"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
A tűz lobog A szív dobog Megszűnni sohasem fog. Álmok és vágyak Szélsebesen szállnak Gondolataim nálad járnak. Felejtsd el a rosszat, amik fájnak! Elfojtott vágyak Kimondhatatlanul fájnak Egyszer minden felszínre tör Beteljesedik, s tovább nem gyötör. Levelek, képeslapok Jelenleg ennyi mit adhatok Szívem, lelkem mégis a tiéd Neked szól minden érzés. Csodálatos dallamok Mindig azt hallgatom Melléd sodort az élet Ennél szebbet nem is kérek Lelkünk harmóniája Életünk kálváriája Mindhalálig elkísér Az érzés ami bennem él!
Tegnap még azt kértem tőled, hogy felejts el Ma már tudom, érzem ezt nem teheted Halkan dúdol a szív, mégis hallod ritmusát Hozzád repítette az el nem múló álomvilág. Álmodom vagy tényleg megtörtént minden? A kérdéseimre választ kaphatok, kincsem? Tudom, hogy még mindig vívódsz ott legbelül A szíved mégis engem szeret, rendületlenül. Próbáltad elfojtani érzéseidet irántam Hiába akartad, a szív nem hibázhat! Amit ő diktál az az igaz érzés Hogy megérted-e az a nagy kérdés! Nem adom fel a reményt, visszavárlak téged Szerelmes szívemben ott a helyed, érzed?
írói álneve: Emil Sinclair (Németország, Calw, 1877. július 2. – Svájc, Montagnola, 1962. augusztus 9.) német-svájci író, költő és festő. Első prózai alkotásait romantikus elvágyódás és a magányosság érzése jellemzi (Camenzind Péter); egyes írásainak tárgyát a Távol-Keleten (Ceylon, Indonézia) töltött idő emlékei, illetve eseményei képezik (Sziddharta). Későbbi műveiben leleplezően ábrázolja a német kisvárosi polgárság életét, bírálja azt a kort, amelyben él. A nemzetiszocializmus éveiben a náciellenes mozgalomhoz csatlakozott; írásai a békevágy jegyében születtek.
Úgy élj e világban, mintha nem benne élnél, tiszteld a törvényt és állj fölötte, légy gazdag, ám higgyenek koldusnak, s ha kell, könnyű szívvel dobd el mindened - a nemes életbölcsesség e népszerű és számtalanszor kinyilvánított elvárásainak csak a humor tud eleget tenni.
Mindig az győz, aki szeret, nem az, aki többet tud.
Tudod, hogy nem egyedül téged szeretlek. (...) De megbánni nem fogok egyetlen szerelmet sem, egyetlen bölcs vagy balgatag lépést sem, amit tettem. Téged talán azért szeretlek, mert hasonlítasz hozzám. Másokat viszont azért szeretek, mert különböznek tőlem.
Érzéseiket, tetteik súlyát és következményeit csak jó, határozott életű emberek látják tisztán, akik hisznek az életben, és egyetlen olyan lépést sem tesznek, amelyet holnap vagy holnapután megbánnának.
Nagyon sok jóravaló ember van, akik szüleiktől vagy őseiktől épp elég gonoszságot örököltek, és mégis jók maradtak. Ezt már nem tudja megvizsgálni a tudomány. A jó nevelés, az erős akarat számomra biztosabb valami, mint az öröklődés. Ami jó és helyes, azt tudjuk vagy megtanulhatjuk, és ehhez kell tartani magunkat. De hogy mi van bennünk esetleg őseink titkaiból, azt senki nem tudja pontosan. Jobb is, ha nem számolunk vele.
Az igazi kihívás az ember számára, hogy megtalálja az utat önmagához.
Mindenkinek saját lelke van, amelyet nem egyesíthet máséval. Egyik ember közelíthet a másikhoz, szót érthet vele, ketten egymásra találhatnak. De a lélek olyan, mint a virág, a gyökere egy helyhez köti - nem mehet oda a másik virághoz, mert nem hagyhatja el a földjét. A virágok az illatukat és a magvaikat küldik szét, hogy eljussanak egymáshoz; de hogy a mag hová érkezik, azt nem a virág, hanem a szél dönti el.
A szívünket nem zárhatjuk el az élettől, de megtaníthatjuk arra, hogy a véletleneken felülemelkedve, töretlenül szembe tudjon nézni a fájdalommal.
Nyögve kél az esti szellet, Balzsamillat szárnyain, Csolnakom száll a part mellett Csörgő víznek habjain. Csillag s hold a víz tükrében, Zöld erdő partja mentében, Bokrain száz rózsa leng, Philomela köztök zeng.
Csattogó bájhangozatja Mint ezüsthab ömledez, Lelkem minden gondolatja Lágy érzésbe sűlyedez. Szívem habzik, mint az ének, S cseppje hő szemem könnyének Vízen, parton, erdőn túl Ismeretlen tárgyért húll.
Ég, ó sátorod pompáján Merre vonz a messzeség? Leng egy csillag nyúgot táján, Mely ott rózsaszínben ég. Csillaga a Szerelemnek! Habja mért dagad keblemnek? Hozzád mért gyújt ily erő? Idvesség tán tőled jő?
Zöld partján éltem a Tiszának, Hű keblen, hű fedél alatt, Szelíd napok tisztán folyának, Kertem hozott virágokat; Körűltem lelkesűlt az élet, Bánat s öröm lágy énekké lett, Mégis, ki fejti meg, miért, Ohajtásom más sorsot kért.
Elhagytam partját a Tiszának, De visszavágyott kebelem, Bennem borongva hajnallának Vérző honvágy s bús szerelem; Szemem minden felhőt kisére, Irígy valék minden szellőre, Mely rózsás illattal tele Pályát kelet felé lele.
Sohajtozám: derülj ki bennem Kinos homály, enyhűlj te szív, Ott sem hagyott lángod pihennem, Van itt is, ami kedvre hív! De képzetim folyton vezettek, Lengvén a honcsillag felettek, A távolig s a múlt felé, Búmat minden nap érlelé.
Eget s földet kérék, miattam Nem indúlt meg sem föld, sem ég, S ím bánatomban elhervadtam, Majd hant alá borít a vég. S dombján a csendes énekesnek Keletről lágy szellők röpesnek, De azt meg nem tudhatja más, Zúg-e köztök egy sóhajtás?
Kertje csendes alkonyában, Míg csapongva zúg a szél, A Dalos bolyong magában, S keble búsabb lángra kél. Könny között tolul szemére A benn küzdő gyötrelem; Önts, ah, balzsamot sebére, Boldogító Szerelem!
Minden lepke lél virágot, Harmatot minden virág; Én tekintem a világot, Bús magány az s pusztaság. Istenné, kit hajnalában Hű karod vitt mint vezér, Most ím égető napjában Híves árnyat tőled kér!
Vagy ha kedved szép egében Több remény nem bíztat már, S csillagod rezgő fényében Nincs egy enyhítő sugár: Küldd el véglehelletemre Még egyszer hív angyalod, S tőle bérűl húnyt szememre Könnyáztatta fátyolod.
Csöndes ifju járdal andalogva, Andalogva szent berek homályán, Száll feléje nyögdelő szelecske, S bíborajkán végig elsuhanva Tiszta csöppet harmatoz le hűsen.
"Honnan, honnan nyögdelő szelecske? Nem derűl most hajnal rózsaszínben, Esti fény sem bíboroz tetőket, Lángfolyamban úszik a nap ott fenn, Dél hevétől rekken a meleg táj; S szárnyad íme tiszta csöpp ezüstjét Harmatozva lebben el körűlem"
És felelt a nyögdelő szelecske: "Mentem én keresni dél hevében Rózsabokrot balzsamernyejével, És alatta leltem gyönge lyánykát, Gyönge lyánykát űlni könnyel áztan, Szánakozva röpdezék feléje, S megfüredtem könnye tengerében."
Szóla s ment a nyögdelő szelecske; És az ifju szíve kezd dobogni, S bíborajkán a csöpp égni kezdett, Égni kezdett, bár leszálla hűsen.
Isten, áldd meg a magyart, Jó kedvvel, bőséggel, Nyújts feléje védő kart, Ha küzd ellenséggel; Bal sors akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt, Megbűnhődte már e nép A múltat s jövendőt!
Őseinket felhozád Kárpát szent bércére, Általad nyert szép hazát Bendegúznak vére. S merre zúgnak habjai Tiszának, Dunának, Árpád hős magzatjai Felvirágozának.
Értünk Kunság mezein Ért kalászt lengettél, Tokaj szőlővesszein Nektárt csepegtettél. Zászlónk gyakran plántálád Vad török sáncára, S nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára.
Hajh, de bűneink miatt Gyúlt harag kebledben, S elsújtád villamidat Dörgő fellegedben, Most rabló mongol nyilát Zúgattad felettünk, Majd töröktől rabigát Vállainkra vettünk.
Hányszor zengett ajkain Ozmán vad népének Vert hadunk csonthalmain Győzedelmi ének! Hányszor támadt tenfiad Szép hazám, kebledre, S lettél magzatod miatt Magzatod hamvvedre!
Bújt az üldözött s felé Kard nyúl barlangjában, Szerte nézett, s nem lelé Honját a hazában, Bércre hág, és völgybe száll, Bú s kétség mellette, Vérözön lábainál, S lángtenger felette.
Vár állott, most kőhalom; Kedv s öröm röpkedtek, Halálhörgés, siralom Zajlik már helyettek. S ah, szabadság nem virúl A holtnak véréből, Kínzó rabság könnye hull Árvánk hő szeméből!
Szánd meg, isten, a magyart Kit vészek hányának, Nyújts feléje védő kart Tengerén kínjának. Bal sors akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt, Megbűnhődte már e nép A múltat s jövendőt!
