis "heavytővel". Egész más tudatállapotot idéz elő a zene.
A járatlan úthoz elég a dac is.
Pofáraesésekből is lehet erőt meríteni. Sőt.
Úgy gondolom, hogy amit a művészek csinálnak, az sokkal több, mint önbizalom. Egyszerűen fontosabb nekik az alkotás, mint önmaguk.
Pölö az a zenész, aki belemerül a gitárjába, nem hinném, hogy közben azon gondolkodna, hogy mit keres ő ott. Egyszerűen van ott valami tennivalója és kész. Mert fontosabb a játék, mint ő maga.
De az életben is érzékelhető, hogy ki az, aki önmagáért csinálja, és ki az, aki TUD művész lenni és művészetet csinálni. Ordít a különbség.
Amerikai módszer: éjjel-nappal walkmannal a fejen, fel-le járkálva hallgatni az alábbiakat: "Te vagy a legjobb! Csak így tovább! Mindenkit legyőzöl! Te vagy a király!"
Na ettől nekem, csak hányingerem lesz, de önbizalmam nem.
Kedves másikegylány, ahhoz, hogy a járt utat elhagyd a járatlanért, szintén jókora adag önbizalom kell, művészek esetén is. Az öntörvényalktó típusú arcok (pl. én is) sokkal többet kapnak a pofájukra, mint azok, akik sodródnak az árral.
Szerintem a művészek ún. magabiztossága abból ered, hogy egész más az értékrendszerük. Öntörvényűek, saját elhatározásból. Illetve pont azért ezen elhatározás, amiért a hagyományos eszközökkel nekik nem megy. Így lehet a hátrányból előnyt faragni.
Ha teszek a hagyományos értékekre, és csak azt nézem, hogy SZERINTEM mi az, ami szóra érdemes, akkor én is qrva magabiztos vagyok. Persze ehhez is kell egy adag bátorság. Szembeszegülni a hagyományos utakkal. De megéri.
Leegyszerűsítve: könnyebb olyan elvárásoknak megfelelni, amit te magad tűzöl ki, s nem mások neked.
onbizalom, ha nem felsz valamit megtenni: egy ismeretlen lannyal/fiuval leallni beszelgetni, kiallni masok ele beszelni, beszolni a kozertes eladonak, ha az bunko stb.
ez tanulhato. az en modszerem, amivel magamat felhoztam, az az volt, hogy leultem, es azt mondtam magamban: OK, hogy nem vagyok jobb mint mas, de rosszabb se vagyok. barkivel szemben egyenrangu vagyok. es barki szembejon, megprobalok igy is viselkedni. nem vagyok rosszabb mint a masik, semmi okom alarendelni magam neki.
Tigris
Na jó, mielőtt elsírjátok magatokat a sanyarú múltatok györtődésein edzett lelketek erejétől, hadd áruljam el, hogy mindez épp fordítva is működik: mindazok, akik régről ismernek, örömteli sóhajjal nyugtázzák önbizalmam látványos csökkenését, amelyet egészséges, edzett és tehetséges fiatal csikóból pohos, arrogáns gecimókussá való lassú, de tagadhatatlan átváltozásom eredményezett.
Újabb keletű ismerőseim az egészet szemenszedett hazugságnak tartják, ugyanis szerintük jelenlegi énemnél undorítóbban magabiztos alakokat kizárólag az ún. "dugós-lövős-partraszállós" filmekben látni, így teljességgel kizárt, hogy a múltban ilyesmit egyedül produkálni tudtam volna. Én ma egy kelet-bolgár kisgazda agitátor magabiztosságával állíthatom, hogy ők mind hülyék.
Önbizalom-hiányban szenvedő Asztaltársaimnak üzenem, hogy örüljenek, hogy nem ismerik azt az érzést, amelyet a szakmai körökben csak "úriszabó-effektusnak" nevezett hiba (nagy mellényből hatalmas zakót) elkövetése után érez az ember. Aki esetleg már kétségbe is volna esve: csak kommunikálni tessék jól. És ennyi az egész.
Szóval szerintem meg kell küzdeni az önbizalomért, mert semmi sincs ingyen. Igenis kell a bizonytalansági fázis, amibol majd szépen ki tud fejlodni az a bizonyos egészséges önbizalom.
Szóval aki most ebben a bizonytalansági fázisban van az ne aggódjon, lesz ez még így se. ;-)))
És IMHO önbizalomnak is vannak fokozatai. Mint pl. a pókerben ki blöfföl tovább. Lehet, hogy egy bizonyos szint után, csak a pofáraesés van, így tudni kell kinek hol határ.
Ja, meg még tegnap utaltam arra, hogy valamennyire azért az önbizalom kötodik a külsohöz... de most hagyjuk (pedig...)
Kérés: sajna tegnap délután megint megbicsaklott a törzsasztal, így eltűnt egy csomó hozzászólás. Esély a visszaszerzésükre nincs sok. :-(
Kérlek Titeket, hogy írjátok meg még egyszer!
Köszönöm az érdeklődők nevében is:
ribizli
moráltanulságoktól sem mentes éntörténetemet ím megosztom veletek.
Kövérkés és szemüveges kisgyermek voltam, egyik jobban zavart mint a másik. A szemüvegemre külön haragudtam, mert annak segítségével észleltem pontosan, hogy mások nem kövérkések. Nem focizhattam a fiúkkal ("húzzámá hemü"), ezért intellektuális szórakozásokat kerestem. Sokat olvastam és maszturbáltam tehát. Sajnos egyik sem fogyaszt, és nem is javítja a szemet. Olvasmányélményeim és szexuálfantazmagóriáim alapján gimnazista koromra már világosan láttam volna, (hogy a kövér fiúk is elvesztik valahogy), mondom "volna", ha nincs a szemüveg.
Rövidtávú célként tűztem ki ekkor a szemüveg, s az ebből anatómiailag levezethető szüzesség sutba dobását: kontaktlencsés lettem. (valójában Kata mondta először egy tornaóra után, hogy egész csinos fiú lennék én szemüveg nélkül, még a mellét is rázta hozzá, meg kacagott, phú, még most is megremeg a fiókban őrzött akkori sztk keret).
A kontaktlencsét megvette apám (családi hagyomány, őt is az apja vitte először polgári kuplerejba). Én attól a pillanattól kezdve meg voltam győződve arról, hogy megoldódott minden problémám, gennyes szemekkel, állandósult kötöhártyagyulladással és kitartó önbizalommal róttam a Pesti köröket.
A sikerek nem várattak magukra, rövidesen meglett az első csajom, először sikerült ájultra inni magam a Bözskében, megvertem egy rendőrt, megbuktam biológiából, a szemorvos pedig a pupillám bevérzéseit látva eltiltott a lencsétől.
Én akkor azonban már leállíthatatlan voltam (különben is, az orvos nem tudhatta, hogy a bevérzéseket három német fiatal westerncsizmába bújtatott lába okozta a Tó Discó parkolójában, egyikuk ifjú hugának korábbi bevérzését megtorlandó), és egymás után vettem a korábban kitűzött akadályokat.
Most hogy öregebb vagyok, kontaktlencsével felhelyezett önbizalmam még mindig rendületlen, ám megtaláltam az egyensúlyt két énem között.
moráltanulság:
Aki sokat maszturbál, azt fejberúgják a németek.
Tisztázzunk egy félreértést: az önbizalom _belülről_ kell jöjjön, nem _kívülről_, más emberektől!! Ahogy a kifejezés is erre mutat: ö n b i z a l o m. Függetlenül akörnyezet megítélésétől, helyeslésétől tudom magamról, hogy értékes ember vagyok, akit tisztelni, szeretni, utálni is lehet. Persze, a neveltetésnek, otthon látott példának nagyon erős hatása lehet. De szerintem egy egészséges lelkű ember felnőve mindenképp elkezd kételkedni abban, hogy tényleg olyan tökéletes/ tökéletlen-e, mint ahogy a szülei beállították. Kamaszkorban keressük magunkat. Ha megtaláljuk, biztos könnyebb felépíteni azt a bázist is, amin az önbizalmunk, magabiztosságunk alapszik. Azzal, hgoy tartozunk-e valahová, nem változik az énképünk, illetve nem feltétlenül nő az önbizalmunk. Bár én nem találom jónak ezt a kifejezést sem, az önbizalom nem erősödhet szerintem. Vagy van, vagy nincs.
A jó és rossz tulajdonságokat nem véletlenül tettem idézőjelbe a topicnyitóban. Objektíven nem lehet megítélni. Belső meggyőződésünk és az elfogadott erkölcsi normák segíthetnek ebben. Hogy mi az, amire büszkék lehetünk, ami alapot ad az önbizalmunkhoz, mi magunk állapítjuk meg, nem azon múlik, a szomszéd Marika néni mit tart "jónak" bennünk. Persez, vannak "segédletek", elfogadott társadalmi értékek, amelyek támogathatják a döntéseinket, ezeket fel is kell használni. De ha én nem vagyok belülről fakadóan szilárdan meggyőződve az értékeimről, akkor hiába minden külső igyekezet, nem leszek magabiztos, továbbra is önbizalomhiánnyal küzdhetek.
Én végigjártam az önbizalom megszerzésének nehéz útját, ezért is merek most ilyen magabiztosan írkálni. És ezért is büszke vagyok magamra, hogy megcsináltam! Nem okoz lelki problémát, hogy éppen a magabiztosságom miatt visszatetszést kelthetek emberekben. Attól, hogy nem kedvel mindenki, még nem vagyok kevesebb!
Megint hosszú lettem, köszönöm a türelmet.
ribizli
A leglényegesebb dolgokat (gyerekkor és neveltetés meghatározó szerepe, jó vagy rossz tulajdonságok viszonylagossága stb.) elmondtátok már. Csak néhány apróságot jegyeznék meg, mint reményre is okot adó részletet.
1/ Ne feledkezzünk meg róla, hogy bármennyire is deformálódhat egy ember mire felnő, azért továbbra is változik és változtatható. Mint már felnőtt embernek, neki saját kezében van a lehetőség és felelősség önmaga alakítására. Meg kell vele próbálkozni.
2/ Mivel viszonylagos hogy mi a jó tulajdonság és mi nem, én inkább úgy fogalmaznék, hogy az illető számára fontos környezet, értékes személyek mit fogadnak elismeréssel, mit "díjaznak",mit szeretnek. (Ez persze nem jelenti, hogy ahhoz okvetlen alkalmazkodni kell.)
3/ Lehet valaki az egyik szerepben (munkahely, család stb.) önbizalmát vesztett, a másikban egészséges önbizalmú. És akkor talán könnyebben kiterjeszthető a másikra is.
Az előzőekben leírtakat olyan emberekre értettem, akik valimelyen módon a társadalomba beilleszkedve szeretnének több önbizalommal rendelkezni.
A művészek nem hinném, hogy önbizalomhiányban szenvednek. Vagy valaha szenvedtek volna. Az éppen aktuális világgal való kapcsolattartás nem megy nekik, van hogy nem is akarják, sokszor szándékosan megtagadják. Ez eredhet szenvedésből, fájdalomból, vagy bizonyos dolgok iránt érzett túlzott érzékenységből. Vagy ezen egyszerre meglévő okoból alkotnak és közben szabadok maradnak.
Tiszták. Az élet nagy intrikusai és hogy mennyire tudják megvalósítani önmagukat, azt nem befolyásolja az önbizalom megléte vagy hiánya. Talán valami kollektív tudatból merítenek és onnan ered a sokszor esetlennek tűnő, de tudatalatt 100%-osan meglévő magabiztosságuk.
Őket egyetlen dolog teheti tönkre, a túl korán érkező tudálékos kritikusok ostoba és érzéketlen megnyilvánulásai. Ennek csak egy kellően megerősödött jellemű ember tud ellenállni, és mivel sokan életük végéig "építkeznek" sajnos vannak, akik zátonyra futnak a bántó megnyilvánulások miatt.
Bár szerintem nincs abban semmi rossz, ha az embert egy életen át hülyének nézik. :-))
Talan szukseges rossz az onbizalomhiany es a kishituseg? Igazan alkotova csak szenvedes utan lehet valni, a legnagyobb gondolkodok, tudosok, muveszek legtobbje valamilyen kisebbsegben volt (pl: zsidosag, homokossag) vagy egyszeruen massaga miatt kiskoraban ki volt kozositve a barati csapatokbol. A csoda csak az, hogy az igazi tehetseg ilyenkor nem hagyta el magat, hanem elindult bennuk az a Majd megmutatom En nekik, hogy erek legalabb annyit, ha nem tobbet, mint Ok! Es lon...Talan, ha ugyanez az ember gyerekkorator fogva kiegyensulyozott, akkor boldog es siekeres felnott lesz, es nem erez kenyszert a bizonyitasra. Persze lehet, hogy tevedek. Szerintetek?
Én is úgy gondolom, hogy a szülők határozzák meg leginkább, hogy a csemetéjüknek mennyi önbizalma lesz akkor, amikor a családi fészekből kilépnek a nagyvilágba. Egy életen át meghatározója lehet a későbbi emberi kapcsolatoknak. Azt is megfigyeltem, hogy méginkább erősíti az önbizalmat ha valaki olyan szerencsés, hogy a kicsit tágabb környezete, egy igazán összetartó, egymást nagyon szerető csoport. Ilyen lehet egy nagyon jó osztályközösség, vagy egy viszonylag sok főből álló baráti kör, ami fiatal gyermekkortól kíséri az egyént. Végülis a kulcs az lehet, hogy az önbizalom egyenes arányban nő a különböző emberektől kapott szeretettel. Talán ez az oka annak, hogy az önbizalomhiányban szenvedők felnőtt korukban megpróbálnak csatlakozni valamilyen csoportosuláshoz. Igen ám, de egy jól összeszokott, izgalmas társaság nem fogad be könnyedén akárkit. Így azután marad a sokak által már rengeteget szidalmazott különböző vallási alapokon nyugvó közösségek tömörülete. Mert csak ezek kapálóznak ezer kézzel új tagok után... Itt felszabadulnak az emberek, hosszú ideig úgy érzik a legjobb helyet találták meg. Itt most lényegtelen a hit, semmiképpen nem szeretnék belemenni. Lehet, hogy így is akad majd, aki a torkomnak ugrana legszívesebben a következőkért. Mert úgy folytatnám, hogy egy ilyen közösségből hosszab-rövidebb idő elteltével távolodni próbál egy egészséges lelkületű ember. Csak a közjáték miatt mégnehezebb újra felvenni a ritmust a környezetével. Méginkább elfordulnak tőle.
Persze nem mindenki menekül ilyen helyekre. Van aki kűzd egy életen át és lesznek periódusok az életében, amikor az önbizalma megerősödik.
Visszatérve a gyerekkorhoz. Legkésőbb kamaszodva kell, hogy legyen egy közösség, melyben szilárd az együttműködés. Ahogyan én látom, mindig olyan emberek kűzdenek önbizalomhiányban, akik egyedül maradnak. Kitűnő lehetőség erre, amikor egyetlen legjobb barátja, vagy barátnője van valakinek. Ilyenkor kiválóan elszeparálódik bármitől, ami nyitottságot adhatna. Igy sokan besavanyodnak, miért is lenne önbizalmuk?
Szóval én azt tudom tanácsolni mindenkinek, akinek ilyen jellegű problémája van, hogy próbáljon meg beilleszkedni egy jó közösségbe, legyen az a munkahelyen, szórakozóhelyen, vagy egy olyan fórumon, ahol hasonló érdeklődésikörű emberek mozognak, mint ő. Ha helyén van a szive nem fog már sokáig önbizalomhiányban szenvedni.
Hozzátenném még, hogy ezt az önbizalom dolgot azért nem kell túlmisztifikálni, inkább természetesnek kell érezni a minket érő kellemes dolgokat.
A végére jutva mégegyszer átgondoltam. Leegyszerűsítve az önbizalom vagy annak hiánya mindig a személyes emberi kapcsolatoknak köszönhető, ha valakinek ilyen jellegű komplexusa alakul ki egyedül nem találhat megoldást a problémáira.
Intereneten elmélyített kapcsolatok újabb bezárkózást eredményeznek. Ezért óvatosságra intenék mindenkit aki innen szeretne önbizalmat meríteni az élethez.
Ó, tárgyilagosan nagyon jókat tudok mondani:-)... de próbáljak csak meg, mondjuk, énekelni.
Az éneklés szerintem nagyon jó mércéje az önbizalomnak. Ahogy a saját hangomat hallom, és ahogy e visszacsatolás hatására a hangképzésem módosul, az nagyon az önbizalmon múlik. Ha nem hiszed, hogy el fogod találni a hangot, nem is fogod. Nemhogy nem fogod, de nem is mersz elég hangosan énekelni ahhoz, hogy jól tudd belőni a megfelelő hangot. Ha picit is túlaggódod, tutira nem fog menni.
Abban, ahogy az énekhangod megszólal, ehész életutad ott van kicsiben.
Na jó, ez csak 1 fikció volt, most találtam ki. Azt akartam mondani, hogy az ember jól megfontolt, kiérlelt véleménye önmagáról egész más lehet, mint a fellépésében megnyilvánuló énképe. Persze, szerintem azért, mert a tárgyilagos leírás elvont, és az Én lényegéről tud szólni, a "fellépés" pedig ezen kívül a szituációra, a környezetre is reagál. P. Mackó például meglehetős túlérzékeny az emberekre, túlontúl szívén viseli őket.
Ribizli, csucs vagy, koszi a topicert. Ismet egy tema, ami elgondolkodtat. Nehany foszlany: Szerintem az elso nagy tores az sokak szamara, amikor kikerul a szuloi feszekbel egy kevesbe vedett helyre, ahol mar nem O a kozeppont, hanem csak egy a sok kozul. A masodik kritikus pont a kamaszkor. Ilyenkor semmi sem tokeletes, es En se vagyok az. Talan a sok ontelt fiatal az egojaval csak a ketelkedeseit leplezi? Vagy meg o maga sincs tisztaban azzal, hogy nincs megelegedve magaval? Hiszen mindenki azt hiszi, hogy konnyeden az lehet, amirol almodik, mozisztar vagy urhajos, megveheti a sportkocsikat. Aztan rajon, hogy ismet csak egy ember a tomegben. Ha ez igaz, akkor mindenki, aki atesik ezeken a fazisokon, meg kell, hogy kuzdjon az onbizalmaert...
Pucros Macko, amit irtal, az az a szomoru helyzet, amikor mindket felnek igaza van bizonyos ertelemben, hiaba ellentetes a ket allitas (most altalanossagban mondva, Te tenyleg egyedi vagy :)
ribizli,
Ne hagyd magad, nagyon jó a téma! Azt gondolom, mindenképpen a gyerekkor a meghatározó ebben is, mint annyi más lelki tényezoben. No és persze a szülok szerepe a dönto. Hiszen istenként mérik meg az ember gyerekét, ok mondják meg elvitathatatlanul mi igaz, mi nem, mi jó, mi rossz. Az o ítéletük jó ideig megkérdojelezhetetlen. A szülok az isteni hatalommal a kezükben nevelhetnek valakit felfuvalkodott hólyaggá, elhitetve vele, hogy sokkal tehetségesebb, okosabb, szebb stb., mint a többi. És ugyanígy a szülok nevelhetnek a gyerekbol önbizalom hiányban szenvedo kisembert. Akár úgy, hogy elérhetetlen eszméket nevelnek belé, akár úgy, hogy bármit tesz, kritizálják.
Azután a lakásajtón kilépve az önbizalomra nevelt gyerekek letiporják az önbizalomhiányra nevelt gyerekeket, és a dolog mindkét fél számára tovább igazolódik.
Legalábbis így gondolom. Nyilván van, aki ki tud lépni ebbol a "játékból", de alighanem nagyon nehéz.
Üdv, Palánk
Hoppá! A víz hőmérsékletéről meg is feledkeztem. Hááát...ez egy hidegzuhany volt. Mindegy. Sírj bele az önsajnálat-topicba.
1ébként: észrevettétek már, hogy az önbizalom-kérdésen mit sem javítanak a dícsérgetések?
Pucros Mackó,
mi az, hogy nagyra tartod magad, ha közben ott cseng a füledben a múlt kísértete? Szerintem ez csak védekezés, nem? Már bocs, nem úgy értem. NAGY vagy. De talán az jelzi, hogy valakinek van önbizalma, ha egyszerűen nem érdekli ez az egész. Ha tárgyilagosan el tudja mondani, hogy én ez vagyok és ennyit tudok. Találkoztam már ilyennel. Végül is...ez lenne normális. De KI monnya meg, hogy ki vagyok és mennyit tudok? Megmondhatom én is, de akkor nem veszem figyelembe a Világot (nem a véleményét!). Nem lehet a saját képem egy a többiekétől teljesen elzárt valami.
Miért nem mérhető, hogy mennyit érünk? (tizenkettőtkettőt vagy huszonhármat)
