Az Ön által felkeresett topic fegyverek, ill. annak látszó eszközök
forgalmazásával kapcsolatos adatokat is tartalmazhat.
Felhívjuk figyelmét, hogy csak akkor lépjen be, ha Ön fegyverek forgalmazásával
vagy felhasználásával hivatásszerűen foglalkozik, és a honlap látogatása nem
eredményezi valamely Önre vonatkozó jogszabály vagy egyéb szabályozás
rendelkezéseinek megsértését.
Az Port.hu Kft. a fórum számára kizárólag tárhelyet szolgáltat, a honlapon
megjelenő információk vonatkozásában szerkesztői felelősséget nem vállal.
Amennyiben megítélése szerint a honlapon jogellenes tartalom jelenik meg, úgy
azt kérjük, jelezze az Port.hu Kft. mint tárhelyszolgáltató felé.
Magyarország honvédelme és biztonsága EU, NATO, és világviszonylatban.
Minden, ami a MH helyzetét befolyásolta a közelmúltban, befolyásolja a jelenben, és befolyásolhatja a jövőben.
Aktív és inaktív katonák, rendvédelmiek, és a honvédelem iránt elkötelezett civilek klubja.
Két emberi alapállás ütközött itt. Gyôztes nincs, mind a nônek, mind a férfinak igaza volt. Nézd meg a történelmünket, mikor felkeltünk, annak is volt eredménye, bár legjobbjaink elestek a harcban (ôk a férfiak, férfinak lenni, azt hiszem valamiféle szuicid hôsiességet - vagy tragikumot is magában foglal), míg a megmaradtak igyekeztek a legrosszabb körülmények közt is életben maradni (a nôi igazság, behódolni, alkalmazkodni, de a hátsó udvarban intrikálni). Az "apokalipszis" után felnôtt generáció megint férfiként viselkedett lásd: a kiegyezés utáni magyar "imperializmust", vagy ötvenhatot. Neadjisten a harmadik köztársaság korrupt mocsarába egyenlôre belefulladt rendszelváltás utáni huszonéves generáció elsô szárnypróbálgatásait a polgárikörözéssel és a posztkommunizmus mozdulatlanságának utálatával, bár ennek az utolsó példának még nincs vége.
De van egy harmadik embertípus is, a nagy tömeg, akik a történelmen kívül élnek, mert eddig kissebbségrôl beszéltünk. Kissebbség voltak a negyvennyolcasok, az ötvenhatosok és mi akik itt gondolkodunk is kissebbség vagyunk. A nagy többség talán örök idôk óta úgy él, hogy nehezen lehet elkülöníteni a tájtól amit belak. Olyanok mint a buszmegálló táblája a járdaszegélyen, mint egy fa az erdôben, mozdulatlanul állnak és a történelmet a fennti kissebbség intézi helyettük.
Válasz egyébként nincs. Egyeseknek a habitusuk szerint el kell pusztulniuk, míg másoknak túlélniük, hogy újabb "halálba indulókat" nemzenek az életnek.
Van aki meghal, de a többiek is. Ez ilyen abszurd.
1/
Egy baj van csak ezzel a gondolkodással:
- a munkavállalót meg is kell fizetni.
????
2/
Amúgy engem pl. mindig is érdekelt, hogy mit tanultál odakinnt. Bár nem vagyok felettesed, az is igaz. Nem is lennék. S erre csak egyik ok az 1/. pont.
Filozófus urak!
Nem viccből vetettem fel a kérdést, mert
1/
Kavkaz-ra válaszolva egyik ismerősömnél válnak el s, az apa ott mondta: én meg is halnék a gyerekeimért, úgy szeretem őket. Erre az anya azt válaszolta, hogy: inkább élnél értük.
Szóval mikor teszek jobbat a két lányomnak:
ha támadás esetén kimenekítem őket az országból és számkivettettként felnevel őket, vagy ha meghalok értük s hősi halott apjuk teteme mellett erőszakolja meg őket az inváziós horda?
Persze ez mikro szint, makro szinten kell az ellenállás.
Mondjuk valszeg én is fegyvert fognék, ha adnának. De logikus válasz nincs megmagyarázni, miért. Dugovics Tituszra sem volt. Akit pl. jó hazafinak tartok, bár talán nem is volt magyar.
Hoyg mitől lesz valaki magyar, arról egy másik fórumon vagy privátban beszélhetnénk hosszan, de érdemes-e?
Mindenesetre Hunterkiller "Nagy-szerbia" baromságára azért reagálnék, mert kis különbség azért van:
A/ Nagy Magyarország VOLT korábban
B/ Olyasmit is elvettek, ami nem volt soha az övék (mint nagyapám Doxá-ját az oroszok 1944-ben), színmagyar lakta területeket is,
C/ aztán ők jobban elnyomták a többi nemzetiséget, mint a magyarok korábban....
De a kérdés jogos, miért nincs mai MHSZ.
Én szívesen eljárnék lőni oda, még VENNÉK is lőfegyvert mondjuk 300,000 Ft értékig, saját zsebből (gondolom állam így esetleg támogatná), s tartanám elzárva (scvájci minta). Álom persze.
Mert így nem sokat ér az egész, mire riasztanak, s mennél be a jó öreg AMD-ért, már idegen zászló leng a laktanya romjai fölött.
Amúgy az AMD vaktöltény ködös emlékeim szerint abban különbözött az élestől, hogy jóval nagyobb mocskot hagyott s szarabb volt tisztítani utána a fegyvert...
Az egész zászlólobogtatás, meg a hazafias szellem igen jól működik az USA-ban, szóval nem ott lehet a gond. Inkább ott, hogy még nem kristályosodott ki teljesen a rendszer, még mindent tanulni kell. A múltat lehet és kell is tisztelni, de ésszel. OK, hogy Kossuth meg Széchenyi nagy dolgokat műveltek, de csináltak baromságokat is. Másrészt itt mindig is megvolt a hűbéresi viszony, még a múlt században is benne volt az emberekben, hogy az uraság a "top level", őt tisztelni kell, és kész. Az USA-ban ez nem alakult ki, így mindenki "szabadon" tudott cselekedni, nagyobb volt az önállóság, nem volt egységes nemzet, de a tartozás valahova ösztöne az mindig benne van az emberben. Erre hatottak a zászlólengetések, meg hogy minden közintézményben, irodában ki van függesztve a zászló. Ez nem feltétlenül rossz, de kell hozzá egy olyan kissé agymosott társadalom, mint a USA. A magyarok most lázadoznak, most akarnak önállóak lenni, most jöttek rá, hogy ellent is mondhatnak a másiknak, és átestek a ló másik oldalára. Majd lehiggadnak, mind politikailag, mint lelkileg. (Egy adalék: Adott két negyedéves egyetemista. Az egyik a fideszre szavazott, a másik az MSZP-re. Erre egy fél évig egymáshol sem szóltak ezért, pedig előtte és utána is nagy barátok voltak. Ez a gáz, hogy a politikát ennyire komolyan veszik nálunk)
"...Én, amikor beléptem a seregbe, komolyan gondoltam, hogy az életemet ennek szellemében fogom élni. Erre most közlik velem (és még sok ezer kollégámmal!), hogy egyszerű munkavállaló vagyok és felejtsem el, hogy egész életemben feltétlenül ezt fogom csinálni, mert ennyi tisztre nincs szükség..."
Apám hivatásos katona volt, 1960-tól katonáskodott 1996-ig.
Gyakran mesél arról milyen volt Kalocsán, ahol harckocsizó volt. 78-ban jött fel az akadémiára, 80-ban követtük mi is. Azóta vagyunk pestiek.
Volt kollégája akkor is, aki elégedetlenkedett azzal, hogy alig látja a családját, hajnalban kezd, éjjel végez, stb.
Erre akkor ott az volt a szlogen, hogy:
" Vegye tudomásul, magának nem munkahelye van, hanem hivatása!"
Ezzel el volt intézve.
Vicces, hogy ma ez pont forditva van, és vele együtt megfordult a megitélése is a katonának.
Döbbenetes, hogy ma egy katona, ha hazaszeretetből komolyan veszi az esküjét, amit persze komolyan is kell vennie, akkor hivatalból nézik őt hülyének!
Ez már tényleg filozófiai magasság! Úgy gondolom, hogy nem tartozom a nagy magyarok közé. Gimis koromban még hordtam kokárdát március 15-én. Mióta hivatásos katonának szegődtem, már nem. Elvégre "minden nap" viselek valamiféle "felségjelzést" és még mindig elkötelezettnek érzem magamat a szülőországom iránt, amit hazámnak nevezek és érzek még akkor is, ha nem érzem magamat minden tekintetben jól itt.
Megadatott, hogy évekig külföldön legyek szolgálati érdekből. A civil kollégáim kérdezték, hogy miért nem maradtam kint, vagy miért nem megyek ki immár civilként. Szép volt, jó volt odakint, de mindig is vágytam haza. Hiányzott ez a környezet, a család, a barátok, a hangulat és hogy bizonyíthassam, hogy nem éremtelenül fektettek belém pénzt, amikor kiküldtek. Hazajöttem és azt kellett látnom, hogy nem sokakat érdekel, hogy mit is csináltam vagy tanultam odakint. Néha ez letör, de nem vagyok hajlandó feladni. Mint ahogy az sem tudott még eltántorítani a hivatásomtól (mert én még mindig annak tekintem), hogy a politikusok megszégyenítik a tartalmát.
Nem tartom magamat rossz katonának, de ugyanakkor szeretném a magam ismeretei alapján felhívni minél többek figyelmét arra, hogy ami jelenleg folyik az országban, az a jövő szempontjából több, mint könnyelmúség! Nincsenek tartalékaink és még a legalapvetőbb honvédelmi kötelezettségeink megoldását is külföldről várjuk.
"Ha jól tudom Churchill mondott valami olyasmit, hogy ne azt kérdezzük, mit adhat nekünk a haza, hanem hogy mit adhatunk a hazának. "
kennedy volt.
"Ugyanis, a haza a 'hozzáadott' dolgoktól lesz létező."
sajnos itt csak kivesznek a kalapbol.
" Ha mindenki csak elvenne belőle, akkor megszűnne létezni. "
már nincs is. és senki sem tesz bele, mert
a többi hülyének nézi és azt is lenyulják.
"Ettől létezik számomra, és olyan, amilyennek azt az álmaimban elképzelem. "
én nem egy álomvilágban szeretnék élni.
szerintem egy ország azért létezik hogy
a benne élő ÖSSZES embernek egyformán jó legyen.
ha mindenki csak szenved , akkor ennek a
"kapcsolatnak" semmi értelme.
corporal
"az az ország, ahol születtem, nem viselkedik hazámként, nem tudja magát elfogadtatni velem? Mert nem az enyém, nem ad nekem semmit..."
Ha jól tudom Churchill mondott valami olyasmit, hogy ne azt kérdezzük, mit adhat nekünk a haza, hanem hogy mit adhatunk a hazának.
Ugyanis, a haza a 'hozzáadott' dolgoktól lesz létező. Ha mindenki csak elvenne belőle, akkor megszűnne létezni.
Kötelességek nélkül nincs jog, befektetés nélkül nincs haszon.
Ha belegondolok nekem sem adott szinte semmit a 'haza', de kész vagyok érte feláldozni mindenemet, ha kell. Ettől létezik számomra, és olyan, amilyennek azt az álmaimban elképzelem.
A megvalósítása pusztán kitartás kérdése. :)
Én meg már körbelaktam szinte Magyarországot, most speciel Baranyában, de mind Magyarország. A magyarságot most nagy divat hangsúlyozni, főleg a jobboldalon van sok divatmagyar. Mindig röhöghetnékem támad, ha valaki megjelenik mentében egy rendezvényen, esetleg díszmagyarban. Kívülről nagyon magyarnak tűnhet, de belülről... Másik dolog, hogy egyesek a magyarságot valláshoz kötik. Ezeket is kiröhögöm. A vallás az egyén dolga, mindenkinek szabad gyakorolnia, és azt a vallást, amelyiket akarja. Jó dolognak tartom, ha valaki tud hinni valamiben, mert számomra ez valamilyen ok miatt pozitívnak tünteti fel az illetőt a szemembe annal ellenére, hogy meg sem vagyok keresztelve. A mai emberek jelentős része szintén divatnak tekinti ezt is, kevesen vannak, akik tényleg hisznek is benne. Ellenben ha valamelyik meg akarna téríteni, akkor igen durván tudok rá reagálni.
A magyarságnak valahol van köze ahhoz, hogy ragaszkodj az országhoz, de nem csak olyan szinten teheted ezt, hogy ha kell, elmész és meghalsz. Esetleg élve többet segíthetsz. Lehet, hogy bár polgári tevékenységet folytatsz, de ezzel rengeted embernek az életén segítesz, megkönnyíted a mindennapjaikat, a lakóhelyeden fejtesz ki a helyiek számára pozitív tevékenységet, esetleg külföldi állampolgárként, de magyar lélekkel ügyködsz az ország jó hírének keltéséért.
Szóval sokféleképpen éretelmezhető a hazaszeretet, a magyarság, nem állítható fel rangsor, nincs jobb és rosszabb magyarság, hazaszeretet. Ha az ember minden támogatást megkap az államtól, akkor ott jól érzi magát, és vigyáz rá. Ha kitaszítják, megfosztják jogaitól, akkor nem érdekli, hogy éppen ki is van hatalmon.
Lehet séróból hazai nemzetiségű is. Láttam nagy szerbia térképet, szép vörös paca, nem sok maradt belôlle:) Mostanra megvalósult a minden szerbet egy országba jelszó. Elsôsorban azért, mert a nacionalizmusnak, meg a többi izmusnak az égadta világon semmi értelme sincs. Hogyan is lehetne értelme valaminek, ami úgy kezdôk: mi mindnyájan....... (a kipontozott rész téveszme szerint kitöltendô)
Nem biztos, hogy azt bizonyítottam be, amit te most régóta érzel:)
Elsôsorban nem azért, mert az SS harca nem párhuzam az állításommal, hiszen az SS, amikor itt harcolt nem ennek a területnek a birtokáért és jövôéért harcolt, hanem valami egészen másért, hanem azért értem kevésbé, mert egyre inkább kételkedem abban, hogy van e értelme magyar nemzetrôl beszélni és nem lenne e helyesebb a történelmet író magyarokról és az azt elszenvedô teljesen mindegy, hogy milyen népességrôl beszélni.
Egyébként tényleg nem szempont hol születik valaki, (az se ha itt), a szempont az, hogy akarja e birtokba venni e tájat és e lakosság jövôjét!
Végül is megköszönöm neked ,hogy bebizonyítottad amit már régóta érzek!
"A többi hulladék."-ezzel sajna megint nem értek egyet, mert aki séróbol más nemzetiségű az mitől lenne hulladék.Mért lenne az, ha önhibáján kívül ideszületett!
Láttál te már mondjuk nagy-szerbia térképet? :-)))
Ez tetszik :-)
Allesmor Obranna kollégának jó a meglátása. A háború olyan, mintha egy 2x3 sávos autópályán kellene átrohannod bekötött szemmel és bedugaszolt fülekkel. Van esélyed, hogy nyersz. A kiképzett katona pedig szerintem olyan, akinek a füléből már kiszedték a dugót... :-)
Ühüm. Tehát a magyarságnak nem feltétele a magyar földön születés, nem feltétele a magyar beszéd, nem kell magát magyarnak vallania, csak félteni kell a sajátjait, és pusztulni kell értük.
Értem.
Akkor ezennel követelem Ülő Bika sziú vezér díszmagyarrá nyilvánítását, mert életét adta az indiánokért a sápadtarcúakkal szemben. Követelem Hitler magyarrá nyilvánítását ugyanezen okokból.
Név nélkül, de párszázezer SS poszthumusz magyarrá nyilvánítása sem kerülhető el, hiszen bizonyítottak.
Na jó, akad azért pár magyarul beszélő, magyar földön született magyar is az elmúlt évszázadok alapján de most ez nem szempont.
Remélem, érted, mi a bajom az elveddel. Ha nem, az sem baj.
Gondolkodtam már ezen. Valószínűnek tartom, hogy bajban, olyan undorítónak tartanám az emberek ostoba menekülését, egymáson törtetését a vélt biztonság felé, hogy már csak dafke is maradnék. Olyan lehet ez, mint elfordulni a nôkön és gyerekeken átgázoló férfiaktól és a koktélbárban bevárni a a hajó süllyedését....
Mindenki maga dönti el, hogy undorítóan viselkedik vagy ôrülten:)
Mert a háború nem értelmes cselekedet, de mint egy vihar idônként ránktör...
Aztán, mikor baj van, kiderül, hogy már évek óta ugatták, hogy gond van. És az olyanok, akik évekig nem törôdtek semmiféle veszéllyel (ki írhatta, hogy indokolatlan a félelem a szomszédoktól...), lehet, hogy elsôk lesznek a pucolásban innét:)
Az a véleményem, hogy corpolarnak igaza volt. Maroknyi miépes porladna el a hadsereg maradékaival együtt végleg ha ma megtámadnának.
A földet melyben nyugodnak meg az értéktelen maradékokból toborzott helytartók nyálával mosnák fel az új urak.
A magyar nem állampolgárság, nem születés, és nem nyelv kérdése. Attól, hogy valaki magyarországra születt, magyar az anyanyelve és neadjisten magyarnak vallja magát még nem magyar. Akkor magyar, ha félti a sajátjait és ha baj van elsônek pusztul az övéiért. Csak ô a magyar. A többi hulladék. A többi bárkikkel, bárhonnan pótolható. A két kategória természetesen nem egy netes fórumon fog kettéválni, szal jobb hanyagolni a témát.
Én ezzel nem igazán értek egyet az amelyik kutya ugat az nem harap elv alapján.Nem is tudom ki volt az a tisztelt úriember aki a magyarság védelmében boldogan vállalkozott itt a dezertőrök mészárlására!
Micsoda magyar ember!Az ilyet aranyba kellene foglalni!nemigaz?
Továbbra is tartom, hogy lennie kéne honvédelmi nevelésnek, ami nem feltétlenül csak a katonai jellegű kiképzést jelenti. Miközben a nemzeti tantervből egyre inkább száműzik a történelmet, úgy gondolom, hogy a jelenlegi tendenciák éppen az ellenkező irányba mutatnak. Nem akarok vitát nyitni a globalizáció kérdéséről, de a magam részéről az ilyen „mellékhatásokból” nem kérek.
A lenti elképzelések megvalósításának egyik legfőbb akadályát én is a motiváció hiányában látom. Azt azért nem mondanám, hogy a történelmünk alapján ne lennének háborús tapasztalataink és szerintem még az 1944 augusztusa utáni harcok is a honvédelem kategóriába tartoztak még akkor is, ha azt megelőző tetteinket az agresszió kategóriájába sorolnám.
A katona motivációjának sok összetevője van. Ezek közül korábban sokat emlegették a hazaszeretetet, ami meglehetősen megfoghatatlan fogalom, főleg manapság. A miniszterünk egyébként kerek-perec kijelentette, hogy a klasszikus értelemben vett honvédelmet el lehet felejteni. A hivatásos (?) katonák, ha kell parancsra kell külföldre mennie harcolni, függetlenül attól, hogy motivált-e valamilyen módon, vagy sem. Irak esetében én bennem például az a tény, hogy még csak most született meg az ENSZ-határozat, eddig egy komoly demotivációs tényezőt jelentett, mert senki kedvéért sem szeretek „megszálló” szerepkörben tetszelegni, akármilyen nagy szakmai kihívás egy ilyen feladat és akármennyit is fizetnek érte.
A hivatásos után azért tettem kérdőjelet, mert ma már ennek a fogalomnak is megváltozott a tartalma. Én, amikor beléptem a seregbe, komolyan gondoltam, hogy az életemet ennek szellemében fogom élni. Erre most közlik velem (és még sok ezer kollégámmal!), hogy egyszerű munkavállaló vagyok és felejtsem el, hogy egész életemben feltétlenül ezt fogom csinálni, mert ennyi tisztre nincs szükség. A gondoskodás egyelőre még mindig ott tart, hogy szükség esetén átképeznek biztonsági őrnek, vagy számítógép-operátornak. Ezek után „túlteng” bennünk a hivatástudat és talán senki sem lepődik meg azon, hogy egyre többen kacsingatnak közülünk a civil élet felé. Természetesen azok, akik meg is tudják ott állni a helyüket, mert vannak annyira kreatívak. Ezek után a hivatásos hadseregről beszélni badarság. Ismérvei alapján inkább zsoldosokról beszélnék, hiszen az erkölcsi ösztönző erők igencsak megcsappantak. Ezzel az erővel az idegenlégióba is beállhatnék. Én még nem érzem magamat annyira európa-polgárnak, hogy ez lelkesítsen, ha meg kell halnom.
Múltkoriban kisebb felháborodást váltott ki, hogy a MH Alaki- és Szolgálati Szabályzataiban el akarják törölni a „honvéd” megszólítást. Pedig, ha a lényeget és a rendeltetését nézzük, akkor ez már nem is honvédség, hanem sokkal inkább Magyar Könnyű Expedíciós Erők néven kéne futnia.
A szolgalelkűségről pedig csak annyit, hogy amíg vezetőink elvárják tőlünk, hogy a bő lére eresztett parancsaikat szó szerint hajtsuk végre és nem képesek áttérni a küldetés- vagy más néven feladatorientált vezetésre (csak a célt határozzák meg, nem az odavezető utat!), addig ne is várjunk mást a katonáktól sem. A vezetésszemlélet egy nagyon-nagyon fontos tényezője a motivációnak. Csak így lehet olyan parancsokat adni (nevezzük inkább feladatnak, vagy küldetésnek), ahol azt is figyelembe veszik, hogy a végén életben maradjon a végrehajtó. A fejekben történő ilyen jellegű váltás nélkül bármiféle haderőreform felesleges próbálkozás, mert a parancsorientált felfogás mellett a legmodernebb technika sem ér semmit. A két felfogás között alapvető különbség az „emberközpontúság”. Talán nem kell vesézgetnem, hogy melyik az „emberközpontúbb”. A küldetésorientált vezetés a kisebb erőkkel rendelkező, nagy mobilitású hadseregek „találmánya” azokkal szemben, akiknek van bőven ember- és hadianyaga, ahol nem számít, hogy „hullik” az ember és az anyag.
Aztán lehetne itt beszélni a többi tényezőről is: szolgálati- és életkörülmények (szállás, étkezés, felszerelés, fegyverzet, stb.), társadalmi megbecsülés, kitüntetések, pénz, objektív értékelésen alapuló előremeneteli lehetőség, stb.
Juhász úr cikkéről csak annyit, hogy amennyire bízott benne az állomány az elején, annyit esett mára a népszerűsége. Gondolom, hogy egyértelmű, hogy ennek mi az oka.
Továbbra is tartom, hogy lennie kéne honvédelmi nevelésnek, ami nem feltétlenül csak a katonai jellegű kiképzést jelenti. Miközben a nemzeti tantervből egyre inkább száműzik a történelmet, úgy gondolom, hogy a jelenlegi tendenciák éppen az ellenkező irányba mutatnak. Nem akarok vitát nyitni a globalizáció kérdéséről, de a magam részéről az ilyen „mellékhatásokból” nem kérek.
A lenti elképzelések megvalósításának egyik legfőbb akadályát én is a motiváció hiányában látom. Azt azért nem mondanám, hogy a történelmünk alapján ne lennének háborús tapasztalataink és szerintem még az 1944 augusztusa utáni harcok is a honvédelem kategóriába tartoztak még akkor is, ha azt megelőző tetteinket az agresszió kategóriájába sorolnám.
A katona motivációjának sok összetevője van. Ezek közül korábban sokat emlegették a hazaszeretetet, ami meglehetősen megfoghatatlan fogalom, főleg manapság. A miniszterünk egyébként kerek-perec kijelentette, hogy a klasszikus értelemben vett honvédelmet el lehet felejteni. A hivatásos (?) katonák, ha kell parancsra kell külföldre mennie harcolni, függetlenül attól, hogy motivált-e valamilyen módon, vagy sem. Irak esetében én bennem például az a tény, hogy még csak most született meg az ENSZ-határozat, eddig egy komoly demotivációs tényezőt jelentett, mert senki kedvéért sem szeretek „megszálló” szerepkörben tetszelegni, akármilyen nagy szakmai kihívás egy ilyen feladat és akármennyit is fizetnek érte.
A hivatásos után azért tettem kérdőjelet, mert ma már ennek a fogalomnak is megváltozott a tartalma. Én, amikor beléptem a seregbe, komolyan gondoltam, hogy az életemet ennek szellemében fogom élni. Erre most közlik velem (és még sok ezer kollégámmal!), hogy egyszerű munkavállaló vagyok és felejtsem el, hogy egész életemben feltétlenül ezt fogom csinálni, mert ennyi tisztre nincs szükség. A gondoskodás egyelőre még mindig ott tart, hogy szükség esetén átképeznek biztonsági őrnek, vagy számítógép-operátornak. Ezek után „túlteng” bennünk a hivatástudat és talán senki sem lepődik meg azon, hogy egyre többen kacsingatnak közülünk a civil élet felé. Természetesen azok, akik meg is tudják ott állni a helyüket, mert vannak annyira kreatívak. Ezek után a hivatásos hadseregről beszélni badarság. Ismérvei alapján inkább zsoldosokról beszélnék, hiszen az erkölcsi ösztönző erők igencsak megcsappantak. Ezzel az erővel az idegenlégióba is beállhatnék. Én még nem érzem magamat annyira európa-polgárnak, hogy ez lelkesítsen, ha meg kell halnom.
Múltkoriban kisebb felháborodást váltott ki, hogy a MH Alaki- és Szolgálati Szabályzataiban el akarják törölni a „honvéd” megszólítást. Pedig, ha a lényeget és a rendeltetését nézzük, akkor ez már nem is honvédség, hanem sokkal inkább Magyar Könnyű Expedíciós Erők néven kéne futnia.
A szolgalelkűségről pedig csak annyit, hogy amíg vezetőink elvárják tőlünk, hogy a bő lére eresztett parancsaikat szó szerint hajtsuk végre és nem képesek áttérni a küldetés- vagy más néven feladatorientált vezetésre (csak a célt határozzák meg, nem az odavezető utat!), addig ne is várjunk mást a katonáktól sem. A vezetésszemlélet egy nagyon-nagyon fontos tényezője a motivációnak. Csak így lehet olyan parancsokat adni (nevezzük inkább feladatnak, vagy küldetésnek), ahol azt is figyelembe veszik, hogy a végén életben maradjon a végrehajtó. A fejekben történő ilyen jellegű váltás nélkül bármiféle haderőreform felesleges próbálkozás, mert a parancsorientált felfogás mellett a legmodernebb technika sem ér semmit. A két felfogás között alapvető különbség az „emberközpontúság”. Talán nem kell vesézgetnem, hogy melyik az „emberközpontúbb”. A küldetésorientált vezetés a kisebb erőkkel rendelkező, nagy mobilitású hadseregek „találmánya” azokkal szemben, akiknek van bőven ember- és hadianyaga, ahol nem számít, hogy „hullik” az ember és az anyag.
Aztán lehetne itt beszélni a többi tényezőről is: szolgálati- és életkörülmények (szállás, étkezés, felszerelés, fegyverzet, stb.), társadalmi megbecsülés, kitüntetések, pénz, objektív értékelésen alapuló előremeneteli lehetőség, stb.
Juhász úr cikkéhez csak annyit, hogy amilyen jól indított, annyit zuhant mára a népszerűsége.
Sziasztok!
Véletlenül kezembe került egy régi újságcikk, amelyben Juhász úr ad interjút, néhány hónappal a 2002-es választási győz. után. Mindenkit megnyugtat, hogy a magyar hadseregben nem lesz több leépítés, gyakorlatilag marad a 45 ezres létszám...
Újabb hír a www.honvedelem.hu-ról: "Az Irakban lévő 300 magyar katona mandátumának meghosszabbítását kéri a kormány az Országgyűléstől - jelentette be a kormányszóvivő a kabinet október 15-i, szerdai ülését követő sajtótájékoztatón. Gál J. Zoltán elmondta: a kormány arra kér felhatalmazást, hogy az idén augusztusban Irakba küldött kontingens mandátuma az eredetileg tervezett hat hónap helyett 2004. december 31-ig tartson.
A kormány a parlament hozzájárulását kéri ahhoz is, hogy a Magyar Honvédség egy legfeljebb 150 fős alegysége a NATO reagáló erőinek részévé váljon - közölte a kormányszóvivő, aki azt is elmondta, hogy a kabinet elképzelései szerint ez az alegység a szükséges döntéseket követően a NATO által irányított bármely műveletben részt vehetne.
Utalt arra, hogy a NATO a 2001. szeptember 11-i terrortámadásokat követően új katonai képességek kialakítását célozta meg, és ebben Magyarország is aktív szerepet kíván vállalni. Ehhez - mint Gál J. Zoltán mondta - rugalmas döntéshozatali eljárásra és mozgékony erők kialakítására van szükség.
A kormány a parlament általános, elvi jóváhagyását kéri ahhoz, hogy NATO-beosztást betöltő magyar katonák adott esetben parancsnokságaikkal NATO vezette műveleti területre települhessenek át. Gál J. Zoltán rámutatott: ehhez jelenleg az Országgyűlés döntése szükséges, és a kormány elvi hozzájárulást kér ahhoz, hogy ezek a lépések gyorsan megtörténhessenek. „Az eljárás elhúzódása problémákat okoz” - jelentette ki, hozzátéve, hogy ez a probléma eddig valamennyi NATO által vezetett művelet során felmerült."
"...Képzeletben én is sokszor játszom Rambót, ehhez képest polgári szolgálatos voltam – tehát sorozatlövő fegyver sosem volt a kezemben. Mentálisan lehet, hogy jó partizán lennék, viszont nincsen hozzá kiképzésem. Jó, egy benzinespalackhoz nem kell kiképzés, de nem hiszem, hogy lennék annyira bátor, mint a híressé lett kínai fiatalember a Tienanmen téren, vagy akár a rohamrendőrökre köveket hajigáló tüntetők. Morálisan utoljára jónak az 1848-as forradalom hadseregét tekintem, bennük látok még (lehet, hogy talán idealizált?) önfeláldozást és lelkesedést. Más a kor, és a tömeghadseregek megjelenésével együtt azt hiszem, elveszett jópár illúzió is. Látom a TV-ben a megcsonkított halottakat, karosszékben kényelmesen üldögélve, kezemben sör – megér egy eszme annyit, hogy én is egy legyek közülük? Ha megint ugrok egyet: mostanság igen divatos a mindent átható üzleti szemlélet és individuális nézőpont – racionális alapon elég nehéz önfeláldozni. És akinek gyerekei vannak? Akkor lesz-e jobb szülő, ha feláldozza az életét, vagy ha kimenekíti a családját valami biztos helyre? (És máris ottvagyunk, ahol Hamlet.)..."
Én fegyveres szolgálatot adtam.
Az érdi gyakorlótéren harcászati kiképzésen pusztán kiváncsiságból ki akartam próbálni a PKM-et, így jelentkeztem, hogy a szakaszunkban majd én leszek a géppuskás. Persze a fegyveremet nem adhattam oda senkinek, viszont kaptam mellé egy géppuskát, 3 heveder lőszerrel, és ugye ott volt még az öt tárnyi az AK-hoz.
Szóval úgy néztem ki mint egy elbaszott Doom-emberke, aki a pályán létező összes fegyvert begyűjtötte. Namármost, mivel a géppuskás helye a rajpk mellet a raj élén van, ezért aztán mindig nekem kellett a legtöbbet rohangászni, és a leggyorsabban is.
Átjáróra nyitódj! meg Átjáróra zárkózz!-t gyakorolva aztán mindent megértettem.
Mivel a karabély állandóan a hasam elé esett, így laposkúszásnál mindig verte a pöcsömet, én azonban ennek nem örültem annyira, aztán a PKM csöve persze minden sorozat után forró volt, így nemigazán volt fogása. Minden alkalommal, amikor hasravágódtunk, el kellett kezdeni hemperegni valamelyik irányba, hogy az ellenség nehogy kilőjjön minket, aztán lövöldözés, majd roham és persze megint lövöldözés. Ezután fordulás és vissza. A hasravágódás a filmekben nagyon jól mutat. A valóságban azonban örültem ha nem baszta szét a terdem vagy az arcom egy-egy nagyobb kőszikla, mint tette ezt egyik társammal aki utána két honapig gyengusz meg KK.
A száraz fűszálak állandóan a szememet meg az orromat szúrkálták, a bogarak meg a torkomban hepajkodtak, az izzadságtól szétfolyt álcázófestés, meg a lőporfüst úgy marta a szememet, hogy alig láttam valamit.
Ekkor értettem meg, hogy én valószínüleg az első kanyarban kapnék egy szép sorozatot és végem.
De aki ezt nem élte meg az ezt nem tudhatja.
Az AK-63D vaklőszerrel és élessel való tüzelése közt nincs akkora különbség, de a PKM esetében már igen.
A PKM igen könnyű, a leírások szerint a világ legkönnyebb 7.62-es géppuskája, akkor én ezt még nem tudtam, de az egyből feltűnt, hogy sújra nem az a kimondottan nehéz fegyver, csak hozzám hasonló amatőröknek nehéz rajta egyből megtalálni a jó fogást. Csobánkán már nem volt gond, félkézzel is ment a hosszú sorozat, az más kérdés, hogy ennek semmi értelme, csak ökörködésből csináltam amikor helyiségharcot gyakoroltuk a harciösvényen, és ben kellett lődözni az ablakon. Élessel már nem lett volna olyan egyszerű.
A bakancsom talpa ferdére és tükörsímára volt taposva, szerintem én lehettem a harmadik tulaj. Ennek volt előnye és hátránya.
Az előnye, hogy egész végig kényelmes volt, míg azoknak akik újat kaptak, véresre törte fel a sarkukat, talpukat.
Hátránya rögtön Érden mutatkozott meg, ugyanis én produkáltam a leglátványosabb eséseket, főleg az agyagos szélü lövészárokból való kimászás, meg bemaszás során.
Először a Tüzérégi támadás! vezényszónál a saját lőállásomból a köztes folyosó felé rohanva estem egy kurvanagyot fejre, a többiek meg rám. Ezután feltápászkodva rohantam az óvóhelynek kijelölt részre, és utolsóként beérve a vizes füvön akkorát estem a hátracsúszott tártáskára, hogy csillagokat láttam. Többiek meg jót röhögtek az "alakításom" láttán. Két ekkora esés kb 20 másodpercen belül.
Két napig csináltuk, plusz egy héttel később még két nap Csobánka, ez így leírva nem sok, de nagyon nagy élmény volt.
Ami viszont a lényeg: Nem kell feltétlen egy orvlövész, hogy a hozzám hasonló botcsinálta "Rambók" hősi halált haljanak.
Sőt! Éles helyzetben nem egyszer fordult elő, hogy mi magunk okoztuk volna egymás halálát!
Más.
A 9x39-es SP-5-ös és SP-6-os lőszerek sokkal hatékonyabbak mint a 9x19-es Luger, kb a 44-es Magnum erejévek egyenlő. 16-17 grammos lövedék 150 m-ig iszonyatos.
Ha en szerveznek egy konnyu fegyverzetu "nemzetorseget", biztosan nem szannam nekik azt a feladatot, hogy szemelyesen az ellenseges pancelosekeket lassitsak.
A magyar emberek (termeszetesen most durva altalanositas jon) nagyon bekesek (e szot kivetelesen rossz ertelemben hasznalva), az elmult 150 evben sosem vedtuk a hazat (a II. vh-ban nem a hazat vedtuk - arra esely sem lett volna - hanem a visszavonulo nemet csapatokat segitettuk), nincsenek nalunk olyan hagyomanyok, mint pl. Afganisztanban, Csecsenfoldon, Jugoszlaviaban. Ez abbol a szempontbol jo, hogy a politikusok nehezebben meszaroltatjak le az embereket, de _tomeges_ onfelaldozasra epiteni az orszag vedelmet eselytelen. Hiszen ne felejtsuk el, hogy az ellenseg lassitasa azt jelenti, hogy az utolso verig tarto kitartast varunk egy olyan osszeutkozesben, amiben csak vesztesek lehetunk.
Ezert szerintem ezeknek a konnyufegyverzetu egysegeknek inkabb zavaras lenne a feladata, ami onmagaban alkalmas arra, hogy egy finnyas ellenfelet legyozzon (lasd: Vietnam, Szomalia). Es egy kevesbe finnyas ellenfel legyozeset is nagyban megkonnyiti (lasd: II. vh. nemet-jugo).
Ebbe a zavarasba elsodlegesen a megszallt teruleten valo gerillahadviselest ertem, masodlagosan az ellenseg felderitoi elleni harcot. Ezaltal elerheto, hogy csak akkor tamadjon a raj/szakasz, ha tuleroben van, vagy kepes a visszavonulasra. Igy nem varjuk el az emberektol, hogy tobb mint 50% esellyel elpusztuljanak az osszecsapasban, ezaltal sokkal tobb hadbavetheto ember lesz. Kulonosen a 2., 3. bevetesukon :-).
Hatalmas katonai eroket von el a fronttol, ha az elfoglalt terulet minden km-en keszen kell allni egy szakasz visszaveresere, vagy aknak felszedesere. Az is sokat ront a tamado eselyein, hogy akarhova kuld ki egy harcfelderito jarort, a visszateres hianya arra utol, hogy ott van a magyar hadsereg. Termeszetesen muszaki eszkozokkel (pl. hk akna) fellepnenek a tamado ekekkel szemben is, de szemelyesen csak olyan akcioban mukodnek kozre, amit meg lehet nyerni.
A honved feladata, hogy elete aran is vegrehajtsa a parancsot, a tiszt feladata, hogy csak olyan parancsot adjon, amit tul lehet elni.
A racionalitas es az onfelaldozas nem mond ellent egymasnak. Ha valaki olyan helyzetbe kerul, amit tarthatlannak erez, es nem tud ezen valtoztatni, akkor az a racionalis lepes, hogy (sajat pusztulasa aran is) a kozosseget kozelebb viszi a jobb elet fele. Az mas kerdes, hogy (szerencsere) pl. en eleg messze allok ettol a helyzettol. Felig-meddig ide tartozik, hogy szerintem csak kettos technikaval lehet a terrorizmus ellen kuzdeni: 1. aki mar terrorista, azt meg kell olni, 2. aki meg nem az, annak jovot kell adni.
Filozófiai sík.
Személy szerint örülök, hogy előkerült – nem véletlenül próbáltam én is előhozni a virtuális adok-kapok során, amit unguideddel váltottam. Ha lehetek kicsit személyes:
Képzeletben én is sokszor játszom Rambót, ehhez képest polgári szolgálatos voltam – tehát sorozatlövő fegyver sosem volt a kezemben. Mentálisan lehet, hogy jó partizán lennék, viszont nincsen hozzá kiképzésem. Jó, egy benzinespalackhoz nem kell kiképzés, de nem hiszem, hogy lennék annyira bátor, mint a híressé lett kínai fiatalember a Tienanmen téren, vagy akár a rohamrendőrökre köveket hajigáló tüntetők. Morálisan utoljára jónak az 1848-as forradalom hadseregét tekintem, bennük látok még (lehet, hogy talán idealizált?) önfeláldozást és lelkesedést. Más a kor, és a tömeghadseregek megjelenésével együtt azt hiszem, elveszett jópár illúzió is. Látom a TV-ben a megcsonkított halottakat, karosszékben kényelmesen üldögélve, kezemben sör – megér egy eszme annyit, hogy én is egy legyek közülük? Ha megint ugrok egyet: mostanság igen divatos a mindent átható üzleti szemlélet és individuális nézőpont – racionális alapon elég nehéz önfeláldozni. És akinek gyerekei vannak? Akkor lesz-e jobb szülő, ha feláldozza az életét, vagy ha kimenekíti a családját valami biztos helyre? (És máris ottvagyunk, ahol Hamlet.)
Hogy ne csak kérdezzek költői módon, itt az én válaszom: igen, remélem lennék olyan bátor, hogy ittmaradjak harcolni. Viszont nem tudom elítélni azokat sem, akik elmennek. Csak később ne döngessék a mellüket, hogy milyen nagy hazafiak voltak (ebből a szempontból különösen nem komálom a nagyhangú amerikás stb. magyarokat).
Afelől nincsenek illúzióim, hogy a nagyhatalmak kényszerítenének-e valamilyen változást. Hozhatnék történelmi példákat, de azt hiszem, felesleges. Mások jóindulatában bízni háborúban, politikában minimum naivitás. Őszintén szólva: ki várná egy országtól, hogy érdekeit egy másik ország érdekei alá rendelje? (Hacsak persze nem kényszeríti valami erre).
