Nagyon érdekes és tanulságos volt olvasni a Rolling Stones-fanek homepage-ét. Nem akarok "ellenlábaskodni", vagy fölemlegetni holmi ostoba "Beatles kontra RS" vitát (mellesleg ez a vita nem, vagy legföljebb RS-oldalról létezik), mindenesetre azt javaslom: nyissunk mi is itt egy oldalt, azaz írjon mindenki, aki vonzalmat érez a Történelem Legnagyobb Zenekara, a BEATLES iránt! Kicserélhetnénk egymással a véleményünket, információinkat stb. Profi rajongók, figyelem! Máris a figyelmetekbe ajánlok egy hasznos weboldalt: www.rarebeatles.com
"Végre elő merte szedni a punk énjét az egyengombafej mögül."
Hmm, nem tudtam, hogy Yoko már 1965-ben hatással lett volna Lennon alkotásaira... :D Vagy a Help!, Rain, Strawberry Fields, Lucy, Mr Kite, Walrus stb is egyengombafej daloknak számítanak? Mondjuk azt sem tudom a "punk én" mire akar utalni. Na meg, mi a baj a lesajnáltan "egyengombafejjel" jellemzett korszakkal... Azért mert Yoko nem tartotta sokra és nem is akarta, hogy John sokra tartsa, John meg ennek hatására, illetve a személyes érzéseinek köszönhetően (valószínűleg a McCartney és közte felmerült konfliktus, fájdalom és kiábrándultság miatt), plusz azért, hogy az "új Lennon" imidzs egyrészt nagyobbat szóljon a közönségnél, másrészt ő maga is könnyebben tudjon azonosulni vele és el tudja engedni a múltat, szembefordult az egésszel, nem kell nekünk is bedőlni ennek. Annak ellenére, hogy John-t milyen sokra tartják egyesek, azzal a lendülettel képesek a fél életének művészetét a kukába dobni és minden érdemet elvenni tőle. Mintha Yoko előtt valami életképtelen, minden kreativitást nélkülöző, befutásra váró tömeg művészecske lett volna, nem pedig a világ tetején csücsülő szerzőpáros egyik tagja. (Ez nem feltétlen ide válasz, hanem általánosságban volt szerencsém máshol is hasonló nézetekbe belefutni.)
A mondandód első felével teljesen egyetértek, a második részével már kevésbé: először is ezek az újabban előkerült dolgok már-már belemagyarázásnak, mosdatásnak, elkenésnek tűnnek a szememben. Másodszor is, általában a legtöbb kérdés boncolgatásában eljutunk oda, hogy v "igen" v "nem". Nem csak a saját életemben, hanem úgy általában.. mert ez az "is-is" minden, csak előremutató nem. "Hát végül is mindenkit meg lehet érteni.. a végén még Kleint is." Na ez nekem tuti nem.
Ugyanakkor én most nem a Yoko-témát vettem volna elő (bár lehet hülyén fogalmaztam), csak abban az értelemben, hogy valszeg ami nála is első blikkre tűnt a 60-as évek végén, 70-es elején, az állhatott legközelebb az igazsághoz, a többi csak maszatolás. De legalább jól fizet.
Szerintem ha a felbomlás sztoriját akarja valaki összerakni akkor nem 68-ban kell kezdenie. És ezt nem abból az irányból mondom, hogy már a "turnézás befejezése óta megkezdődött a felbomlás" vagy valami ilyesmi, mert ez full nem igaz. Hanem szimplán ha valaki meg akarja érteni, például Lennon viselkedését, akkor értelmetlen csak 68-tól, Yoko színre lépésétől vizsgálni őt, mert akkor annyit lát, hogy ez az ember egyik pillanatról a másikra, minden ok nélkül megőrült. Ugyanígy, nem hinném, hogy ami 80 utáni infó, azt ki kellene dobni az ablakon, egyszerűen kontextusba kell helyezni, megnézni a forrás hitelességét, ki mondta mikor és miért, minek a hatására, milyen volt a sztori nyilvánosság általi akkori megítélése stb. De az is nyilvánvaló, hogy a korabeli interjúk, beszámolók nagyon sokat érnek és nem helyettesíthetőek mással.
Példának okárért, Michael Lindsay-Hogg mondta egy 1990-es interjúban (tehát 21 év távlatából!) a Let It Be forgatásáról: Everyone was atypical then. John was atypical in relation of The Beatles because he wasnt wanting to be one anymore.
Miközben a film forgatása alatt(!) egy Paul-lal folytatott beszélgetés során ezt mondta: But funny enough, the other day, when we were talking, [John] said that he really did not want not to be a Beatle. He said he really looked forward not, you know. Meaning he didnt want that screwed up.
Azért sokatmondó, hogy még azok is, akik 69-ben ott voltak és saját tapasztalataik ellent mondanak a későbbi John&Yoko mítosz által megalkotott képnek, tudat alatt újraértékelik és megmásítják a saját emlékeiket. Ez mutatja mennyire mérgező és az egész sztorit átható jelenség az, amit főleg 69-72 között ők ketten megkonstruáltak. Meg utána tucatnyi szerző gondolkodás nélkül átvett. És ez csak egy irdatlan pici példa.
Az elemzés az pedig megint más, hiszen az csak a meglévő anyag vizsgálata, ergo bármikor születhet, lehet jó és hasznos. Tegyük azért hozzá - mindez a "research" mit sem ér, ha nulla érzelmi intelligencia párosul hozzá... Amit sok Beatles könyv szerzője nagykegyesen már demonstrált mihez vezet.
Egy adott esemény szereplői minél távolabb kerülnek az eseménytől, annál pontatlanabbul emlékeznek rá. Nemcsak a memória kopik, hanem erősebbé válik a szubjektív emlékezet, amikor nem úgy emlékeznek a dolgokra, ahogyan valójában történt, hanem ahogy szerintük történnie kellett.
Másfelől egy adott eseményt gyakran jobban megértünk, ha időben messzebbről nézzük. Pl. a francia forradalom idején elég kevesen érthették meg, hogy miként lehetséges az, hogy azt a csávót, aki délelőtt még a Konventben szónokolt, délután már lenyakazták. Pár évtizeddel később érthetőbbé váltak a folyamatok. Ezt hívják történelmi távlatnak.
Ez a kettő nyilván egymás ellen hat, szóval azt az objektív pontot, amely az igazsághoz legközelebb áll, elég nehéz belőni.
Egyébként szerintem nem baj, ha újabb és újabb szempontok kerülnek elő. Ebben a Beatles-feloszlás sztoriban is, minél több oldalról nézzük, annál inkább láthatóvá válik, hogy nincsenek kizárólagosan jó és kizárólagosan rossz szereplők benne. Mindenki beletette a feloszlásba a maga részét, pozitív és negatív értelemben egyaránt. Igen, ha már szóba hoztuk, Yoko is, az ő felbukkanásának is volt pozitív és negatív hozadéka egyaránt, nyilván másként alakult volna a sztori, ha ő nincs, még az is lehet, hogy csúnyább vége lett volna, pont azért, mert Lennon egy kiszámíthatatlan és frusztrált csávó volt, és éppen Yoko vitt az életébe egy kis egyensúlyt - végre elő merte szedni a punk énjét az egyengombafej mögül.
De hát ezekről baromi sokat lehet vitatkozni, főleg úgy, hogy mi magunk is vérmérséklet, világnézet és életkor szerint másként látja ezeket a dolgokat. Hozzám pl. mint kivénhedt hippi örökkamaszhoz közelebb állnak Lennon performanszai, mint McCartney skóciai farmja. (Ezzel együtt a Beatlesen kívül nem látok senki olyan zeneszerző és előadót, aki McCartney-hoz mérhető.) De az is világos, hogy másnál ez másként lehet. Nincs is ezzel baj. Az se gáz, ha másként látjuk a dolgokat. Én csak azt próbálom sulykolni, hogy ebben a sztoriban mindenkinek megvolt a szerepe, és nem voltak kizárólagos jó meg rossz fiúk és lányok.
De akkor mondhatjuk, ami a Beatles végjátékáról 68-80-ig megjelent (interjúk, elemzések), azokat nevezhetjük mérvadónak (és az igazsághoz legközelebb állónak) nem?
Asszem, erről van szó. A dakota mondás szerint a történelmet a győztesek írják, úgyhogy nincs semmi meglepő abban se, hogy a Beatles-sztorit is időről időre újraírják az adott kor ideáinak és rögeszméinek megfelelően. Plusz sajnos egyre kevesebb a túlélő, viszont egy ilyen helyzetben mindig az ő nézőpontjuk vár hangsúlyossá, lévén, hogy azok is egyre kevesebben vannak (vagy lassan nincsenek is), akik megcáfolnák.
Let it Be-t kb újra kell forgatni, h cuki, polkorrekt legyen ebben a puhaf...ú impotens világban.
Sőt, az egész Beatles sztorit az elmúlt 50 évből, hiszen tulképp majd most derül ki az igazság róluk.
Nagyon kezd vicc lenni ez az egész tízezredik bőr lehúzgálása. És egyre nagyobb a rajongók fejében is a katyvasz.
Sztem Yoko pozitív dolgokat nem tett hozzá a dolgokhoz (még múzsaként sem túlzottan), Klein pedig egy igazi átlagos kalmár rohadék volt (Jaggert is meg lehetne kérdezni róla), pont olyan, mint akik ellen állítólag létrejött az egész mozgalom. Persze úgy sejtem Eastmann se lett volna jobb.
Sokan akartak/akarnak meggazdagodni a Beatlesből. És egyik se értette az üzenetet... bár az utóbbi 5-6 évben kezdek kételkedni, h olyan értelmiségi, világot jobbítani akaró rocker kölykökről lett volna szó, mint amilyennek előtte gondoltam őket.
Te jó ég, Klein-ra azért húzták rá a "rosszfiú kliséjét" (ami túlságosan is hízelgő) mert egy seggfej bűnöző volt, nem csak úgy heccből... :D Ne szabadkozzunk már egy ekkora faszkalap érdekében. A végén még John se tette ezt. Köszönetet meg pláne ne mondjunk neki a semmiért. Szétbaszta a bandát - azt az egyet max meg lehet neki köszönni. Az, hogy egy már meglévő anyagot, ami akkor született, amikor még semmi nem kötötte a bandához, kiadott mert kaszálni akart vele egy kis lóvét, nem nagy cucc. A bandának pedig ideiglenes menedzsere csak áprilisban lett, míg az Abbey Road (míg jogi oldalon Eastman-ék jelentek meg), tehát a következő album ötlete, már februárban megvolt és amúgyis kétlem, hogy bármiféle ráhatása lett volna a tagok ilyen szintű döntéseire. Ha valakinek ezekért köszönetet lehet mondani, az Paul.
Kleinre is ráhúzták a rossz fiú kliséjét, pedig ha ő nincs - hiába a saját pecsenyéjét sütögette elsősorban (ki nem?) -, jó eséllyel se Abbey Road, se Let It Be nem lett volna.
Klein max Lennon-nal hitette el, hogy ő a főnök... :D De hát neki akkor erre volt szüksége, mert ő magát - hozzátenném okkal - nem így látta. Külső tényezőkre (Yoko, Klein) kellett támaszkodnia, hogy a bandában legyen hangja. Klein meg tudta mivel lesz képes befűzni az önbizalomhiányos Lennon-t, akit a sajtóban olvasott interjúja alapján keresett meg, ahol az Apple körüli üzleti problémákról beszélt. Ez sikerült is, hiszen az első találka után Lennon másnap Harrison-nak azt mondta, Klein legalább olyan jól ismeri őt mint George... (elképzelem Harrison milyen fejet vághatott itt) Mentálisan nem volt a legstabilabb állapotban amúgy sem, erre rá ott volt a heroin függősége, meg hát benne volt a naivitás ilyen téren mindig is. Szóval ez egy Klein-féle fazonnak gyerekjáték volt, elhitette John-nal, hogy ő a Beatles, kb apafiguraként megkörnyékezte, Lennon meg cserébe Istennek gondolta őt.
Ha Klein-nak "nem volt gond" Paul aláírásának a hiánya, elég hülyén veszi ki magát, hogy 1) hónapokig próbálta kicsikarni belőle azt, különböző módokon (nyalizás, verbális abúzus, csapdába csalás), 2) a Beatles-nek végül nem lett a menedzsere ergo kudarcot vallott, 3) a banda meg felbomlott, pont ezeknek az általa okozott biznisz szarságoknak is köszönhetően, 4) ezek után továbbra is próbálta McCartney-t lejáratni. Tehát akkor... mire is volt elég Lennon aláírása? McCartney-t nem tudta meggyőzni se ő, se a nagyfőnöknek kikiáltott Lennon, Paul meg köszönte szépen és lelépett, a bandának meg ott lett vége. Szóval ez igenis gondja volt Klein-nak, hiszen az egész tervét megvétózta Macca azzal, hogy nem adta be a derekát, ráadásul neki lett igaza a végén mint tudjuk, de hát nyilván Klein-nak nem állt érdekében ezt elmondani.
Az meg, hogy John tematizálta volna a Beatles körüli ügyeket, hát pont, hogy az akciózgatásainak közük nem volt a bandához. Akkor hogy indikálnák John főnöki pozícióját a Beatles-ben? :D
A "ki a főnök" kérdés kapcsán eszembe jutott, hogy az egyik cikkben, amit múltkor linkeltem (Paul és a basszus) volt egy érdekes (vagy akár sokatmondó) elszolasa Paulnak:
Miután a basszust a korai időkben lesajnalta és szükséges rossznak tartotta (olyannyira, hogy Stuart kiszállása után azért ő lett a basszer, mert John és George jobban - vagy előbb - ellenkezett nála), csak akkor baratkozott meg a basszusgitárosi poszttal, amikor rajott, hogy nemcsak kísérő hangszer lehet, sőt kontroll és "hatalom" is jár vele a zenében.
Így lett '67 végére ('69 elejére?) a "Paul plays bass"-ből "Paul plays boss" :D
Yoko-nak nagyon komoly hatása volt mindannyiuk zenei teljesítményére. Szerintem főleg az ő jelenlétének köszönhető pl. a Get Back próbákon sokszor előforduló kollektív "naénaztánkurváraleszaromazegészet" hozzáállás.
Szemezgetek még a könyvből (Ken McNab: And in the end), mert bár infóként sok új dolog nincs benne, de a nézőpontok váltogatásával kirajzolódik egy csomó eddig a háttérben ragadt dolog.
Például a Klein-ügy, ami majdnem egy lábjegyzet szokott lenni, de miután Macca a másik három ellenében az új rokonait próbálta tolni, a többiek pedig Kleint választották, komoly ék verődött közéjük, volt is egy durva üvöltözés, amikor négyesben voltak, leordították Pault, aztán ráb@szták a stúdió ajtaját, Macca meg - a könyv megfogalmazása szerint - soha nem érezte magát annyira elszigeteltnek a bandában. Erre az elszigetelődésre én is utaltam korábban, abban csúcsosodott ki, hogy a hetvenes évek elején míg a többiek elég sokat lógtak egymással, addig ebből Paul rendre kimaradt. Lásd még referenciaként Ringo Early 1970-jét.
Klein egyébként azt mondta, hogy neki nem volt gond, hogy McCartney nem írta alá a papírt, neki elég volt Lennon aláírása, merthogy ő a főnök. És tényleg, '69-ben Lennon tematizálta látványosan a Beatles körüli ügyeket, tele volt a sajtó a bed-in-jeivel meg az egyéb dolgaival, ha a Bors őrmester meg a MMT Paulé volt, '69 Lennoné, hogy aztán '70-ben McCartney megint elvigye a show-t a kilépésről szóló sajtóbejelentésével és az első albumával.
És az se semmi, hogy miközben ők ketten egyre inkább kezdték kölcsönösen f@sznak gondolni a másikat, mennyire tudtak még ekkor is együtt zenélni, például ahogy a kisujjukból kirázták kettesben a The Ballad of John and Yoko-t, miközben az előtte meg az utána való napokon ment az anyázás a Klein-ügy körül.
Hajlamos vagyok egyetérteni vele, Lennon saját maga ezt Yoko hatásának tudta be egy interjúban, mindenesetre szerintem is érezhetően rockosabb és lazább lett a játéka '68-tól, amibe persze azt is bele lehet számítani, hogy az évtized végére a gitárok hangzása is változott, illetve addigra már voltak példák is, hogy miként lehet még rajta játszani (Hendrix stb.), A felszabadultság egyébként a '69-es Cambridge-koncert kapcsán kerül szóba a könyvben, ahol Lennon valóban a korábbi önmagához képest merőben újszerű tónusokat nyomatott.
Sajnos nem tudok egyetérteni. Szerintem a hatvanas évek első felében volt a legjobb a gitárjátéka (olyan dalokra gondolok, mint pl. az I Wanna Hold Your Hand), és szépen lassan gyengült, noha gyenge azért sosem lett, és persze kiugró teljesítmények is voltak később is. Egyébként úgy érzem, a hangja is romlott az élete vége felé, de az ő esetében ez még mindig nagyon magas színvonalat jelentett.
Szerintem Yoko-nak nulla ráhatása volt erre. Egyrészt Lennon amúgyis pöpecül játszott sajátos stílusában már a kezdetek óta (All My Loving, She's a Woman ésatöbbi, reggelig sorolhatnánk), másrészt mindannyiuk játéka és zenéje fejlődött, változott még ebben a későbbi időszakban és a dalok valamint a kor természetéből adódóan több mozgásterük volt. McCartney is az Abbey Road-on úgy játszik a basszusgitárján, mint még soha. Come Together, Something, I Want You... egyik "dögösebb" és dekoratívabb mint a másik... akkor ez meg Linda műve lenne? :D Természetes művészi evolúció.
Még egy érdekesség a könyvből. Amikor a Please Please Me borítófotójat csinálták '63 elején, McBean, a fotós megkérdezte Lennont, szerinte meddig lesz együtt a banda, mire ő azt felelte, hogy még olyan 6 évet tervez. Hat évre rá, a fotó megismétlésekor már alig bírtak olyan idöpontot találni, amikor mind a négyen méltóztattak odaállni pózolni.
Olvasom az And in the end. The last days of The Beatles című könyvet, van benne egy érdekes megállapítás, miszerint Yoko fölbukkanása után Lennon gitárjátéka mennyivel felszabadultabb és dögösebb lett.
