"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Én ma nem merlek leírni, valami házi lázadás lesz, tudom, valami tarka indulat, mi most a falak közül szabad utat kérve hozzám ér, kárhoz és borongva üdvözül. Csapong.
Tükrök játszanak velem.
Százszor görbült tört magam maszatos hűvös üvegeken, a mását meglátni képtelen én. Visszaverődő részigazság vagyok, árnyékod keresem, valami leírhatatlan, hevesen kalimpáló tiszta félhomályt, hol előbújik keresve szabadabb utat, a magába folyton visszatérő, konok egyedül - - éntudat.
Szívemben ég a fájdalom, Néma vagyok és vágytalan, Elhagyott. A határtalan szánalom, mint fegyver járt ma át! Visszahajlott rám, akár egy faág, Megsebezve önérzetem, Megsértve tükörtekintetem, lelkem ezüst tavát, - odaát, Sötéten fodrozva felszínét, Némán gyűrűzve mélyét a kútnak, Odalenn. A felszín alatt, ahol most viharok dúlnak bennem s múlnak, Elmúlnak édes szerelmek, S jönnek, mennek az újak, csak új barátok, csak új fények gyúlnak, amíg csak csillog tekintetem!
Hol vannak hát a Holtak?
Szívemben ég a fájdalom, Csak újak jönnek, egyre jönnek -
Az Úr irgalma mindig végtelen, lelkem tőle szinte védtelen, S ami egyedül igazán emberi volna
Add vissza Őket, Úristen! Játszhassunk újra meg újra!
Reád borult az alkonyat, Az úton érve téged, A távolság sötétbe vész, Csak furcsa nesz a lépted, Egyszerre minden biztató, Bár a hajnal messze van Haladsz tovább vagy célba érsz, Minden oly bizonytalan.
Hangtalan vágyódnak a kékes Estikék, Amint a jámbor kíván fényes szent misét. Szelíd álmukban szűzi ékes testiség, Ártatlanság bűne ez, édes semmiség.
Ártatlanság bűne, mint álom mézga hull, Bibékre, szirmokra, és minden elcsitul. Az estben csak vágy a jelen, s emlék ha múl, A puszta sejtés bíbor fénye is kigyúl.
A puszta sejtés, kékes fátyla ráterül, Elfedni, takarni, mi itt van, legbelül,
Elfedni, eltakarni, szirmos titkokat,
Az éji álom lágyan vágyat nyitogat,
Az éji álom, mint az óra körbe jár, Virágokra, mint a lepke le- leszáll.
Kereslek, mint eső a szomjazó földet. Kereslek, mint a virágok a napfényt. Kereslek, mint halk szellő a fák levelét. Kereslek vágyaim viharában. Kereslek a jóban és a rosszban. Kereslek vadvirágok szálló, kéjes illatában. Kereslek a Nap tündöklő, arany sugarában. Kereslek hűvös hegyi patak, zajos morajában. Kereslek. Kereslek. Kereslek.
Az élet elszáll, csak a remény a régi, találkozásunk lesz égi, korhadó rózsák, holt jázminok, én csak örök nyugalmat áhítok. Te néma vagy, és a síri kertben, az én fájó szívem megáll csendben.
"A legegyszerűbb kérdések a legfontosabbak: Hol születtél? Hol van az otthonod? Mit teszel? Ki az az ÉN? Gondolkodj el e kérdéseken néha, és figyeld, miként változik, amit felelsz."
Évszakok múlnak el felettünk. Szívünkben sok-sok emlék. Dallamok szárnyalnak az éterben. Gyengék is, erősek is voltunk életünkben, de hiába várunk már boldogabb, szebb napokra. Sebeink mélyek, sajognak, fájnak, - irgalmat nem nyújtanak. A szív hangja szól még, ám csillagaink lassan kihunynak. Ráncok törik meg arcunkat, homlokunkon mély barázdák, hajunkba ezüst szálakat fest az idő. Egyre többször gondolunk a halálra, az elmúlásra. Minden egyes nap életünk nagy ajándéka. Éjszakáink egyedül, magányosan telnek, zaklatott álmokban. Nincs, ki ölelésével melengessen. Ébredéseink után egyedül ballagunk tovább az úton, s a melódiák is egyre halkabban szólnak.
