"Ha egy neked nem tetsző beszélgetés kapcsán Neked az első szavak amik eszedbe jutnak a "hazugság", az "ostoba", a "primitív", azt én elég szomorúnak tartom - de nem vagyunk egyformák. :-)"
már a konkrét interjún túllépve: nem kell hogy egyetértsünk, de szerintem nagyon sokféle beszélgetés van: párhuzamos gondolatok felvetése, az egyik gondolatainak megjelenítése, ehhez a másik (akár-ritkán) be-becsatlakozik, lehet vitatkozni, lehet figyelni a másik önellentmondásaira és arra figyelmeztetni őt - satöbbi, hosszan folytatható (Vitray Tamástól lehetett hosszas sztorikat hallani, hogy készült egy-egy beszélgetésére). A beszsélgetésnek egyik lehetséges változata a csipkelődős, a másiknak úgy teret biztosító hogy a (vélt vagy valós) vitapartnereinek az érvrendszerét kínáljuk fel neki. Megjegyzem, ez az esetek többségében magas labda, nem túl nehéz jól kihasználni, hisz én vagyok az interjúalany, én vagyok a centrumben, én reagálhatok a másokban rólam élő képre. Szerintem ez az igazán remek interjú-alaphelyzetek egyike.
Ha egy neked nem tetsző bezsélgetés kapcsán Neked az első szavak amik eszedbe jutnak a "hazugság", az "ostoba", a "primitív". De nem vagyunk egyformák. :-)
Én másként látom. Két fajta társalgás van. Az egyik őszintén érdeklődő, a másik vitatkozó. (ok, van egy harmadik, a parancsoló, de az nagyon egyirányú)
Ha mint írod, az újságíró "szembenálló álláspontot" alkalmaz, akkor az vita. Szerinted Picibácsit az újságíró vitára kereste meg?
Továbbra is állítom, a kérdésekben hazugságok állítása történt finoman elrejtve amire reflektálni kellett, de hát tudunk a sorok között olvasni. Persze ilyenkor, szerecsenmosdatáskor előnyös az ostobát megjátszani hogy nem is az van odaírva. Tisztára kijött a képlet, egy primitív ember megpróbált cselesen beolvasni, de nem sikerült neki. Szegény, így járt :-)
"kérdésben megfogalmazott hazugságnak" - azért ez kicsit durva, nem?... Az újságírás mindig kicsit "ellenzéki", szívesen vesz fel "szembenálló" álláspontot, pont azért hogy valódi beszélgetés jöjjön létre, hogy elhangozzék az is amit az alany egy monológban nem mindana el, hogy választ kapjanak az ott-jelen-nem-lévő kritikus habgok is, satöbbi. Egy profi interjúalany ezt kiválóan tudja kezelni... A HVG meg direkt szeret kicsit csípkelődős lenni - bevallom, régen volt a kezemben, de az utolsó oldal interjúja rendszeresen és következetesen a "szemtelen" álláspontból közelített, rendszerint nagyon izgalmas, karakteres eredményt hozva - és aki oda ment interjút adni, az tudta mire számíthat.
Visszatérve az indítógondolatra, a magam érzéseinek okát is keresve: egy régebbi kollégámra emlékeztet, aki kiváló képességű volt mindig is, de lehetetlenség volt vele egy lelkes, odaadó beszélgetést folytatni (szakmáról, kedvtelésről, bármiről). Minden mondata álmos, minden mondata kijelentő és rövid, nem nagyon de érezhetően és konzekvensen lekezelő, magától párbeszédet nemigen kezdeményezett, magától nem lelkesedett semmiért és senkiért, beszélgetésekben a "végül is nem mondom hogy rossz" volt a legnagyobb dícséret bárki felé. Nem volt igazán rosszindulatú, nem mondom hogy sértő, mégis rossz volt vele beszélgetni: élettelenség, kis flegmaság, közöny... Inkább mentem lelkes emberek közé. :-)
(ez lehet hogy személyfüggő, már a befogadói részről: nekem is sokszor volt ugyanilyen érzésem, más cikkekben, más interjúkban is... ha nem is feltétlenül tudnám ezt pontos idézetekkel igazolni. De az érzés ismerős.)
Ha az a válasz, hogy "erre a kérdésre nem válaszolok", szerintem rosszabb, mint lehetőleg értelmesen válaszolni, esetleg a válasszal valami felé terelni a kérdezőt. De az előre megírt hülye kérdésekkel és az azokat mindenképpen feltevő újságíróval nem nagyon van mit kezdeni.
Hát nem tudom. Most újra elolvastam az interjút, aztán csak a kérdéseket egymás után. A kérdések releváns kérdések, de a legcsekélyebb mértékben sem szemtelenek. Ez az újságíró dolga. Presser meg paranoid módon csapkod, és közben kifejezetten durva, kezdődően innen: „Egy: a rossz nyelveknek tudok egy jó helyet.”
Enyhén szólva. Tehetségtelenül pimasz, tehetségtelenül provokáló és szemtelen kérdések, semmi másról nem szóltak, mint arról, hogy mennyi lehet a bukszában, hát ki a szart érdekel?! Nem tudom, hogy kellett volna válaszolni rájuk. Leginkább sehogy.
Nem attól lesz valaki nagy és jó újságíró, hogy lekezelő és arrogáns. Amúgy is ezeket a kérdéseket inkább a politikusoknak kellene feltenni.
Sose gondoltam volna, hogy az általam régóta nagyra becsült Presser Gábor valaha is undort váltson ki belőlem, de ezzel az interjújával sikerült ezt elérnie. Egyszerűen nem értem, hogy hogy lehet egy ember ennyire pökhendi, nyegle, arrogáns, már-már ordenáré. Lehet, hogy bal lábbal kelt fel, lehet, hogy fájt a feje, bármi lehet, de ettől még egy profi nem engedhet magának meg ilyen stílust és hangvételt. Kár volt, hogy mégis megtette.
Miért lenne téves a fordítás? Mivel nincs olyan magyar szó, amivel a blue mindkét jelentését pontosan vissza lehetne adni, a Kék rapszódia pontosan olyan jó, mint a Szomorú rapszódia volna. Sőt, hangulatában valószínűleg jobb is -- még ha nem is nyilvánvaló az asszociáció a szomorúságra magyar nyelven.
Mellesleg: "Én úgy emlékszem, hogy nem emlékszem / Hogy ki volt az elnök azon a télen / Mikor Gershwin csak úgy eljátszotta azt a szomorú rapszódiát."
A kék lehet hogy nem is színt jelent. Pl. teljesen téves a Kék Rapszódia ilyen magyarra fordítása mert a kék a zenében a szomorút jelenti. Helyesen Szomorú Rapszódia lenne.
Az LGT zenei irányultsága eléggé amerikai, így el tudom képzelni hogy szomorú a zasszony. Ami elő is fordulhat.
Ez a Kék likõr címû (egyébként zseniális) dal, 2000-bõl. Dal, nem pedig oral history. Rumci lentebb megmondta a tutifrankót, ahhoz nincs mit hozzátenni.
egyszer mondta vagy írta vagy énekelte(?) valahol, hogy kikezdett vele valaki, aki akkor egy főmufti felesége volt. még maflás is volt állítólag. na ezért kérdeztem. ha nem tudja senki ki volt a nő, úgy is izgalmas a sztori.
Erősen kételkednék benne, ha egy konkrét figuráról mintázódott volna. Blueshoz blue(s) woman illik. Lehet, hogy kékharisnya is volt. Nem hiszem, hogy közelebb visz egy mű megértéséhez, ha a szimbolikus, fiktív létezőket lerángatjuk a valóság porába. Csak ami nincs, annak van bokra.
